A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 A NYUGAT-BALKÁN ÉS AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ

X

Pámer Zoltán

A Dél-Dunántúli Regionális Fejlesztési Ügynökség külkapcsolati csoportjának vezetője,
a Pécsi Tudományegyetem Regionális Politika és Gazdaságtan Doktori Iskolájának hallgatója
pazo963(kukac)gmail.com

 

Az Európai Unió és a bővítés


Az Európai Unió történetében a bővítést folyamatosan kíséri a „mélyítés” folyamata: a közös és koordinációs formában működő szakpolitikák körének szélesedése. Így az integráció a később induló országok számára a korábban csatlakozottakhoz képest komolyabb felkészülést igényel, szélesebb joganyag átvételét és kiterjedtebb intézményrendszer felállítását teszi szükségessé.

A 2007-es bővítéstől eltérően a csatlakozásra nincs mód a kritériumok maradéktalan teljesítése nélkül. A tárgyalási fejezetek száma is megnőtt. Míg Magyarország esetében a joganyag harmincegy fejezetből állt, ez Horvátország esetében már harmincöt (Lőrinczné Bencze, 2009). További újítás, hogy bevezetésre került a korábbi tárgyalások során nem alkalmazott ún. benchmarkok rendszere, melyet a 2007-es bővítés tapasztalatai hatására vezettek be. A benchmark olyan mérhető, az egyes tárgyalási fejezetekhez kapcsolódó kritérium, melynek teljesítése szükséges az adott tárgyalási fejezet megnyitásához vagy lezárásához. Korábban ilyen kritériumokat csak a fejezetek lezárásakor alkalmaztak. Ezen eszközzel lehetőség van arra, hogy egy már megnyitott fejezet tárgyalását is felfüggesszék.


A Nyugat-Balkán mint európai
politikai térfogalom megszületése


Az Uniónak a térséggel kapcsolatos politikájának alapelvei a demokrácia, a jogállamiság kiterjesztése, hangsúlyosan beleértve az emberi jogok tiszteletben tartását; illetve a térség gazdaságának fejlesztése. A célok elérésének eszköze a folyamatban részt vevő országokkal ún. Stabilizációs és Együttműködési Megállapodások (Stabilisation and Association Agreement – SAA) megkötése, a térség országai közötti gazdasági együttműködések újraindítása, pénzügyi segítség nyújtása (OBNOVA-, PHARE-, később a CARDS-program), illetve a politikai párbeszéd kialakítás.

A folyamat első fontos állomása – számos előkészítő találkozót követően – a 2000 novemberében megtartott zágrábi csúcstalálkozó volt, amely a SAP-ban részt vevő országokat potenciális tagjelölteknek nevezte, kilátásba helyezte a SAP-országok számára kereskedelmi kedvezmények nyújtását, illetve útjára indította a SAP pénzügyi finanszírozását elősegítő CARDS-programot. A 2003-ban tartott szaloniki csúcstalálkozó jegyzőkönyve a SAP-ot az Európai Unióhoz vezető útnak nevezi, melynek során az egyes országok teljesítményét külön-külön az ún. koppenhágai kritériumok (demokratikus intézményrendszer, jogállamiság, emberi és kisebbségi jogok tiszteletben tartása, működő és versenyképes piacgazdaság, a tagsággal járó kötelezettségek teljesítésére való képesség) mentén értékelik, melynek végeredménye a teljes jogú tagság.

Érdemes megjegyezni, hogy az Európai Unió által indított társulási folyamaton kívül a térségben számos más, az európai integrációhoz részben kapcsolódó, annak „előszobájaként” értelmezhető politikai és gazdasági folyamat indult meg a ’90-es évek politikai átalakulását követően. Ilyen például a Délkelet-Európai Stabilitási Egyezmény, a Délkelet-Európai Együttműködési Folyamat, a CEFTA, a Közép-Európai Kezdeményezés stb. De végső soron ide sorolható a NATO térségbeli bővítése és az Európa Tanácshoz való csatlakozás is. Ezek szerepének és folyamatainak bemutatásától eltekintek.


A csatlakozáshoz vezető út állomásai


A SAP 1999-es megindulása óta eltelt tizenkét év megmutatta, hogy a Nyugat-Balkán nem homogén térség, az egyes országok problémái eltérőek. A SAA parafálására valamennyi országgal sor került 2008 első félévének végéig, azonban azok ratifikációja, illetve az integráció irányába tett további lépések tekintetében a térség meglehetősen differenciált képet mutat (1. táblázat).

A SAA aláírása és a hivatalos tagjelölti státus megadása közötti integrációs lépcsők közül kiemelendő a kereskedelmi könnyítéseket lehetővé tevő úgynevezett átmeneti megállapodások megkötése, illetve a közösség államaiba a vízum nélküli beutazást lehetővé tevő megállapodás. Utóbbiak jelentősége azért kiemelkedő, mert ezek olyan, a lakosság és a reálgazdaság szintjén jelentkező előnyöket jelentenek, melyek napi szintű jelenléte hozzájárul az Unió és a csatlakozás lakosság körében való támogatásának növekedéséhez, ezáltal a belső politikai stabilitás megteremtéséhez is.


A SAP pénzügyi forrásai


Az Európai Közösség támogatáspolitikája már a háborús cselekmények lezárása után megjelent a térségben. Az első támogatási programok az újjáépítést szolgálták (OBNOVA). A TAIEX intézményfejlesztési célú projekteket támogatott (Pámer, 2007). A SAP-ot támogató egységes pénzügyi eszköz létrehozása a zágrábi csúcstalálkozóhoz kapcsolódik. A CARDS-program (Community Assistance for Reconstruction, Development and Stabilization) a 2000 és 2006 közötti időszakban 4,65 milliárd euró támogatást nyújtott a térség országainak (Dubarle et al., 2011).

A 2007-től kezdődő uniós költségvetési időszakban az előcsatlakozási folyamatban részt vevő országok számára egységes pénzügyi eszköz kialakítására került sor (IPA – Istrument for Pre-Accession). Az IPA a SAP céljainak támogatásán túl differenciált megközelítést alkalmaz a térség országainál. Valamennyi nyugat-balkáni ország számára lehetővé teszi a koppenhágai kritériumoknak való megfelelést elősegítő intézményfejlesztési (I. komponens), és a térség országainak együttműködését szolgáló, határon átnyúló együttműködési kerethez (II. komponens) való hozzáférést. A regionális, humánerőforrás- és vidékfejlesztési célú III., IV. és V. komponens azonban csak a tagjelölt országok (jelenleg még csak Horvátország és Macedónia) számára elérhetők, azonban ez már az uniós kohéziós politika végrehajtására való felkészülést szolgálja. A hivatalos tagjelöltté válással megnyíló komolyabb összegű források a térség országainak politikai diskurzusában az uniós csatlakozás mellett szóló egyik, ha nem legfontosabb érv.


Horvátország a csatlakozás előtt.
A tagsághoz vezető út


Horvátország a térség országai közül elsőként kezdte meg a csatlakozási tárgyalásokat, melyet 2011 júniusában zárt le. A tárgyalások lezárása egyszerre jelenti a horvát államapparátus és a magyar diplomácia sikerét.

Horvátország integrációjának dinamikája a horvát belpolitika függvényében alakult. Az ország területi integritását helyreállító hadműveletek, illetve a háborút lezáró Erdődi Egyezmény (1995) a katonai sikerek ellenére politikai elszigeteltségbe taszították Horvátországot. Ezen csak Franjo Tuđman elnök halála és a HDZ-t (Horvát Demokratikus Közösség) leváltó szociáldemokrata (SDP) vezetésű kormány hatalomra kerülése változtatott. A zágrábi csúcstalálkozó helyszínének megválasztása egy új korszak nyitányát jelentette. A Račan-kabinetet 2011-ben új HDZ-kormány váltotta Ivo Sanader vezetésével, amely a párt megújítását követően az egyértelmű európai integrációt tűzte zászlajára. Ebben a ciklusban kapott hivatalos tagjelölti státuszt Horvátország és kezdte meg a tárgyalásokat Ante Gotovina tábornok 2005. októberi letartóztatását követően. A tárgyalások a második Sanader-kabinet hivatali ideje alatt tovább folytatódtak, azonban a kormányzó pártok népszerűsége a gazdasági növekedés megtorpanásának és a folyamatosan napvilágra kerülő korrupciós botrányoknak köszönhetően rohamosan csökkent. Sanader lemondását követően korábbi helyettese, Jadranka Kosor lett a miniszterelnök, aki a korrupció megfékezését és a csatlakozási tárgyalások mielőbbi lezárását tűzte ki célul. A diplomáciai sikerek és a kormánypárt több vezető politikusát érintő korrupciós ügyek jogi útra terelése ellenére a kormány népszerűsége soha nem látott mélységekbe zuhant. A 2011. december 4-én tartott parlamenti választások eredményeként szociáldemokrata-liberális koalíció alakított kormányt, mely szintén elkötelezett az európai integrációs folyamatban.

A csatlakozási szerződés aláírására 2011. december 9-én került sor Brüsszelben, a lengyel elnökség ideje alatt. Ezzel az aktussal Horvátország tagjelölt országból csatlakozó országgá vált. A 2012. január 22-én a csatlakozásról szóló népszavazáson végül 43,5%-os részvétel mellett 66% támogatta a tagságot, mely valamelyest meghaladta az előzetes várakozásokat. Ezzel megkezdődött a csatlakozásig tartó átmeneti folyamat, amikor a kormánytagok már megfigyelőként részt vehetnek a tanács ülésein, a nemzeti parlament az Európai Parlamentbe szintén küldhet megfigyelőket. A csatlakozásra a tagállami ratifikációs folyamatot követően, várhatóan 2013. július 1-jén kerül sor. A cikk megjelenéséig Magyarország mellett Bulgária, Málta és Olaszország ratifikálta a horvát csatlakozási szerződést.


A csatlakozás politikai és gazdasági kérdései


Horvátország csatlakozásának a koppenhágai kritériumok értelmében számos politikai és gazdasági feltétele van. A politikai feltételek között első helyen a jogállami működés kereteinek kialakítása szerepelt, érintve valamennyi hatalmi ágat és kiemelten a korrupció elleni harcot. Ide sorolható a kisebbségek védelme (hangsúlyozottan a szerb kisebbség, a menekültek visszatéréséhez szükséges feltételek megteremtése és a restitúció), a sajtószabadság feltételeinek megteremtése, valamint a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnöket vizsgáló törvényszékkel (International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia – ICTY) való együttműködés, azaz a háborús bűnökkel gyanúsított személyek kiadása (EC, 2004).

A horvát közjogi berendezkedés graduális változásokon ment keresztül az integrációs folyamat megindulása óta. A korrupciós ügyek feltárása mind az Európai Bizottság, mind a nemzetközi közvélemény számára megfelelően demonstrálta az ország vezetésének a közélet megtisztítására tett erőfeszítéseinek komolyságát. A menekültek visszatérése kapcsán gyakran fogalmazott meg elmarasztaló véleményt a bizottság. A kormány erőfeszítései ellenére az új lakóépületek építése és az infrastruktúra-fejlesztés önmagában nem elégséges feltétel a menekültek visszatéréséhez (Mesić – Bagić, 2007).

Az ICTY-vel való együttműködés során számos horvát tábornok került a bíróság elé, mely 2011. áprilisi ítéletében első és másodfokon a legkeresettebb bűnöst, Ante Gotovinát huszonnégy év börtönre ítélte. A bíróság ítélete igen komoly visszhangot váltott ki Horvátországban. A horvátok szerint az ICTY nem vette figyelembe egyes horvátországi szerb vezetők nyilatkozatait, miszerint a Vihar hadművelet következtében a lakosságot nem kitelepítették, hanem az már azt megelőzően maga menekült el (Sokcsevits, 2011).

Horvátország szempontjából a regionális együttműködést a szomszédaival meglévő határvitái hátráltatták leginkább. A legjelentősebbek ezek közül Szlovéniával voltak. Szlovénia mindössze 46 kilométeres tengerpartja úgy helyezkedik el, hogy ha Horvátország az ENSZ tengerjogi egyezménye által lehetővé tett maximális területre kiterjesztené fennhatóságát, akkor Szlovénia tengeri kijárat nélkül maradna. Bár 2007-ben Bledben a két ország miniszterelnöke megegyezett a nemzetközi döntőbíróság bevonásáról, a 2008 első félévi szlovén EU-elnökség során Szlovénia próbálta Horvátországot számára kedvezőbb döntésre kényszeríteni (Lőrinczné, 2009). A kérdés megnyugtató rendezésére, a nemzetközi döntőbíráskodás alkalmazásáról szóló megállapodás megkötésére végül csak 2009 novemberében került sor egy új összetételű szlovén és egy új vezetésű horvát kormány között.

Horvátország csatlakozásának gazdasági kritériumai között a belpolitikailag legérzékenyebb az állami támogatást élvező hajógyárak kérdése, mely a versenyjogi fejezet lezárását az utolsó pillatanig hátráltatta. Horvátország igen komoly hajógyártó kapacitással rendelkezik, mely komoly versenyképességi problémákkal küzd, azonban jelentős foglalkoztató, igen erős a munkások szervezettsége. A szakszervezetek nehezen fogadják el a privatizáció tervét, tartva a leépítésektől. Időközben a kormány a piaci versenyt még nem torzító minimális mértékre csökkentette a hajógyárak támogatását, illetve megkezdődött a privatizáció előkészítése (EC, 2009).


További tagjelöltek és potenciális tagjelöltek


Macedónia • Bár már 2005 decembere óta tagjelöltnek számít, mind a mai napig nem kezdte meg a tárgyalásokat a csatlakozásról. Ennek legfőbb oka a Görögországgal fennálló névvita, melynek megoldása évek óta hátráltatja a kis balkáni ország integrációját.

Macedónia azon országok közé tartozik, melyek békésen váltak ki a volt Jugoszláviából. A 2001-es albán felkelésnek az Ohridi Keretmegállapodás vetett véget, amely hivatalos, a macedónnal egyenrangú nyelvnek ismerte el az albánt, s az albán közösséget a hatalommegosztás és az együttműködés eszközeivel bevonta az állam működésébe (Bieber, 2008). Az Ohridi Keretmegállapodás megítélése a nemzetközi irodalomban általában kedvező, példaértékű kisebbségpolitikai megoldásnak tartják, mely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Macedónia a térség többi országához képest viszonylag korán eredményeket tudott felmutatni az európai integráció területén.

Miközben az ország folyamatosan halad az uniós joganyag átvételével, a csatlakozási tárgyalások megkezdésének fő kerékkötője Görögország, illetve az ország nevéről folytatott vita, bár az Európai Bizottság már 2010-ben is javaslatot tett a tárgyalások megindítására. Görögország nem tudja elfogadni, hogy északi szomszédja egy görög régió nevét vette fel hivatalos névként, ragaszkodik az állam nevének megváltoztatásához. Amíg ez nem történik meg, valamennyi nemzetközi szervezetben blokkolja az ország felvételét, illetve nem támogatja a csatlakozási tárgyalások megkezdését. A diplomácia berkeiben számos javaslat született az ország új nevére, ám egyiket sem övezi konszenzus.

Montenegró: példamutató eredmények • A Jugoszláviából Szerbia-Montengró államszövetséggé alakult szövetségi állam rövid története a 2006. május 26-i népszavazással ért véget, amikor a montenegrói szavazók 55%-a döntött a függetlenség mellett. A szerény többség az ország vegyes etnikai képének tudható be: 43,15% montenegrói mellett 31,99% szerb, 7,77% bosnyák és 5,03% albán nemzetiségű lakója van, ám etnikai konfliktusok eddig nem történtek (Bakó, 2011).

A „függetlenségi projektet” egyértelműen a Szerbiáról, a térség fegyveres konfliktusaiért felelősnek tartott államról való leválás és a gyorsabb európai integráció motiválta. A függetlenséget megelőzően is a SAA-val kapcsolatos tárgyalások már az ún. twin-track approach jegyében zajlottak, felkészülve a két államalkotó köztársaság esetleges szétválására. Montenegró integrációs hajlandóságát jól mutatta, hogy 2002-ben – anélkül, hogy az ország az Európai Monetáris Unió tagja lenne – az eurót vezették be hivatalos fizetőeszközként. Az euró használata, a turizmus fejlődése gyors gazdasági növekedést és nagymértékű külföldi tőkebeáramlást eredményezett, mely az ország gazdaságát veszélyeztető módon megemelte az ingatlanárakat (Bakó, 2011). A hivatalos tagjelölti státusról az Európa Tanács 2010 decemberében döntött.

Az előcsatlakozási folyamat kezdetekor meghatározott politikai és gazdasági kritériumok közül a kis ország lényegében valamennyit teljesíti; kritika a szervezett bűnözés, a korrupció elleni harc és a helyi önkormányzatok működése tekintetében szokta érni. A montenegrói kormány reményeket

 

 

fűzött ahhoz, hogy az Európai Bizottság javaslatának megfelelően az Európa Tanács 2011. decemberi ülésén – amikor aláírták Horvátország csatlakozási szerződését – megerősíti, hogy a csatlakozási tárgyalások a bizottsági javaslatnak megfelelően megkezdődhetnek 2012 júniusában, ám erre nem került sor. A bizottság javaslata szerint a tárgyalások – rendhagyó módon – a legproblematikusabbnak tekintett alapjogi fejezettel indulnának.

Szerbia: a hivatalos tagjelöltség küszöbén • Szerbia a Nyugat-Balkán geostratégiai és politikai szempontból legfontosabb állama. Az európai integrációs folyamat kezdetének a 2000. évi politikai változásokat tekinthetjük, amikor Slobodan Milošević bukásával Vojislav Koštunica került a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (JSZK, „Kis-Jugoszlávia”) elnöki székébe. Az ugyanabban az évben tartott Zágrábi Csúcstalálkozón már Szerbia is részt vett. A következő évben sor került az EU és a JSZK közötti konzultatív munkacsoport felállítására (task force), amelynek feladata az ország felkészítése az integrációra.

A SAA-tárgyalások megindítása már az ún. párhuzamos együttműködés (twin track) rendszerében zajlott, melynek értelmében a JSZK-t alkotó két köztársasággal bizonyos szétválasztható tématerületeket külön-külön tárgyaltak. Ugyanakkor a tárgyalások megindítását előkészítő ún. megvalósíthatósági tanulmány már külön kezelte Szerbia kérdését Koszovótól (Szilágyi, 2010).

Szerbia és az EU viszonyára, már a SAA-val kapcsolatos tárgyalások megkezdésének pillanatától kezdve jellemző volt az európai integráció és Koszovó kérdésének tudatos összekapcsolása. Mivel Szerbia tudta, hogy integrációja az európai térség számára fontos, és ebben Oroszország – sajátos gazdasági érdekeit követve – szintén támogatja, nagy magabiztossággal képviselte Koszovóhoz ragaszkodó politikáját. Mindez belpolitikailag is kulcskérdés volt: a 2000-ben hatalomra jutott politikai erők számára hatalmuk megőrzéséhez elengedhetetlen volt demonstrálni a választók felé az ország területi integritásának megőrzése érdekében tett erőfeszítéseiket. Az integrációs folyamat fő feltétele, az ICTY-vel való együttműködés kérdése különösen érzékeny volt, az együttműködés szabotálása folyamatosan jellemző volt, a háborús bűnösök kiadatása vontatottan haladt. Az Unió országai szintén megosztottak voltak Szerbiával kapcsolatban: Németország és Ausztria támogatta, míg a Benelux-államok ellenezték a teljes körű együttműködés hiányában Szerbia integrációját.

Koszovó 2008 eleji egyoldalú függetlenségi nyilatkozata és Koszovó egyes európai országok által való elismerése elleni tiltakozásként Koštunica az SAA áprilisi aláírását megtagadta, azt a miniszterelnök-helyettes írta alá a köztársasági elnök és a külügyminiszter jelenlétében. A tiltakozó lépést kiváltó közvetlen ok a rendezésre irányuló Ahtisaari-terv és az ENSZ békefenntartóinak (UNMIK) az EU erőivel (EULEX) való felváltásának elutasítása, mely Szerbia nézete szerint összeegyeztethetetlen azzal, hogy Koszovó Szerbia része. Diplomáciai sikerként könyvelhette el, hogy sikerült kiharcolnia, hogy az EULEX jelenléte nem kérdőjelezi meg az ENSZ BT 1244-es határozatának érvényességét (Szilágyi, 2010).

Bár Szerbia kapcsán az előrehaladási jelentések következetesen emlegetik a korrupció, a szervezett bűnözés, az igazságszolgáltatás függetlenségének kérdését, valamit megfelelő tulajdonjogi törvények kialakításának hiányát, az integráció előtt álló fő politikai akadály, az ICTY-vel való nem elégséges együttműködés problémája megoldódott azzal, hogy 2011-ben Ratko Mladić-ot és Goran Hadžić-ot is letartóztatták. Hosszas politikai egyeztetés eredményeként, Hollandia ellenállása mellett Szerbia végül 2012. március 1-jén az Európa Tanácstól hivatalos tagjelölti státuszt kapott. Ez azonban nem jelenti a tárgyalások automatikus megkezdését, melynek időpontja továbbra is kérdéses. A hivatalos tagjelölti státusz legfontosabb hozadéka Szerbia számára az előcsatlakozási források megnövekedése.

Albánia • Európa egykori legelzártabb és legelmaradottabb országa az 1992-es fordulat óta hatalmas utat tett meg. Albánia európai kapcsolatrendszere gyakorlatilag előzmény nélküli, mivel a rendszerváltást megelőző, bezárkózó kommunista diktatúra gyakorlatilag minden kapcsolatot megszakított Európával.

Albánia ugyanakkor a nyugat-balkáni integrációs folyamat fontos szereplője, mivel az albán a térség egyetlen növekvő lélekszámú népcsoportja. Albánián kívül jelentős albán közösségek élnek Macedóniában, Montenegróban és Koszovóban, melynek függetlenségével létrejött Európa második albán állama. Egy fejlődő, európaizálódó, a szomszédos országokban élő albán közösséget pacifikálni képes Albánia kialakulása az európai nagyhatalmak érdeke is.

Albánia, bár korán kezdte az SAA tárgyalását, az aláírásra csak 2006-ban került sor. A ratifikáció majdnem három évet vett igénybe. Az albánok – a bosznia-hercegovinaiakkal egy időben – 2010. december 15. óta utazhatnak vízum nélkül a schengeni övezet országaiba. Bár Albániában az európai integrációval kapcsolatban nemzeti konszenzus van, a törzsi viszonyokra épülő politikai rendszer szereplői közötti párbeszéd hiánya miatt a jogalkotás és a jogharmonizáció csak lassan halad. Az albán kormány 2009 áprilisában nyújtotta be csatlakozási kérelmét, egy évre rá adta át az Európai Bizottságnak az ország felkészülését felmérni hivatott kérdőívekre adott válaszokat. Ez alapján terjeszti elő a Bizottság a Tanács számára Albánia tagsági igényét.

Bosznia-Hercegovina • Az ország problémája önmagában reprezentálja a teljes Nyugat-Balkán problematikáját. Bosznia-Hercegovina a térség legdecentralizáltabb állama, amely többszintű kormányzati rendszerét az 1995-ös, a bosnyák–horvát–szerb háborút lezáró Daytoni egyezménynek köszönheti. A két entitásból (Szerb Köztársaság – Republika Srpska – RS; valamint a Bosznia-Hercegovinai Föderáció – FBiH, azon belül tíz kanton) és egy autonóm körzetből (Brčko distrikt) álló bonyolult rendszer működésképtelenségét a háború lezárása óta eltelt tizenöt év bizonyította, mégis a béke megőrzésének záloga volt. Bosznia-Hercegovina nem tekinthető szuverén országnak, mivel a végrehajtó hatalmat ellenőrző, a Nemzetközi Közösség által kijelölt főképviselőnek (High Representative – HR) vétójoga van a jogalkotó szervek működése felett, amivel számos esetben élt, jogszabályokat semmisített meg, és politikusokat távolított el különböző funkciókból. A HR mellett 2011-től az EU is kinevez egy szélesebb hatáskörrel rendelkező különleges képviselőt, ezáltal nő Brüsszel befolyása a bosznia-hercegovinai belpolitikai történésekre.

Bosznia-Hercegovina működésképtelenségének alapja az egységes nemzettudat hiánya (Szilágyi, 2007), mely az állami szervek működésének akadályozásában manifesztálódik. A lassú döntéshozatal hátráltatja az integrációt. A fő törésvonal az RS szerb és az FBiH bosnyák dominanciájú politikai erői között húzódik, ideológiai alapja a Daytoni megállapodás különböző értelmezése. Az RS vezetői (mindenekelőtt Milorad Dodik RS-elnök) értelmezésében Bosznia-Hercegovina államközösség, melyet a két entitás és a három államalkotó nemzet hoz létre. A bosnyák politikusok szerint Bosznia-Hercegovina egységes állam, az RS pedig – bár Dayton hozta létre – nem legitim, mivel népirtás eredményeként jött létre. A Daytoni egyezménnyel kapcsolatos különböző vélemények kódolják az ország jövőjével kapcsolatos víziókat is: a szerbek középtávon Dayton megerősítését, az RS önállóságának növelését (egyesek a kiválást); a bosnyákok pedig az ország unitárius átszervezését vagy kantonizálását (de mindenképpen a RS megszüntetését) tartják kívánatosnak.

Mivel a külpolitika a kevés közös állami funkció közé tartozik, az EU-integráció motorja az állami külügyminisztérium. Az integrációt elvileg minden meghatározó politikai erő támogatja, de az RS vezetői az RS fennmaradását előbbrevalónak tartják az európai perspektívánál. Ám az Európa Tanács prioritásainak való megfelelés a két entitás (és adott esetben a kantonok) együttműködését igényli, így a jogharmonizáció korlátokba ütközik. A konszenzust igénylő politikai kérdések közül eddig kizárólag a hadsereg reformja (az entitási hadseregek megszüntetése és egységes haderő felállítása), valamint a rendőrség átszervezése emelhető ki, bár utóbbinál az RS rendőrsége névleg megmaradt (Szilágyi, 2007). A nemzetközi közösség a fagyos politikai légkör oldódását várta Milorad Dodik 2006 eleji visszatérésétől az RS miniszterelnöki székébe, másrészt a 2006-os országos választási eredményektől, mely a korábban vezető szerepet betöltő nemzeti determinációjú politikai erők (SDS, SDA, HDZ) héttérbe szorulását és az önmagukat multietnikusnak definiáló pártok megerősödését hozták (SNSD, SBiH, SDP). Ennek ellenére a szövetségi szintű kormány felállításakor a nemzeti ellentétek ismét kiéleződtek. Ebben a légkörben került sor 2008 júniusában (a térség államai közül utolsóként) az SAA aláírására. Az állam szétesésének irányába mutató esemény volt az RS 2011 tavaszi népszavazási kezdeményezése egy, a HR által hozott, az állami ügyészséget és bíróságot érintő törvényről. A referendum várható elutasító eredménye az ország igazságszolgáltatásának működését bénította volna meg, így nemzetközi nyomásra az RS elállt a népszavazástól. A belpolitikai instabilitást jól jelzi, hogy a 2010 októberében tartott parlamenti választások után csak 2012 januárjában alakult meg az állami szintű kormány szerepét betöltő Miniszterek Tanácsa a horvát nemzetiségű Vjekoslav Bevanda vezetésével.
A Nemzetközi Közösség és az Európai Unió egységesen síkra száll az egységes Bosznia-Hercegovináért. A működésképtelenség, a konszenzus hiánya, illetve Koszovó sajátos politikai helyzete és az azon belül megjelenő szerb szeparatista törekvések következtében diplomáciai körökben egyre gyakrabban merül fel egy esetleges, a status quót érintő rendezés lehetősége. Azonban ez egyben a háború alatt elkövetett etnikai tisztogatások szentesítését is jelentené (Pandúr, 2011).


Koszovó kérdése


Koszovó kezdetben közvetlenül nem volt része az SAP-nek, csak Szerbia, mivel maga a folyamat is részben a koszovói fegyveres beavatkozást követő politikai rendezés részeként indult meg. Az 1999-es bizottsági közlemény Koszovót még csupán mint a térséget érintő destabilizáló faktor említi (EC, 1999). Az első utalást a Szaloniki Agenda tartalmazza, melyben az EU elkötelezi magát az 1244. számú ENSZ-határozat végrehajtása mellett (EC, 2003). A határozat az EU szerepét a gazdaság fejlesztésében és a Stabilitási Egyezmény végrehajtásában határozza meg, azonban a határozat síkra száll a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság területi egységének megőrzéséért is.
Koszovó státusának rendezetlenségében további bonyodalmat okozott a 2008. februári függetlenségi nyilatkozat. Az EU országainak többsége (Magyarország, és a nyugat-balkáni országok közül Albánia, Horvátország és Montenegró) elismerte Koszovót, ám számos tagállam nem (Ciprus, Görögország, Spanyolország, Románia, Szlovákia). Koszovó északi, szerbek lakta részén ugyanakkor a koszovói kormány fennhatósága nem érvényesül, folyamatosak a szerb és a koszovói szervek közötti villongások. Mivel az SAP-ben részt vevő valamennyi ország potenciális tagjelöltnek minősül, Koszovó integrációja nem egyszerű diplomáciai feladványt jelent, melynek megoldódása a közeljövőben nem várható.


Összefoglalás


A Nyugat-Balkán országai földrajzilag és történelmileg szervesen kapcsolódnak Európához. Ahhoz az Európához, amelyik a Nyugaton és Közép-Európán túl integrálta Görögországot, Romániát és Bulgáriát. Az európai egység mint politikai projekt igényli, hogy Európa térképén ne legyenek lyukak és biztonsági kockázatot jelentő térségek.

A nyugat-balkáni folyamat elindulása óta számos előrelépés történt, legfőképpen megszűntek a fegyveres konfliktusok, és azok kiújulásának veszélye lecsökkent. Ugyanakkor a béke nem párosult politikai stabilitással és gazdasági prosperitással. Dayton – minden kritika ellenére – képes volt megőrizni a békét, az Ohridi Keretmegállapodás pedig pacifikálta Macedóniát. Koszovó békéje a legtörékenyebb. Kétségtelen politikai eredmény Horvátország sikeres csatlakozási tárgyalási folyamata, Montenegró tagjelöltsége és Szerbia egyértelmű előrelépése az együttműködésben. Politikai kudarcnak tartható Macedónia és Görögország viszonyának rendezetlensége, Bosznia-Hercegovina működésképtelensége, illetve Koszovó státusának megoldatlansága. A legnagyobb kudarc azonban egyértelműen a gazdaság működésében jelentkezik. A leglátványosabb eredmény Montenegró fellendülése, mely bár látványos, tartogat veszélyeket. Horvátország egyes térségeiben szintén érezhető fejlődés, azonban a közép-európai országokra és Romániára jellemző mértékű működőtőke-beáramlás elkerülte. A térség többi országa számára jelenleg nem mutatkozik ígéretes gazdasági perspektíva. A gazdasági fejlődés elmaradása, az Unió többsebességessé válása kihathat a politikai stabilitásra, és növelheti a biztonsági kockázatokat. Európa a válság közepette magával van elfoglalva, ahol a probléma fő forrását a gyengébb versenyképességű gazdasággal rendelkező mediterrán tagországok jelentik. Egy duális szerkezetű EU számára a Nyugat-Mediterráneumnál jóval fejletlenebb és politikailag instabil Kelet-Mediterráneum integrációja komoly kihívást jelent.
 



Kulcsszavak: Nyugat-Balkán, EU-csatlakozás,

EU-bővítés, jogharmonizáció, koppenhágai kritériumok, Stabilizációs és Együttműködési Folyamat, előcsatlakozási alapok
 


 

IRODALOM

Bakó Tamás (2011): Ma is így döntenének – mérleg az önálló Montenegró létrejöttéről és fejlődéséről. Európai Tükör. 6. 68–79. • WEBCÍM >

Bieber, Florian (2008): Power-Sharing and the Implementation of the Ohrid Framework Agreement. In: Dehnert, Stefan – Sulejmani, Rizman (eds.): Power Sharing and the Implementation of the Ohrid Framework Agreement. Friedrich Ebert Stiftung–Office Macedonia, Skopje, 7–40. • WEBCÍM >

Dubarle, Patrick – Mezei C. – Pámer Z. (2011): Regionális Fejlesztési Programok. In: Horváth Gyula – Hajdú Zoltán (szerk.): Regionális átalakulási folyamatok a Nyugat-Balkán országaiban. Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központja, Pécs, 548–579.

EC (1999): Communication from the Commission to the Council and the European Parliament on the Stabilisation and Association Process for Countries of South-Eastern Europe. COM (1999) 235 final. • WEBCÍM >

EC (2004): Communication from the Commission: Opinion on Croatia’s Application for Membership of the European Union. COM(2004) 257 final. • WEBCÍM >

EC (2009): Radni document Komisije. Hrvatska – Izvješće o napretku za 2009 godinu. COM (2009) 533. • WEBCÍM >

EC (2011): European Commission Press Release: EU Closes Negotiations with Croatia. IP/11/824. • WEBCÍM >

Lőrinczné Bencze Edit (2009): Az európai uniós bővítések elmélete és gyakorlata a horvát csatlakozás tükrében. Doktori értekezés. Széchenyi István Egyetem Regionális és Gazdaságtudományi Iskola, Győr • WEBCÍM >

Mesić, Milan – Bagić, Dragan (2007): Sustainability of Minority Return in Croatia. United Nations High Commissioner for Refugees, Zagreb • WEBCÍM >

Novi List (2011): Porasla potpora: 52 posto građana za ulazak u EU. • WEBCÍM >  (2011. szept. 5.).

Pandúr József (2011): Bosznia csődben. Európai Tükör. 6. 39–43. • WEBCÍM >

Pámer Zoltán (2007): A nyugat-balkáni országok európai integrációja. In: Hajdú Zoltán – Illés I. – Raffay Z. (szerk.): Délkelet-Európa: Államhatárok, határon átnyúló kapcsolatok, térstruktúrák. MTA Regionális Kutatások Központja. Pécs

Sokcsevits Dénes (2011): Horvátország a 7. századtól napjainkig. Mundus Novus, Budapest

Szilágyi Imre (2007): Bosznia: identitások, entitások, lemaradások. Magyar Külügyi Int. Hírlevél. 3, • WEBCÍM >

Szilágyi Imre (2010): Szerbia és az Európai Unió. MKI-tanulmányok T2010/6. Magyar Külügyi Intézet, Budapest


 

 

SAA aláírása

SAA hatályba

lépése

hivatalos tagjelölti státus

csatlakozási tárgyalások megkezdése

Albánia

2006. 06. 12.

2009. 04. 01.

Bosznia-Hercegovina

2008. 06. 16.

Horvátország

2001. 10. 29.

2005. 02. 01.

2004. 06. 01.

2005. 10. 03.

Macedónia

2001. 04. 09.

2004. 04. 01.

2005. 12. 17.

Montenegró

2007. 10. 15.

2010. 05. 01.

2010. 12.17.

Szerbia

2008. 04. 29.

2012. 03. 01.

  
1. táblázat • A SAP-ban részt vevő országok útja az integráció felé (a szerző szerkesztése) <

 


 

  2007 2008 2009 2010 2011 2012

Horvátország

141,2 146,0 151,2 154,2 157,2 160,4

Macedónia

58,5 70,2  81,8 92,3 98,7 105,8

Albánia

61,0 70,7 81,2 93,2 95,0 96,9

Bosznia-Hercegovina

62,1 74,8 89,1 106,0 108,1 110,2

Montenegró

31,4 32,6 33,3 34,0 34,7 35,4

Szerbia

189,7 190,9 194,8 198,7 202,7 206,8

Koszovó

68,3 184,7 106,1 67,3  68,7 70,0

Nyugat-Balkán összesen

612,2 769,9 737,5 745,7 765,1 785,5

összes országprogram*

1109,4 1308,6 1303,9 1399,4 1547,0 1685,0

regionális és horizontális programok*

108,9 135,7 160,0 157,7 160,8 164,2

támogatási kiadások*

44,8 54,0 56,5 64,6 75,0 80,5

mindösszesen*

1263,2 1498,3 1520,4 1621,7 1782,8 1929,7


   2. táblázat • Az IPA-program pénzügyi támogatása országonként, 2007–2012 (millió euró)
* Törökországgal együtt (Forrás: Dubarle et al., 2011, 556.)