fűzött ahhoz, hogy az Európai Bizottság
javaslatának megfelelően az Európa Tanács 2011. decemberi ülésén –
amikor aláírták Horvátország csatlakozási szerződését – megerősíti,
hogy a csatlakozási tárgyalások a bizottsági javaslatnak megfelelően
megkezdődhetnek 2012 júniusában, ám erre nem került sor. A bizottság
javaslata szerint a tárgyalások – rendhagyó módon – a
legproblematikusabbnak tekintett alapjogi fejezettel indulnának.
Szerbia: a hivatalos tagjelöltség küszöbén •
Szerbia a Nyugat-Balkán geostratégiai és politikai szempontból
legfontosabb állama. Az európai integrációs folyamat kezdetének a
2000. évi politikai változásokat tekinthetjük, amikor Slobodan
Milošević bukásával Vojislav Koštunica került a Jugoszláv Szövetségi
Köztársaság (JSZK, „Kis-Jugoszlávia”) elnöki székébe. Az ugyanabban az
évben tartott Zágrábi Csúcstalálkozón már Szerbia is részt vett. A
következő évben sor került az EU és a JSZK közötti konzultatív
munkacsoport felállítására (task force), amelynek feladata az ország
felkészítése az integrációra.
A SAA-tárgyalások megindítása már az ún. párhuzamos
együttműködés (twin track) rendszerében zajlott, melynek értelmében a
JSZK-t alkotó két köztársasággal bizonyos szétválasztható
tématerületeket külön-külön tárgyaltak. Ugyanakkor a tárgyalások
megindítását előkészítő ún. megvalósíthatósági tanulmány már külön
kezelte Szerbia kérdését Koszovótól (Szilágyi, 2010).
Szerbia és az EU viszonyára, már a SAA-val
kapcsolatos tárgyalások megkezdésének pillanatától kezdve jellemző
volt az európai integráció és Koszovó kérdésének tudatos
összekapcsolása. Mivel Szerbia tudta, hogy integrációja az európai
térség számára fontos, és ebben Oroszország – sajátos gazdasági
érdekeit követve – szintén támogatja, nagy magabiztossággal képviselte
Koszovóhoz ragaszkodó politikáját. Mindez belpolitikailag is
kulcskérdés volt: a 2000-ben hatalomra jutott politikai erők számára
hatalmuk megőrzéséhez elengedhetetlen volt demonstrálni a választók
felé az ország területi integritásának megőrzése érdekében tett
erőfeszítéseiket. Az integrációs folyamat fő feltétele, az ICTY-vel
való együttműködés kérdése különösen érzékeny volt, az együttműködés
szabotálása folyamatosan jellemző volt, a háborús bűnösök kiadatása
vontatottan haladt. Az Unió országai szintén megosztottak voltak
Szerbiával kapcsolatban: Németország és Ausztria támogatta, míg a
Benelux-államok ellenezték a teljes körű együttműködés hiányában
Szerbia integrációját.
Koszovó 2008 eleji egyoldalú függetlenségi
nyilatkozata és Koszovó egyes európai országok által való elismerése
elleni tiltakozásként Koštunica az SAA áprilisi aláírását megtagadta,
azt a miniszterelnök-helyettes írta alá a köztársasági elnök és a
külügyminiszter jelenlétében. A tiltakozó lépést kiváltó közvetlen ok
a rendezésre irányuló Ahtisaari-terv és az ENSZ békefenntartóinak
(UNMIK) az EU erőivel (EULEX) való felváltásának elutasítása, mely
Szerbia nézete szerint összeegyeztethetetlen azzal, hogy Koszovó
Szerbia része. Diplomáciai sikerként könyvelhette el, hogy sikerült
kiharcolnia, hogy az EULEX jelenléte nem kérdőjelezi meg az ENSZ BT
1244-es határozatának érvényességét (Szilágyi, 2010).
Bár Szerbia kapcsán az előrehaladási jelentések
következetesen emlegetik a korrupció, a szervezett bűnözés, az
igazságszolgáltatás függetlenségének kérdését, valamit megfelelő
tulajdonjogi törvények kialakításának hiányát, az integráció előtt
álló fő politikai akadály, az ICTY-vel való nem elégséges
együttműködés problémája megoldódott azzal, hogy 2011-ben Ratko
Mladić-ot és Goran Hadžić-ot is letartóztatták. Hosszas politikai
egyeztetés eredményeként, Hollandia ellenállása mellett Szerbia végül
2012. március 1-jén az Európa Tanácstól hivatalos tagjelölti státuszt
kapott. Ez azonban nem jelenti a tárgyalások automatikus megkezdését,
melynek időpontja továbbra is kérdéses. A hivatalos tagjelölti státusz
legfontosabb hozadéka Szerbia számára az előcsatlakozási források
megnövekedése.
Albánia • Európa egykori legelzártabb és
legelmaradottabb országa az 1992-es fordulat óta hatalmas utat tett
meg. Albánia európai kapcsolatrendszere gyakorlatilag előzmény
nélküli, mivel a rendszerváltást megelőző, bezárkózó kommunista
diktatúra gyakorlatilag minden kapcsolatot megszakított Európával.
Albánia ugyanakkor a nyugat-balkáni integrációs
folyamat fontos szereplője, mivel az albán a térség egyetlen növekvő
lélekszámú népcsoportja. Albánián kívül jelentős albán közösségek
élnek Macedóniában, Montenegróban és Koszovóban, melynek
függetlenségével létrejött Európa második albán állama. Egy fejlődő,
európaizálódó, a szomszédos országokban élő albán közösséget
pacifikálni képes Albánia kialakulása az európai nagyhatalmak érdeke
is.
Albánia, bár korán kezdte az SAA tárgyalását, az
aláírásra csak 2006-ban került sor. A ratifikáció majdnem három évet
vett igénybe. Az albánok – a bosznia-hercegovinaiakkal egy időben –
2010. december 15. óta utazhatnak vízum nélkül a schengeni övezet
országaiba. Bár Albániában az európai integrációval kapcsolatban
nemzeti konszenzus van, a törzsi viszonyokra épülő politikai rendszer
szereplői közötti párbeszéd hiánya miatt a jogalkotás és a
jogharmonizáció csak lassan halad. Az albán kormány 2009 áprilisában
nyújtotta be csatlakozási kérelmét, egy évre rá adta át az Európai
Bizottságnak az ország felkészülését felmérni hivatott kérdőívekre
adott válaszokat. Ez alapján terjeszti elő a Bizottság a Tanács
számára Albánia tagsági igényét.
Bosznia-Hercegovina • Az ország problémája
önmagában reprezentálja a teljes Nyugat-Balkán problematikáját.
Bosznia-Hercegovina a térség legdecentralizáltabb állama, amely
többszintű kormányzati rendszerét az 1995-ös, a bosnyák–horvát–szerb
háborút lezáró Daytoni egyezménynek köszönheti. A két entitásból
(Szerb Köztársaság – Republika Srpska – RS; valamint a
Bosznia-Hercegovinai Föderáció – FBiH, azon belül tíz kanton) és egy
autonóm körzetből (Brčko distrikt) álló bonyolult rendszer
működésképtelenségét a háború lezárása óta eltelt tizenöt év
bizonyította, mégis a béke megőrzésének záloga volt.
Bosznia-Hercegovina nem tekinthető szuverén országnak, mivel a
végrehajtó hatalmat ellenőrző, a Nemzetközi Közösség által kijelölt
főképviselőnek (High Representative – HR) vétójoga van a jogalkotó
szervek működése felett, amivel számos esetben élt, jogszabályokat
semmisített meg, és politikusokat távolított el különböző funkciókból.
A HR mellett 2011-től az EU is kinevez egy szélesebb hatáskörrel
rendelkező különleges képviselőt, ezáltal nő Brüsszel befolyása a
bosznia-hercegovinai belpolitikai történésekre.
Bosznia-Hercegovina működésképtelenségének alapja
az egységes nemzettudat hiánya (Szilágyi, 2007), mely az állami
szervek működésének akadályozásában manifesztálódik. A lassú
döntéshozatal hátráltatja az integrációt. A fő törésvonal az RS szerb
és az FBiH bosnyák dominanciájú politikai erői között húzódik,
ideológiai alapja a Daytoni megállapodás különböző értelmezése. Az RS
vezetői (mindenekelőtt Milorad Dodik RS-elnök) értelmezésében
Bosznia-Hercegovina államközösség, melyet a két entitás és a három
államalkotó nemzet hoz létre. A bosnyák politikusok szerint
Bosznia-Hercegovina egységes állam, az RS pedig – bár Dayton hozta
létre – nem legitim, mivel népirtás eredményeként jött létre. A
Daytoni egyezménnyel kapcsolatos különböző vélemények kódolják az
ország jövőjével kapcsolatos víziókat is: a szerbek középtávon Dayton
megerősítését, az RS önállóságának növelését (egyesek a kiválást); a
bosnyákok pedig az ország unitárius átszervezését vagy kantonizálását
(de mindenképpen a RS megszüntetését) tartják kívánatosnak.
Mivel a külpolitika a kevés közös állami funkció
közé tartozik, az EU-integráció motorja az állami külügyminisztérium.
Az integrációt elvileg minden meghatározó politikai erő támogatja, de
az RS vezetői az RS fennmaradását előbbrevalónak tartják az európai
perspektívánál. Ám az Európa Tanács prioritásainak való megfelelés a
két entitás (és adott esetben a kantonok) együttműködését igényli, így
a jogharmonizáció korlátokba ütközik. A konszenzust igénylő politikai
kérdések közül eddig kizárólag a hadsereg reformja (az entitási
hadseregek megszüntetése és egységes haderő felállítása), valamint a
rendőrség átszervezése emelhető ki, bár utóbbinál az RS rendőrsége
névleg megmaradt (Szilágyi, 2007). A nemzetközi közösség a fagyos
politikai légkör oldódását várta Milorad Dodik 2006 eleji
visszatérésétől az RS miniszterelnöki székébe, másrészt a 2006-os
országos választási eredményektől, mely a korábban vezető szerepet
betöltő nemzeti determinációjú politikai erők (SDS, SDA, HDZ) héttérbe
szorulását és az önmagukat multietnikusnak definiáló pártok
megerősödését hozták (SNSD, SBiH, SDP). Ennek ellenére a szövetségi
szintű kormány felállításakor a nemzeti ellentétek ismét kiéleződtek.
Ebben a légkörben került sor 2008 júniusában (a térség államai közül
utolsóként) az SAA aláírására. Az állam szétesésének irányába mutató
esemény volt az RS 2011 tavaszi népszavazási kezdeményezése egy, a HR
által hozott, az állami ügyészséget és bíróságot érintő törvényről. A
referendum várható elutasító eredménye az ország
igazságszolgáltatásának működését bénította volna meg, így nemzetközi
nyomásra az RS elállt a népszavazástól. A belpolitikai instabilitást
jól jelzi, hogy a 2010 októberében tartott parlamenti választások után
csak 2012 januárjában alakult meg az állami szintű kormány szerepét
betöltő Miniszterek Tanácsa a horvát nemzetiségű Vjekoslav Bevanda
vezetésével.
A Nemzetközi Közösség és az Európai Unió egységesen síkra száll az
egységes Bosznia-Hercegovináért. A működésképtelenség, a konszenzus
hiánya, illetve Koszovó sajátos politikai helyzete és az azon belül
megjelenő szerb szeparatista törekvések következtében diplomáciai
körökben egyre gyakrabban merül fel egy esetleges, a status quót
érintő rendezés lehetősége. Azonban ez egyben a háború alatt
elkövetett etnikai tisztogatások szentesítését is jelentené (Pandúr,
2011).
Koszovó kérdése
Koszovó kezdetben közvetlenül nem volt része az SAP-nek, csak Szerbia,
mivel maga a folyamat is részben a koszovói fegyveres beavatkozást
követő politikai rendezés részeként indult meg. Az 1999-es bizottsági
közlemény Koszovót még csupán mint a térséget érintő destabilizáló
faktor említi (EC, 1999). Az első utalást a Szaloniki Agenda
tartalmazza, melyben az EU elkötelezi magát az 1244. számú
ENSZ-határozat végrehajtása mellett (EC, 2003). A határozat az EU
szerepét a gazdaság fejlesztésében és a Stabilitási Egyezmény
végrehajtásában határozza meg, azonban a határozat síkra száll a
Jugoszláv Szövetségi Köztársaság területi egységének megőrzéséért is.
Koszovó státusának rendezetlenségében további bonyodalmat okozott a
2008. februári függetlenségi nyilatkozat. Az EU országainak többsége
(Magyarország, és a nyugat-balkáni országok közül Albánia,
Horvátország és Montenegró) elismerte Koszovót, ám számos tagállam nem
(Ciprus, Görögország, Spanyolország, Románia, Szlovákia). Koszovó
északi, szerbek lakta részén ugyanakkor a koszovói kormány
fennhatósága nem érvényesül, folyamatosak a szerb és a koszovói
szervek közötti villongások. Mivel az SAP-ben részt vevő valamennyi
ország potenciális tagjelöltnek minősül, Koszovó integrációja nem
egyszerű diplomáciai feladványt jelent, melynek megoldódása a
közeljövőben nem várható.
Összefoglalás
A Nyugat-Balkán országai földrajzilag és történelmileg szervesen
kapcsolódnak Európához. Ahhoz az Európához, amelyik a Nyugaton és
Közép-Európán túl integrálta Görögországot, Romániát és Bulgáriát. Az
európai egység mint politikai projekt igényli, hogy Európa térképén ne
legyenek lyukak és biztonsági kockázatot jelentő térségek.
A nyugat-balkáni folyamat elindulása óta számos
előrelépés történt, legfőképpen megszűntek a fegyveres konfliktusok,
és azok kiújulásának veszélye lecsökkent. Ugyanakkor a béke nem
párosult politikai stabilitással és gazdasági prosperitással. Dayton –
minden kritika ellenére – képes volt megőrizni a békét, az Ohridi
Keretmegállapodás pedig pacifikálta Macedóniát. Koszovó békéje a
legtörékenyebb. Kétségtelen politikai eredmény Horvátország sikeres
csatlakozási tárgyalási folyamata, Montenegró tagjelöltsége és Szerbia
egyértelmű előrelépése az együttműködésben. Politikai kudarcnak
tartható Macedónia és Görögország viszonyának rendezetlensége,
Bosznia-Hercegovina működésképtelensége, illetve Koszovó státusának
megoldatlansága. A legnagyobb kudarc azonban egyértelműen a gazdaság
működésében jelentkezik. A leglátványosabb eredmény Montenegró
fellendülése, mely bár látványos, tartogat veszélyeket. Horvátország
egyes térségeiben szintén érezhető fejlődés, azonban a közép-európai
országokra és Romániára jellemző mértékű működőtőke-beáramlás
elkerülte. A térség többi országa számára jelenleg nem mutatkozik
ígéretes gazdasági perspektíva. A gazdasági fejlődés elmaradása, az
Unió többsebességessé válása kihathat a politikai stabilitásra, és
növelheti a biztonsági kockázatokat. Európa a válság közepette magával
van elfoglalva, ahol a probléma fő forrását a gyengébb
versenyképességű gazdasággal rendelkező mediterrán tagországok
jelentik. Egy duális szerkezetű EU számára a Nyugat-Mediterráneumnál
jóval fejletlenebb és politikailag instabil Kelet-Mediterráneum
integrációja komoly kihívást jelent.
Kulcsszavak: Nyugat-Balkán, EU-csatlakozás,
EU-bővítés, jogharmonizáció, koppenhágai
kritériumok, Stabilizációs és Együttműködési Folyamat, előcsatlakozási
alapok
IRODALOM
Bakó Tamás (2011): Ma is így döntenének –
mérleg az önálló Montenegró létrejöttéről és fejlődéséről. Európai
Tükör. 6. 68–79. •
WEBCÍM >
Bieber, Florian (2008): Power-Sharing and
the Implementation of the Ohrid Framework Agreement. In: Dehnert,
Stefan – Sulejmani, Rizman (eds.): Power Sharing and the
Implementation of the Ohrid Framework Agreement. Friedrich Ebert
Stiftung–Office Macedonia, Skopje, 7–40. •
WEBCÍM >
Dubarle, Patrick – Mezei C. – Pámer Z.
(2011): Regionális Fejlesztési Programok. In: Horváth Gyula – Hajdú
Zoltán (szerk.): Regionális átalakulási folyamatok a Nyugat-Balkán
országaiban. Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások
Központja, Pécs, 548–579.
EC (1999): Communication from the
Commission to the Council and the European Parliament on the
Stabilisation and Association Process for Countries of South-Eastern
Europe. COM (1999) 235 final. •
WEBCÍM >
EC (2004): Communication from the
Commission: Opinion on Croatia’s Application for Membership of the
European Union. COM(2004) 257 final. •
WEBCÍM >
EC (2009): Radni document Komisije.
Hrvatska – Izvješće o napretku za 2009 godinu. COM (2009) 533. •
WEBCÍM >
EC (2011): European Commission Press
Release: EU Closes Negotiations with Croatia. IP/11/824. •
WEBCÍM >
Lőrinczné Bencze Edit (2009): Az európai
uniós bővítések elmélete és gyakorlata a horvát csatlakozás tükrében.
Doktori értekezés. Széchenyi István Egyetem Regionális és
Gazdaságtudományi Iskola, Győr •
WEBCÍM >
Mesić, Milan – Bagić, Dragan (2007):
Sustainability of Minority Return in Croatia. United Nations High
Commissioner for Refugees, Zagreb •
WEBCÍM >
Novi List (2011): Porasla potpora: 52
posto građana za ulazak u EU. •
WEBCÍM >
(2011. szept. 5.).
Pandúr József (2011): Bosznia csődben.
Európai Tükör. 6. 39–43. •
WEBCÍM >
Pámer Zoltán (2007): A nyugat-balkáni
országok európai integrációja. In: Hajdú Zoltán – Illés I. – Raffay Z.
(szerk.): Délkelet-Európa: Államhatárok, határon átnyúló kapcsolatok,
térstruktúrák. MTA Regionális Kutatások Központja. Pécs
Sokcsevits Dénes (2011): Horvátország a 7.
századtól napjainkig. Mundus Novus, Budapest
Szilágyi Imre (2007): Bosznia:
identitások, entitások, lemaradások. Magyar Külügyi Int. Hírlevél. 3,
•
WEBCÍM >
Szilágyi Imre (2010): Szerbia és az
Európai Unió. MKI-tanulmányok T2010/6. Magyar Külügyi Intézet,
Budapest
|