Az akadémiai tagválasztások háromévenkénti
sorozatában a legközelebbi 2013-ban esedékes. Ennek előkészületei
azonban már az idei évre esnek. Az Elnökség tavasszal meghirdeti az
ajánlások lehetőségét, azokat pedig szeptember valamelyik napjáig kell
benyújtani. Most, az év elején van tehát az ideje, hogy az eljárást
illetően javaslatokat tegyünk, és azokon vitatkozzunk.
A tagválasztás módját nagy vonalakban az Akadémia
Alapszabálya és Ügyrendje szabályozza. Az Akadémiai Értesítő nemrég
megjelent és az akadémikusoknak megküldött, 2011. december 20-ával
keltezett száma tartalmazza az Alapszabályt és az Ügyrendet egységes
szerkezetben. Az Alapszabály 13. §-a (2) bekezdésében ezeket olvassuk:
A Tagjelölést az Akadémia tudományos osztályai végzik… Tagjelöltekké
azok válnak, akik elegendő számú tagajánlást kaptak a hazai
akadémikusoktól… A jelöléshez szükséges ajánlások számát és az egy-egy
tag által adható ajánlások számát a tagajánlások előtt az Elnökség
határozza meg. Az (5) bekezdés szerint: Az Akadémikusok gyűlése
meghatározza és elfogadja az akadémikussá választás eljárási
szabályait. Nem teljesen világos, hogy végül is az Elnökségnek vagy az
Akadémikusok Gyűlésének van-e végső szava a tekintetben, hogy hány
aláíró szükséges egy jelöléshez, és egy akadémikus hány ajánlást írhat
alá? Akárhogy is van, helytelenítem a legutóbbi két tagválasztáskor
alkalmazott szabályt és gyakorlatot, miszerint minden akadémikus csak
két levelező tagságra vonatkozó ajánlást írhat alá.
Egy másik dolog, ami foglalkoztat, az az elv, hogy
a tagválasztáskor a kiválóság az elsődleges szempont, nem számít a
művelt szakterület, hogy ti. a jelölt milyen vonatkozásban érte el
kiváló eredményeit. Ennek érvényesítését bizonyos feltételek mellett
el tudom fogadni, ám a kiválóság értelmezése nem ugyanaz mindenkinél,
abban jelentős eltérések mutatkoznak. E rövid cikk célja, hogy a fenti
kérdésekben véleményt nyilvánítsak. Csupán a belföldi levelező tagokra
vonatkozó ajánlásokkal kívánok foglalkozni.
Ami az első kérdést illeti, hogy hány aláírás kell
egy jelöléshez, és hány jelölést lehet aláírni, ennek az első fele nem
okoz problémát. Régóta elfogadott szokás az, hogy három aláírás kell
egy ajánláshoz, ez csak annyit változott az idő folyamán, hogy a három
közül az egyik aláíró lehet az Akadémia külső tagja is. Annál inkább
problematikus a szabály második fele, mely szerint levelező tagokra
vonatkozólag minden akadémikus csak két ajánlást tehet. A szabályt a
két legutóbbi tagválasztáskor alkalmazták, korábban nem volt ilyen
megszorítás. Magam személyes sérelemként éltem meg ennek alkalmazását
a két eset közül a korábbiban. Több jelöltem is lett volna, de háromra
szorítkoztam, annak reményében, hogy nem lesz kifogás ellene. Ugyanis
a három személy közül kettőt egy osztályra jelöltem, egyet pedig egy
ettől különböző osztályra. A harmadik jelölt nem volt riválisa az első
kettőnek. Egy akadémiai tisztviselő megüzente, hogy vagy visszavonom
az egyik ajánlást a három közül, vagy megsemmisítik mind a hármat.
Kénytelen voltam engedni, bár változatlanul sérelmezem mind az elvet,
mind az eljárást. Milyen előnyei, hátrányai vannak a legfeljebb két
személyre való ajánlás lehetőségének? Előnye talán az, hogy
világosabbá válik, kik azok, akiknek az akadémikussá való
megválasztását a hazai akadémikusok leginkább szorgalmazzák. Lehet azt
gondolni, hogy sok ajánlás nem igazán szívügye az ajánlónak, sorrend
állítása viszont az ajánlók részéről nem szokás, tehát nem tűnik ki,
hogy kik a legfontosabb jelöltek. Másfelől azonban egy nagyon fontos
dolog elsikkad, a multidiszciplinaritás. Manapság többen vannak, akik
megérdemlik azt a megtisztelő címet, hogy kutató munkájuk
multidiszciplináris jellegű. Ez a tény viszont azáltal dokumentálható
legjobban, hogy több különböző szakterület művelője írja alá a
jelölést. Kell-e annál nagyszerűbb, mint hogy egy tudóst több tudomány
művelői is sajátjuknak tekintenek? Véleményem szerint a
multidiszciplinaritás előmozdításának jó eszköze lehet az aláírók
összetételének megvizsgálása. Minimálprogramként azt javaslom, hogy
(mindegyik
|
|
akadémikus részéről) legyen négy a lehetséges
jelölések maximális száma úgy, hogy egy osztályra legfeljebb két
jelölés essék. Magam a korlátozás teljes eltörlésének vagyok a híve.
A második kérdés a színvonal előtérbe helyezése.
Kétségtelen, hogy tagválasztásnál a téma előnyben részesítése a
színvonallal szemben a későbbiekben megbosszulhatja magát. A jelölt
témája később elavulhat, ő maga sem biztos, hogy lépést tud tartani a
fejlődéssel, akadémiai tagsága viszont egész életre szól. Nem
kétséges, színvonaltalan embereknek nincs helyük az akadémikusok
között. Van azonban két probléma. Az egyik a nívó értelmezése, a másik
az eddigi gyakorlat következetlensége. A nívót nem lehet, nem helyes
monodiszciplináris módon értelmezni olyan tudományos eredmények
esetében, melyek egynél több tudomány módszereit, eredményeit
alkalmazzák. A múlt század egyik zseniális felfedezése, a lineáris
programozás részben algebra, részben geometria, numerikus analízis,
számítástechnika, közgazdaságtan és még sok minden más. Nem helyes ezt
ízekre szedni és az egyes összetevőket külön-külön monodiszciplináris
alapon értékelni. Az ötvözet jóval nagyobb tudományos eredmény lehet
az egyes tudományok kiváló eredményeinél, még akkor is, ha az
összetevők színvonala nem éri el az azokban fellelhető legmagasabb
szintet. A mai tudományos kutató számára ez teljesen világos kell,
hogy legyen. A magyar tudományos körökben alkalmazott értékítélet
azonban gyakran mellőzi ezt a szempontot. Probléma az is, hogy az
Akadémia osztálybeosztása eleve előnyben, illetve hátrányban részesít
egyes tudományokat másokkal szemben. Egy sor tudománynak
tulajdonképpen nincs is megfelelő helye. Esetleges, hogy ide, vagy oda
sorolták, ha egyáltalán sorolták az idők folyamán. Más országokban más
beosztások lehetnek érvényben. Például Amerikában a National Academy
of Sciences testületi beosztása jelentősen különbözik a miénktől.
Illusztrációként megemlítem, hogy egy osztálycsoportba tartozik a
matematikai osztály és a fizikai osztály, ámde egy másikba tartozik
egy alkalmazott matematikai osztály és egy alkalmazott fizikai
osztály. A tiszta és az alkalmazott matematika meglehetősen távol
állnak egymástól. Például az alkalmazott matematikában ma már
elképzelhetetlen a tudományos értékelés számítási eredmények nélkül:
aki nem számol, az nem számít. Ugyanakkor számos kiváló
számítástechnikusunk, informatikusunk Akadémiánk egyik osztályán sem
kapja meg azt az értékelést, amit pedig a tudományok összességében
való elhelyezkedése alapján megérdemelne.
A színvonal elvével van egy másik probléma is. Az
egyes osztályok tagválasztó ülései előtt bejelentik, hogy csak a nívó
a fontos, nem a téma, ám egyben azt is bejelentik, hogy melyik osztály
hány helyet kap. A színvonal elvének alkalmazása akkor volna
következetes, ha az összes jelölt értékelése egyidejűleg történne,
mégpedig az osztályok tagválasztó ülései előtt. Ennek egy enyhébb
formája valósulna meg, ha egy kibővített elnökségi ülés megszűrné a
jelöltek összességét, és javaslatokat tenne az osztályok felé a
tagválasztást illetően. Szorgalmazná az osztályok együttműködését
olyan formában is, hogy egynél több osztály egyezzen meg az arra
érdemes személyek közös jelölésében. Tulajdonképpen ebben áll a
javaslatom: a jelöltekre vonatkozó szavazást megelőzően az összes
jelöltet együtt tekintse át egy kompetens bizottság, ami állhat az
Elnökségből vagy annak egy részéből, továbbá húsz-huszonöt széles
látókörű, tekintélyes akadémikusból, és tegyen javaslatokat. A
javaslatok része lehetne az egyes osztályok számára rendelkezésre
bocsátandó helyek száma is, az új levelező tagokat illetően.
Kulcsszavak: Akadémia, Alapszabály, levelező tag, tagválasztás,
színvonal, multidiszciplinaritás, matematika, alkalmazott matematika,
lineáris programozás, informatika
|
|