A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 AZ AKADÉMIAI TAGVÁLASZTÁS ELÉ

X

Prékopa András

az MTA rendes tagja • prekopa(kukac)cs.elte.hu

 

Az akadémiai tagválasztások háromévenkénti sorozatában a legközelebbi 2013-ban esedékes. Ennek előkészületei azonban már az idei évre esnek. Az Elnökség tavasszal meghirdeti az ajánlások lehetőségét, azokat pedig szeptember valamelyik napjáig kell benyújtani. Most, az év elején van tehát az ideje, hogy az eljárást illetően javaslatokat tegyünk, és azokon vitatkozzunk.

A tagválasztás módját nagy vonalakban az Akadémia Alapszabálya és Ügyrendje szabályozza. Az Akadémiai Értesítő nemrég megjelent és az akadémikusoknak megküldött, 2011. december 20-ával keltezett száma tartalmazza az Alapszabályt és az Ügyrendet egységes szerkezetben. Az Alapszabály 13. §-a (2) bekezdésében ezeket olvassuk: A Tagjelölést az Akadémia tudományos osztályai végzik… Tagjelöltekké azok válnak, akik elegendő számú tagajánlást kaptak a hazai akadémikusoktól… A jelöléshez szükséges ajánlások számát és az egy-egy tag által adható ajánlások számát a tagajánlások előtt az Elnökség határozza meg. Az (5) bekezdés szerint: Az Akadémikusok gyűlése meghatározza és elfogadja az akadémikussá választás eljárási szabályait. Nem teljesen világos, hogy végül is az Elnökségnek vagy az Akadémikusok Gyűlésének van-e végső szava a tekintetben, hogy hány aláíró szükséges egy jelöléshez, és egy akadémikus hány ajánlást írhat alá? Akárhogy is van, helytelenítem a legutóbbi két tagválasztáskor alkalmazott szabályt és gyakorlatot, miszerint minden akadémikus csak két levelező tagságra vonatkozó ajánlást írhat alá.

Egy másik dolog, ami foglalkoztat, az az elv, hogy a tagválasztáskor a kiválóság az elsődleges szempont, nem számít a művelt szakterület, hogy ti. a jelölt milyen vonatkozásban érte el kiváló eredményeit. Ennek érvényesítését bizonyos feltételek mellett el tudom fogadni, ám a kiválóság értelmezése nem ugyanaz mindenkinél, abban jelentős eltérések mutatkoznak. E rövid cikk célja, hogy a fenti kérdésekben véleményt nyilvánítsak. Csupán a belföldi levelező tagokra vonatkozó ajánlásokkal kívánok foglalkozni.

Ami az első kérdést illeti, hogy hány aláírás kell egy jelöléshez, és hány jelölést lehet aláírni, ennek az első fele nem okoz problémát. Régóta elfogadott szokás az, hogy három aláírás kell egy ajánláshoz, ez csak annyit változott az idő folyamán, hogy a három közül az egyik aláíró lehet az Akadémia külső tagja is. Annál inkább problematikus a szabály második fele, mely szerint levelező tagokra vonatkozólag minden akadémikus csak két ajánlást tehet. A szabályt a két legutóbbi tagválasztáskor alkalmazták, korábban nem volt ilyen megszorítás. Magam személyes sérelemként éltem meg ennek alkalmazását a két eset közül a korábbiban. Több jelöltem is lett volna, de háromra szorítkoztam, annak reményében, hogy nem lesz kifogás ellene. Ugyanis a három személy közül kettőt egy osztályra jelöltem, egyet pedig egy ettől különböző osztályra. A harmadik jelölt nem volt riválisa az első kettőnek. Egy akadémiai tisztviselő megüzente, hogy vagy visszavonom az egyik ajánlást a három közül, vagy megsemmisítik mind a hármat. Kénytelen voltam engedni, bár változatlanul sérelmezem mind az elvet, mind az eljárást. Milyen előnyei, hátrányai vannak a legfeljebb két személyre való ajánlás lehetőségének? Előnye talán az, hogy világosabbá válik, kik azok, akiknek az akadémikussá való megválasztását a hazai akadémikusok leginkább szorgalmazzák. Lehet azt gondolni, hogy sok ajánlás nem igazán szívügye az ajánlónak, sorrend állítása viszont az ajánlók részéről nem szokás, tehát nem tűnik ki, hogy kik a legfontosabb jelöltek. Másfelől azonban egy nagyon fontos dolog elsikkad, a multidiszciplinaritás. Manapság többen vannak, akik megérdemlik azt a megtisztelő címet, hogy kutató munkájuk multidiszciplináris jellegű. Ez a tény viszont azáltal dokumentálható legjobban, hogy több különböző szakterület művelője írja alá a jelölést. Kell-e annál nagyszerűbb, mint hogy egy tudóst több tudomány művelői is sajátjuknak tekintenek? Véleményem szerint a multidiszciplinaritás előmozdításának jó eszköze lehet az aláírók összetételének megvizsgálása. Minimálprogramként azt javaslom, hogy (mindegyik

 

 

akadémikus részéről) legyen négy a lehetséges jelölések maximális száma úgy, hogy egy osztályra legfeljebb két jelölés essék. Magam a korlátozás teljes eltörlésének vagyok a híve.

A második kérdés a színvonal előtérbe helyezése. Kétségtelen, hogy tagválasztásnál a téma előnyben részesítése a színvonallal szemben a későbbiekben megbosszulhatja magát. A jelölt témája később elavulhat, ő maga sem biztos, hogy lépést tud tartani a fejlődéssel, akadémiai tagsága viszont egész életre szól. Nem kétséges, színvonaltalan embereknek nincs helyük az akadémikusok között. Van azonban két probléma. Az egyik a nívó értelmezése, a másik az eddigi gyakorlat következetlensége. A nívót nem lehet, nem helyes monodiszciplináris módon értelmezni olyan tudományos eredmények esetében, melyek egynél több tudomány módszereit, eredményeit alkalmazzák. A múlt század egyik zseniális felfedezése, a lineáris programozás részben algebra, részben geometria, numerikus analízis, számítástechnika, közgazdaságtan és még sok minden más. Nem helyes ezt ízekre szedni és az egyes összetevőket külön-külön monodiszciplináris alapon értékelni. Az ötvözet jóval nagyobb tudományos eredmény lehet az egyes tudományok kiváló eredményeinél, még akkor is, ha az összetevők színvonala nem éri el az azokban fellelhető legmagasabb szintet. A mai tudományos kutató számára ez teljesen világos kell, hogy legyen. A magyar tudományos körökben alkalmazott értékítélet azonban gyakran mellőzi ezt a szempontot. Probléma az is, hogy az Akadémia osztálybeosztása eleve előnyben, illetve hátrányban részesít egyes tudományokat másokkal szemben. Egy sor tudománynak tulajdonképpen nincs is megfelelő helye. Esetleges, hogy ide, vagy oda sorolták, ha egyáltalán sorolták az idők folyamán. Más országokban más beosztások lehetnek érvényben. Például Amerikában a National Academy of Sciences testületi beosztása jelentősen különbözik a miénktől. Illusztrációként megemlítem, hogy egy osztálycsoportba tartozik a matematikai osztály és a fizikai osztály, ámde egy másikba tartozik egy alkalmazott matematikai osztály és egy alkalmazott fizikai osztály. A tiszta és az alkalmazott matematika meglehetősen távol állnak egymástól. Például az alkalmazott matematikában ma már elképzelhetetlen a tudományos értékelés számítási eredmények nélkül: aki nem számol, az nem számít. Ugyanakkor számos kiváló számítástechnikusunk, informatikusunk Akadémiánk egyik osztályán sem kapja meg azt az értékelést, amit pedig a tudományok összességében való elhelyezkedése alapján megérdemelne.

A színvonal elvével van egy másik probléma is. Az egyes osztályok tagválasztó ülései előtt bejelentik, hogy csak a nívó a fontos, nem a téma, ám egyben azt is bejelentik, hogy melyik osztály hány helyet kap. A színvonal elvének alkalmazása akkor volna következetes, ha az összes jelölt értékelése egyidejűleg történne, mégpedig az osztályok tagválasztó ülései előtt. Ennek egy enyhébb formája valósulna meg, ha egy kibővített elnökségi ülés megszűrné a jelöltek összességét, és javaslatokat tenne az osztályok felé a tagválasztást illetően. Szorgalmazná az osztályok együttműködését olyan formában is, hogy egynél több osztály egyezzen meg az arra érdemes személyek közös jelölésében. Tulajdonképpen ebben áll a javaslatom: a jelöltekre vonatkozó szavazást megelőzően az összes jelöltet együtt tekintse át egy kompetens bizottság, ami állhat az Elnökségből vagy annak egy részéből, továbbá húsz-huszonöt széles látókörű, tekintélyes akadémikusból, és tegyen javaslatokat. A javaslatok része lehetne az egyes osztályok számára rendelkezésre bocsátandó helyek száma is, az új levelező tagokat illetően.
 



Kulcsszavak: Akadémia, Alapszabály, levelező tag, tagválasztás, színvonal, multidiszciplinaritás, matematika, alkalmazott matematika, lineáris programozás, informatika