Tavaly egy eset kapcsán a Magyar Tudományban
kifejtettem azt a véleményemet, hogy „A tudományos tevékenység
értékelésének igazságosabbá tételét a saját rész elkülönítésével kell
kezdeni” (Papp, 2011). A saját rész elkülönítésén azt értettem, hogy a
többszerzős publikációk kreditjeit (közleményszám, hivatkozásszám)
szét kell osztani a társszerzők között, illetve az osztatlan
kreditekből le kell választani az egyes szerzőket ténylegesen
megillető saját részt.
A kreditek szétosztását a szerzők között, illetve a
saját rész elkülönítését szerintem etikai és szakmai megfontolások is
indokolják. Ha ugyanis a tudományos tevékenység értékelését az
osztatlan kreditek számbavételével végezzük, akkor egyrészt
igazságtalanul hátrányos helyzetbe hozzuk a kevés társszerzővel
dolgozó kutatókat a nagyobb létszámú szerzői közösségek tagjaival
szemben, másrészt ugyanazt az eredményt többszörösen (egyszerre több
kutatónál, csoportnál, intézménynél, országnál) vesszük figyelembe,
így ez az eredmény különféle összegzésekben a valóságos értékénél
nagyobbnak tűnik fel.
Fenti írásom nyomán a Magyar Tudomány két hónappal
későbbi számában Horváth Dezső és Verő József ellenvetéseket
fogalmazott meg. Horváth Dezső ellenvetése az volt, hogy nagy létszámú
szerzői kollektívák tagjaira a saját rész túl kicsinek adódik, és ez
őket méltánytalanul hátrányos helyzetbe hozza. Verő József szerint a
saját rész elkülönítése sok egyéb torzító körülmény jelenléte miatt
nem tenné számottevően igazságosabbá és korrektebbé a tevékenység
értékelését, ezért ezzel nem is érdemes foglalkozni, az értékelést
inkább a bírálóbizottságok tapasztalt tagjainak véleményére kell
alapozni. További ellenvetése volt, hogy a saját rész elkülönítése
újabb típusú etikai visszaélésekhez vezetne, ami miatt a kreditek
szétosztásán alapuló értékelési rendszer sem lenne igazságosabb a
mostaninál. Hozzászólásában nem hangsúlyosan ugyan, csak egy példán
keresztül, de megjelent az a vélelem is, hogy „Minél több […] a
szerző, […] annál jelentősebbek […] az eredmények”, ezért „a szerzők
számának reciprokával való súlyozás elvileg is hibás eredményt adna.”
Az előbbi szerzők első három ellenérvükkel nem
vonták kétségbe az általam hivatkozott etikai és szakmai megfontolások
jogosságát, csupán azt állították, hogy a saját rész elkülönítésén
alapuló értékelés kedvezőtlen mellékhatásokkal járna, pozitív hatása
pedig nem lenne jelentékeny. Ezekre az ellenérvekre én részben már
előre, eredeti írásomban (Papp, 2011), részben pedig a két szerző
írására adott azonnali válaszomban reagáltam, itt most fölösleges
ismételni. Az olvasó eldöntheti, melyik vélemény áll hozzá közelebb.
Az utolsóként említett vélelemmel kapcsolatban úgy gondolom, hogy ebbe
az irányba nem kellene elmennünk, mert ott nagyon ingoványos talajra
érkezhetünk. A „jelentős” szót ugyanis többféleképpen lehet érteni
(milyen szempontból, milyen értelemben jelentős?), és nem rendelkezünk
szilárd alapokkal ahhoz, hogy a ’jelentőség’-hez metrikát rendeljünk.
A tudományos tevékenység értékelésének igénye sok
évtizede létezik, és ugyancsak sok évtizede már annak, hogy a
tudományos folyóiratcikkek között többségbe kerültek a többszerzősök.
Ezért az ember úgy gondolná, hogy a fentihez hasonló vitáknak már
régen le kellett volna zajlaniuk, és etikai-szakmai szempontból
kielégítő eredménnyel kellett volna zárulniuk. Én azonban nem látom a
jeleit annak, hogy ez megtörtént volna. Ha tényleg nem történt meg,
akkor vajon miért nem? Vajon mit gondoltak a többszerzős munkák
elszámolásának módjáról mások régebben, illetve mit gondolnak erről
jelenleg a világ más tájain? Miért és hogyan alakult ki olyan helyzet
hazánkban, hogy az értékelés az osztatlan kreditek elszámolásával
történik? Miért nem a saját rész elkülönítésével képezett
kreditfrakciókat, vagy más néven frakcionális mutatókat használjuk
ilyen célra?
Mostani írásomban az előbbi kérdésekre adható válaszokat próbálom
megalapozni. Már itt elárulom: elegendő információ híján végleges
válaszokat nem tudok adni. Erre bizonyára több esélyük lenne a
tevékenységértékeléssel és tudományméréssel nálam régebb óta
foglalkozó, e területeken tapasztaltabb szakembereknek. Bár határozott
válaszokat nem adhatok, a válaszok körvonalazásához összegyűjtöttem
néhány lényeges ismeretet, melyekről úgy gondolom, hogy megérdemlik az
érdeklődő olvasó figyelmét.
Múltkori írásom apropója az volt, hogy az MTA
Fizikai Osztálya tett egy kis lépést a frakcionális mutatók
használatba vétele irányába a doktori habitusvizsgálat
minimumkövetelményeivel kapcsolatban. Induljunk ki most is innen, és a
kört tágítva, az MTA honlapján fellelhető adatokra alapozva nézzük meg
először azt, hogy hogyan kezeli, illetve kezelte a múltban az MTA
többi osztálya a többszerzős közleményeket doktori
minimumkövetelményeikben. Az MTA tizenegy osztálya közül nyolc olyan
van, ahol a többszerzős munkák gyakoriak, és így kezelésük igénye
felvetődik. Ennek ellenére jelenleg a Fizikai Osztály mellett csak a
Műszaki Osztálynál veszik figyelembe a szerzőszámot. Ott a
közleményekre és a hivatkozásokra külön-külön minimumok vannak. Az
előbbi számításánál minden egyes közleményhez egy külön számértéket
rendelnek, amit a szerzőszámmal való osztással kapnak. A
hivatkozásszámot viszont nem frakcionálják. Zolnai László 2008-ban
megírta, hogy a Műszaki Osztályon a szerzőszámot régebben is
figyelembe vették. Tőle és Vinkler Péternek egy 2004-es cikkéből az is
tudható, hogy egy ideig a Kémiai Osztályon is frakcionáltak a szerzők
között, ott azonban ez a gyakorlat mára megszűnt. Úgy tűnik tehát,
hogy az MTA osztályainak a problémához való viszonyulása esetleges, és
a többség az osztatlan kreditek használatát favorizálja.
Jelenleg a tudománymérés legtekintélyesebb magyar
nyelvű fórumának az MTA Magyar Tudomány című folyóirata számít,
melyben évente több írás is foglalkozik e témakörrel. Megvizsgáltam
1980-ig visszamenően, hogy milyen gyakran és hogyan fordult elő az itt
megjelent tudománymetriai tárgyú írásokban a többszerzős közlemények
kezelésének problémája. Tapasztalatom szerint a cikkeknek csak kicsi,
de napjainkhoz közeledve egyre nagyobb hányada foglalkozott ezzel a
témával, többféle módon.
Van két olyan szerző, akik határozottan, kitartóan,
visszatérően (több írásukban) érveltek a frakcionális mutatók
használata mellett. Jómagam a 2004 és 2011 között megjelent hat
írásomban etikai kiindulópontból tettem így. Nálam régebb óta kitartó
támogatója a frakcionális mutatók használatának Zolnai László, aki sok
éve foglalkozik egy nagy kutatóintézet munkájának belső értékelésével.
Ő az értékelés céljával, logikájával indokolja álláspontját. Ezek
szerinte megkövetelik, hogy ugyanazt az elvégzett munkát ne vegyük
többszörösen (több kutatónál, csoportnál, intézménynél, országnál)
figyelembe, hogy „egy publikáció vagy egy hivatkozás csak egy maradjon
bármilyen összegzésben” (Zolnai – Gácsi, 1998; Zolnai, 2001; Zolnai,
2008).
Néhány más szerző, különösen az utóbbi években, a
fentieknél bizonytalanabbul, bátortalanabbul, vagy inkább csak kérdő,
felvető módban, de egy-egy írásukban mégis a frakcionális mutatók
használata mellett foglaltak állást. Ebbe a csoportba tartozik
Solymosi Frigyes 1993-as, Vinkler Péter 2004-es, Kollár István és
Michelberger Pál 2008-as, valamint Rózsa Lajos és Papp László 2009-es
írása. A jogász Kiss Zoltán 2000-ben megjelent cikkében közvetlenül
nem foglalkozott a problémával, de a jogi háttér felvillantásával
közvetetten a frakcionális mutatók helyzetét erősítette. Így
fogalmazott: „…a törvény a »közös művek« között aszerint tesz
különbséget, hogy annak részei felhasználhatók-e önállóan, vagy sem.
Az előbbi esetben a szerzők jogaikat (saját részeik tekintetében)
önállóan is gyakorolhatják, míg utóbbi esetben a szerzői jog
együttesen és – kétség esetén – egyenlő arányban illeti meg a
szerzőtársakat.”
Vannak írások, amelyek érintik a problémát, de
elkerülik a világos állásfoglalást. Az egyik ilyen írás szerzője,
Katona Gyula, 1989-ben a dologról problémafelvetésként ennyit ír:
„érdemes közös cikkeket írni, hiszen azokat az összes szerzőnél egy
egész cikknek számítják (bár vannak helyek, ahol nem, de a tört-cikk
számítás egyéb nehéz problémákat vet fel).” Írásából sajnos nem tudjuk
meg, hogy mely helyeken nem számítják a közös cikket minden szerzőnél
egész cikknek, és azt sem, hogy melyek azok a nehéz problémák,
amelyeket az ilyen gyakorlat felvet. Zimányi József 1991-es írásában
féloldalnyi terjedelemben foglalkozik a témával külön alcím alatt
(„Hogyan értékeljük a társszerzők részesedését?”), de saját
állásfoglalása csak részleges, hiányos. Szerinte a kevés szerzős
cikkeknél a hivatkozásokat „mindegyik szerzőnél azonos módon kell
beszámítani”, de nem pontosítja ezt a módot, vagyis a szöveg alapján
nem tudható, hogy minden szerzőnek a hivatkozások teljes számát
gondolja odaadni, vagy annak csak az őt megillető frakcionális
hányadát, és a véleményéhez indoklást sem fűz. Megemlíti a sokszerzős
munkák speciális helyzetét, de nem tesz megoldási javaslatot. Viszont
ír egy szélsőséges osztozkodási módról: szerinte „régebben előfordult,
hogy az egyes cikkekre való hivatkozásokat kizárólag az első szerző
neve alatt vették figyelembe”.(!) Kiss Dezsőnek egy 1999-es írásában
kifejtett véleménye szerint a frakcionális publikációs szám, illetve
idézettség kevés társszerző esetén „hívebben tükrözi az egyes szerzők,
résztvevők érdemeit”, ha azonban a társszerzők száma nagy, mint
például a részecskefizika esetében, akkor ez már nem így van. Nem ad
azonban meggyőző indoklást arra, hogy miért nem igaz nagy
szerzőszámnál az, ami kis szerzőszámnál még igaz volt.
Kevés olyan írással találkoztam, amelyek szerzői a
frakcionális mutatókkal szemben az osztatlanok használata mellett
vannak. Horváth Dezső és Verő József fentebb már tárgyalt, 2011-ben
közzétett írásain kívül csak Lehel Jenő és Rapcsák Tamás 1991-ben
közzétett cikke sorolható ide. Ők azonban a témát csak mellékesen
érintik, és nem indokolják választásukat, csak annyit írnak, hogy ez
„tűnik ésszerűnek”.
Ezzel szemben jó néhány olyan írást találtam,
amelyek azt a benyomást keltették bennem, hogy szerzőik kerülik a
közös publikációk elszámolásával kapcsolatos probléma szóba hozását,
igyekeznek azt hanyagolni, vagy jelentéktelennek beállítani. Ebbe a
csoportba sorolom némileg szubjektív alapon azokat a cikkeket is,
melyekben a szerzők egyáltalán nem írtak az ügyről, pedig (véleményem
szerint) írásuk választott témája tartalmilag, logikailag megkövetelte
volna, hogy írjanak róla. A régebbi cikkek közül e csoportba sorolok
egy olyat, amely Katona Gyula fentebb említett írására való
reakcióként született. Szerzője Mojzes Imre, éve 1989. A szerző
szerint „az egyénnek részesülnie kell a kollektíva eredményeiből”, de
„szerencsére a tudományos dolgozatok szerzői után nem kell a
hozzájárulás mértékét százalékban feltüntetni, […] mivel a közlemények
értéke általában eszmei”, annak nincs számottevő „pénzügyi vonzata”.
Ilyen előkészítés után a teljes vagy frakcionális mutatók
használatának dilemmája elő sem kerül. Bencze Gyula 1992-es cikkének
témája, terjedelme és a tárgyalás mélysége indokolta volna a probléma
érintését, ez mégsem történt meg. Sajnos ugyanebbe a kategóriába
sorolható az az írás is, amely Bencze Gyula egy későbbi, 2004-es
megfogalmazása szerint egy MTA-különbizottság évekig tartó munkájának,
„hosszas megfontolásainak” eredményeit rögzítve „szempontokat” kívánt
adni a tudományos közösségnek az egyéni tudományos teljesítmény
értékeléséhez (Bencze et al., 1996). Ennek a nyolc oldalnyi
terjedelmű, Az egyéni tudományos teljesítmény értékelésének általános
szempontjai című cikknek a szerzői az együttműködésben végzett munkák
értékelésének módjára mindössze ezt a nyúlfarknyi ajánlást tették:
„meg kell kísérelni a konkrét kutató egyéni szerepét, teljesítményét
tisztázni.” Nem adtak semmiféle útmutatást arra, hogy ezt hogyan
kellene végezni. Lehet persze, hogy ez már kívül esett az „általános
szempontokon”, mégis, itt nagyon erős az olvasó hiányérzete. Braun
Tibor és Vinkler Péter egyaránt 2008-ban megjelent írásai esetében is,
azok tartalma, témaspektruma alapján elvárható lett volna, hogy
szerzőik legalább említést tegyenek a problémáról, ez mégsem történt
meg. Velük szemben Wolfgang Glänzel 2009-ben foglalkozott a
problémával, de azt jelentéktelennek igyekezett beállítani, és
elsiklott a lényeg felett (Glänzel, 2009). Cikkében hét
tudománymetriai „mítosz” egyikeként cáfolta „az együttműködés
sikerességének mítoszát” is. Ez utóbbit saját szavaival így fogalmazta
meg: „a sok társszerző, főként a nemzetközi együttműködés, növeli a
munka hatásfokát, a láthatóságot és az impaktot, valamint segít a nagy
impaktfaktorú folyóiratokban való publikálásban”. A cikk szövegéből
nem derül ki, hogy mit ért a szerző a „munka hatásfoka” és a
„láthatóság” kifejezéseken, és a cáfolat során nem kerül elő a
probléma gyökere, miszerint ugyanannyi munkával és idő alatt (például)
nagyjából kétszer annyi tízszerzős cikknek lehet egy kutató a
társszerzője, mint amennyi ötszerzősnek egy másik kutató (Papp, 2011).
Ehelyett mellékes dolgokról folyik a szó, és bár a szerző egy helyen
megjegyzi: „Jogosan vetődik fel a kérdés: társszerzős cikk – de kinek
a munkája?”, elmulaszt válaszolni e jogosan felvetett kérdésére.
Furcsa megvilágításba kerülnek az eddig leírtak, ha
beleolvasunk egy immár több mint harminc éve (!) kiadott, 28 oldalas,
1200 példányban megjelent módszertani útmutatóba (!), melynek címe:
Egyének és csoportok tudományos tevékenységének idézetelemzési
értékelése (MTA, 1980). Ennek egy példányát Braun Tibor volt szíves
nekem ajándékozni 2004-ben. Ez a brosúra magától értetődő
természetességgel vezeti be és használja a frakcionális szerzőség
fogalmát, mondván: „az egy cikkre eső »egységnyi szerzőséget« a
társszerzők között egyenlő részekre osztva, annyiad rész »illeti« a
cikkből az egyes társszerzőt, ahány szerzője van a cikknek”. Értelmezi
a frakcionális idézettséget is: „Ha […] egy cikk által kapott idézetek
számát elosztjuk a szerzők számával, […] az adott cikk frakcionális
idézettségét kapjuk meg”, továbbá egyértelmű használati utasítást
javasol hozzá: „Az összes idézetet […] a cikk kapja, a frakcionális
idézetszámot pedig a cikk szerzői, így tehát az
|
|
előbbit vagy utóbbit kell figyelembe venni
aszerint, hogy cikkeket vagy szerzőket vizsgálunk.” Az egyéni
értékelés végrehajtására ajánlott „Tudománymetriai adatlap” magyarázó
lábjegyzetében pedig ezt a frappánsan tömör, egyértelmű kijelentést
olvashatjuk: „A társszerzőként írt cikknek csak annyiadrésze a
szerzőé, ahány társszerző van.”
E brosúra szerzőinek látásmódja és értékítélete
teljesen egybevág az enyémmel. Úgy tűnik, e mű (nem feltüntetett)
szerzői számára már 1980-ban is nyilvánvaló volt az, amit mi a fentiek
szerint még 2011-ben is oly hevesen vitattunk, vagyis hogy hogyan kell
értékelni a többszerzős munkák társszerzőinek tevékenységét. Ezt az
útmutatót 1980-ban kinyomták 1200 példányban, látásmódja és ajánlásai
valami miatt mégsem mentek át a gyakorlatba. Mi lehet ennek az oka? A
Magyar Tudományban megjelent, fentebb idézett cikkek szerzői mintha
nem is ismerték volna ezt a kiadványt és az egyéni tevékenység
értékelésére ebben ajánlott frakcionális mutatókat. Egyetlen kivételt
találtam, Bencze Gyula 1992-beli írását, amely két helyen is
hivatkozik a brosúrára, de nem a frakcionális mutatók használatával
kapcsolatban.
Lehet, hogy a fenti brosúra terjesztése nem volt kifogástalan. Erre
vall, hogy nem szerepel a Debreceni Egyetem Egyetemi és Nemzeti
Könyvtárának (DEENK, az ország egyik legnagyobb könyvtára)
katalógusában, és hogy én 2004-ben még kaphattam belőle
ajándékpéldányt. Tény azonban, hogy a brosúra szövege kissé később
megjelent egy összefoglaló kiadványban is (Braun et al., 1981), ami
már megtalálható a DEENK állományában, és erről napvilágot látott egy
könyvismertetés is a Magyar Tudományban Beck Mihály tollából 1982-ben.
Erre az összefoglaló kiadványra is találtam hivatkozást, mégpedig
Lehel Jenő és Rapcsák Tamás fentebb említett írásában, de nem a
többszerzős közlemények kezelésének módjával kapcsolatban.
Nehezen hihető, hogy akik az elmúlt harminc évben
az értékelés elveivel, módszereivel hivatalból, magas szinten
foglalkoztak, például a Bencze Gyula által említett MTA-különbizottság
tagjaiként, ne ismerték volna e kiadványok tartalmát. Hihetőbb ennél,
hogy tudatosan utasították el a frakcionális mutatók használatát.
Gyanítható, hogy főleg azért, mert az sértette volna bizonyos körök
érdekeit. Nem hiszem, hogy az elutasítás szilárdan megalapozott
érdekmentes megfontolásokon alapult. Ha így lett volna, akkor annak
bizonyára maradtak volna nyomai az irodalomban. Határozott véleményem,
hogy az igazságos és a célnak jól megfelelő megoldás a frakcionális
mutatók használata lett volna. Ennek elutasítása erkölcsileg deficites
helyzetet teremtett, és mára a tudományos tevékenységről alkotott
képünk eltorzulásához vezetett.
Kiknek fűződhetett érdekük a frakcionális mutatók
használatának elutasításához? Bizonyára voltak olyan szakmai csoportok
vagy hierarchiabeli rétegek, amelyek tagjainak az osztatlan mutatók
használata kedvezett. Nekik a frakcionális mutatók alkalmazása
csökkentette volna a befolyásukat. Pokol Béla 2010-ben annak a
véleményének adott hangot, hogy „a tudományos értékelés hazai
mechanizmusait a […] tudományszervezők ellenőrzik.” Ezzel kapcsolatban
könnyű elképzelni, hogy a jó tudományszervezők jók abban is, hogy
saját magukat beszervezzék népes kutatócsoportokba, sokszerzős cikkek
szerzői közé. A frakcionális mutatók használata nekik sem kedvez, így
érthető, ha hatalmi pozícióikból ezt nem támogatják. Az MTA vezető
körei a magyar tudomány produkciójának fényezésére szívesen használnak
olyan szlogeneket, mint a „kis pénz, nagy teljesítmény”, amin olyasmit
értenek, hogy „gazdasági és K+F potenciált jellemző mutatóinkhoz
képest a tudomány teljesítménymutatói jóval kedvezőbbek.” (Tolnai et
al., 2008)Szerintem hazai tudományunk teljesítménye kisebbnek látszana
más országokéhoz képest, ha a frakcionális mutatókkal számolnánk,
vagyis ha nem tekintenénk magyar cikknek az összes olyat is, amelynél
a munkát külföldön végezték külföldi tulajdonú eszközökkel, és a sok
(akár több száz) szerző között mindössze egy magyar van. Ezt bizonyára
mások is sejtik, és ez is hozzájárulhat a frakcionális mutatók
népszerűtlenségéhez a vezető tudományos körökben.
Mi a helyzet a saját részesedés számításával,
illetve a frakcionális mutatók használatával kapcsolatban külföldön?
Erről kevesebbet tudok, de néhány friss fejleményről beszámolhatok.
Egy közelmúltban megjelent cikk szerint (Gauffriau
et al., 2007) a tudománymetriában több különböző számítási eljárást és
mutatófajtát alkalmaznak. Ezek között nincsenek olyanok, amelyek a
többinél sokkal elfogadottabbak, uralkodó helyzetűek lennének. A
frakcionális mutatók használata ismert és elfogadott alternatíva a nem
leosztott „egész” vagy „teljes” mutatóké mellett. A szerzők szerint a
szakirodalomban mellőzött területnek számít a különféle eljárások és
mutatók előnyeinek-hátrányainak összevetése, annak vizsgálata, hogy
milyen célra melyik a megfelelőbb. Hozzá kell tenni ehhez, hogy a
tudománymérés irodalmában a nagyobb kutatóegységek (országok,
tudományágak, intézmények) vizsgálata a vezető terület, kevesebb
figyelem fordul a kicsikre (témák, szerzőkollektívák, egyének), ahol a
frakcionális mutatók mellőzése nagyobb torzítást okozhat.
A legutóbbi években a nemzetközi szakirodalomban
teret hódítani látszik a gondolat, hogy az együttműködésen alapuló
munkák elszámolásában a szerzőszámot is figyelembe kell venni,
legalább az egyén szintjén. Ennek lendületet adott a Jorge E. Hirsch
által 2005-ben javasolt, és gyorsan népszerűvé vált h-index, amely az
osztatlan kreditekre alapozott, és így erősen és igazságtalanul
kedvezett a nagy létszámú szerzőcsoportok tagjainak. Ezért többen
javasoltak olyan módosításokat a h-indexhez, amelyek ennek a hibának a
kiküszöbölését célozzák, köztük még maga Hirsch is (Hirsch, 2010).
A Nature folyóirat 2010. júniusi számának kiemelt
témájául a szerkesztők a tudományos tevékenység értékelésének
gyakorlatát választották (nem a scientometria tudományos
eredményeit!), és emellett vitaindító céllal feltettek a világhálóra
egy összeállítást a Nature-ben, 2002-től megjelent ilyen témájú
írásokból (Nature, 2010). A Nature-írások alaphangja nem a helyzet
dicsérete, hanem annak bírálata. Ízelítőül néhány cím, alcím és
kiemelés ezekből: How to Improve the Use of Metrics? (Hogyan javítható
a tudománymetriai mutatók használata?); We Need to Stop Misusing
Rankings (Abba kéne hagynunk a rangsorolások helytelen használatát);
Reward Effort, Not Luck (Az erőfeszítést díjazzuk, ne a szerencsét)
(Ez az utolsó írás arra utal, hogy az egyének értékelésére ma használt
mutatók értékeit erősen befolyásolják véletlen körülmények, ami a
tudományos karriert tervezhetetlenné, kiszámíthatatlanná teszi,
ezáltal annak vonzerejét csökkenti, és ez végső soron veszélyezteti a
kutatói utánpótlást.); Let’s Make Science Metrics More Scientific
(Tegyük a tudományértékelési módszereket tudományosabbá!);
Administrators Need to Understand What the Various Metrics Can and
Cannot Tell Them (A hivatalnokoknak érteniük kell, hogy a különféle
mutatók mit mondhatnak nekik és mit nem); You Should Never Use the
Journal Impact Factor to Evaluate Research Performance for an Article
Or for an Individual—That Is a Mortal Sin (Az impaktfaktort soha ne
használja a kutatási teljesítmény értékelésére egy cikk vagy egyén
esetén – az halálos bűn lenne). Az írások egyikében futólag a
többszerzős munkák elszámolása is előkerül problémaként. E
Nature-szövegekből összességében az derül ki, hogy a tudományos
tevékenység értékelésével még a nagyvilágban is sok a probléma,
szükség van jobb módszerek keresésére, és ez még sok gondolkodást és
vitát igényel.
A 2004-ben Braun Tibor kritikájára adott válaszom
végén – keményen fogalmazva – azt írtam, hogy ha az MTA doktora címre
való pályázáshoz, illetve az intézményi habilitációs kérelem
beadásához minden fizikus kutatónak ugyanazt a rögzített (nem
frakcionált) hivatkozásszámot kell teljesítenie, függetlenül attól,
hogy a fizika melyik részterületén dolgozik, és hogy közleményeinek
szerzőszámai mekkorák, akkor ez a gyakorlat tudománytalan,
igazságtalan, védhetetlen, és rossz fényt vet nemcsak a hazai
fizikusokra, de a magyar tudomány egészére is. Öt évvel később a
Fizikai Osztály mindkét vonatkozásban elmozdult a jó irányba. Az
elmozdulás ténye biztató, mert ebből látszik, hogy van remény a dolgok
javítására, ezért azonban tennünk, dolgoznunk kell. A legfontosabb
tennivaló a tudománymetriai ismeretek bővítése és terjesztése. A fent
említett Nature-számban a Scientometrics című folyóirat
főszerkesztőjeként megszólalási lehetőséget kapott Braun Tibor is, aki
ott egy, az egyének értékelését segítő, bevezető szintű módszertani
kézikönyv megalkotását szorgalmazta. Valami hasonlót kértem én is
számon Braun Tiboron az előbb említett válaszcikkemben még 2004-ben.
A tudományos teljesítmény értékelésének
gyakorlatában még sok a javítanivaló. Ezért az MTA-nak és illetékes
hivatalnokainak a doktori követelmények 2009-es reformja után sem
lenne szabad sokáig pihenniük a babérokon. Az ügyet továbbra is
napirenden kellene tartani, figyelve a hozzáértők véleményére és a
nemzetközi fejleményekre. Az MTA-nak ebben a dologban azért nagy a
felelőssége, mert igényt formál arra, hogy értékelési elveit és
gyakorlatát a magyar tudományosság egészére kiterjessze. Ha az MTA
értékelési szabályai csak a saját szervezetén belül érvényesülnének,
és nem hatnának tágabb körben is (például az egyetemi kinevezéseknél),
akkor tartalmuk az MTA belügye volna, és csak a kutatók egy szűk körét
érintené, érdekelné. Ezek a szabályok azonban ma a magyar
tudományosság minden szereplőjének életét erősen befolyásolják, ezért
olyanoknak kell lenniük, hogy kiállják a széles körű társadalmi
kritika próbáját.
Kulcsszavak: tudománymérés, közleményszám, hivatkozásszám,
társszerzőség, szerzőszám
IRODALOM
Beck Mihály (1982): Braun Tibor - Bujdosó
Ernő - Ruff Imre: A tudomány mint a mérés tárgya (MTA Könyvtára
kiadása, 1981. 298 l.). Magyar Tudomány. 27, 6, 475-476.
Bencze Gyula (1992): Számok és tények a
magyar természettudományi kutatási elitről. Magyar Tudomány. 37, 9,
1093-1110.
Bencze Gyula (2004): Mit mérjünk és
hogyan? Hozzászólás Papp Zoltán és Braun Tibor vitájához. Magyar
Tudomány. 49, 6, 787.
Bencze Gyula – Berényi D. – Tolnai M.
(1996): Az egyéni tudományos teljesítmény értékelésének általános
szempontjai. Magyar Tudomány. 41, 7, 862-869.
Braun Tibor (2008): Szellem a palackból,
tudománymetriai értékelések. Magyar Tudomány. 169, 11, 1366-1371.
Braun Tibor – Bujdosó E. – Ruff I. (1981):
A tudomány mint a mérés tárgya. Tudománymetriai kutatás
Magyarországon, Budapest, MTA Könyvtára.
Gauffriau, Marianne – Olesen, L. P. –
Mayle, I. et al. (2007): Publication, cooperation and productivity
measures in scientific research. Scientometrics. 73, 2, 175-214.
Glänzel Wolfgang (2009): A tudománymetria
hét mítosza – költészet és valóság. Magyar Tudomány. 170, 8, 954-964.
Hirsch, Jorge E. (2010): An index to
quantify an individual’s scientific research output that takes into
account the effect of multiple coauthorship. Scientometrics. 85, 3,
741-754.
Horváth Dezső (2011): Válasz Papp Zoltán
esettanulmányára. Magyar Tudomány. 172, 5, 613-615.
Katona Gyula (1989): A közös cikkek
etikája. Magyar Tudomány. 34, 1, 44-47.
Kiss Dezső (1999): Különleges. Magyar
Tudomány. 44, 10, 1213-1217.
Kiss Zoltán (2000): A tudományos kutatás
szerzői jogi összefüggései. Magyar Tudomány. 45, 3, 342-350.
Kollár István – Michelberger Pál (2008):
Hozzászólás Tolnai Márton Tudósaink mérhető teljesítménye az MTA
Köztestületi Adattár adatainak tükrében című cikkéhez. Magyar
Tudomány. 169, 10, 1262-1273.
Lehel Jenő – Rapcsák Tamás (1991): A
publikációk súlyozásáról. Magyar Tudomány. 36, 10, 1248-1253.
Mojzes Imre (1989): A közös cikkekről.
Magyar Tudomány. 34, 5, 405-407.
MTA (1980): Egyének és csoportok
tudományos tevékenységének idézetelemzési értékelése (metodikai
útmutató), MTA Könyvtára, Informatikai és Tudományelemzési Főosztály,
Budapest.
MTA (2011):
WEBCÍM >
Nature (2010): Measuring up? Nature. 465,
7300, 845-974. & Science metrics •
WEBCÍM >
Papp Zoltán (2004a): A tudományos
teljesítmény mérésének problémáiról. Magyar Tudomány. 49, 2, 232-240.
Papp Zoltán (2004b): Válasz Braun
Tibornak. Magyar Tudomány. 49, 4, 532-533.
Papp Zoltán (2006a): Mire és hogyan nem
lenne szabad használni az impakt faktort? Magyar Tudomány. 167, 1,
99-103.
Papp Zoltán (2006b): Az idézettség
szakterületi változékonyságáról. Magyar Tudomány. 167, 10, 1269-1274.
Papp Zoltán (2011a): A tudományos
tevékenység értékelésének igazságosabbá tételét a saját rész
elkülönítésével kell kezdeni. Magyar Tudomány. 172, 3, 347-353.
Papp Zoltán (2011b): Reagálás az
észrevételekre. Magyar Tudomány. 172, 5, 619-621.
Pokol Béla (2010): Az Akadémia – és a
szervezők. Népszabadság. 2010. május 26, 15.
Rózsa Lajos – Papp László (2009): A
csoportmunka eredménye mint egyéni érdem és egyéb megjegyzések a
Köztestületi Publikációs Adattár használatáról. Magyar Tudomány. 54,
1, 95-102.
Solymosi Frigyes (1993): Néhány gondolat
az akadémiai kutatóhelyek teljesítményének értékeléséről. Magyar
Tudomány. 38, 5, 581-584.
Tolnai Márton – Schubert A. – Wolf Gy.
(2008): Tudományunk mérhető teljesítménye az Essential Science
Indicators mutatószámainak tükrében. Magyar Tudomány. 53, 8, 989-997.
Verő József (2011): Szabad-e a tanulmányok
és hivatkozások számát súlyozni? (Habitusvizsgálat és az akadémiai
doktori cím elnyerése). Magyar Tudomány. 172, 5, 616-618.
Vinkler Péter (2004): Adalékok a
tudománymetria néhány kérdésének megértéséhez. Magyar Tudomány. 49, 6,
789-793.
Vinkler Péter (2008): Tudománymetriai
kutatások Magyarországon. Magyar Tudomány. 53, 11, 1372-1379.
Zimányi József (1991): Az adatokat saját
környezetükben kell értékelni. Magyar Tudomány. 36, 7, 800-806.
Zolnai László – Gácsi Zoltán (1998):
Mérünk, de mit? Egy formula margójára. Magyar Tudomány. 43, 7,
988-993.
Zolnai László (2001): Mennyire magyar a
magyar? Magyar Tudomány. 46, 12, 1497-1498.
Zolnai László (2008): A „sötét
teljesítmény” nyomában. Magyar Tudomány. 53, 7, 870-874.
|
|