A haditérképészet kezdetei
a Habsburg Monarchiában

A reneszánszban az ember kerül a világegyetem középpontjába, s a centrum a szem lesz: új vizuális kultúra születik, melyben a festészet és a tudomány szoros kapcsolatban áll. Ezért tartotta Leonardo da Vinci (1452–1519) az emberi szemet a geometria, egyáltalán az egzakt tudományok és a művészet megalkotójának.

A művészet és a tudomány határterületén álló térkép az érdeklődés homlokterébe került és az új világnézet kifejezője lett. Az új világkép megnövelte az ember közvetlen földrajzi leképezése iránti igényét, amely a festészetben éppúgy jelentkezett, mint a térképészetben; az utóbbit a nagyméretarányú regionális térképek megjelenése jelzi.

Mivel a festészet a reneszánszban a perspektíva révén szorosan kapcsolódott hozzá, az itáliai reneszánsz művészeknek a festészetről szóló munkái a gyakorlati geometriát is érintették. Erről tanúskodnak a firenzei művészek, Leon Battista Alberti (1404–1472) és Piero della Francesca (kb. 1404–1472) művei.¹ Ehhez a vonalhoz tartozik Albrecht Dürer (1471–1528) is, aki 1525-ben geometriai tankönyvet adott ki, és térképeket metszett fába.

A térképészeti módszerek igen korai összefoglalását adta a wittenbergi matematikaprofesszor, Georg Joachim Rheticus (1514–1574) Chorographiá-jában.² Műve csak kéziratban maradt fenn, ugyanúgy, mint a svájci lutheránus pap, Sebastian Schmidt (1533–1586) 1566-ban írt munkája, a Chorographia et Topographia, amely a nagyobb méretarányban való térképezéssel foglalkozott. Ugyancsak az 1566-os évből való Tilemann Stella (1525–1589) Methodusa, amelyben egy nagy topográfiai térképmű koncepcióját írja le.³ Stella, akárcsak Rheticus és Schmidt, lutheránus volt.

A reformáció alatt az a felfogás alakult ki, hogy az Isten által teremtett földfelszín Isten képét tükrözi vissza, így a térképezés Istennek tetsző cselekedet, az istendicséret egy különleges formája. Ezt a felfogást találjuk mind Stella, mind Rheticus írásaiban. Ami Homérosznál még isteni tevékenység volt, az most itt Istennek tetsző alkotási aktus lesz.

Természetesen a regionális térképezés 16. századbeli felvirágozásának sokkal profánabb okai is voltak. Így a kereskedelmi fellendülés, a határok jelentőségének növekedése a territoriális államok kialakulása következtében, a népességnövekedés és a fellendülő állami adó- és közigazgatás-szervezés.

Magyarország lakossága a 15. század végén meghaladta a négymilliót (ebből 20% volt nemzetiségi). A 15–16. század fordulójára hazánkban európai jellegű településhálózat épült ki, amely ekkortájt 20 ezer körüli településből tevődött össze. A településhálózat gerincét a kb. 800 bánya-, szabad királyi és mezőváros alkotta, és a városi népesség 25–30%-a iparűző volt.

Magyarország vonatkozásában ennek külön oka is volt. Az 1526-os mohácsi csatavesztést követően az ország három részre szakadása, a keresztény Európát fenyegető török előrenyomulás élénk érdeklődést váltott ki Nyugat-Európában a magyarországi hadszíntér iránt. Az események felkeltette figyelemnek köszönhetjük az első magyar térkép kéziratának, Lázár deák 1514 körül készült munkájának kiadását.

Lázár műve polgári céllal készült, térképén még nyoma sincs katonai célú információknak, de utána térképészetünk beletorkolt egy lényegében hadi célú kartográfiába. Hazánk 1526-tól 1723-ig hadszíntérré vált, így két évszázadon át a katonai célú térképek kerültek előtérbe. Jellemző a 16. század második felének és a teljes 17. századnak magyarországi térképeire, hogy rajtuk, kevés kivétellel, hadi seregek, táborok, és a császár vagy a szultán képei láthatók.

A topográfiai térképezésnek a 16. században még kevés irodalma volt, a munkák egy része meg sem jelent nyomtatásban. Ennek több oka volt, például az is, hogy az uralkodó körök ha támogatták is a szolgálatukban álló térképező szakemberek tevékenységét, nem tartották kívánatosnak a térképezés művészetének elterjedését.

A csekély irodalmi aktivitás másik oka abban rejlett, hogy a térképezéssel ekkor még aránylag kevesen foglalkoztak, nem indult meg a professzionalizálódás, a topográfiai térképezés intézményi alapja nem jött még létre, a módszertani munkák iránt érdeklődő réteg még igen gyér volt.

Módszertani művekre nem volt szükség, mivel a térképezés és várépítés ismereteinek továbbadása generációról generációra az egyes műhelyekben, sokszor az egyes családokon belül történt.

Pálffy Géza történésznek, az MTA Történettudományi Intézet főmunkatársának az Angielini várépítész-família térképészeti munkásságát új kutatási eredményei alapján feltáró, kiváló, 94 oldalas, 32 térképet és váralaprajzot színes táblán közlő magyar és német nyelvű kismonográfiája négy fejezetre oszlik.

Az első fejezet, a Bevezetés, a 16. századi törökellenes határvédelmi rendszer első térképeit ismerteti térképtörténeti források alapján.

A hét országot átfogó közép-európai történetírás szakemberei majd egy évszázada jól ismerik és használják a Bécsben, Karlsruhéban és Drezdában fellelhető vaskos albumokat (térképgyűjteményeket), összesen öt kötetet, amelyek nagy számban tartalmazzák egykori magyar- és horvátországi várak alaprajzait vagy oldalnézeti ábrázolását.⁴ A várábrázolások mellett a díszesebb megjelenésű bécsi és a karlsruhei gyűjtemény öt térképen mutatja be a 16. század második felére újonnan kiépített törökellenes határvédelem sok száz kilométer

hosszú rendszerét az Adriai-tengertől északkelet felé húzódó irányba. A horvát és szlavón végvidéki főkapitányságot, a Mura és a Duna között fekvő kanizsai és győri generalátust, a komáromi erődítmény hátországát jelentő Csallóközt, a Garam mentén fekvő alsó-magyarországi bányavárosokat oltalmazó ún. bányavidéki végeket és a felső-magyarországi főkapitányságot.

A drezdai kötet értékét egy kéziratos Magyarország-mappa növeli, amely a legkorábbi kéziratos Magyarország-térképeink kiemelkedő darabja. A térkép szerkesztését első publikálója 1566 előtti időre tette, az újabb kutatások szerint azonban az 1570-es években keletkezett. A térkép Nicolo Angielinihez köthető, akihez egyébként a karlsruhei, általa szignált Felsőmagyarország-térképe alapján a teljes atlaszok anyagát is kötik. A legújabb művészettörténeti vizsgálatok egyenesen úgy vélik, hogy a kódexcsoportban található munka kompiláció, amelyet Nicolo Angielini saját és más szerzők lapjai alapján másolt egybe.

A második fejezetben, Az Angielini család a magyar–horvát hadszíntéren, a szerző egy, a térképtörténészek által sokáig homályba vesző rejtély megoldását adja.⁵

Pálffy Géza kimutatta, hogy az eddigi elképzelésekkel ellentétben az 1560–1570-es években nem egy, hanem három Angielini nevű várépítész működött a Habsburg Monarchia törökellenes magyar- és horvátországi hadszínterén. Natale és Nicolo testvérek voltak, míg Paolo az előbbi fiaként folytatta apja és nagybátyja mesterségét, a térképezést.

A harmadik fejezet Egy családi vállalkozás: az Angielinik térképészeti tevékenysége címet viseli, és a megjelent munkákat állítja sorba, írja le létrejöttük körülményeit.

Az Angielinik a Kárpát-medencében ez időben szolgált itáliai várépítészek közül, természetesen a várfelmérések mellett, elsősorban az új határvédelmi rendszer ekkor kiépülő nagyobb egységei, az ún. végvidéki főkapitányságok helyszíni felmérésére és térképi ábrázolására specializálódtak.

A történész szakember széles körű és alapos vizsgálataira bizony nagy szüksége volt a közép-európai történetírásnak, mert az Angielini-térképek szerzőivel és keletkezésük körülményeivel kapcsolatban több probléma várt tisztázásra.

A szerző kutatásai során az Osztrák Nemzeti Könyvtárban megtalálta Natale Angielini mindeddig ismeretlen határvidék-térképét a születőben lévő kanizsai főkapitányságról, és a bécsi Udvari Haditanács és az Udvari Kamara újonnan feltárt iratanyaga alapján bizonyította, hogy a szinte „családi vállalkozásban” egymás térképeit rendszeresen javították, többször átdolgozták.

Tevékenységük bizonyíték arra, hogy az oszmán hódítás jelentős fejlődésre késztette a közép-európai Habsburg Monarchia térképészetét. Munkájuk a 18. századi katonai felmérések legkorábbi előzményének tekinthető, és kiemelt helyet foglal el az európai topográfiai térképészet történetében.

A negyedik fejezet az Összegzés: a rendszeres haditérképészet közép-európai kezdetei.

Pálffy Géza munkája fontos tapasztalatul szolgál arra, hogy a közép-európai és magyar térképtörténetnek nem szabad csupán egy-egy térképben gondolkodnia, miként például a Nicolo Angielini-féle országmappa esetében ez ideig történt, hiszen Közép-Európa törökellenes magyar és horvát végein már a 16. század közepén is helyszíni felmérésekre építő, rendszeres térképezés folyt, amelynek során az elkészült térképeket időről időre újra átdolgozták.

Bár a korabeli munkák közül napjainkra alig néhány példány maradt fenn, ez mégsem kérdőjelezheti meg a kötetben forrásadatokkal is bizonyított igen jelentős országfelmérési tevékenységet, amelyre a térség mai országainak térképészete méltán lehet büszke.

A szerző munkája azt is bizonyítja, hogy a 16–17. századi kéziratos térképek kutatásakor az első lépés mindig a mappákat készítő mesteremberek életének és tevékenységének levél-, kézirat- és térképi forrásokra építő, szisztematikus feltárása. A korabeli államigazgatás és a katonai bürokrácia fennmaradt iratai: a kinevezési és megbízási okmányok, a fizetési listák, a költségtérítés iratai, a panaszos beadványok és kérvények mind életpályát és tevékenységet bizonyító forrásdokumentumok. Ezzel a kutatási módszerrel ugyanis az Angielinik és térképeik számos rejtélye már korábban megoldódott volna. (Pálffy Géza: A haditérképészet kezdetei a Habsburg Monarchiában. Budapest: Archívum–Magyar Országos Levéltár magyar és német nyelvű kiadása az MTA Történettudományi Intézet, a NKÖM és az NKA támogatásával, 2011, 94 o., 32 térkép)

Klinghammer István
egyetemi tanár, az MTA rendes tagja

LÁBJEGYZETEK

1 Alberti, aki Róma térképét elkészítette, a térképfelvétel módszereit is tárgyalta. <

2 Utolsó éveit Krakkóban töltötte, ahol orvosként működött. Ez a ténykedése vezette Magyarországra, ahol meghűlés következtében 1574. december 4-én, Kassán hunyt el. <

3 A térképhez Magyarországon is gyűjtött anyagot 1560-ban. A mű nem készült el, a hatalmas anyaggyűjtemény megsemmisült. Megmaradt viszont a magyarországi útinapló, amelynek alapján képet kapunk, hogy milyen jellegű volt az anyaggyűjtemény. <

4 A kötetek a horvát, szlovén, osztrák, magyar, német, szlovák és román térképtörténet-írás nagy forrásértékei. <

5 Szathmáry Tibor 1993-ban felfigyelt arra, hogy Nicolo Angielini mellett felbukkan egy bizonyos Natal Angielini is. A térképtörténész úgy vélte, hogy Natal és Nicolo valószínűleg ugyanaz a személy. Egy bizonyos Nicolo Angielini, aki karácsonykor született. Karácsony ugyanis olaszul natale. Hasonló véleményt vallott több történész kutató, s korábban maga a szerző is. <