A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 MIKES KELEMEN ALAKJA

    A XX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉNEK REGÉNY- ÉS DRÁMAIRODALMÁBAN

X

Szentesi Zsolt

PhD, tanszékvezető főiskolai tanár, Eszterházy Károly Főiskola BTK Magyar Irodalomtudományi Tanszék

szentizs(kukac)ektf.hu

 

Veress Dániel 1976-ban megjelent könyvének egyik tanulmányában olvashatjuk az alábbi megállapítást: „[…]Mikes […] életét, legalább annak egyes epizódjait, minden műfajban […] feldolgozták, sajnálatos azonban, hogy a lírán kívül egyetlen műfajban sem maradandó módon.” (Veress, 1976, 122.) A tanulmány összegzésében a következőket mondja: „A nagy Mikes-regény, a nagy Mikes-dráma mellett a Mikes-szobor, a Mikes-arckép is mesterére vár.” (Veress, 1976, 141.) E meglehetősen kritikus mondatok megszületése óta eltelt harmincöt év. A továbbiakban azt vizsgálom: változott-e valamit a helyzet, azaz született-e jelentős irodalmi-esztétikai értéket felmutató alkotás e három és fél évtizedben, s kik, milyen szempontból közelítettek a kuruc emigráns, a bujdosó és a Leveleskönyv-et író Mikes alakjához?

Mikes Kelemen leveleinek első kiadása, azaz a XVIII. század vége óta emblematikus személye a magyar irodalomnak, kultúrának és kulturális emlékezetnek. A Törökországi levelek-ről sokan tudnak, ám napjainkban valószínűleg igen kevesen olvasták, legfeljebb néhány levelet a 207-ből. Talán nem tévedünk nagyot, ha kijelentjük: Mikes fiktív levelei jórészt ismeretlenek, azaz az író mnemotechnikai szempontból levált művéről, s belehelyeződött egy olyan sztereotip klisébe, mely csaknem két évszázada változatlan. E helyzetre találónak tűnik: kép, szöveg nélkül.

Ezért úgy vélem, a feltett kérdésekre csak úgy adható válasz, ha először megvizsgáljuk, milyen e nagyobbrészt mindenki által jól ismert Mikes-kép. Második lépésként következhet azon kérdés megválaszolása, hogy a XX. század második felének magyar epikájában és drámájában változott-e ez a kép, módosult-e a szemlélet, a megközelítési mód és aspektus. Másképpen fogalmazva: adtak-e valami mást a vizsgált időszak művei ahhoz, amit eddig is gondoltunk a rodostói bujdosó irodalmi recepciójáról?

Mikes alakjáról, személyiségéről már a XIX. század első felében kialakultak a kép fő vonásai: apródként fiatalon csatlakozott Rákóczihoz, majd a szatmári béke megkötése után a fejedelem kíséretével előbb Lengyelországba, majd Franciaországba ment. Amikor XIV. Lajosnak az európai politikai történések nyomán kényelmetlenné vált az emigránsok csoportja, a török szultán fogadta be őket, így 1717-től Törökországban tartózkodtak, remélve, hogy visszatérhetnek Magyarországra, s újabb szabadságharcot robbanthatnak ki. Mikes előbb apródként, majd kamarásként végig Rákóczi mellett maradt, haláláig Rodostóban élt; 1761-ben utolsóként halt meg a bujdosók közül, 26 évvel a fejedelem után. Mindezek alapján a töretlen hűség, a megkérdőjelezhetetlen hazaszeretet, általánosabban az elvhűség, az önfeláldozás, a meg nem alkuvás emblematikus alakjává vált a történelmi emlékezetben.

A XIX. században nagyjából e gondolatsor határozta meg Mikes figuráját azon írók, költők számára, akik őt választották alkotásuk témájául, ihletforrásául. Ehhez az időszak történései, eszmevilága – a reformkor szellemisége, a magyarságtudat erősödése, a nemzeti függetlenség gondolata, a szabadságharc bukása, a nemzettudat ébrentartása – szolgáltak ösztönzőül, s ez párosult a romantika lét-, nemzet- és világfelfogásával, heroikus, patetikus, idealizáló szemléletével. Mindez azt eredményezte, hogy Mikes a romantikus nemzetszemlélet már-már archetipikus alakjává vált: tragikus hősként, remény és reménytelenség közt hányódó, bánatos magyar emigránsként, felmagasztosult példaként, követendő ideálként állt a kortársak előtt.

A XX. század első felében elbeszélés, novella, levélutánzat formájában többen feldolgozták a Mikes-témát, ám műveik nem hoztak lényegileg újat a korábbi Mikes-képhez viszonyítva, s esztétikai-művészi megközelítésben sem bírnak jelentősebb értékkel.

A XX. század második felében a Mikes-bibliográfia szerint összesen hét olyan regény és dráma (hangjáték) született, melyek központi alakja Mikes Kelemen.

A regények közül Szabó Gyula: Ostorod volt-e Rodostó. Történelmi különtudósítások művéről szólok elsőként, mely 1991-ben jelent meg Bukarestben. A regény – más meghatározás szerint esszéregény vagy történelmi esszégyűjtemény – nem más, mint Mikes fiktív és misszilis leveleinek folyamatos idézésével adott lélekrajz. A citátumokhoz a narrátor egyes szám első személyben megjegyzéseket fűz, kommentálja az adott levélrészleteket, néhol személyes érzéseivel, reflexióival kiegészítve. A kevés önállóság miatt némi túlzással azt mondhatjuk: Mikes leveleinek egyfajta kompilációját olvashatjuk. A „tudósítás” Summázat című, utolsó, rövid fejezetében a narrátor határozottabban elkanyarodik Mikes szövegeitől, líraibbá válik, nyomatékosabban ír saját magáról, helyzetéről, erdélyi íróként párhuzamot vonva a maga és Mikes sorsa között. A szomorú, tragikus helyzet elviseléséhez és a remény(kedés)hez ad segítséget a rodostói bujdosó, aki a kitartás, az életerő példájává nemesedik az elbeszélő számára. Visszatérő állítása: a sors vagy Isten megsegít, a rosszat tűrni kell. Mikest idézve: „Aki a hideget adja, mentét is ád melléje” (347.); vagy: „[…] aki a fogat adta, ennünk is ád” (uo.). Valamiféle kétségbeesett reménykedés ez, ahogyan a regény alaphangnemét, modalitását is ez a hang jellemzi. Egy másik, a műbe emelt Mikes-idézet szerint: „[…] reménség ellen is reménleni” (348.); önmagát folyamatosan erősítve mondja Mikessel az elbeszélő: „bízzunk és bízzunk” (uo.). A munka annyiban tér el a korábbi Mikes-feldolgozásoktól, hogy a narrátor végig magára vonatkoztatja, személyességével közvetlenebbé teszi a rodostói író szövegeit. Ám a mű meglehetősen elnyújtott, terjengős, amit csak részben ellensúlyoz a veretes nyelvhasználat. Az esztétikai probléma fő okai az említett önállósághiány, a műfaji bizonytalanság, és a kompozíciós eljárás, azaz a levelek állandó, hosszabb-rövidebb idézése, kompilációja.

Az ismert bestselleríró, Moldova György Ha jönne az angyal… (1998) c. regényében dolgozta fel Mikes életét. A szerző itt új Mikes-leveleket konstruál – az eredetiek mintájára. A rodostói szövegek ismeretében a fikció újabb tudnivalókat generál, mintegy kiegészítve/pótolva/értelmezve a már meglévő információkat. Mikes leveleiből igen ritkán vesz át szó szerint, de az eredeti történéseket megtartja, azok alkotják az új levelek alapját. A műben a rodostói bujdosó Szabó Gyula Mikesével szemben megkeseredett, kiábrándult, már-már kiüresedett ember, akiből elszállt a reménykedés: „Be kellett látnom, hogy az a Zágon, mely valaha az enyém volt, már csak bennem, az ábrándjaimban él, üres telken álló, ház alakú ködhöz hasonlít. […] most már tudom, hogy csak nekem volt fontos Zágon, én nem voltam fontos Zágonnak. Hogy is eshettem ilyen tévedésbe? Ha a medve haragszik az erdőre, az erdő mit sem tud róla. A paraszt nélkülem is beakasztja majd az ekéjét a földje végébe, mint ahogy már megtette előtte sok nemzedéke […].” (131.) Belefáradt az önkéntes száműzetésbe, de már nincs ereje, képessége szakítani e létmóddal: „Azóta a bujdosás nekünk már nem büntetés, hanem ebben találtuk meg az otthonunkat. Nekünk már két Messiás kellene a megváltáshoz: az egyik kihozna bennünket a száműzetésből, a másik kihozná belőlünk a száműzetést.” (141.) Vagy a következő oldalon: „Bizony, mi rosszul jártunk itt, a História nekünk sokkal maradt adósunk és már nem is tudja megfizetni a tartozásait. Nem élhetünk addig, hogy bepótolja elmulasztott szerelmes éjszakáinkat, kihagyott lakomáinkat, csendes családi örömeinket.” Moldova tehát szakít a hagyománnyal, s új szemszögből tárja elénk Mikes figuráját. Ugyanakkor a mű esztétikai értékét nagymértékben csökkenti a más Moldova-művekből is ismert felszínes jellemábrázolás, az elnagyoltság, a kidolgozatlan cselekmény és a kompozíciós hibák. Ehhez járul a nyelvezet kettőssége: a szerző egyrészt átveszi és viszonylag sikeresen imitálja a XVIII. századi nyelvet, melyet ügyesen vegyít a Mikesre jellemző népnyelvi, székely nyelvjárási fordulatokkal. Ugyanakkor túlzottan nagy számban olvashatunk latin kifejezéseket, szólásokat, különösen ahhoz képest, hogy a Törökországi levelek-ben ezek száma viszonylag alacsony. Emellett sajnos mai köznyelvi fordulatokkal, pongyolaságokkal is találkozhatunk; ezek szintúgy rontják a mű esztétikumát.

Ignácz Rózsa Hazájából kirekesztve című regénye (1980) is a rodostói levelekre alapoz, ám Mikes életének eseményeit fiktív módon idézi meg, azaz az írói képzelet találja ki a részleteket, rajzolja meg a homályban hagyott elemeket. Az egyik legkidolgozottabb kérdéskör itt Mikes családi kapcsolatainak bemutatása, ezen belül apjához és anyjához fűződő viszonya, valamint Rákóczi apafigurává válása. Tudjuk, hogy Mikes nem ismerte apját, Mikes Pált, akit a Thököly-felkelésben játszott szerepéért elfogtak, majd kivégeztek, s aki még csak nem is láthatta fiát. Mostohaapja Boér Ferenc volt, „de – írja a narrátor – őt nem tisztelhette apai példaképpen, már a maga ingatag jelleme miatta sem” (135.). Anyja szavai szerint: „Hogy is mondhatta volt [Mikes Kelemen]? Hogy neki nincs apja, kire feltekintsen, akit követhessen vagy bár utánozzon?” (49.) Igazában – s ez többször is elhangzik a műben – ő Rákóczit tekintette igazán apjának. Ő volt a nevelője, példaképe. „Csak egy igazán nagy ember van Kelemen világában: ő, a fejedelem.” (135.) Másutt: „Apámként szeretlek, én nagy fejedelmem.” (264.) Mikes azt írja, a fejedelem „[engem] fiaként szeretett” (uo.). E különleges apa-fiú kapcsolat lélektani összetevőit világítja meg más oldalról Ignácz akkor is, amikor a regény vége felé Mikes azon gondolkozik, milyen nagy különbség van a fejedelem és fiai közt: „Bővebben, igazábban szereti-e ő a fejedelmet, mint tulajdon fia? Hogyan lehetséges gyermeknek apjától ennyire idegenné válnia? Egy ilyen nagy embert, ilyen igazi apát […] hogy lehetséges, hogy az igazi, vér szerinti fia ilyen kevéssé szeretheti?” (215.)

Ismeretes, hogy Mikes anyja, árva Torma Éva 1722-ben levelet írt fiának Rodostóba, hogy kérjen kegyelmet a császártól, s ha megkapja, térjen haza. Azt is tudjuk, mennyire megrázta Mikest e levél, hiszen – mint minden bujdosót – őt is honvágy gyötörte, s anyja levele nemcsak felerősítette ezt az érzést, de egy újabbal is fokozta: szerette volna újra látni őt. Annál inkább, mert Mikes – ellentétben a bujdosó magyarok többségével – egyedül élt. Jelenlegi ismereteink szerint nem volt családja, felesége, de még csak közvetlen kapcsolata sem nőkkel. Az anya hiánya ebben az esetben még erőteljesebben jelentkezhet. Mikes döntését Ignácz így motiválja: „Mit írhatna? Az igazat? Hogy nem koldul kegyelmet, nem lesz Rákóczi árulója, hogy hűséges a fejedelemhez holtáig és mindenen túl mindahhoz, amire az életét tette fel ez az igaz

 

 

ember […].” (137.) A regény alapjában véve a tradicionális Mikes-képet nyújtja, de a fikció és a lélektani motiváció segítségével árnyalja, gazdagítja azt, s közelebb hozza az olvasóhoz a személyiséget.
Lényegében ugyanez mondható el egy másik, részletesen elbeszélt történet kapcsán. Mint tudjuk, kölcsönös szimpátia, már-már szerelem bontakozott ki Mikes és Kőszeghy Zsuzsi között, aki Bercsényi Miklós, Rákóczi híres tábornoka feleségének volt a társalkodónője. Bercsényiné halála után azonban az ekkor már öreg és beteges tábornok vetett szemet a lányra, s elvette feleségül. Nagy csalódás volt ez Mikesnek, s tudomásul kellett vennie: Zsuzsinak a rang, a pénz többet jelentett, mint a természetes vonzalom, az érzelmek. Bercsényi halála után az özvegy nem akart Rodostóban maradni, s Lengyelországba utazott a Bercsényi-birtokra. Mikes tudja: végleg egyedül maradt, s elvesztette az esélyét annak, hogy megtalálja a családi boldogságot. Az érzés keserűségét érzékletesen tárja elénk a regény. Zsuzsi gyengesége saját erejét tudatosítja Mikesben: „[…] szegény Zsuzsi! Szegény, gyenge lelkű teremtmény. Csak egy erős van, csak ő egyedül. Ahogy ő erős – a szenvedésre is. Úgy mosolyogva, munkálkodva, úgy lennem erősnek, mint uram, a fejedelem.” (184–185.) A narrátor szerint ez fordulópont nemcsak Mikes életében, hanem levelei stílusában, hangnemében is: „Mintha ez a szerelmi csalódása edzette volna meg arra, hogy sorsa jobbra fordultát türelemmel remélje, és ettől az időtől fogvást egyre viszonylagosabban nézte, értékelte a rákövetkező eseményeket. Mikes ezután írott leveleiben egyre inkább fel-felcsillan az arányító, az elemző, a mindent megértő – megértető – humor, és olykor a keserű önirónia is…” (190.)

Már a XX. század első felében is születtek olyan művek, melyeknek műfaji értelemben volt ihletőjük a Leveleskönyv, ún. levélutánzatok íródtak. Veress Dániel is szól arról, hogy „e műforma nagy csábító volt, s akadt toll, amely »továbbírta« Mikes leveleit, mint pl. Cholnoky Viktor és Tamási Áron.” (Veress, 1976, 127.) Ehhez áll közel Moldova említett műve, s áttételesen ide sorolható Gyárfás Endre 2002-ben megjelent Édes Öcsém! Mikes nénjének levelei című regénye is. Ebben egy nyugdíjas tanárnő ír fiktív leveleket Mikesnek a XX. század végén. (A mű alaphelyzete egy sajátos tévedés: az özvegy magyar–történelem szakos általános iskolai tanárnő többek közt azzal az indokkal fordul Mikeshez, hogy a rodostói szerző címzettje K. E. grófnő, s az ő nevének rövidítése is ugyanaz. Holott jól tudjuk, Mikes P. E. grófnőhöz írta leveleit.) K. Eszter és Mikes között lényegében két közös vonás van: mindketten magányosak, s mindketten az unalom ellen, a munka, a tevékeny élet érdekében fogtak tollat. A leveleket illetően pedig abban van párhuzam, hogy mindketten saját személyes életükről, szűkebb környezetükről, annak eseményeiről, alakjairól tudósítanak. K. Eszter leveleiben közvetett párbeszédet folytat Mikessel, reflektál gondolataira, feljegyzéseire, de lényegében önmagáról és környezetéről, az 1990-es évek Magyarországáról ír. Ilyen értelemben a regényből nem rajzolódhat ki egy új vagy másfajta, esetleg összetettebb Mikes-kép, lévén, hogy Mikes személye és levelei puszta ürügyként, fikciós keretként szolgálnak. Az említett eléggé felszínes, esetleges párhuzamokon túl nincs más kapcsolat a két személy, léthelyzet és személyiség között. Művészi szempontból a Mikessel, illetve leveleivel való kapcsolatteremtés funkciótlan. Ráadásul a cselekmény- és alakformálás eléggé egysíkú, sematikus, ezért a regény e szempontból is meglehetősen problematikus.

Az a regény, mely véleményem szerint a legjobb az összes közül, Takács Tibor Erdély köpönyegében című műve (1974). Takács Mikes életének azt a néhány évét, illetve mozzanatát dolgozza fel, amikor a szultán parancsára Oláhországba és Moldvába utaztak, majd visszatértek Rodostóba (1737–1740). A cselekmény II. Rákóczi Ferenc fia, József temetésével kezdődik, azaz az időpont 1739 júniusa. Mikes és társai útja ezután kettéválik: ő és Zay Zsigmond Jászvárosba indulnak a szultáni fermán utasítása szerint, a többiek Vidinbe. Mikesék útja „Erdély köpönyege”, azaz a Kárpátok mellett visz el, s Mikes alig egy napra van szülőfalujától. Nyilvánvaló az erős kísértés: hazalátogatni Zágonba – akár egyetlen napra is. Mikes lelkében az egyik éjszakán, amikor a legközelebb vannak, hatalmas harc dúl. A regény szemléletesen, megindító érzelmi gazdagsággal tárja elénk a belső vívódást: hazamenni, engedni a szív és az ész, a hazaszeretet parancsának, vagy továbbmenni az úton Jászváros felé, szintén a szívre és az észre hallgatva – csak más indokok alapján. Az utóbbi mellett szól az eszme, a szabadság, a fejedelem melletti hűség, s a tény: ha elfognák, akár ki is végezhetik. Az író érzékletesen mutatja be a vívódó személyiséget – s itt szemben állok Veress Dániel véleményével, aki szerint „a motivációk mélyebbről való kibontása elmarad” (Veress, 1976, 127.). Újabb szála a cselekménynek, hogy a császár Brassóban székelő parancsnoka, Lobkowitz herceg megtudja: Mikes a hegyek, a határ túlsó oldalán utazik, s elhatározza elfogását. Talál egy rajongó, naiv, idealista fiatalembert, gróf Telekit, aki elhiszi, hogy Mikesnek semmi bántódása nem eshet, ha hazatér. Azt persze a gróf nem tudja, ha a szép szó nem elég, a kereskedőnek álcázott katonák erővel is magukkal vinnék Mikest. A bujdosó azonban lényegében már döntött, amikor találkozik a fiatal Telekivel, valamint régi öreg szolgájával, Baróti Benedekkel, akik kérik, jöjjön haza. Újra feltámad benne a kétség, de ekkor már gyorsan határoz: ő csakis Jászvárosba mehet. Sikerül megmenekülnie a kelepcéből, azaz elkerülnie a katonákat, s eléri a szultáni parancs szerinti célját.

Egy év múlva Rodostóban folytatódik a történet. A császár halálának hírét hozzák, s hogy Mária Terézia foglalta el a trónt. Javasolják a bujdosóknak, kérjenek kegyelmet az új uralkodótól. Mikes ismét hosszasan vívódik, végül aláírja a kegyelmi kérvényt, amire azonban elutasító válasz érkezik. Ezzel utólag is bebizonyosodik az „Erdély köpönyege” alatt hozott döntés helyessége. A műben ugyan vannak kompozíciós hibák, többször romantikusan túlbonyolított a cselekmény, ám Mikes nem mint feltétlen hűségű, kissé felszínesen ábrázolt, problémátlan példaember áll előttünk, hanem mint töprengő, vívódó, esendő személyiség, akinek lelkében harc folyik, s megszenvedi, bárhogyan is dönt. Ez teszi igazán emberivé Takács Tibor Mikesét.

A Mikes-drámákra áttérve, Veress Dániel – valószínűleg szerénységből – nem szól említett tanulmányában arról, hogy a rodostói bujdosó alakja megjelenik a XX. század második felének egyik magyar drámájában is, melynek szerzője ő maga, s amelynek címe: Mikes, alcíme: Négy tél. Történeti dráma két részben, utójátékkal. A műből, mely 1969-ben jelent meg, lényegében a tradicionális Mikes-kép bontakozik ki. Mind a francia szereplők (Saussure, Bonnac és felesége), mind a magyarok (a már özvegy Kőszeghy Zsuzsi) a hűség, a maradás értelmetlenségéről és feleslegességéről akarják meggyőzni Mikest. Zsuzsi szerint Rodostó „a rettenetes földrengéses, poros, pestises pokol”, „kilátástalanság és unalom, ahol még az ember hite-álma is megszürkül” (69–70.). S a cél, a feladat: „[…] közelebb kerülni a hazához, […] megcselekedni a sok nyomorúság után a magunk boldogságát!” (70.) Mindezek ellenére Mikes marad, Rákóczi miatt, önmaga miatt, a tisztesség miatt, mert távozása – szerinte – árulás lenne, nemcsak az eszme, de általában a tisztaság elleni cselekedet. Hiszen ha a fejedelem, a gazdag nagyúr mindent feláldozott, neki, a szegénynek is ezt kell tennie. Rákóczi halála után Mikes tragikus alakká válik. Monológja szerint: „Elveszett minden, ami értelmet adott életemnek… a szabadság ügye, melyre sorsom felesketett… őnagysága, a fejedelem, akit fiúi vak szeretettel szolgáltam… az egyetlen asszony, akit szerettem… a szülőföld, ahová hatvan esztendőkig visszatérni hiába törekedtem… Egy tél volt az életem… de nem is egy, hanem négy. Négy nagy tél. NÉGY TÉL!” (104.)
Mikes címmel azóta egy másik színpadi alkotás is született: Tamás Menyhért monodrámája, mely 2004-ben jelent meg könyv alakban. A műben ugyanaz a tragikus alak, a keserű és kétségbeesett Mikes jelenik meg, mint Veress Dániel művének utolsó részében, magányos vívódása azonban szinte a végtelenségig fokozódik. A figurán teljes mértékben a kilátástalanság uralkodik: „Hűség, szabadság, lesajnált igyekvések.” (13.) – olvashatjuk. Életére visszatekintve Mikes kénytelen megállapítani: lehet, hogy hiábavaló volt a száműzetés, a remény, a hűség, különösen abból a szempontból, hogy mit kaptak érte. Még a személyes boldogság lehetősége sem adatott meg neki(k). Ám a másik oldalon ott van a vigasz is: „megmaradtak embernek” (27.). Mert a hűség az eszméhez, a hazához, a fejedelemhez mindennél többet ér, s ezzel a már ismert Mikes-kép, a példává növelt ember tárul elénk. Ahogy a záró mondatban állítja a főszereplő: „Az Isten megtartott engemet egyedül, hogy mások tanuljanak rajtam […].” (54.).

Összegezve: nagyon nehéz gyökeresen új képet adni Mikesről, talán lehetetlen is, különösen a levelek, illetve az író életének (hiányos) ismeretében. Ami mégis lehetséges, és Takács Tibor könyve együtt egyfajta – ha nem is teljesen hiba nélküli – példája ezen eljárásnak: megrajzolni, bemutatni a lélek mélységét, összetettségét és konfliktusait, s felmutatni, hogy nem volt egyszerű megélni ezt a bármely szempontból nézve szenvedésteli életet.
 



Kulcsszavak: Mikes mint emblematikus alak, Mikes-regények, Mikes-drámák, Mikes-levélutánzatok
 


 

IRODALOM

Gyárfás Endre (2002): Édes Öcsém! Mikes nénjének levelei. Levélregény. K. u. K., Budapest

Ignácz Rózsa (1980): Hazájából kirekesztve. Móra, Budapest
Moldova György (1998): Ha jönne az angyal... Kertek 2000, Budapest

Szabó Gyula (1991): Ostorod volt-e Rodostó? Történelmi különtudósítások. Kriterion, Bukarest

Takács Tibor (1974): Erdély köpönyegében. Móra, Budapest

Tamás Menyhért (2004): Mikes – Tamási. Két monodráma. Kossuth Egyetemi, Debrecen

Veress Dániel (1969): Mikes. Történeti dráma két részben, utójátékkal. Irodalmi, Bukarest

Veress Dániel (1976): Mikes a szépirodalomban és a képzőművészetben. In: Veress Dániel: Mikes és a szülőföld. Kriterion, Bukarest