1. Bevezetés

A Nyugat-Balkán jövőbeli fejlődését nagymértékben meghatározza az országok népességének szellemi kondíciója és kutatási-fejlesztési potenciálja. A balkáni országok ma még az európai versenyképességi rangsor legvégén helyezkednek el. A globális versenyképesség szellemi erőforrásokat megjelenítő két tényezőjét (a felsőoktatást és képzést, illetve az innovációkat) tekintve az országok helyezése jelentősebb szóródást mutat. A szellemi erőforrásokat minősítő nemzetközi rangsorban négy ország a középső harmadban helyezkedik el, Albánia és Bosznia-Hercegovina a megfigyelt 139 állam utolsó harmadának a közepén-végén található (1. táblázat). A gazdasági növekedést hosszú távon fenntartani képes fejlett humánerőforrások és K+F kapacitások szűkösségében és kevésbé jó minőségében megmutatkozó gondokat tetézik még e tényezők területi elhelyezkedésének országokon belüli egyenlőtlenségei is.

A ma még nagyon alacsony jövedelemtermelő képesség fejlesztéséhez szükséges új gazdasági szerkezet kialakításában jól képzett szakemberekre, magas hozzáadott értéket előállító termelő és szolgáltató vállalkozásokra, innovációk előállítására alkalmas intézményekre van szükség az országok egyes régióiban. A Nyugat-Balkán országaiban a munkaképes korú népesség kis hányadának (Albániában 6 százalékának, Horvátországban 15 és Szerbiában 14 százalékának) van felsőfokú végzettsége. Szép számmal találhatók nagy népességszámú régiók, ahol a magas képzettségűek aránya nem éri el a 4%-ot. Az utóbbi két évtizedben ezekben az országokban a felsőoktatási hallgatói létszám nem emelkedett olyan ütemben, mint Kelet-Közép-Európában. A százezer lakosra jutó hallgatói létszám (2571 fő 2008-ban) az európai uniós átlag kétharmada.

A balkáni országokban a demokratikus politikai rendszer és a piacgazdaság működését szolgáló törvények sorában megtaláljuk a felsőoktatás, a képzés és a kutatás-fejlesztés új normáit és intézményeit szabályozó jogi dokumentumokat is. Ezekből azonban még hiányoznak a két nagy tevékenységi kör regionális egyenlőtlenségeinek mérséklését célul kitűző normatív rendelkezések.

2. A területi egyenlőtlenségek
történeti előzményei

A megkésett fejlődés egyik jellemző vonásának tekinthető, hogy a Balkánon mind az egyetemi képzésben, mind pedig a kutatási-fejlesztési tevékenységben jelentős elmaradások tapasztalhatók Európa nyugati és középső felével való összehasonlításban. Miközben az európai egyetemi bázisok a 19. század utolsó évtizedeiben gyors fejlődést mutattak, addig a Balkán országaiban szerény fejlődés tanúi lehettünk. A lemaradásnak hosszú évszázadokra visszanyúló történelmi előzményei vannak. A korábbi Osztrák–Magyar Monarchia területén a felsőoktatás fejlődése szoros összefüggést mutatott az ellenreformáció terjedésével. A legelső felsőoktatási intézmény Ljubljanában a 16. század végén alakult, majd a 18. században a jezsuita rend intézménye állami felügyelet alá került. A jezsuita oktatás Zágráb felsőoktatására is kedvező hatással volt. Az első főiskola a 17. század végén alakult Zágrábban, majd két évszázad múlva, 1874-ben megnyitotta kapuit az egyetem.

A belgrádi felsőoktatás később indult fejlődésnek. A szerb területeken több helyen létrehozott felsőoktatási intézmények egyesítésére a 19. század végén került sor, Belgrád lett a szerb felsőoktatás központja, 1892-ben megalapították egyetemét. Az első világháború utáni királyság a belgrádi egyetem vidéki karainak kiépítésében látta a felsőoktatás fejlődésének lehetséges útját. A szerb oktatási kormányzat 1921-ben filozófiai kart alapított Szkopjében, 1920-ban jogtudományi kart Szabadkán és 1941-ben agrártudományi kart Szarajevóban (Uvalić, 1952). Önálló új egyetemet a két világháború között nem alapítottak a Jugoszláv Királyságban.

A második világháború után a jugoszláv kormány jelentős intézkedéseket hozott a felsőoktatás újjáépítésére. A háborús pusztítások jelentősek voltak. A felsőoktatási intézmények 14%-a megsemmisült, 36%-a pedig megrongálódott. A belgrádi szerb nemzeti könyvtár teljesen elpusztult Az egyetemi oktatók nagy része a háború áldozatává vált.

Az újjáépítést követő első lépésként az 1940-es évek végén új egyetemet alapítottak Bosznia-Hercegovina fővárosában, Szarajevóban, a macedón fővárosban, Szkopjében, a Vajdaság székhelyén, Újvidéken és Nišben. Az új egyetemeknek agrár-, bölcsészettudományi, erdészeti, műszaki, orvos-, gazdaság- és jogtudományi karai szerveződtek. A belgrádi, a zágrábi és a ljubljanai egyetem diszciplináris összetétele is jelentősen megváltozott, tíz–tizenkét új kar alakult. Ennek következtében a felsőoktatás mennyiségi mutatói is jelentősen megváltoztak. Az 1938–1939-es tanévben a hallgatói létszám 17 247 fő, az oktatók száma pedig 365 volt, az 1949–1950-es tanévben 52 480, illetve 1018 főre emelkedett. A háború előtt az országban 18 egyetemi karon lehetett tanulmányokat folytatni. Albániának a II. világháború előtt nem volt egyetemi rangú felsőoktatási intézménye.

Az egyetemi bázis fejlődése az új, föderatív berendezkedésű Jugoszláviában 1971–1990 között volt a legintenzívebb. Ebben az időszakban tíz egyetemet alapítottak, elsősorban a gyengébben fejlett tagköztársaságokban. Ekkor jöttek létre Horvátország és Bosznia-Hercegovina regionális egyetemi centrumai. A rendszerváltozást követően Albániában alapítottak több új állami egyetemet. A hat új egyetemet főiskolák átszervezésével hozták létre. Ezen kívül Horvátországban, Zadar városában létesült új egyetem, illetve több köztársaságban jelentős számú magánegyetem és főiskola szerveződött (2. táblázat).

A jugoszláv felsőoktatás első átfogó reformját az 1950-es évek végén alapozták meg. A szövetségi törvényhozó és végrehajtó szervek ajánláscsomagja és az 1960. évi felsőoktatási törvény átalakította a felsőoktatás működési rendjét, jelentősen bővítette a felsőoktatási intézmények hallgatóinak számát, új szakokat és képzési ágakat indítottak. Az extenzív fejlesztések indítéka az volt, hogy a jugoszláv társadalom képzettségét jelentősen javítani kell, és a társadalmi mobilitást meg kell gyorsítani. Az ország szellemi potenciálja lényegesen az európai átlagok alatt volt. Az agrárfoglalkoztatottak magas (61%-os) arányát mutató Jugoszláviában az 1950-es évek elején a népesség egynegyede nem tudott írni és olvasni.

Az 1950-es évek közepén már 93 karon 98 630 hallgató folytatta tanulmányait. A reform tovább növelte a karok számát, az 1959–1960-as tanévben tizenhat új kar kezdte meg működését. Az egyetemi képzési bázis mellett jelentősen gyarapodott a főiskolák száma. A felsőoktatás területi koncentrációjában is fontos változások következtek be. Korábban a köztársasági fővárosokban és néhány más nagyvárosban (összesen tíz településen) működött egyetemi kar és huszonegy településen főiskola. A reformok következtében az egyetemi városok száma tizennégyre, a főiskolával rendelkező városok száma pedig ötvenkilencre emelkedett (Giles, 1979). A felsőoktatás fejlesztésének legfontosabb iránya a műszaki képzés volt. Az 1960-as évek elején Nišben, Kragujevacon és Tuzlában fejlődött dinamikusan a műszaki felsőoktatás (Krneta, 1966). A felsőfokú hallgatói létszám 1977-ben érte el a csúcspontját, ekkor a reform kezdetéhez viszonyítva ötször több hallgató tanult az egyetemeken és főiskolákon (1. ábra).

Az erőltetett létszámnövekedés kedvezőtlen hatásai is számottevőek voltak. Az expanzió spontán, nem megtervezett módon zajlott. Sok város igyekezett felsőoktatási intézményhez jutni. A gyors iparosítás is ösztönzőleg hatott a képzési létszámok emelésére. A kevésbé összehangolt fejlesztések negatív hatásai között a hamarosan megmutatkozó tanárhiányt, az egyenetlen minőséget mutató képzési színvonalat kell elsősorban említeni.

Az 1960-as évek közepén megindult a felsőoktatás szerkezeti átalakulása. A gyenge minőségű intézmények hamarosan megszűntek. 1970-ig huszonhét főiskola zárta be kapuit a fejlettebb köztársaságokban (Szlovéniában, Horvátországban és Szerbiában). Az 1970-es évek végén az egyetemek száma tizennyolcra gyarapodott. A számszerű növekedést azonban nem kísérte az alapvető egyetemi funkciók (szakemberképzés és kutatás) minőségi javulása, sőt ellenkezőleg, gyengült az egyetemek integritása és multidiszciplináris jellege. A karok elsődlegességére építő egyetemszervezési alapkoncepció ma is erősen érződik a balkáni országok felsőoktatási rendszerén.

3. A felsőoktatás területi szerkezete
a 21. század elején

A Balkán országainak felsőoktatása a piacgazdaság kiépülésével párhuzamosan jelentős mennyiségi fejlődésen ment keresztül (2. ábra). A hallgatói létszám növekedett, az egyetemek szerkezetében is változások játszódtak le, ezek jellemzően a karok számának növekedését jelentik. Új tudományágazatok jelentek meg a felsőoktatási intézményekben. A jelentős – bár a kelet-európai változásoknál viszonylag alacsonyabb ütemű – mennyiségi fejlődés ellenére a felsőoktatás minőségi paramétereiben és versenyképességében sok hiányosság mutatkozik meg. Alacsony beiskolázási arány, nagymértékű területi koncentráció, nem egységes felsőoktatás, kedvezőtlen tudományágazati szerkezet, rossz infrastrukturális ellátottság, hiányos pénzügyi finanszírozás tekinthető a Balkán felsőoktatási rendszere égető problémájának (3. táblázat). A hallgatói létszám változása a balkáni államokban sokkal mérsékeltebb volt, mint a többi kelet-közép-európai országban. Legnagyobb mértékben – több mint kétszeresére – az albán felsőoktatás bővült, ám ennek ellenére még mindig ebben az országban a legalacsonyabb a megfelelő korú népességen belül a felsőoktatási intézményekbe járó hallgatók aránya. Az egyetemek és főiskolák képzési szerkezete is jelentős különbségeket mutat, alacsony a műszaki és a természettudományi képzésben részesülő hallgatók aránya. A kivételt Szerbia jelenti, ahol a technikai jellegű képzés súlya közel azonos az európai uniós átlaggal.

A felsőoktatás területi szerkezetét a fővárosok kiemelkedően magas koncentrációja jellemzi. A legnagyobb városokban összpontosul a hallgatók több mint 50%-a, Albániában és Macedóniában kétharmada. A kis népességszámú Montenegrónak csak a fővárosban van felsőoktatási intézménye (bár a Podgoricai Egyetemnek több városban vannak karai). A humánerőforrás-fejlesztésnek ilyen nagymértékű koncentrációját kevés európai országban tapasztalhatjuk. A felsőoktatási koncentráció duplája, háromszorosa annak, mint amekkora arányban a főváros az ország lakosságából részesedik. (Zágráb Horvátország népességének 17,4%-át, Belgrád Szerbia lakosságának 21,5%-át, Tirana Albánia lakosságának 18,0%-át teszi ki.)

A Nyugat-Balkán legnagyobb egyetemi központja Belgrád, amely a jugoszláv korszakban alapozta meg erős, vezető felsőoktatási szerepkörét. A harmincegy karból álló Belgrádi Egyetemnek 2007-ben 90 ezer hallgatója és hétezer oktatója volt. A több tucat állami és magánfőiskola és egyetem további 33 ezer hallgatót számlál. Zágráb a térség második legnagyobb felsőoktatási centruma, a hallgatók száma 77 ezer fő. A következő csoportba Tirana (54 ezer fő), Szarajevó (50 ezer hallgató), Szkopje (40 ezer fő), Újvidék (35 ezer hallgató), Priština (31 ezer fő) és Niš (27 ezer fő) sorolható. E városok nagy egyetemeinek 10–15 kara széles képzési kínálatot nyújt. A 10–20 ezer közötti hallgatót számláló felsőoktatási intézmények száma kilenc (Kragujevac Szerbiában, Rijeka, Split, Eszék Horvátországban, Tuzla, Banja Luka, Mostar Bosznia-Hercegovinában, Podgorica Montenegróban és Bitola Macedóniában (3. ábra).

Albániában az egyetemi hallgatók száma egy évtized alatt megháromszorozódott. 1994-ben 28,3 ezer, 2008-ban már 90,2 ezer hallgatójuk volt az albán egyetemeknek. A létszámnövekedés fele az 1991 után létrehozott egyetemeknek köszönhető. Az albán felsőfokú hallgatói létszám növekedésében fontos szerep jutott a magánintézmények alapításának. A Nyugat-Balkán magánegyetemeinek többsége, szám szerint harminckettő Albániában (Tiranában) található. Az állami egyetemek súlypontja Tiranára esik. A fővárosi koncentráció 57,3%-os. Az albán magányegyetemek szinte kivétel nélkül a fővárosban találhatók, ezért a teljes felsőoktatási intézményi körben Tirana súlya már 67%-ot ér el. A nem fővárosi állami egyetemek viszonylag egyenletes térbeli eloszlást mutatnak. Az ország fontosabb regionális központjaiban alapítottak egyetemeket. A Shkodrai, az Elbasani és a Vlorai Egyetem hallgatói létszáma hat-hétezer fő közöttire tehető. Érdekes módon az ország második legnagyobb városában, a 180 ezer lakosú Durrësben az ország legkisebb létszámú (2328 hallgató 2007-ben) állami egyeteme működik.

A horvát felsőoktatás rendszerváltozás utáni fejlődése szerényebb ütemet mutat. 2007-ben a növekedés megállt, és lassú csökkenés vette kezdetét. A felsőoktatási rendszer hét egyetemből, tizenhárom szakfőiskolából és huszonöt magánfőiskolából áll. Az egyetemek átlagos hallgatói létszáma 20 ezer fő, az állami és magánfőiskolák mérete ennél sokkal kisebb, 1500–2000 fős átlaglétszámmal működnek.

A felsőoktatás területi szerkezetének két sajátossága állapítható meg. Egyrészt magas a képzés területi koncentrációja, Zágráb súlya magasabb 50%-nál. Másrészt az állami felsőoktatás többi eleme viszonylag egyenletes területi elhelyezkedést mutat. Az ország valamennyi nagy régiójában található 15–20 ezer fős hallgatói létszámot számláló, sokkarú egyetem. A szakfőiskolák több mint négyötöde megyeszékhelyeken található, a magánfőiskolák jelentős hányada, kétharmada viszont a fővárosba települt. A felsőoktatási intézmények hallgatói létszámának megoszlása az ország NUTS2-régiói között a következő képet mutatja: Északnyugati régió (Zágráb, Zaprešić, Varasd, Krapina, Csáktornya): 54%, Adriai régió (Rijeka, Zadar, Šibenik, Split, Pula, Dubrovnik, Gospić, Knin, Višnjan): 33%, Pannónia régió (Eszék, Vukovar, Bjelovar, Verőce, Slavonski Brod, Karlovac):13%.

A szerb felsőoktatás fejlődési dinamikája mutatja a legkisebb növekedést a térségben. Láttuk korábban, hogy 1990 és 2007 között a növekedés mértéke 23 százalékos volt. A hallgatói létszám 2000-ben érte el a kétszázezer főt. A létszámbővülés a hagyományos felsőoktatási szerkezetben zajlott le, Szerbiában nem éreztette hatását sem az intézményalapítási láz, sem pedig a magánszféra nagymértékű megjelenése. A mai felsőfokú képzés gerincét a hat nagy állami egyetem, ezek 177 kara, valamint a kilencvennégy gazdasági, műszaki, művészeti és pedagógiai főiskola adja. Ez utóbbiak jelentős része középvárosokban működik. A hat egyetem az ország nagyvárosaiban található. A felsőoktatás fővárosi koncentrációja Szerbiában is magas, a hallgatók 51,5%-a Belgrádban tanul. Európai összevetésben is jelentős az újvidéki egyetemi koncentráció, a 36 ezer főt számláló egyetemnek a helyben települt kilenc kara mellett Szabadka, Zombor és Nagybecskerek városokban is vannak egyetemi karai. A harmadik legnagyobb egyetemi centrum, Niš a szerb műszaki képzés egyik fellegvára, az egyetem tizenhárom kara közül hét műszaki és technológiai jellegű. A Kragujeváci Egyetemnek az erőteljes műszaki orientáció mellett az a jellegzetessége, hogy Közép-Szerbia öt városában hozott létre karokat.

A nagy szerbiai egyetemek sorában különleges helyet foglal el – s ma már nem is sorolható az ország felsőoktatási hálózatába – a Prištinai Egyetem. Koszovó első felsőoktatási intézményét a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének határozata alapján 1969-ben alapították. A titói nemzetiségi politika kirakatának is szánt egyetemen szerb és albán nyelvű oktatás folyt tizenhárom egyetemi és hét főiskolai karon. Az 1990-es évek elején a nacionalizmus kiéleződésének egyik megnyilvánulása az volt, hogy a szerb hatóságok felfüggesztették az albán nyelvű oktatást az egyetemen. Az albán nyelvű oktatás a köztársaság albánlakta térségeiben létrehozott képzési központokban folytatódott. 1999-ben a helyzet ismét változott. A szerb nyelvű oktatás kivonult az egyetem falai közül, és a szerbek lakta területeken (Kruševac, Kosovska Mitrovica) folytatta tevékenységét. Az egyetem tizenkét karán Prištinában és három főiskolai karon (Pejë, Ferizaj és Mitrovicë városokban) 2009-ben 29 ezer hallgató tanult. A szerb nyelvű egyetem tizenegy karának 10 ezer hallgatója Dél-Szerbia hat településén (Kosovska Mitrovica, Zvečan, Zubin Potok, Leposavić, Gračanica, Ranilug és Kusac) folytatja tanulmányait. Az albán egyetemen 1600, a szerb intézményben 750 oktató tanít (Baćević, 2010; Bračić – Dail, 2010). A koszovói felsőoktatás fejlesztésére készített tanulmányok az egyetemek számának növelését és arányosabb területi elhelyezését fogalmazzák meg (Baliqi, 2010; Bache – Taylor, 2003).

Bosznia-Hercegovina felsőoktatási intézményeiben (az öt egyetem 62 karán, három művészeti, három teológiai főiskolán és huszonhárom magánfőiskolán 68 317 hallgató tanult a 2007/2008-as tanévben. A hallgatói létszám változása a balkáni országok átlagánál valamelyest kedvezőbb volt, a 2000-es években a növekedés 55%-os mértéket mutatott. A felsőoktatás szakmai szerkezete a térségben a legkedvezőtlenebb képet mutatja. Itt a legmagasabb a bölcsész (16%) és a társadalomtudományok (37%) hallgatóinak aránya. Politikatudományi és filozófiai szakokon például közel 20%-kal tanulnak többen, mint a műszaki jellegű karokon. A föderáció boszniai és hercegovinai régiójában található a Szarajevói, a Tuzlai, a Zenicai, a Bihači Egyetem, illetve a Mostari Egyetemből kivált Džemal Bijedić Egyetem. A Boszniai Szerb Köztársaság területén működik a Banja Luka-i és a korábbi Mostari Egyetem. A felsőoktatás területi koncentrációja ebben az országban is jelentős. Szarajevó intézményeiben tanul az ország hallgatóinak 48,8%-a (33,3 ezer fő).
A Macedón Köztársaság felsőoktatási hálózata mennyiségi adatainak alakulása hasonló a balkáni országok többségéhez. A hallgatói létszám 2000 és 2008 között 55%-kal emelkedett, a 2008/2009-es tanévben 64 254 főt tett ki. A Szkopjei Egyetem huszonegy karára 41 ezer hallgató iratkozott be az elmúlt tanévben. A fővárosban koncentrálódik a macedón felsőoktatás hallgatóinak kétharmada. Az ország második legnagyobb felsőoktatási intézményének, a nyolckarú Bitolai Egyetemnek 11 ezer hallgatója van. Az ország legújabb állami felsőoktatási intézményét, a tizenegy településen működő Goce Delčev Egyetemet 2007-ben alapították. Az egyetem székhelye Kelet-Macedónia regionális központjában, Štip városában található. Macedónia negyedik állami egyetemét Nyugat-Macedónia legnagyobb városában, az albán többségű Tetovóban alapították 1994-ben. A tíz karon albán, macedón és angol nyelvű képzés folyik négyezer hallgató számára. Ugyancsak Tetovóban alapították meg 2000-ben az albán nyelven oktató, hat karból álló Délkelet-európai Egyetemet, amely magánforrásokból finanszírozott intézmény. Az egyetemnek 2009-ben hatezer hallgatója volt.

Montenegró felsőoktatása egypólusú. A tizenöt karú Montenegrói Állami Egyetem (18 ezer hallgatóval) és a Mediterrán Magánegyetem (2200 hallgatóval) is az ország fővárosában, Podgoricában található. Az állami egyetemnek a fővároson kívül nyolc városban (Nikšič, Cetinje, Kotor, Budva, Bijelo Poljem Berane, Herceg Novi, Igalo és Bar) vannak karai. Ezek kutatási tevékenysége azonban elenyésző jelentőségű.

4. A K+F új feltételek között

Jugoszlávia felbomlása, az önigazgatási rendszer széthullása, illetve a piacgazdaságra való átmenet átalakította a Nyugat-Balkán kutatási és technológiai térképét is. A volt országrészek közötti ipari és termelési kapcsolatok összezsugorodása a kutatási-fejlesztési kapacitásokat is kedvezőtlenül érintette. A jugoszláv innovációs rendszer a kelet-európai kommunista országokkal összehasonlítva fejlett volt, a nyugati technológiákat is alkalmazó, fejlett jugoszláv ipar is nagyszámú kutatóhelyet működtetett. Az iparilag fejlett jugoszláv tagköztársaságokban K+F-re a nemzeti jövedelem 2–3 százalékát fordították. A jugoszláv tudomány intézményrendszere decentralizált volt, a tagköztársaságok tudományos akadémiái saját intézethálózattal rendelkeztek, az ágazati kutatóintézetek is köztársasági alárendeltségben működtek. A föderatív kormány a kutatás-fejlesztés összehangolásáért volt felelős.

Jugoszlávia széthullását követően a korábbi kutatási-fejlesztési rendszer alapjai is összeomlottak. A felsőoktatással ellentétben a K+F- ágazat a rendszerváltozás után a balkáni országokban is elveszítette korábbi pozíciói egy részét, intézmények szűntek meg, jelentős volt a kutatólétszám csökkenése, több ezer kutató hagyta el az újonnan létrejött országokat, és vándorolt Nyugat-Európába és az Egyesült Államokba (Nechifor – Radosević, 2006).

A nagyipar és a fejlett nyugat-európai kapcsolatokkal rendelkező innovációs hálózat felbomlott, a gazdasági és politikai válság szétzilálta a K+F finanszírozási forrásait. A fejlettebb köztársaságokban (Szerbiában és Horvátországban) a csökkenés mértéke 15–30% körüli volt (Meske, 2004). Szerbia kutatóintézeti hálózatában jelentős csökkenés következett be. 1980-ban Szerbia területén 375 kutatóintézet működött, ezek száma 2005-ben 163 volt. Harmadára csökkent az üzleti kutató-fejlesztő szervezetek száma. A kutató létszám 1980-as évek legvégén 35 ezer főt tett ki, majd folyamatos csökkenés után a mélypontot 2001-ben érte el, ekkor 19 ezer kutató dolgozott az országban (Kutlača, 2006). Ezt követően lassú emelkedés kezdődött, majd a kutatói létszám ismét csökkenni kezdett 2007-ben.

Hasonló változások játszódtak le a többi országban is. A volt Jugoszlávia fennállásának utolsó éveiben már erőteljes volt a kutatók külföldre vándorlása, ami a háborúk és a politika válság következtében egyre nagyobb méreteket öltött. A képzett szakemberek elvándorlása Albániában is komoly károkat okozott. Az 1990-es években a Tiranai Egyetem oktatóinak 40%-át elvesztette, többségük negyven év alatti fiatal szakember volt (Uvalić, 2006).

A kutatás súlya a nemzeti össztermékben több köztársaságban minimálisra zsugorodott. Bosznia-Hercegovinában a K+F GDP-ből való részesedése az 1990. évi 1,5%-ról 2007-ben 0,03%-ra esett vissza. A csökkenés egyik meghatározó oka a korábbi jugoszláv ipar zászlóshajójának, a nagy exportkapacitásokkal és tudományos potenciállal rendelkező szarajevói Elektroinvest vállalatnak a felszámolása volt. 1990-ben a boszniai ipari export 30 százalékát a köztársaság kutatóhelyein kifejlesztett termékek adták, ma annak csupán töredékét szolgáltatják (UNESCO Science Report, 2005).

A Nyugat-Balkán országainak K+F adatai ma mind a kutatási ráfordítások, mind pedig a kutatásban foglalkoztatottak számát tekintve az átlagos európai teljesítményeknél sokkal kedvezőtlenebb képet mutatnak (4. táblázat). Horvátország kutatási rendszere közeledik leginkább az európai kutatási térség fejlődési trendjeihez, bár ennek az országnak is jelentős lemaradásai vannak.

A gyenge innovációs potenciál az egyik magyarázata a nyugat-balkáni országok alacsony versenyképességi mutatóinak. A globális versenyképességi mutató pilléreinek (egészségügy, alapfokú oktatás, a makrogazdaság helyzete, felsőoktatás és szakképzés, az üzleti szféra fejlettsége, piaci hatékonyság, intézményrendszer, infrastruktúra, technológiai felkészültség, innovációs teljesítmény) állapota a balkán országai között jelentős eltéréseket mutat. Legnagyobb különbségek az infrastruktúra fejlettségében mutathatók ki. Albánia és Macedónia valamennyi infrastrukturális ágazatban rossz teljesítményt mutat, a korábban viszonylag fejlettnek számító Bosznia-Hercegovina infrastrukturális rendszereit a háború zilálta szét. A versenyképességi elemek közül az innovációs képességek és a technológiai fogadókészség mutatja a legalacsonyabb paramétereket. A piacgazdasági intézményekhez kötődő elemek jobb teljesítőképességet jeleznek, folyamatosan fejlődnek, az europaizálódás egyértelműnek tekinthető. Ezek révén az innováció és a kutatás-fejlesztés külső feltételei ugyan javultak, azonban a vállalati szférában nem játszódtak le olyan kedvező változások, amelyek eredményeképpen az új technológiák alkalmazása iránti igény fokozódott volna.

A gazdaság gyenge abszorpciós kapacitásai miatt a kutatásfinanszírozás – Horvátország kivételével – szinte kizárólagosan állami forrásokból történik. Valamennyi országban a felsőoktatás tekinthető a legerősebb kutatási szektornak. Albániában a kutatási ráfordítások háromnegyed része, Szerbiában is több mint fele az egyetemekhez kapcsolódik. A térségben az egyetemek mindig is fontos szerepet játszottak a gazdasági fejlődés különböző fázisaiban. Nem véletlen, hogy a nagy regionális egyetemi központokban mindenütt nagy hallgatói létszámmal működnek műszaki, technológiai, mérnöki karok. Az iparvállalatok és az egyetemek közötti szoros kapcsolatok kialakulásának feltételei azonban még hiányoznak a balkáni országokban.

A balkáni gazdaságok talpra állítására, a politikai viszonyok stabilizálására kidolgozott nemzetközi közösségi tervek mindegyike fontos szerepet szán a képzés, a felsőoktatás modernizálásának és a kutatás-fejlesztés újjászervezésének. Az UNESCO folyamatos tanácsadási tevékenységet folytat a térségben. Több nemzetközi nagyvállalat dolgozott ki stratégiát a képzett munkaerő helyben tartására, innovatív képzési programok szervezésére a térség egyetemein. Az Európai Unió kutatási keretprogramjának valamennyi balkáni ország társult tagja lett. Az európai standardok formálisan megjelentek a nemzeti intézményi szabályozásban. Valamennyi országban a 2000-es évek közepén új felsőoktatási és kutatási-fejlesztési-innovációs törvényeket fogadtak el. Megkezdődött a kutatásirányítás intézményrendszerének fejlesztése is. Nemzetközi tanácsadó szervezetek segítségével elkészültek az első nemzeti tudományos és kutatási stratégiák (Radosević, 2007). Albániában, Horvátországban és Szerbiában középtávú kutatási-fejlesztési tervet fogadott el a kormány. Sajnálatos módon a nemzeti dokumentumokban a K+F-egységek területi elhelyezkedésében tapasztalható nagyfokú különbségek figyelmen kívül maradtak.

5. A kutatási intézményrendszer
területi különbségei

A fejlődés kibontakozásának akadályát jelentő nagy területi különbségek a kutatási szervezetrendszerre is jellemzőek. A felsőoktatás fővárosi koncentrációjából, illetve a kutatási szektor erőteljes felsőoktatási települtségéből eleve következik, hogy a balkáni országok belső régióinak többségében kutatási-fejlesztési tevékenység nem folyik, az innovációs lánc kialakulásának sok eleme hiányzik, a gazdaság szerkezeti átalakításának belső erőforrásai szegényesek. Az egyes országok kutatóhelyeinek területi elhelyezkedését a 4. ábra mutatja.

Macedónia és Montenegró kutatási kapacitásai mutatják a legerőteljesebb koncentrációt. Montenegró kutatóhelyei – egy kivétellel – kizárólag a fővárosban találhatók. Macedónia kutatói létszámának 87%-a a fővárosban összpontosul, a második kutatási centrum Bitola, amely – egyetemének köszönhetően – az ország kutatói létszámának 7%-át adja. A többi kutatási centrum 2–3%-os részesedést mutat.

A nagyobb népességű balkáni államokban a kutatás-fejlesztés területi különbségei az előbbi országokénál valamelyest mérsékeltebbek, a különbségek azonban európai összevetésben jelentősnek minősíthetők. A kutatóhelyek számát tekintve a fővárosok súlya népességarányuk két-háromszorosát teszik ki, részesedésük 50% feletti (5. táblázat). Kivételnek Horvátország tekinthető, ahol a fővárosi koncentráció mértéke nem éri el az 50%-ot. Ennek oka egyrészt a fővároson kívüli nagy egyetemeknek, a hat vidéki városban telepített technológiai és innovációs központoknak, illetve a Horvát Tudományos és Művészeti Akadémia kutatóintézeteinek és regionális központjainak köszönhető.

A balkáni országokban – a kelet-európai országokhoz hasonlóan – az államilag szervezett tudományos akadémiáknak fontos tudományos és kutatásszervezési szerepkörük volt. A Jugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémia (amelynek jogutódja a szerb akadémia lett) 1972-ben az akkori tagköztársaságokban helyi-regionális akadémiákat hozott létre. Ugyanekkor alakult az Albán Tudományos Akadémia is. Ma e szervezetek jogutódai a tudós társaságok és a tudományos menedzseri funkciókat ellátó intézmények sajátos keverékeként működnek. Több akadémiának kutatóintézetei is vannak. Ezek és az azokban foglalkoztatott kutatók száma korlátozott: a Horvát Tudományos és Művészeti Akadémia huszonkilenc intézetében és kilenc regionális központjában négyszáz kutató dolgozik. A szerb akadémiának tíz kutatóintézete és 250 kutatója van. Az akadémiai intézetek döntő többsége társadalomtudományi (leginkább bölcsészettudományi) jellegű, kutatásaik a nemzeti sajátosságok vizsgálatára irányulnak.

6. Összegzés

A balkáni országok szellemi potenciáljának területi szerkezete ma nem alkalmas arra, hogy a modern gazdaság és társadalom fejlődése új pályára állhasson. A nemzetállamok területi egységeiben a foglalkoztatottak szakmai kvalifikációja alacsony, és jelentős eltéréseket mutat. A felsőoktatás magas fővárosi koncentrációja az évszázados történelmi trendekhez illeszkedik. Az újonnan alapított egyetemek szakmai profiljai nem a gazdaság és a társadalmi szféra munkaerőigényeinek prognózisai figyelembevételével, hanem döntően politikai-etnikai szempontok alapján jöttek létre. A térség erősségei között kell említeni, hogy Szerbiában a műszaki-technológai oktatásnak nagy kapacitású regionális egyetemi központjai vannak, amelyek mind a képzésben, mind pedig a kutatás-fejlesztésben a regionális gazdasági növekedés motorjai lehetnek.

Az országok nagy térségeiben hiányoznak a kutatási alapintézmények. A fővárosok, relatív fejlettségük ellenére nem alkalmasak a regionális gazdaságok dinamizálására. Nemzetközi összevetésben a fővárosok kutatási kapacitásai átlag alattinak tekinthetők, sem az intézményi szerkezet, sem az infrastrukturális felszereltség, sem pedig a finanszírozás nem felel meg az európai kutatási térség követelményeinek. A ma már hét nyugat-balkáni ország kutatási infrastruktúrája szétaprózott, a nemzetközi versenyképesség méretgazdaságossági követelményeinek nem felel meg. Emiatt kell nagy hangsúlyt fektetni a kutatási együttműködésre. A magyar tudomány kezdeményezései is elősegíthetnék azt, hogy a Balkán tudományossága az európai kutatási térség integráns részévé váljon.
 

Kulcsszavak: K+F, regionális fejlődés, Nyugat-Balkán, szellemi potenciál, felsőoktatás, egyetemek, regionális politika, területi egyenlőtlenségek
 

IRODALOM

Baćević, Jana (2010): Higher Education and Human Capital Development in Kosovo. Some Issues for Consideration. Der Donauraum. 1, 11–24.

Bache, Ian – Taylor, Andrew (2003): The Politics of Policy Resistance: Reconstructing Higher Education in Kosovo. Journal of Public Policy. 3. 279–300.

Baliqi, Bekim (2010): Higher Education Policy in Kosovo. Its Reform Chances and Challlenges. Der Donauraum. 1, 43–62.

Bračić, Maruška – Dail, Elke (2007): Science and Technology Country Report: Montenegro. Information Office of the Steering Platform on Research for the Western Balkan Countries, Venice

Giles, Geoffrey J. (1979): Higher Education in Yugoslavia. Yale Higher Education Research Group Working Paper. Yale University, New Haven, Conn.

Krneta, Ljubomir (1966): Education in Post-war Yugoslavia. Scandinavian Journal of Educational Research. 1, 177–190.

Kutlača, Đuro (2006): Science and Technology System in Serbia: Between Survival and Restructuring. In: Nechifor, Iulia – Radosević, Slavo (eds.) 2006: Why Invest in Science in South Eastern Europe? Proceedings of the International Conference and High Level Round Table. Science Policy Series, 5. UNESCO Office in Venice. Venice, 131–139.

Linden, Toby – Arnhold, N. – Vasilev, K. (2008): From Fragmentation to Cooperation: Tertiary Education, Research and Development in South Eastern Europe. The World Bank, Washington

Meske, Werner (2004): The Reduction in Scientific Resources during the 1990s. In: Meske, Werner (ed.): From System Transformation to European Integration. Science and Technology in Central and Eastern Europe at the Beginning of the 21th Century. LIT, Münster, 357–380.

Nechifor, Iulia – Radosević, Slavo (eds.) (2006): Why Invest in Science in South Eastern Europe? Proceedings of the International Conference and High Level Round Table. Science Policy Series, 5. UNESCO Office in Venice, Venice

Radosević, Slavo (2007): Research and Development and Competitiveness in South Eastern Europe: Asset or Liability for EU Integration? Economic Working Paper, 75. Centre for the Study of Economic and Social Change in Europe. London.

Science in the Balkans – the Road to Stability. Strengthening EU Cooperation in R&D with the Western Balkan Countries. Report on the Conference of Science and Technology in the Western Balkans. Brussels. 17 January 2008. Bucharest, Romanian Office of Science and Technology.

UNESCO (2006): Science Report, 2005. UNESCO, Paris

UNESCO Office in Venice (2006): Accessing and Disseminating Scientific Information in South Eastern Europe. Science Policy Series, 3. Venice

Uvalić, Milica (ed.) (2006): Science, Technology and Economic Development in South and Eastern Europe. Science Policy Series, 1. UNESCO Office in Venice, Venice

Uvalić, Radivoj (1952): The Organization of Higher Education in Yugoslavia. United Nations Educational, Scientific and Cultural Organization, Paris

URL1 [2010. július 12.]

URL2 [2010. július 14.].