A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 ÖRÖM, ÉRTELEM, ÉLET

    EMLÉKEZÉS VÉRTES ATTILÁRA

X

Glatz Ferenc

az MTA rendes tagja

 

 

VÉRTES ATTILA

1934 – 2011

 

A legnagyobb öröm, ha az ember élete utolsó percéig értelmes dolgokkal foglalhatja el magát. Vértes Attila múlt év december 31-én, váratlanul, órácskával kórházba érkezése után meghalt. Nem voltak még csak órái sem, hogy kizökkenjen a karácsonyi családi programból, vagy a nálunk, tanároknál-kutatóknál szokásos év végi számvetésből. Mert ha nekünk megadatik, hogy az utolsó percig tiszta aggyal éljünk, és a kollégák, tanítványok között tölthessük időnk, akkor rendszerint ezt tesszük. Nem kérdezhettük, hogy ő is így érzett-e. Fiával beszélt utoljára, és nem a végről, az utolsó óráról, hanem arról, hogy szaladjon vissza, haza, hozza még be az otthon felejtett papucsot, telefontöltőt, addig bekötik az infúziót, hogy kissé fölerősödjön, azután majd hamarosan megy haza. Mire fia hazaért, telefon várta – apja elment. Azt mondták, tüdőgyulladásban… A kórházi orvosok mondták… Vértes Attila az utolsó pillanatig – a karácsony előtti napokig – azt tette, amit több mint fél évszázada csinált: az évzáró tanszéki megbeszélések után készült az új évre. Többek között az év során elmaradt baráti vacsorákra, így velünk is. Hát ennyit a halálról, haláláról…

Az életnek célja nincs, de van értelme. Isten tudja, ki mondta először; mi, öregedő tanáremberek, generációk óta ismételgetjük egymás között. (Én hozzáteszem diákjaimnak, a végzés utáni tegeződések idején: „s ha szerencsénk van, elménk ép marad, életünk végéig nem unatkozunk”. Attilának igen tetszett a mondás…) S hogy mi az értelem? Valami olyasmiben részesnek lenni, ami korunkban az egész közösségnek – embereknek, s amúgy az egész világnak – fontos. Vértes Attila elégedett volt, nekem legalábbis mindig ezt mondta, nekem legalábbis mindig így látszott.

Egy zalai kis községben, Türjén született. (Büszkén emlegette, milyen nagy történelme van a kis helységnek. Évekig nem, de legutóbbi látogatásuk előtt utánanéztem, így volt.) Járta a vidéki „okos gyerekek” útját a háború utáni, újat kezdő Magyarországon. Keszthelyre gimnáziumba, majd a fővárosba, műegyetemre kerül. Vegyészmérnöknek készül.

Nemzedéke „nagy tudománya” a fizika és a kémia. A századelőn a fizika szétbontotta – atomjaira, majd még tovább – az anyagot, a kémia összerakta, csak másként, létrehozva a mesterséges anyagot. (Emlegette tanköreik, tanárok, diákok szenvedélyes szakmaszeretetét, lelkesedését még az amúgy komforthiányos ötvenes években is. Nagyon értelmes életre készültek. Én most hozzáteszem: azt is élték, élte meg.) Szerencséje is volt. (Hozzá kell tennem, nemcsak azért, mert ő is így gondolta, hanem azért is, mert az 1954–2011 közötti évekről hajlik e soha meg nem öregedő korosztály csak a társadalmi-politikai megpróbáltatásairól beszélni, örömeiről, no és szerencséjéről nem. Attila más volt, szinte soha sem panaszkodott. Talán ez is vonzott bennünket egymáshoz… Aki ismerte őt, tudja: nyugodt, derűs, kiegyensúlyozott egyéniség volt. Természetre is szerencsés. Elégedettséget sugárzó… Az ilyen emberek vonzzák a társakat.)

A műegyetem után egy másoddiploma, az akkor a legjobbak számára divatba jött közgazdász-mérnöki, méghozzá a külkereskedelmi szakon. (1958–60-ban!) Mérnök-üzletkötő két évig. (Ezt a két évet igen büszkén említette megismerkedésünk után.) Azután tanársegédi állás – immáron első szakmájában, a kémiában – az egyetemen. (Mily szerencse ismét: ezek azok az évek, amikor – világszerte – a tudomány a társadalmi elismertetés ranglétráján emelkedni kezd. Különösen a természettudományok. Tudatosul mind Keleten, mind Nyugaton: környezetünk gyarapodó tárgy- és eszközkultúrája, az életminőség – egészségügyi, élelmezési, új lakáskultúra stb. – javulása a kutatás-fejlesztésnek köszönhető. Az 1960-as évek elején meghirdetett nagy programokat a jóléti államról, szolgáltatásairól csak a tudomány hatékonyságának növelésével érhetjük el. Nyugaton – az USA-ban, Franciaországban, NSZK-ban – megszületnek a napjainkig még működőképes társadalomépítési tervek, Keleten – a szovjet rendszerben, így nálunk is – megszületnek a nagy „utolérési tervek”: hol az évszázados keleti lemaradás behozásáról, hol a szocialista rendszer „fölénye” gazdasági-technikai alapjainak megteremtéséről beszél a politika. De fejlesztenek: Nyugaton és Keleten egyaránt: új tanszékek, új kutatóintézetek, új folyóiratok indulnak. A ma a világban ismert „tudományos nagyüzem” kiépülése ekkor kezdődik. Állás, társadalmi megbecsültség a fiatal kutatói generációnak.

Moszkva, 1962–65. Aspirantúra a Lomonoszov Egyetem radiokémiai tanszékén. (Valami teljesen más, mint amivel a mérnök-közgazdászi életpálya kezdetén számolt. És valami teljesen új: az atom, a kor nagy tudományos-politikai-katonai témájában a világ egyik első számú műhelyében, a Szovjetunióban…) Abban a tudatban éltek a moszkvai aspiránsok, hogy a világ élenjáró fizikai-kémiai műhelyeiben dolgoznak. Így is volt. A Szovjetunió a megszerzett atomtitok birtokában máig bámult gyorsasággal fejleszti a nukleáris energia békés felhasználását kutató központokat, 1954-ben meglepi a világot, és először fejleszt a gyakorlatban felhasználható elektromos áramot atomerőműben, majd a Szputnyik, (1957) és a Gagarin-program (1961) után már a másik két nagy atomhatalmat (Angliát és az USA-t), majd a világűrkutatásban a nagy riválist, az USA-t megelőzni látszik. Az 1960-as évektől egészen a Szovjetunió összeomlásáig, 1992-ig a szovjet atomtudósok – nukleáris fizikusok, kémikusok – a nemzetközi tudományos élet legdivatosabb és legkeresettebb tagjai. Vértes Attila itt is „hozza magát”. A hároméves aspirantúra-képzést

 

 

disszertációjának befejezésével teljesíti. (Emlékeztettem: amikor Moszkvában élt, írták alá a részleges atomcsend-egyezményt 1963-ban, ami a Szovjetuniót elismert atomhatalommá emelte az USA és Nagy-Britannia mellett, s ami a világpolitika akkori szenzációja volt. És – tette ő hozzá –, ami bizonyította, hogy új szakmájuk, az atomtudomány nem elsősorban a bomba, az atomfegyver miatt fontos. Értelme volt rátenni egy életet… (Igaza, igazunk volt.) Magabiztosság a távlati célokban, ezek nemességében – amellett, hogy éli az aspiránsok napi moszkvai életét. (Emlékeiben – emlékeinkben – nem a moszkvai ellátás nyomorúságairól beszéltünk évtizedek múlva, hanem arról, hogy a szovjet atomtudomány milyen gyorsan fejlődött, és tört a világ élére. Egyszer-egyszer azért felemlegettük – mi másfél évtizeddel később tapasztaltuk meg a „nagy haza” nyújtotta életminőséget – az eldugult Lenin-hegyi vécéket, a klozettpapír-mizériákat, a sorban állásokat. De hát megérte, mondta, mondtuk.)

A magkémia az atomtudomány akkor legfiatalabb ágazata. (Ennek művelése, kutatás és tanszékszervezés, folyóirat-szerkesztés töltötte be életét 1962 után, haláláig. Az utolsó hetekig.) A magkémia az atomsugárzás, a maghasadás – ami az atomerőműben is történik – hatását vizsgálja az anyag szerkezetére, az anyag tulajdonságainak elváltozására. Már az 1930-as években önállósulni, kiválni látszik az atomfizikából, de csak az ötvenes években kezdenek a kémikusok tömegével az atomtudomány felé fordulni. Miután az atom békés felhasználása a mindennapi életben terjed: az izotópok szerepének felismerése után kezdődik alkalmazásuk az egészségügyben, a növénytermesztésben, az atomsugárzás természetének megismerése után következik a nagyon pontos mérésekben való hasznosítás, az atomműszerpark kiépítése, no és természetesen az atomenergia felhasználásának terjedése – mint villamosság-termelő, mint meghajtó, no és mint robbanó energia –, s mindez magával hozza a társadalmi és planetáris szintű sugárvédelem-ipar kialakulását. Azt is mondhatnánk – szerettük ezt a fogalmat használni –, az atomipar az 1960-as években született meg, és ennek kifejlődése az atomfizika és atomkémia fejlesztésének volt köszönhető. (Vértes Attila éppen az elmúlt évben – utólag ismét köszönöm neki – ezt a fejlődésfolyamatot foglalta össze a születésnapomra készített akadémiai emlékkönyvben.)

A modern tudományos nagyüzem új típusú kutatókat kíván. Már nem a 20. század első felének regényeiből ismert, kissé bolondos, korán szenilis, magányos zseni típusokat, hanem az összefogott agyú, az elődök és kortársak teljesítményét áttekinteni képes, szintetizáló elméket. A tudomány ipari méretű kiterjedése idején az alapötlet a tudományos eredménynek tán még 20%-át sem teszi ki. A kutatáshoz szükséges szakirodalom, a bibliográfiák, a „laboratóriumok” működtetése – legyen szó „bűzös kémiáról”, vagy állandó idegrezgésű társadalomtudományos műhelyekről –, azután az ötletek kimunkálásához szükséges kutatói közösségek, a konferenciapublikációs infrastruktúra… mind-mind a modern tudománytörténet intézményes hátterének meghatározó szerepére irányítja a tudománytörténet kutatójának figyelmét. (Amelyet máig nem becsülnek éppen azok, akik e nagyüzem munkásai. Mert nekünk abban a meggyőződésben kell élnünk, hogy amit mi személyesen csinálunk, az a legfontosabb. No, ide egy kérdőjelet kellene írni…) Vértes Attila ennek a tudományos nagyüzemnek volt világviszonylatban egyik vezető egyénisége a maga korában. Egyéniségről beszélek. Mert ez a modern tudomány már olyan természetű-egyéniségű embereket kíván, akik képesek ezt a nagyüzemet emberi tulajdonságaikkal összetartani. Nem különcök, hanem megértőkészséggel megáldott, igazodásra képes emberek. Akik a kutatói individualitást nem tévesztik össze az egoizmussal. Akikben a másik iránti kíváncsiság párosul a másik iránti türelemmel. Vértes Attila ilyen kolléga volt. Azt mondják, a tanszéken is. De az Akadémián és a baráti társaságban biztos. És így élt az utolsó napokig. Tegnapig.

Felnőttkora – 1965-től minapi haláláig – e világméretű tudományos nagyüzem építésében, működtetésében telt el. Mert a modern kutatónak van egy itthon és van egy a világban jegyzett élete. A modern tudomány nem ismeri a nemzetállami határokat. Még a társadalomkutatásban sem, nemhogy egy olyan egyetemes kutatási ágazat, mint az atomtudomány. Amit a világban tudnak rólunk, a nemzetközi szakmai világunkban, az jobbára nem ismert itthon, Magyarországon. (Különösen újabban, amikor amúgy is hajlunk mindent a mi kis hazánkból nézni, és mindent, a planéta szellemi légkörét is a mi kis odunk hőmérőjével mérni. Hát Vértes Attila nem ilyen volt.) A kiváló egyéni eredményeket majd számba veszik a szakkollégák nekrológjai, és rögzíti a több mint félezer tudományos publikáció, közöttük az angolul megjelent monumentális, többkötetes mű, a Nukleáris kémia kézikönyve. Amelyet szervezett, szerkesztett, egyes részeiben írt is. (Több mint száz szerző, köztük alig több, mint kéttucatnyi a magyar, a többiek a világ különböző sarkából.) Itt most csak az életpálya néhány, az ő mindennapi életét is meghatározó, tudománytörténeti eseményét soroljuk, ami szakmájában a világ elismert vezető kutatói közé, az Akadémián a mindenki által megbecsült tudóstárs rangjára emelte.

A szovjet nukleáris kutatás megismerése után Anglia, majd az NSZK – a müncheni egyetem, a Nobel-díjas, csak néhány évvel idősebb kolléga, Rudolf Mössbauer intézetében –, azután természetesen az USA, majd Japán. Vendégprofesszorság, többhónapos ösztöndíjak. (Sok tízezren éltük meg a világban ezt az életet, amelyet a minden iránti kíváncsiság fűtött és hajtott.) Itthon: megy előre a tudományos ranglistán, hazatérése után egyetemi docens (1968), majd miután megvédi akadémiai doktori disszertációját (1973), kinevezik professzornak (1974). 1983-ban a Fizikai, kémiai és radiológiai tanszékből önállósítja a Magkémiai Tanszéket, amely azután majd nyugdíjba vonulása után meg is szűnik önálló életet élni (2004–2005). Kutat, ír, részt vesz az akadémiai közéletben. És természetesen díjakat kap. Az állami Széchenyi-díj (2001) mellett a sokat emlegetett Nobel-díjas radiokémikus, Hevesy Györgyről elnevezett emlékérem (2004) tulajdonosa…

Vértes Attila meghalt. Itt maradtak a tudományos művek, amelyek évtizedek múlva is használatban maradnak, itt maradtak a tanítványok, az a közösség, amely tovább használja mindazt, amit épített. És itt maradt a lenyomat egy emberről: akit született tehetsége, szerzett tudása mellett közösség-összetartó természete és ereje jellemzett. Itt maradt egy lenyomat a századunkat előrehajtó értelmiség típusáról. Aki örömmel élte meg az egyszer megélhető értelmes életet.