1. Bevezetés

A Nyugat-Balkán térfogalom az európai uniós politikai terminológiában először csak 1998-ban tűnt fel az Európai Tanács bécsi nyilatkozatában. 2003 nyarán „véglegesült” a kategória (a volt Jugoszlávia mínusz Szlovénia plusz Albánia). Ezt a lehatárolást tekintjük kiindulópontnak azzal, hogy Szlovéniát a „posztjugoszláv” folyamatok miatt kitekintő jelleggel bekapcsoljuk elemzésünkbe.

A politikai térfogalom feltehetően nem lesz hosszú életű (2011-ben már megjelentek olyan elemzések, amelyek Horvátországot nem sorolták a Nyugat-Balkánhoz). Horvátország 2013-as EU-csatlakozása után Szlovéniával együtt új belső térkategória alakulhat az EU keretei között a volt Nyugat-Jugoszlávia megnevezéssel.

A történetileg sokféle hatás alatt kialakult területi szerkezet a rendszerváltások időszakában a politikai térszervezet (állam) oldaláról kezdett lényegesen megváltozni, bár a térszerkezet fogalmi jegyeinél fogva „konzervatív”, rövid idő alatt csak egyes elemei változtathatóak meg.

A Nyugat-Balkán településhálózatában és térszerkezetében egyszerre vannak jelen a belső szükségletek bázisán létrejött kapcsolatok, valamint a nemzetközi hatások, igények alapján kijelölt, részben kialakult közlekedési folyosók, tengelyek, nagytérségi hálózati elemek. Az egymásmellettiség, a szomszédság nem jelent feltétlenül szoros kapcsolatokat is.

2. Államosodási folyamatok 1990 után

A Balkán-félsziget szocialista országainak rendszerváltásai, a társadalmi, gazdasági, politikai átrendeződések 1989–1991 között legalább háromféle módon (tárgyalásokkal békésen, kisebb-nagyobb összeütközésekkel, társadalmi konfliktusokkal, valamint tragikus polgárháború keretei között) mentek végbe. Albánia esetében a rendszerváltás belső konfliktusokkal, Jugoszlávia területén véres polgárháborúval zajlott le.

A Nyugat-Balkán problematikájával kapcsolatos átfogóbb jellegű magyar publikációk (Glatz, 2007; Horváth – Hajdú, 2010; Pap – Kobolka, 2009) kivétel nélkül érintik a térség belső és külső kapcsolatrendszerét, strukturálódási tendenciáit.

2.1. Albánia: a nemzetközi karanténból a NATO-ba • Albánia a hidegháború éveiben tudatos elzárkózási politikát folytatott, leszámítva a mindenkori favorizált szövetségessel (Szovjetunió, Kína) kialakított szélesebb körű kapcsolatokat. Az ország vasúthálózatát csak 1985-ben kötötték össze egyetlen ponton a jugoszláv hálózattal. Az autark gazdaságpolitikát folytató, brutálisan elnyomó jellegű kommunista politikai rendszer 1985 után (Enver Hodzsa halálával) előbb enyhülni kezdett, majd 1989 novemberétől felgyorsult folyamatok keretében (tüntetések, tömeges kivándorlás, éhséglázadás) 1991 áprilisára megbukott. A rendszer bukását lényegében a szélesebb körű lakossági megmozdulások érték el, de hozzájárultak az összeomláshoz a kommunista párton belül kiéleződő feszültségek és eltérő törekvések hatásai is.

A rendszerváltás utáni időszak konfliktusos maradt. 1997-ben a pénzügyi piramisjátékok összeomlása után az ország a polgárháború peremére sodródott, melyet csak a mintegy hétezer fős nemzetközi erők tudtak megakadályozni.

Albánia területe változatlan maradt a társadalmi, gazdasági és politikai rendszerváltás időszakában, de a szomszédsági környezete alapvetően átalakult. A korábban minden szomszédjától elzárkózó ország minden irányba „kinyílott”. Különösen fontossá váltak ismét az olasz, s részben a görög kapcsolatok.

Az ország a rendszerváltás kezdetén kinyilvánította euroatlanti törekvéseit; a NATO-nak és az EU-nak is tagjává kívánt válni. A NATO-tagság az egyértelmű amerikai támogatás révén 2009-ben elérhetővé vált.

Albánia a térség viszonylag homogén nemzetiségű országa, a lakosság mintegy 95%-a albán nemzetiségű. A kis lélekszámú nemzetiségek (görögök, szerbek, vlachok, romák, bolgárok) egyéni és részben kollektív jogait az alkotmány külön pontban rögzíti.

Az albán átalakulás és nemzetfejlődés legalapvetőbb, az összes szomszéd országot érintő eleme a határokon túl (különösen a szomszédos országokban) élő albánokhoz való külpolitikai viszony volt. Az albán politikai elit nem tűzte nyilvánosan zászlajára a szállásterülettel megegyező állam létrehozását, de voltak mind az országon belül, mind pedig a külföldi emigrációban olyan politikai erők, amelyek megtették ezt.

A NATO alapokmányának az elismerése, illetve a szervezeti tagság azzal is jár, hogy az albán politikai elit egyértelműen feladta „Nagy-Albánia” eszméjét, ugyanakkor egyaránt erős kapcsolatok kiépítésére törekszik a függetlenné vált Koszovóval és az albánság más területi csoportjaival.

2.2. Jugoszlávia: a véres összeomlás, elkülönült utódállami fejlődési utak • 1990 januárjában a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége (JKSZ) rendkívüli kongresszusán már kiéleződtek az állampárton belüli politikai ellentétek. A szlovének a demokrácia elmélyítését szorgalmazták, a horvátok soraiból az állam alapvető átalakításának az igénye, a konföderáció irányába való fejlődés követelése is megfogalmazódott. A kongresszuson lényegében megkezdődött a többpártrendszerre való áttérés előkészítése.

A kongresszus nem tudta eredményesen befejezni a munkáját, a szlovének és a horvátok kivonulása miatt elnapolták. A márciusban újraindult kongresszus lényegében a JKSZ megszűnését jelentette. Az állampárt így hamarabb szűnt meg, mint maga a szövetségi állam. A JKSZ megszűnésével megszűnt a párt- és partizánmítosz is az országban, s Josip Broz Tito életművének egyik eleme eltűnt a politikai színtérről.

1990. augusztus 8-án a szövetségi parlament alkotmánymódosítással bevezette a többpártrendszert, s ettől kezdve a belső politikai átrendeződések és az államszerkezeti változások többféle politikai erő és törekvés kereszttüzébe kerültek. A pártok a tagköztársasági helyzetnek megfelelően részben politikai érték, nagyobb részben azonban nemzetiségi alapokon szerveződtek.

1991 januárjában a szövetségi szinten még az volt az alapvető kérdés, hogy a föderáció erősítése-e a közösen elfogadható cél, vagy csak a konföderáció irányába való haladás körül lehet valamilyen egyetértést létrehozni (Mesić, 2003). A tagköztársaságok többsége kezdetben belement volna a konföderációs megoldásba, de Horvátország és Szlovénia rövid időn belül a függetlenség kivívásában vált érdekeltté. A heterogén, több köztársaság területére kiterjedő szállásterülettel rendelkező szerbek, s részben a bosnyákok is az ország egyben tartásában voltak inkább elkötelezettek. A konföderációs vitában (és később a polgárháborúban) a területiség problematikája jelentős szerepet kapott (Juhász, 1997).

Az Európa Parlament 1991 márciusában elfogadott határozata már azt fogalmazta meg, hogy: „…a Jugoszláviát alkotó köztársaságoknak és autonóm tartományoknak meg kell adni azt a jogot, hogy békés és demokratikus úton, elismert nemzetközi és belső határok között szabadon határozzák meg saját jövőjüket.” Ez azt is jelentette, hogy megnyitották a belső átalakulások lehetőségeit, ugyanakkor a külső határok megváltoztatását elutasították.

A jugoszláv államosodási folyamatokat két szakaszra lehet osztani: a titói Jugoszlávia megszűnése, illetve a szerb befolyás alatt álló területek további átalakulása.

1991 júniusa és 1992 áprilisa között lényegében végbement a titói Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság (JSZSZK) megszűnése. Szlovénia 1991. június 25-én kiáltotta ki függetlenségét, majd a „tíznapos háborúban” meg is védte azt. A leginkább homogén nyelvi és vallási összetételű országban a belső konszolidáció gyorsan végbement, s ennek következtében a leggyorsabban tudott beilleszkedni az euroatlanti intézményrendszerbe. Szlovénia átfogó módon erősítette a korábban is sokoldalú kapcsolatait Ausztriával és Olaszországgal, Magyarország irányába nagyfokú nyitást hajtott végre. A korábbi, Jugoszlávián belüli minden tekintetben szabad mozgásokhoz képest csökkentek a már önálló Horvátországgal a kapcsolatok, sőt államközi és határviták jelentek meg a két jugoszláv utódállam között. Szlovénia a NATO és az Európai Unió tagjává vált 2004-ben.

Horvátország 1991. június 25-én kiáltotta ki függetlenségét. Szeptember 14-én megkezdődött a véres polgárháború az ország területének szerbek lakta részein. A Szerb Nemzeti Tanács október 1-jén a szerbek által lakott területeket autonóm régiónak minősítette. A szerbek folyamatosan kísérleteket tettek arra, hogy autonóm területeket vagy önálló államot hozzanak létre saját horvátországi szállásterületükön. Ezeket a törekvéseket a nemzetközi közösség döntő része nem fogadta el. Az ország területi integritása 1998-ban állt helyre. A horvát államterület Európa egyik legsajátosabb formációja. Bosznia-Hercegovina területén keresztül lehet a legegyszerűbben fenntartani Eszék és Dubrovnik térsége között a kapcsolatokat. A horvátok Bosznia-Hercegovinán belüli érdekeit, pozícióinak változásait az anyaország igényei jelentős részben befolyásolták. 2000 után alapvető belső átalakulási és demokratizálódási folyamatok mentek végbe az országban. 2009-ben Horvátország a NATO tagjává vált, 2011-ben pedig meghívást kapott az Európai Unióba, a csatlakozásra 2013-ban kerülhet sor.

Az átalakulás időszakában a macedón politikai elit érdekelt volt a titói Jugoszlávia fenntartásában, de többször kinyilvánították, hogy ha Horvátország és Szlovénia kiválik, akkor ők sem kívánnak szerb dominancia alatt álló ország része maradni. 1991. szeptember 7-én Macedónia népszavazással erősítette meg a függetlenségi törekvéseit, majd 1991. november 20-án proklamálta függetlenségét. Az ország békésen vált ki a korábbi délszláv föderációból. Az új ország belső és külső kapcsolatrendszere korántsem volt egyszerű. A macedón és az albán közösség közötti feszültségek a koszovói folyamatok révén kiéleződtek. Görögország csak 1993 áprilisában járult hozzá az új ország „Macedónia, volt jugoszláv tagköztársaság” ENSZ-felvételéhez. A két ország vitája a későbbiekben is folytatódott, 1994 elején Görögország határzárat és embargót léptetett életbe fiatal szomszédjával szemben. A két ország közötti politikai vita megmaradt, de a gazdasági kapcsolatok megszilárdultak, a közlekedési pályák megnyíltak.

Bosznia és Hercegovina parlamentje 1991. október 15-én nyilvánította ki a köztársaság függetlenségét, bonyolult belső viszonyok alakultak ki, melyek elvezettek a véres polgárháborúhoz. 1992. április 5-én Bosznia és Hercegovina parlamentje megerősítette az ország függetlenségét. A három közösség (bosnyákok, horvátok, szerbek) többfordulós belső küzdelemben sem tudták rendezni ügyeiket. 1995-ben a Daytonban aláírt szerződésrendszer rendezte az egységesnek mondott (lényegében két entitásra és egy különleges körzetre tagolt) ország belső viszonyait, de az etnikai feszültségeket nem tudta megoldani. A második szakasz átalakulásai már lényegében az utódállami konstrukció további bomlásáról szóltak, de az államutódlás miatt ez még részben a Jugoszlávia név alatt történt. A szerbek még valamilyen tartalommal törekedtek a „Jugoszlávia” név folytonosságának – alapvetően az államutódlási kérdések kezelése miatt – fenntartására.

1992. április 28. és 2003 februárja között Jugoszláv Szövetségi Köztársaság név alatt működött a „maradék terület”, vagy „Kis-Jugoszlávia”. 2003 februárjában új alkotmányt fogadtak el, melynek révén létrejött a Szerbia és Montenegró Államközösség. Az alkotmány megnövelte Montenegró mozgásterét, s lehetővé tette a függetlenségi népszavazást. 2006. május 23-án a referendum 55%-kal a függetlenség mellett döntött. Június 3-án ünnepélyesen kikiáltották az önálló Montenegrót.

2008 februárjában Koszovó egyoldalúan kikiáltotta függetlenségét, mellyel új folyamatok indultak el nemcsak Szerbiában, a Nyugat-Balkánon és a Balkánon, hanem mint az új képződmény diplomáciai elismeréséhez kapcsolódva látjuk, a politikai gondolkodás szintjén megosztottan Európában és globálisan is.

Az átalakulás eredményeként a korábbi Jugoszlávia hét államra esett szét (1. ábra). A volt tagköztársasági székhelyek, illetve Priština autonóm tartományi központ fővárossá vált. (A viszonylag kis terület és alacsony népességszám miatt a fővárosok jelentősége kiemelkedővé vált.) A hét kis állam új elvek alapján rendezkedett be, saját államterületét tekintette a fejlesztés meghatározó, elsődleges keretének. Megindult a különböző hálózatok és kapcsolatok „újraszabása”, a közlekedési hálózatok korrekciója az új fővárosok érdekeinek megfelelően kezdődött meg. Az államalakulások időszakában szinte minden ország „bezárkózott”, de a görög–macedón viszony, a határzár mutatta, hogy a külső érintettek is sajátos módon viszonyulnak a folyamatokhoz.

3. A településhálózat
és a térszerkezet sajátosságai

A Nyugat-Balkán településhálózata különböző részhalmazokból áll, amelyek a történelem viharai során különbözőképpen kombinálódtak. Kapcsolataik történetileg változó irányúak és intenzitásúak, gyakran a mindenkori nagyhatalmi törekvéseknek voltak kiszolgáltatva (Kocsis, 2005). A Balkán történelmének ismerete arra int bennünket, hogy a létrejött államokat elsősorban egyenként kell vizsgálnunk, mert a nemzetállamok (újjá)építésének fontos része a településhálózatuk működőképes, hatékony rendszerré való fejlesztése, és a különböző nemzetek a balkáni háború során szerzett sérelmeik miatt egyelőre nem használják ki a potenciális térségi, szomszédsági kapcsolataikat. Sőt, gyakran tudatosan szakítanak a korábbi jugoszláv kapcsolatokkal.

A folyamatos városodás és városiasodás ellenére Jugoszlávia még a felbomlása előtt is messze elmaradt az urbanizáltság mértékében az európai átlagtól, és az egyes országrészek, a későbbi tagállamok területei is nagyon eltérően urbanizálódtak. A délszláv háború pedig újabb törést hozott számos város fejlődésében. Városok dőltek romba és néptelenedtek el, és nagymértékű etnikai migráció zajlott le. Megszűntek ipari munkahelyek, sokan ellenséges nemzetiségi környezetben találták magukat, így visszaköltöztek a korábbi etnikai és megélhetési biztonságot adó falusi lakóhelyükre.

Az utódállamokban nem folytatódott a gyors városodás, elsősorban korábbi központok más országhoz kerülése és közigazgatási szempontok miatt neveztek ki néhány újabb várost. 2002-ben a legurbanizáltabb Horvátország (69%) és Macedónia (63%) volt. Szerbia és Montenegró (50%), Szlovénia (47%) és Albánia (46%) a térségben közepesnek, nemzetközi összehasonlításban már alulurbanizáltnak számított. Bosznia és Hercegovina (33%) pedig az egész Balkán legrurálisabb területe.
Az 1991-től létrejövő új nemzetállamok fontos feladatuknak tekintik fővárosuk és városhálózatuk fejlesztését. E törekvéseket számos probléma nehezíti. A városokban a természetes szaporodás alacsony, így népességnövekmény csak a migrációból származhat. A Boszniából és Koszovóból áttelepülő szerbek közül sokan a Vajdaságba költöztek, ezzel jelentősen megváltoztak az etnikai arányok. Az albán menekültek közül sokan Macedónia északnyugati térségeibe költöztek. Az országokon belüli népességmozgás pontos figyelemmel követését nehezíti, hogy sokan csak ideiglenesnek tekintették az áttelepülést, és nem jelentették át állandó lakhelyüket. A nemzetiségi konfliktusok következtében a többnemzetiségű városokban megindult a nemzetiségi szegregáció. Különösen igaz ez az albán–szerb, az albán–macedón lakta városokra (Kosovska Mitrovica, Szkopje, Priština). Az etnikai elkülönülés mellett a vagyoni alapú szegregáció is felgyorsult. Az új, korszerű városrészekben az ingatlanárak lényegesen magasabbak, ahol a külföldről hazatértek vagy a külföldön dolgozó vendégmunkások vesznek ingatlanokat. A nemzeti fővárosok közül csak az albán népességű Tirana és Priština mutat jelentősebb növekedést.

A nyugat-balkáni országok városállományának (2. ábra), a városok nagyságrendi tagozódásának, városhálózatának számtalan közös sajátossága és számos egyedi vonása van. A városnagyság szerinti összetétel, a várossűrűség, az urbanizációs tengelyek kialakulásában szerepet játszó tényezők sokasága és különbözősége az urbanizáció jövőbeli fejlődésének irányait is befolyásolja.

3.1. Albánia • Urbanizációs szempontból Albánia a térség legsajátosabb országa. Európa legrurálisabb államában – ahol 2006-ban a foglalkoztatottak 58%-a a primer szektorban dolgozott – a rendszerváltás előtt adminisztratív korlátozással akadályozták meg a városokba áramlást. Az 1990-es években lehetővé váló városba költözés és az európai viszonylatban kiemelkedő természetes szaporodás együttesen okozza a városi lakosság arányának fokozott növekedését, amely jelentős népességmozgással is párosul. Az ipar, a kereskedelem és a turizmus kínálta álláshelyek, valamint a jobb lakókörülmények miatt jelentős az elvándorlás a magasabban fekvő (különösképpen az északkeleti) vidékekről a fővárosi és a partmenti urbánus területek irányába, illetve külföldre. A betelepülő lakosság – melynek 46%-át teszik ki a harmincévesnél fiatalabbak – több mint háromnegyede Tirana és Durrës térségét választja új lakóhelyéül. A két legnagyobb város lakossága 2001 és 2010 között 260 ezer fővel, 37%-kal nőtt. Ebben a régióban él jelenleg Albánia lakosságának 41,8%-a. A félmillió főt meghaladó lakosságú főváros primátusa minden fontosabb fejlettségi indikátort vizsgálva jelentkezik, dinamikáját tekintve Tirana országon belüli súlya egyre jelentősebb. A fővárostól 40 kilométerre fekvő Durrës az első számú nemzeti kikötő, amely kapuszerepet tölt be a világra és a fő kereskedelmi partner, Olaszország felé. Az ország második legfontosabb települése kiemelkedő turisztikai adottságokkal rendelkezik, lakossága a közeljövőben várhatóan meghaladja a 200 ezer főt.

A két dinamikusan növekvő nagyváros mellett további öt település népessége haladja meg az 50 ezer főt, amelyek kivétel nélkül fontos ipari és gazdasági centrumok. Az ország közepén, a Shkumbin-folyó völgyében (az egykori Via Egnatia, ma a VIII. TEN-folyosó mentén) fekvő Elbasan Albánia keleti és nyugati területei közötti közvetítő szerepe miatt jelentős. Észak-Albánia regionális centruma, Shkodër kiemelkedő kulturális és felsőoktatási központ, a Balkán-félsziget legnagyobb tavának (Skadari-tó) névadó települése. A mediterrán Vlorë jelentős kikötőváros Délnyugat-Albániában, tőle északra található Fier, amelynek fejődése a közeli olaj-, gáz- és bitumenlelőhelyeknek köszönhető. Délkeleten, a görög határ közelében, jó mezőgazdasági adottságú területen épült Korçë, az egyetlen nagyvárosi körzet, amelynek népessége nem növekedett az elmúlt évtizedben.

A területileg koncentrált és kontrollálatlan urbanizáció kedvezőtlenül hat a természeti környezetre és a városok életminőségére, mivel többnyire nem kíséri megfelelő infrastrukturális, illetve közszolgáltatás-fejlesztés és a lakóingatlanok, munkahelyek számának bővülése is elmarad a városi népesség növekedési ütemétől. A következményeket – például a migránsok egészségi állapotának romlását vagy írástudatlanságuk növekedését – tekintve az albán városrobbanás gazdasági és társadalmi költségei egyre magasabbak. Jelentős az illegális lakásépítések száma is, elsősorban a városi peremterületeken, de a közterületi parkok sem kivételek ez alól. A nagyvárosi társadalmak átalakulása is számos kihívást jelent a települési önkormányzatoknak, mert a különböző vidékekről érkezőknek eltérő a városi életmódhoz való alkalmazkodóképességük (akad, aki haszonállataival együtt költözik a fővárosba). Mindezen negatív tapasztalatok ellenére a spontán és kaotikus urbanizáció Albánia fejlődésének szükségszerű velejárója, amelynek léteznek pozitív hatásai is, azonban a folyamatok megfelelő kezelése és tervezése elodázhatatlan.

3.2. Bosznia-Hercegovina • A Nyugat-Balkán államai közül Bosznia-Hercegovina szenvedte meg legjobban a Jugoszláviától vlaó elszakadást, a háború itt tartott a legtovább, itt járt a legtöbb veszteséggel. Különösen sokat szenvedtek a vegyes lakosságú térségek és a nagyobb városok. A tragikus kimenetelű háború alapjaiban változtatta meg az ország etnikai, demográfiai képét mennyiségileg és területileg egyaránt.

A háború egyik legnagyobb vesztese a településhálózat. A küzdelmek által súlyosan érintett területek (Közép-Bosznia, boszniai Krajinák, Drina mente) települései veszítettek leginkább lakosságukból. A fegyveres konfliktusok által megkímélt térségekben kevésbé csökkent a lakosságszám, míg a menekültbefogadó településeken (főképp Banja Luka és Bijeljina esetében) számottevő népességnövekedés volt tapasztalható. A három nagy etnikum természetszerűleg ellentétes irányokba mozgott, a korábbi mozaikszerű etnikai términta egyre homogénebb lett. A háború következményei közül kiemelhető, hogy általánosságban a városok népességváltozása kedvezőbb képet mutat, mint a vidéki területeké, annak ellenére, hogy a rurális térségekben a mezőgazdasági tevékenység lehetőséget ad az önfenntartásra (Reményi, 2009).

A polgárháborút lezáró, sokfaktorú kompromisszum eredménye – amely a különböző etnikumok eltérő érdekeit éppúgy tükrözi, mint az adott pillanatban fennálló erőviszonyokat – egy formálisan egységes, de belsőleg többszörösen megosztott állam lett. Szubnacionális szinten a Bosznia-hercegovinai Föderáció (FBiH) és a Boszniai Szerb Köztársaság (RS) etnikai elkülönülésének végletes és legitimált formája jött léte. A föderációban további homogenizáció figyelhető meg, a tíz kanton közül – melyek mint állam az államban funkcionálnak – mindössze kettő mondható vegyesnek, a Közép-boszniai és a Hercegovina-neretvai kanton. Az államosodási folyamat azonban több szempontból sem tekinthető lezártnak (nemzetközi jelenlét, Posavina-korridor, Brčko).

A „béke” alapvetően érintette a településhálózatot. A politikai rendezés elsődleges hatása a települési vonzáskörzetek új határokkal történt átrajzolása volt. Az entitásközi határ huszonnyolc község (köztük olyan nagyvárosokkal, mint Szarajevó vagy Mostar) területét darabolta fel. Bár az IEBL (Inter-Entity Boundary Line – entitásközi határ) nem képez fizikai határt, a „szembenálló” területek már más központ felé gravitálódnak, hiszen a települési és a területi folyamatok is szubregionális szinten működnek tovább. Természetesen ahol az etnikai mintázat megkívánja, a kapcsolat valamilyen formában megmarad. A regionális központok, főképp Szarajevó, Mostar és Tuzla vonzáskörzetei jelentősen csonkolódtak a határ mellé kerülve. Banja Lukát nem tekinthetjük a határmeghúzás vesztesének, mert bár elveszítette egykori régiójának jelentős részét, ugyanakkor az „elcsatolt” tuzlai vonzáskörzet területeit uralhatja. A középvárosok közül Prijedor vesztese az átalakulásnak, míg Bihač végre kiléphet Banja Luka árnyékából. Hátrányos helyzetbe kerültek a központjukat vesztett, perifériára került hinterlandok is, például a Drinamente vagy Kelet-Hercegovina, ezeken a területeken kisebb települések fogják majd átvenni a központi funkciókat: Pale, Zvornik, Bijeljina és Trebinje térszervező erejének növekedése várható (Reményi, 2009).

Az új közigazgatási rendszer másodlagos hatása számos, eddig adminisztratív funkcióval nem vagy nem ekkora jelentőséggel rendelkező települést léptetett előre a hierarchiában: Szarajevót mint az új fővárost és egyben a két entitás székhelyét, a tényleges szerb entitásközpontot (Banja Luka 1998-tól de facto társfőváros, a háborús kormány székhelye Pale volt) és a kantonszékhelyeket (Szarajevó, Tuzla, Zenica, Mostar, Bihač, Travnik, Livno, Goražde, Široki Brijeg, Orašje). Ide sorolandó a speciális státusú Brčko városa is.

A föderáció területén, a két nemzet kvázi autonóm önrendelkezése végett hozták létre a kantonális rendszert, amely a településhierarchia szintjeit a kantonközpontok kategóriájával bővítette. A Boszniai Szerb Köztársaság területe államigazgatási régiókra, ezen belül széles körű autonómiával rendelkező községekre tagolódik, a régiók azonban a föderációs kantonokhoz képest jelentéktelen funkciókkal bírnak, az erősebb centralizáció Banja Luka pozícióit erősíti.

Szarajevó, bár a közel négyéves blokád és ostrom következtében lakossága jelentős mértékben csökkent (több mint 100 ezer fővel), gazdasága szinte megsemmisült, vonzáskörzetének és keleti területének egy részét elvesztette, valódi európai főváros lett, annak minden pozitív hozadékával. Hatalma azonban korlátozott, hiszen a szerb entitás folyamataira nincs érdemi hatása.

Banja Luka a Szerb Köztársaság hatalmi centruma, jelentős gazdasági, pénzügyi, kulturális és oktatási központ. Igaz, vonzáskörzete némileg átalakult, a közvetlen háborús cselekményekből való kimaradásnak és új adminisztratív funkciójának köszönhetően egyértelműen a területi folyamatok nyertese, lakosságszáma már átlépte a 200 ezer főt.

3.3. Horvátország • Horvátország a Balkán-félsziget legtagoltabb országa. A népesség közel 30%-a él ezer főnél kisebb településen, de szinte ugyanennyien laknak a hét, 50 ezer főnél népesebb nagyvárosban. A városhálózat szempontjából a funkcionális nagytérségek általában négyes tagolásúak, a négy nagyváros (Zágráb, Split, Fiume, Eszék) viszonylag elkülönült vonzáskörzetére alapozva, bár az elmúlt évtizedekben a kapcsolatrendszerekben jelentős átmeneti zónák alakultak ki. Földrajzi-funkcionális nézőpontból külön kell választanunk Belső-Horvátország két – történeti és fejlettségi viszonyaiban – eltérő sajátosságú tájegységét, a Zágráb központú Közép-Horvátországot és Szlavóniát, míg a horvát Adriát egy régiónak tekinthetjük.

Horvátország egészére kiterjedő központi hatalomról csak 1998-tól beszélhetünk. Ekkorra sikerült visszaállítani a horvát szuverenitást az évekig szerb fennhatóság alatt álló Kelet- és Nyugat-Szlavónia, valamint Krajna területén. Mindeközben az „anyaországban” tudomásul kellett venni, hogy nem integrálhatják a bosznia-hercegovinai horvát területeket. Az ország ezredfordulón megválasztott új vezetői elkötelezték magukat az euroatlanti integráció mellett, így a belpolitikában erőteljesebben kifejezésre jutott a regionális különbségek csökkentésének és a menekültek visszafogadásának igénye. A visszatelepülők, a különböző etnikai, vallási csoportok az urbánus lét általános előnyei mellett a konfliktusmentesebb együttélés megoldásaként gyakran választják a városba költözést, ami növeli a városi népesség arányát.

Gazdasági erejéhez képest az 1990-es évek végétől Horvátország példátlan gyorsasággal fejlesztette autópálya-hálózatát részben tranzitpotenciálja, részben a belső kohézió erősítése érdekében. A hálózat egyértelműen fővárosközpontú, de lehetővé teszi az országrészek közötti gyors közlekedést is. Annak ellenére, hogy a Karlovác–Split–Dubrovnik autópálya nem része a helsinki folyosóknak, Horvátországnak nem volt alternatívája a dalmáciai üdülőzóna felvirágoztatásához (Erdősi, 2005). A beruházásnak már érzékelhetőek az eredményei (vendégforgalom, ingatlanok értéknövekedése). Az adriai autópálya vonalvezetése több periféria feltárásában segített, például a legnagyobb népességcsökkenéssel küzdő, legritkábban lakott Lika-Senj zsupánság esetében. Biztosította olyan jelentős tengerparti városok számára is a hálózathoz kapcsolódást, mint Zadar és Šibenik.

A horvát városhierarchia csúcsán minden tekintetben a főváros áll. Zágráb kiemelkedő oktatási, kulturális, közlekedési és gazdasági központ, az ország első számú növekedési pólusa, amely a népesség 18, a foglalkoztatottak 19, az ipari termelés 25, a GDP 31 és az új befektetések

67%-át koncentrálja. Az egy főre jutó GDP az országos átlag 174%-a. A szűken vett város mintegy 700 ezer fős, a teljes agglomeráció meghaladja az egymilliót, amely a posztszocialista városi formák számos jellemzőjét magán viseli.

A városhálózat második vonalát három sokoldalúan fejlett makroregionális központ képezi, amelyek elhelyezkedésükből adódóan más jellemzőkkel rendelkeznek. Dalmácia területi fejlődésének meghatározója Split, jelentős ipari kapacitásokkal és rohamosan fejlődő turizmussal, agglomerációjában számos kisvárossal. Hinterlandjában a potenciális kapcsolatot Bosznia-Hercegovina jelenti, míg az Adria túloldalán fekvő Ancona felé Splitből bonyolítódik a horvát kompforgalom túlnyomó része. Rijeka (Fiume) hagyományosan kiemelkedő jelentőséggel bír az ország tengergazdasága (kikötői ipar, nemzetközi teherárutranzit) szempontjából. Jövőbeli teljesítményét nagyban javíthatja a regenerálódó szerbiai, boszniai kapcsolat, ám gravitációs térsége a Dinári-hegység miatt rosszabb feltételek mellett érhető el, mint Trieszté vagy Koperé. A térség az ország vezető idegenforgalmi régiója, adottságai jól kihasználtak, amelyet az is bizonyít, hogy az egy főre jutó GDP Zágráb mellett csak az Isztriai zsupánságban, valamint Rijeka és Dubrovnik megyében haladja meg az országos átlagot. Míg a két nagy kikötőváros valóságos ablakot nyit a világ felé, Eszék (Osijek) a Kárpát-medence irányába jelent összekötő kapcsot. Szlavónia gazdasági és kulturális központja a délszláv háború peremén súlyos gazdasági károkat szenvedett, Jugoszlávia szétesését követően a „nyugatnak fordult” ország perifériájára került, és a fejlődésben egyre jobban lemarad a turizmusban „magukra talált” városokhoz képest.

A szubregionális központok száma nem mondható kevésnek, azonban eloszlásuk területileg egyenetlen, jellemzően a nagyvárosok közelében koncentrálódnak. A síkvidéki városok kapcsolatai zónásan, a domborzat által korlátozott, adriai centrumok befolyási övei vonalasan határolhatók le. A főváros körüli gyűrű a legnépesebb és a legkiterjedtebb (Károlyváros [Karlovac]–Sziszek–Belovár–Varasd). Eszék esetében egy déli félgyűrűről beszélhetünk (Pozsega–Bród–Vinkovci–Vukovár), míg az adriai területeken a hálózatok (Pula, Zadar, Šibenik, Dubrovnik) kevesebb tagból, a part mentén helyezkednek el.

A városhálózat keretei között – lélekszámuktól majdnem függetlenül – fontos helyet töltenek be a zsupánságok székhelyei, mivel a területi jellegű szolgáltatások jelentős részét ezek a városok nyújtják. A hálózat legalsó fokán közel kilencven kisváros áll, amelyek lakossága nem éri el a tízezer főt, de a tagolt felszínen (hegyvidék, szigetek, tengerpart) vonzáskörzettel bírnak.

Horvátország annak ellenére, hogy történetileg és napjainkban is erősen centralizáltan működik, összességében inkább egy policentrikus városhálózattal rendelkező országként írható le, ami elsősorban heterogén és különleges alakú államterületének köszönhető.

3.4. Koszovó • Területének nagy része természetes medence. A településhierarchia csúcsán minden szempontból a Rigómező közepén épült főváros áll. Priština népessége hozzávetőlegesen 200 és 250 ezer fő közötti, pontos adatok nincsenek. A teljes fővárosi agglomeráció mintegy félmillió fő. A városhálózat második vonalát az ötvenezer főnél népesebb hat regionális központ alkotja. Elhelyezkedésük viszonylag egyenletes, egyedül az ország egyik legfejletlenebb, középső területe (Drenica) nagyvároshiányos. A Metohija déli részén, a Šar-hegység lábánál fekvő Prizren 120 ezres lakosságával a második legnagyobb település. Jelenleg a két legnagyobb városban él az urbánus népesség kb. 40%-a.

Koszovóban jelentős a népességmozgás. Ez hosszú távú folyamat, amelynek kiváltó oka elsősorban a vidéki szegénység, bár a háború is kétségkívül növelte a lakóhelyet változtatók számát. A rurális állam alapdilemmája nem új, a szegények jellemzően vidékiek voltak Jugoszláviában és legszegényebb tartományában, Koszovóban is. Az albán szállásterületeken sajátos nemzetpolitikai bázisú extrém magas népességszaporulat jellemző, különösen az 1960-as évek óta. A népesség gyorsan nőtt, de ezzel sem a megművelhető földterület, sem a munkahelyek számának bővülése nem tudott lépést tartani. Ennek következményeként az alkalmas munkaerő kivándorolt, főként németajkú országokba. A hazautalt jövedelmek jelentették az egyetlen valós eszközt a vidék életben tartásához. A kilencvenes évek emigránsai azonban a növekvő etnikai feszültségek következtében már többségükben politikai menekültek voltak. A diaszpóra jelenleg 350–400 ezer főre tehető.

Tartós és jelentős a belső migráció a rurális területekről, különösen a határ menti hegyvidéki és a belső perifériákról az urbánus térségek felé, annak ellenére, hogy a konfliktus alatt a nagyvárosokban történt a legtöbb incidens (rongálás, gyújtogatás, gyilkossági kísérlet). Eközben számos kisebb települést az elnéptelenedés fenyeget.

A városhálózat szerkezete kismértékben módosult az elmúlt két évtizedben. A városlakók száma és aránya az egész országban emelkedett, átlagot meghaladó volt a főváros, a régióközpontok (Kosovska Mitrovica kivételével) és az 5–10 ezer fős városok növekedése, a 10–20 ezres települések népessége stagnált, míg a legkisebb városok súlya felére csökkent. Az egyenlőtlen területi fejlődés következtében a népesség a falvakból a városokba, a városokból a fejlettebb városokba, különösképpen a fővárosba áramlik. A napjainkra túlzsúfolttá vált Prištinában a legjobb a lakhatási lehetőség, itt a legkönnyebb támogatáshoz, munkához vagy magasabb fizetéshez jutni. Ez az egyetlen város, ahol a tercier szektor számottevően növekszik, elsősorban a külföldi jelenlétnek köszönhetően. A fővárosi repülőtér – a hazalátogató diaszpóra és a nemzetközi szervezetek keresletére alapozva – a Nyugat-Balkán legdinamikusabban fejlődő légikikötője, utasforgalma 2008-ban lépte át az egymillió főt.

A konfliktust követő öt évben Priština és Peč (Peja) migrációs pozitívuma volt a legmagasabb, míg a legnagyobb elvándorlás Đakovica (Gjakove) és Kosovska Mitrovica (Mitovicë) városaira volt jellemző. Kosovska Mitrovica 1999-et követően az Ibar-folyó mentén „kettészakadt”, az etnikai megosztottság mintapéldájává vált albán többségű város északi része jelenleg a koszovói szerb enklávé de facto fővárosa. Kosovska Mitrovica korábban bányáiról volt híres. Jugoszlávia legnagyobb és leggazdagabb érclelőhelye, a több bányát, feldolgozóüzemet és gyárat magában foglaló Trepča konglomerátum egykor azt jelentette a koszovói albánoknak, mint a gdanski hajógyár a lengyeleknek. A jugoszláv szétesést és az autonómia szétzúzását követően a piacait elvesztő ipari zászlóshajó gyors hanyatlásnak indult, ezzel párhuzamosan Trepča nemcsak a függetlenségi mozgalomnak, hanem az albán–szerb etnikai villongásnak is gyújtópontjává vált. Az egykori kincsestár jelenleg csak terhet jelent a fiatal államnak (adósság, előnyugdíjazottak), a privatizáció, illetve a konszolidáció a rendezetlen tulajdonviszonyok és a nyugati befektetők elmaradása miatt várat magára.

Az új nemzetközi státus és a gazdasági problémák miatt az „önállóság” igen csekély lendületet adott a városoknak, leszámítva Priština fővárossá emelkedését. Az uralkodó európai és globális trendeket figyelembe véve a hatályos nemzeti fejlesztési tervben már deklaráltan törekednek Koszovó főváros-központúságának oldására, azonban a vázolt policentrikus, 1+6 városra építő koncepció megvalósítása a jelenlegi körülmények között utópisztikusnak tekinthető. Számolni kell továbbá azzal, hogy a helyi gazdaságokra milyen hatással lesz a nemzetközi jelenlét csökkenése, valamint a menekültek hazatérte.

3.5. Macedónia • Macedónia nagy része hegyvidék, területének mindössze 25%-a fekszik 500 méteres tengerszint feletti magasságnál alacsonyabban. Az 1762 település negyede az ország fő közlekedési tengelyeként funkcionáló Vardar-folyó völgyében található.

Az ország urbanizáltsága közel 60%-os, dinamikáját és struktúráját tekintve stabilnak mondható. A városi lakosság mintegy 40%-a az évtizedek óta kiegyensúlyozottan növekvő, félmilliós Szkopjéban él. A fővárosi régió országon belüli súlya minden tekintetben meghatározó: népesség 30%, foglalkoztatottak 33,6%, felsőfokú hallgatók 37%, vállalkozások 38%, külföldi vendégéjszakák 38,6%, színház- és múzeumlátogatók 46%, GDP 48%, üzleti szolgáltatások 61%. A városhálózat második vonalát az 50 és 75 ezer fő közötti városok alkotják: Délnyugat-Macedónia (az ország éléstárának) tradicionális központja Bitola, a közelében fekszik a dohánytermeléséről ismert Prilep, a jelentős albán kisebbségű Kumanovo az észak–déli közlekedési folyosóban található a szerb határ mentén, míg az albán többségű Tetovo (a legnagyobb magánegyetem székhelye) a koszovói határ mellett. A városi népesség 40%-a a területileg kiegyenlítetten elhelyezkedő, ötvenezer fő alatti huszonegy kis- és nyolc középvárosban lakik. A településhálózat területi szerkezetére a migráció mellett számottevő hatással lesz az utóbbi években megindult iparfejlődés, amelynek következtében jelentős a városokat terhelő levegő-, víz- és talajszennyezés.

3.6. Montenegró • Montenegró kis területe ellenére igen változatos domborzati viszonyokkal rendelkezik. A központi régióban található Montenegró három legjelentősebb települése. A Balkán-félsziget legkisebb fővárosa, Podgorica makrotérségi szerepének növelésére törekszik, amelyen sokat lendíthet a 2006-os függetlenné válás. Az 1992-ig Titograd néven ismert városban az ország népességének egyre nagyobb hányada, jelenleg 23,4%-a, illetve a foglalkoztatottak harmada él. Podgorica nemzeti súlya kiemelkedő az ipari, kereskedelemi és pénzügyi funkciók tekintetében, valamint a tudástermelés terén (az egyetemi hallgatók kétharmada tanul a fővárosban). Nikšić (58 ezer fő) az ország második legerősebb centruma. Hagyományos ipara (acélgyártás, bányászat, sörfőzde) nehezen tért magához a jugoszláv szétesést követően, ennek következtében megállt a városnövekedés és beindult a spontán tercierizáció. Montenegró egykori fővárosa, Cetinje (15 ezer fő) napjainkban már csak az államfő hivatalos lakóhelye, jelentősége és népessége is folyamatosan csökken, mióta 1946-ban elvesztette adminisztratív funkcióját.

3.7. Szerbia • Szerbia a Nyugat-Balkán legnagyobb és legnépesebb országa. Az ország az elmúlt két évtizedben sajátos fejlődési pályát járt be. A kilencvenes évek elszigeteltsége következtében csak lassan integrálódott a globális folyamatokba. A Milošević-rezsim 2000. évi bukásáig tulajdonképpen nem kezdődött el a piacgazdaság kiépítése (Nagy, 2007). A vesztes háborúk hatása és a gazdaság átalakulása területileg eltérő intenzitással jelentkezett a városhálózatban is. Jugoszlávia felbomlásával az új államok fennhatósága alá került területekről szerb családok százezrei vándoroltak az anyaországba. A menekülthullám területileg aránytalanul jelentkezett, elsősorban a háborúban álló országrészekhez közel fekvő városokra és a nagyvárosok körüli településekre koncentrálódott. A népesség legnagyobb növekedése Újvidéken és térségében volt megfigyelhető. Ez a migrációs többlet az 1990-es években Dél- és Nyugat-Bácska, a Szerémség, Belgrád és Mačva körzetében ellensúlyozni tudta az egész Szerbiára jellemző természetes fogyást. 1991 és 2008 között a bevándorlás ellenére Szerbia lakossága közel 3%-kal csökkent. A ritkán lakott (45 fő/km2 alatti) területek népességvesztése volt a legmagasabb (13–18%), ezek olyan határ menti, hegyvidéki körzetek, amelyekben csupán egy 30-40 ezer fős középváros (Bor, Zaječar, Pirot, Prokuplje) található. Mindössze négy körzetben növekedett a népesség, a legnagyobb, közel 10%-os pozitívum a Belgrád–Újvidék (Észak-Bácska, Szerémség) tengelyen jelentkezett. Niš, Kragujevac és Szabadka demográfiailag stagnált, körzetük az országos átlagnak megfelelően zsugorodott.

Az ország két alkotmányosan elkülönített részre oszlik, Vajdaságra és Közép-Szerbiára. A Vajdaság többnemzetiségű autonóm tartomány, politikai helyzete, önállóságának tartalma többször változott az elmúlt évtizedekben. Történetileg relatív fejlettség jellemzi az ország déli részeihez képest, ennek megfelelően 27%-os népességarányát meghaladó mértékben járul hozzá a nemzeti teljesítményhez (Nagy, 2007). Városhálózata policentrikus, amely elsősorban terület- és népességarányát jóval meghaladó kis- és középváros-állományának köszönhető. Településhálózata morfológiai szempontból kiegyensúlyozott, bár a Tiszától keletre eső, észak- és közép-bánáti területei kevésbé sűrűn lakottak. Az átlagos településméret, a népsűrűség és a városi népesség aránya a Vajdaságban magasabb, mint az ország más területein. Közép-Szerbia domborzati adottságai miatt jellemzően aprófalvas. Míg Vajdaságban mindössze a népesség 3%-a él 1000 főnél kisebb településeken, addig ez az arány a déli országrészben közel 22%, amely sajátos közvetítő szereppel bővíti a kisebb városok funkcióit. A városok szintjén a lakosságarányt és a területi megoszlást figyelembe véve már sokkal kisebb a két országrész közötti eltérés. Ez azonban csak látszólagos, hiszen Közép-Szerbia statisztikáit a főváros számottevően módosítja.

Szerbia városhálózatának csúcsán minden szempontból az átalakuló, újjáéledő Belgrád áll. Az egykori jugoszláv főváros adminisztratív és gazdasági funkcióit jelentősen szűkítette, hogy húsz év alatt az ország népességének és területének közel 70%-a kikerült az ellenőrzése alól. Az 1990-es évek drámai visszaesése után 2003-ra stabilizálódott a helyi gazdaság. A jelenlegi államterülethez viszonyítva Belgrád kapacitásai minden szempontból túlméretesek. A legfontosabb útvonalak találkozásánál fekvő, 1,1 milliós metropolis agglomerációjában 1,6 millió fő él, vonzáskörzetéhez sorolhatók továbbá olyan középvárosok, mint Szendrő (Smederevo) vagy Pancsova. Belgrádban él a teljes népesség 22%-a, a foglalkoztatottak 31,4%-a, itt állítják elő az ország GDP-jének közel harmadát, itt koncentrálódik az új befektetések 40%-a, az egyetemisták 52%-a, a külföldi vendégéjszakák 54%-a. Belgrád a posztindusztriális átmenet és a közel százezer menekült hatására részben általános (dezindusztrializáció), részben speciális urbánus problémákkal (illegális építkezések, városterületen belüli szuburbanizáció) szembesül.

A funkcionális hierarchiában a fővárost két nemzetközi jelentőségű várostérség követi: Újvidék és Niš. Vajdaság tartományi székhelye, Újvidék (Novi Sad) Szerbia második legfontosabb városa. Közlekedési, ipari (elsősorban vegyipari, kőolaj- és élelmiszeripari), kulturális és felsőoktatási szerepe országosan meghatározó, régiójának pénzügyi, kereskedelmi és hatalmi centruma. Az elmúlt két évtized migrációs hatása legerősebben Újvidéken tapasztalható, jelenlegi népessége meghaladja a 200 ezer főt, vonzáskörzete a Duna és a Tisza mentén hosszan elnyúlik.

A 170 ezer fős lélekszámú Niš Dél-Szerbia regionális központja. Kedvező földrajzi fekvése, fejlett elektronikai és gépipara, közigazgatási, kulturális és kereskedelmi funkciója jelentős fejlődési lehetőséget biztosít.

Szerbia egykori fővárosa, a Zastava márkanéven autó- és fegyvergyártásáról ismert Kragujevac (145 ezer fő) és a montenegrói–boszniai határhoz közel fekvő Užice (55 ezer fő) a városfejlesztési tervek potenciális régióközpontjaiként remélhetik szerepnövekedésüket.

Szerbia ötödik legnagyobb városa, a csaknem százezer fős Szabadka (Subotica) vonzáskörzete félkörívszerűen fogja össze a magyar határ menti észak-bácskai települések mintegy kétszázezer lakóját. Jelentőségét az EU-tag északi szomszéddal, főképp a mindössze 45 km-re fekvő Szegeddel a határon átnyúló kapcsolatok növelhetik.

3.8. Szlovénia • Szlovéniát 20 273 km2-es területéhez viszonyítva karakteres területi különbségek jellemzik, amelyek elsődleges oka, hogy négy nagy földrajzi tájegység – az Alpok, az Adria, a Pannon-síkság és a Dinári-hegység – találkozásában fekszik.

Az európai viszonylatban kis főváros, Ljubljana (270 ezer fő) az ország hatalmi és kulturális központja, fontos kereskedelmi, tudományos és oktatási centrum. Kedvező földrajzi fekvésének köszönhetően a közlekedési rendszer legfőbb csomópontja. Mint a nemzetközi integrációban élenjáró főváros, potenciális kapuszerepet tölt be a posztjugoszláv országok felé. A fővárosban található a városi népesség mintegy 27%-a, a közszféra munkahelyeinek harmada, a felsőfokú tanulók több mint 60%-a. A dinamikusan fejlődő Ljubljana magas életminőséget és jó megélhetést kínál. Gazdaságában egyre meghatározóbb a tudás- és szolgáltatásalapú termelés. A fővárosi agglomeráció népessége stabilan növekszik, részben az országos viszonylatban magas természetes szaporodásnak, részben a migrációs pozitívumnak köszönhetően. A Ljubljana központú, Közép-szlovéniai statisztikai régióban (Osrednjeslovenska) koncentrálódik a népesség negyede, a foglalkoztatottak és a bruttó hozzáadott érték 36%-a, az új befektetések 40%-a, a vállalkozások 46%-a, a K+F-ráfordítások 55,1 %-a (melynek felét teszik ki a kormányzati források). Az egy főre jutó GDP ennek köszönhetően mintegy 45%-kal magasabb az országosnál.

A második legnagyobb település, a közel százezres Maribor, a keleti országrész központja. A történeti osztrák régió után „stájer metropolisnak” is hívott város a 20. században jelentős lakosságcserén ment keresztül. Hagyományai és földrajzi helyzete miatt jelentős jugoszláv ipari központtá fejlődött, így az egykori piacok rendszerváltást követő elvesztése súlyos helyzetbe hozta gazdaságát. Bár a kilencvenes évek átalakulása sikeresnek mondható, gazdasági és demográfiai mutatói jóval kedvezőtlenebbek a fővárosénál. Legfontosabb kitörési pontja tudásközponti szerepe, egyetemén a szlovéniai hallgatók negyede tanul. Maribor és a 60 km-re fekvő osztrák Graz hagyományos gazdasági és kulturális kapcsolatainak intenzifikálódása várható.

A nagyvárosokat öt 20–50 ezer fős, többfunkciós, jellemzően szolgáltatásorientált középváros (Celje, Kranj, Velenje, Koper, Novo Mesto) és kilenc 10–20 ezer fős lakosságú neofordista város követi. Celje a harmadik legnagyobb város, a történelmi Alsó-Stájerország regionális központja, melynek fejlődését támogathatja a 2013-ra tervezett technopolisz és nemzetközi egyetem. A fővárostól mindössze 25 km-re északra található Kranj közel 40 ezres lakosságával Felső-Krajna regionális centruma, de nem különíthető el egyértelműen Ljubljana funkcionális városi területétől. Fekvésének köszönhetően élvezi a főváros nyújtotta előnyöket, nemzetközi repülőtér, ipari beruházások stb. Az olasz–szlovén–horvát határon fekvő, Koper vezette tengerparti policentrikus városi régió (Koper–Izola–Piran–Portorož) a szlovén városhálózat harmadik legfontosabb eleme. A fejlődés alapja a mindössze 46,6 km-es szlovén tengerpartra épülő turizmus és a közép-európai jelentőségű, dinamikusan fejlődő tengeri kikötő. A térséget magas népsűrűség, növekvő népesség, szolgáltatásalapú gazdaság, magasan képzett munkaerő és jó elérhetőség jellemzi. 2003 óta itt működik Szlovénia harmadik számú felsőoktatási intézménye, a Primorskai Egyetem ötezer hallgatóval. A határ menti kapcsolatok szempontjából kiemelendő Nova Goriza, amely az olasz Gorizia második világháborút követően elcsatolt keleti területein épült, kialakítva egy szlovén–olasz ikervárost. A városhálózat alsó szintjén ötvenegy elszórtan elhelyezkedő 3 és 10 ezer fő közötti kisvárost, valamint 37 urbánus települést tart számon a nemzeti statisztika.

A szuburbanizációval összefüggő jelenségek (városszétterjedés, városközpontok hanyatlása, jövedelmi polarizáció) a legmarkánsabb urbánus problémák. A néhány évtizede megindult szuburbanizáció a rendszerváltást követően intenzifikálódott. Legerősebb a két nagyváros körül, de tetten érhető néhány középváros, illetve a tengerparti kisvárosok esetében is. A főváros térségében megfigyelhető üzleti, ipari és kereskedelmi beruházások a gazdasági tevékenység növekvő dekoncentráltságát, specializálódását és fragmentálódását mutatják. Ezzel ellentétes irányú, de gyengébb folyamat Ljubljana belvárosának funkcióbővülése. A kisebb városoknál komoly feladatot jelent a városközpontok és a barnaövek rehabilitációja.

3.9. A Nyugat-Balkán térszerkezete • A térszerkezet – szintézis-kategória jellege mellett – bizonyos értelemben egyfajta általánosítás terméke is. A közlekedési hálózatok konfigurációja, forgalmi adatai jelentős részben objektív módon mutatják a városok és az országok közötti stb. kapcsolatokat (Erdősi, 2005). Az emberek, az áruk mozgása többé-kevésbé pontosan jelzi, hogy milyen nagyságrendű munkamegosztások jöttek létre a különböző városok, országok között.

A térszerkezet lényegében „településhálózat-domináns” képződményként is felfogható. Az államok és a települések, a városok funkcióinak megváltozása hosszabb-rövidebb időn belül kikényszeríti a hálózatok újraszabását, korrekcióját is (2. ábra).

Az európai területpolitikai dokumentumok, az ESPON-program (European Spatial Planning Observation Network – Európai Területi Tervezési Megfigyelő Hálózat), valamint a Nyugat-Balkán szempontjából kiemelkedő jelentőségű (Hajdú et al., 2007) kutatások egyik, kellően nem bizonyított alaptétele, hogy egy monocentrikus ország kevésbé fejlődőképes, mint egy policentrikus. A térség vizsgálatánál nem tekinthetünk el a létrejött országok nagyságrendjétől. Míg a volt Jugoszlávia több tekintetben policentrikusnak volt tekinthető valós regionális központokkal, addig nyilván nem várhatjuk el ugyanezt a kis népességű és területű új országoktól. Az új nemzetállamok, a korábbi jugoszláv tartományok nagyságrendileg akkorák, mint egy NUTS2-régió vagy egy jelentősebb városrégió Nyugat-Európában. A policentrikus fejlődésüknek kedvez, hogy Belgrádtól eltekintve nincs egyetlen olyan domináns központ, amely funkcionálisan minden tekintetben integrálni tudná egész új országát. Horvátországban Zágráb vagy a központi régió nagyságrendileg és funkciógazdagságát tekintve betölthetne domináns szerepet, de az ország sajátos morfológiája (alakja és domborzati viszonyai) inkább kedvez a többközpontúságnak. Szlovénia, Koszovó és Albánia is monocentrikus, de nagyságrendjük nem is teszi szükségessé a többpólusosságot, sőt a főváros további fejlesztése kívánatos. Bosznia-Hercegovinában Szarajevó népessége lényegesen nagyobb, mint a következő városok, de a főváros helyzete, a két entitás és a különböző nemzetiségi központok léte inkább a policentrikus fejlődésnek kedvez. A Nyugat-Balkán országai fővárosainak részesedése a teljes városi népességből változatos képet mutat.

A fővárosok funkcionális fejlettsége jelentős hatással van a térszerkezet jellegének és a város- és országközi kapcsolatok alakulására is. Bosznia-Hercegovina és Horvátország hegyvidéki területeinek ritkább városállománya sajátos belső térszerkezeti kapcsolatokat eredményez, s ezeknek hatása van a Nyugat-Balkánon belüli országközi és szélesebb nemzetközi kapcsolatrendszerre is.

4. Összegzés

A Nyugat-Balkán városhálózata az európai integráció kapcsán új fejlődési pályára állhat. A fejlesztések és a népességmozgások célpontjai a városok és a nagyvárosok környékei, valamint a jobb adottságokkal rendelkező tengerparti települések. Szerbia és Belgrád viszonyában hasonló arányeltolódás állt elő, mint 1920-ban Budapest és Magyarország esetében. Rövid idő alatt egy kis ország arányaiban tekintve túlméretezett fővárosává vált. Koszovó és Montenegró különválásával a több mint másfél milliós Belgrád csupán egy hétmilliós ország fővárosa. Horvátországban a zágrábi agglomeráción kívül elsősorban a tengerparti városok rendelkeznek jelentősebb növekedési potenciállal. Bosznia-Hercegovinában a különböző nemzetiségeknek mások a céltelepülései. A nyugati területekre további horvát beáramlás várható, míg keleten a boszniai szerbek koncentrálódnak. Szerbiában felértékelődött a Vajdaság, és általában a nagyobb városok lesznek a migráció célpontjai. Az új közigazgatási székhelyeken várható az állami funkciók, a közszolgáltatások fejlesztése, ami további fejlődést indukál. Vannak nemzetiségi központok, melyek az etnikai alapú fejlesztéspolitikában kiemelkedő szerepet játszanak (Tetovo, Novi Pazar, Mostar stb.). Az új nemzeti kikötők kiemelt fejlesztése várható.

A Nyugat-Balkán egészét tekintve alapvetően 1+4 szintű településhierarchia kialakulása várható, amely nemzeti szinten további szintekkel bővülhet.

Belgrád és Zágráb térsége mint potenciális nagyvárosi növekedési térségek kiemelkednek a városhálózatból, és az egész Nyugat-Balkán vagy annak egy része számára elláthatnak feladatokat. Vélhetően a térségbe települő nemzetközi nagyvállalatok ezek valamelyikét választják központjuknak. A transznacionális kapcsolatok elsősorban ezeken keresztül működnek majd, ezek lesznek a Délkelet- és Közép-Európa közötti kapcsolatok közvetítői.

Tovább erősödnek a fővárosok, központi funkcióik komplexebbé válnak. Ljubljana, Szarajevó, Podgorica, Szkopje, Tirana fejlődése gyorsabb lesz az országok egyéb városaihoz képest. Ezek besorolódnak a gyenge nagyvárosi növekedési térségek közé. (Priština státusa sajátos, Koszovó fővárosa vagy Koszovó régió központja.)

Horvátországban és Szerbiában valós nemzeti jelentőségű – NUTS2-szintű – regionális központok működnek, amelyek országrészekre, régiókra látnak el funkciókat. Ilyen központok Horvátországban Eszék, Rijeka és Split, Szerbiában Újvidék, Kragujevac, Niš és talán Szabadka. Koszovóban a kulturálisan heterogén Prizren háttérrégió hiányában inkább Priština társközpontja. Bosznia-Hercegovinában Banja Luka mint a Boszniai Szerb Köztársaság központja kiemelkedik a regionális központok közül, a szerbek számára „társfőváros”. Tuzla, Mostar és Zenica elvesztették korábbi vonzáskörzetük egy részét, de egy lehetséges NUTS2-struktúrában regionális központi szerepkört tölthetnek be.
 

Kulcsszavak: államosodás, államalakulás, területi konfliktusok, településhálózat, városfejlődés, főváros, területi kapcsolatok átalakulása, térszerkezet
 

IRODALOM

Erdősi Ferenc (2005): A Balkán közlekedésének főbb földrajzi jellemzői. Balkán Füzetek 3. Pécsi Tudományegyetem Természettudományi Kar Földrajzi Intézet Kelet-Mediterrán és Balkán Tanulmányok Központja, Pécs • http://epa.oszk.hu/02100/02108/ 00003/pdf/

Glatz Ferenc (szerk.) (2007): A Balkán és Magyarország. Váltás a magyar külpolitikai gondolkodásban? MTA Társadalomkutató Központ–Európa Intézet, Bp.

Hajdú Zoltán – Illés I. – Raffay Z. (szerk.) (2007): Délkelet-Európa: államhatárok, határon átnyúló kapcsolatok, térstruktúrák. MTA Regionális Kutatások Központja, Pécs

Horváth Gyula – Hajdú Zoltán (szerk.) (2010): Regionális átalakulási folyamatok a Nyugat-Balkán országaiban. MTA Regionális Kutatások Központja, Pécs

Juhász József (1997): A délszláv háborúk. Napvilág, Budapest
Kocsis Károly (szerk.) (2005): Délkelet-Európa térképekben. MTA Földrajztudományi Kutatóintézet–Kossuth, Budapest

Mesić, Stjepan (Stipe) (2003): Jugoszlávia nincs többé. (ford. Kovács László) Helikon, Budapest

Nagy Imre (szerk.) (2007): Vajdaság. A Kárpát-medence régiói 7. MTA Regionális Kutatások Központja–Dialóg Campus, Pécs–Budapest

Pap Norbert – Kobolka István (szerk.) (2009): A Nyugat-Balkán. Magyar Köztársaság Katonai Biztonsági Hivatal Tudományos Tanácsa, Budapest

Reményi Péter (2009): Bosznia-Hercegovina településhálózatának átalakulása – a többszörös, szubnacionális megosztottság hatásai. Mediterrán és Balkán Fórum. 4, 2–11.