Bevezetés

Az elmúlt években a környezetünkért érzett felelősségből adódóan, míg, különösen napjainkban, a gazdasági problémák kapcsán is egyre nagyobb figyelmet kapnak ismét a nyersanyagok, ezek közül is kiemelten a nemesfémek, ritkaföldfémek kutatása, kitermelése, előkészítése és feldolgozása. Az arany, a „misztikus” fém, amelynek birtoklása gazdagságot jelent, évezredeken át felkeltette, és ma is felkelti az emberek érdeklődését, megmozgatja fantáziájukat. Naponta hallunk az aranyár emelkedéséről, de érdeklődve figyeljük azt is, hogy földrajzi régiónkban, a Kárpát-medencében tervezett aranybányászat milyen terhelést jelenthet a környezetre (tíz évvel ezelőtt már megtapasztalhattuk), a civilizáció emlékeinek megőrzésére, és nehezen tudunk eligazodni az egymásnak sokszor ellentmondó hírek között. Ajándék vagy átok az arany? Veszélyes vagy nem veszélyes az arany bányászata és előkészítése? Természetesen nem egyszerű a válasz, erre a tanulmány sem vállalkozik, csak az arany bányászatával, az alkalmazott kinyerési technológiával kapcsolatos ismereteket próbálja összegyűjteni, és közérthető formában közreadni. ű

Gazdasági menedék és tartalékvaluta

Az arany az egyik legősibb felhasznált természetes anyag, amelynek felkutatását és kitermelését az ember már az írásos történelem előtti időkben megkezdte. Ehhez valószínűleg több tulajdonság együttesen járult hozzá: kihívó sárga fénye az ékszerek fontos jellemzője, ellenáll a korróziónak, ez a tartósság, értékállóság biztosítéka; könnyen kohósítható és formázható, ez a sokoldalú felhasználás egyik alapja; nagy fajsúlya miatt kis helyen is elrejthető. Ehhez a modern időkben újabb tulajdonságok kerültek előtérbe, például az igen jó elektromos vezetőképesség és a különböző hullámhosszú elektromágneses hullámok nagyfokú visszaverő képessége.

Mindezek ellenére az arany nem került volna az állandó figyelem és érdeklődés középpontjába, ha nem volna hagyományos kincsképző, értékmérő szerepe is. Ennek köszönhető, hogy igen hosszú ideig – az ezüsttel és rézzel együtt – az arany volt a legtöbb kultúrában a pénzrendszer alapja és biztosítéka. Birtoklásáért – akár napjainkban az energiaforrásokért – háborúk folytak. A XX. század közepéig az arany fedezet volt a papírpénzre áttérő gazdaságok által kibocsátott pénzjegyre. Ezt a fontos értékmérő szerepet erősítette meg az IMF alapítását is előíró 1944-es Bretton Woods-i egyezmény, amely akkor az USA dollár és az arany árparitását is rögzítette 35 USD/uncia értéken. Ettől a paritástól 1971-ben szakadt el az Egyesült Államok, ettől kezdődően az aranyár dollárban folyamatosan emelkedett, s a csúcsot a második olajválság hatására 1980-ban érte el, 850 USD/uncia szinten. A politikai és gazdasági helyzet megszilárdulásával az arany iránti kereslet, így az ár is tartósan visszaesett, a kisebb fellendüléseket – körülbelül öt-nyolcéves ciklusokban – visszaesések követték.

2002-től az arany USA dollárban mért ára monoton emelkedik, és ez az emelkedés a 2008-as gazdasági válság hatására szinte exponenciális üteműre váltott, mára beteljesítve az arany tartalékvaluta és tőkemenedék szerepét. Érzékeltetésül az arany árváltozásának tízéves menetét mutatjuk be az 1. ábrán, a BUX-index arányos változása mellett.

Érc és fém –
az arany megjelenési formái és dúsulása

Az arany a természetben alapvetően két típusban fordul elő: kőzetekben kialakult dúsulásokként, illetve ezek lepusztulása után keletkezett folyóvízi hordalékokban, ún. torlatok formájában. Az aranytartalmú telérekben gyakran termésfém ásványként jelenik meg. Az így előforduló aranyszemcsék mérete a néhány milliméterestől a mikrométeres tartományig terjed. A szabad szemmel is látható nagyobb szemcsék alkotta dús ércek kitermelése már évezredek óta tart, a felszínközeli zónákban mára ezek a lelőhelyek már világszerte kimerültek. A ma is működő legjelentősebb kitermelőhelyeken az érctermelés a mikrométeres szemcseméretű aranyércekből folyik.

A gazdaságosan kibányászható aranyércek minimális fémtartalma számos tényezőtől együttesen függ: a lelőhely méretétől, az arany ásványtanától, a fémpiaci kereslet-kínálat alakulásától. Ma akkor tekintünk egy kőzetet gazdaságosan bányászható aranyércnek, ha szilárd kőzet esetén aranytartalma tonnánként néhány gramm (ppm). Folyóvízi hordalékokban ez az érték köbméterenként néhány tized gramm arany.

Az aranynak húsznál több szulfid, tellurid, szelenid ásványa is van, és bizonyos szulfid ásványok (például pirit) kristályrácsába beépülve is megtalálható. Savakban nem oldható, a természeti folyamatokban klorid komplexként való mobilitásának van jelentősége. Technológiai folyamatokban más komplexképző anyagokhoz kapcsolódva mozgatható (cianid, tiourea, tioszulfát, tiocianát).

A világon ma kb. 2500 tonna fémaranyat termelnek évente. A legjelentősebb termelő országok jelenleg: Kína, Egyesült Államok, Ausztrália, Oroszország és Dél-Afrika, amelyek együttesen a világtermelés kb. 50%-át adják. Az európai országok (Oroszország nélkül) aranytermelése a világranglistán nem jelentős (1,2%), de az elmúlt évtizedben dinamikusan, 250 %-kal emelkedett (1. táblázat). A tradicionális európai termelők – Spanyolország, Franciaország – lelőhelyein megszűnt a bányászat, de más országok léptek be. Ezek közül ki kell emelni Törökországot, ahol korábban több mint egy évtizedig folyt a vita az aranyérctermelés engedélyezéséről, illetve Svédországot és Finnországot, ahol az aranyérc termelése és feldolgozása egyúttal Európa legmagasabb színvonalú környezetgazdálkodásába illeszkedve folyik.

1. táblázat • 2008. évi termelési adatok

(forrás: URL3)

Hazai aranyérctermelésünk a recski ércbánya 1979-es leállítása óta nincs. Számos lelőhelyünk ismert (2. ábra), kettő közülük (Recsk mélyszint, Recsk Lahóca) bányászatra kész ismeretességi állapotban van.

A recski Lahóca ásványvagyonának fém összértéke ma meghaladja az 500 Md forintot, így a hazai aranyérctermelésre vonatkozó döntések nem csupán a környezetgazdálkodás elvi jelentőségű kérdéseit, de a nemzetgazdaság stratégiai lehetőségeit is komolyan érintik.

Ércből fém –
aranyérc-feldolgozási technológiák

Az arany közvetlenül használható formában nagyon ritkán fordul elő. A történelmi időkben a Kárpát-medencében és Erdélyben Verespatak környékén is találtak néha több tíz kilogrammos aranyrögöket. Korábban a termésarany-tartalmú telérek és szabadarany-tartalmú torlatok kitermelése jelentette az aranytermelést, de mára ezek a telepek kimerültek. Ma a világ termelésének több mint 90%-át alacsony (0,5–10 ppm) aranytartalmú érctelepek bányászati kitermelése és feldolgozása adja.

A termésarany-tartalmú telérek, aranytorlatok előkészítése egyszerű fizikai módszerekre épült. Az érces kőzetet előbb aprították, majd az arany szemcseméretétől függően 0,5–0,2 mm alá őrölték. A felőrölt ércből az aranyat a kísérőkőzet eltérő sűrűsége alapján (ρAu=19,3 kg/dm3, ρkőzet=2,7–3,2 kg/dm3) széreken, csatornákon leválasztották. A leválasztás során nyert „nehéz” féltermékből az aranyat higany felhasználásával, amalgamálással választották ki, majd az arany–higany amalgámból a higany elgőzölésével nyerték ki a színaranyat.

Szulfidokhoz kötött aranyat flotációs eljárással előállított ásványkoncentrátumból (főleg rézszulfidok, illetve pirit) tűzi kohászati módszerekkel nyerik ki, és tisztítják.

A világ aranytermelésének több mint 90%-át adó alacsony (0,5–10 ppm) aranytartalmú nem szulfidos ércekből az aranyat ma mindenhol a világon ciános oldással nyerik ki.

Ma már meg kell említeni a különböző elektronikai hulladékokból (televíziók, számítógépek, mobiltelefonok, telefonközpontok) származó aranyvisszanyerést is, amely szintén a ciános technológiára épül.

Cianid – a hírhedt vegyület

A cián nagyon egyszerű, szén- és nitrogénatomból álló, egy vegyértékű, negatív összetett gyök. A természetben egyes élettani folyamatok, mezőgazdasági termelés eredményeként is képződik (például a kaszavatermesztés során). Gáz formában – HCN, hidrogéncianid – erősen mérgező, oldott ionos vagy só formában – nátriumcianid (NaCN) és káliumcianid (KCN) – kevésbé mérgező, veszélyes kémiai anyag. A világon évente kb. 1,5 millió tonna ciánt állítanak elő, melynek több mint 80%-át különböző vegyületek formájában a vegyipar (izocianátok, műanyagok, nylon, akril, növényvédőszerek gyártása stb.) használja fel. A bányászat az előállított ciántermékek kb. 18%-át használja fel, döntően nátriumcianid formájában.

A cián talán az egyik legrosszabb hírű vegyület a világon, elsősorban a II. világháborúban a gázkamrákban is használt Zyklon-B (HCN) gáz és egyéb, a vegyi hadviselés során történt alkalmazások miatt.

A sokféle cianidvegyület közül a legkevésbé oldható, stabil vegyületek a ferricianidok. Kevésbé stabilak, gyenge savakban disszociálódnak az alkáli és színesfémcianidok (például NaCN, KCN, Au(CN)₂, ún. WAD-cianidok) s a legagresszívebb, gyorsan ható, mérgező hatásúak (szabad cianidok, pl. HCN).

Cianidot alkalmazó
aranyérc-feldolgozási technológiák

A bányászatban két területen használnak ciánt: kis mennyiségben szulfidos (réz-, cink-, ólom- stb.) ércek flotációs dúsítása során, jelentősebb mennyiségben az aranybányászatban, az arany kioldására.

A cián fémekre gyakorolt hatását (fémek oldása) Johann Konrad Dippel és Heinrich Diesbach fedezte fel 1704-ben „berlini kék” (vas-ferrocianid) előállításával. Az arany ciános oldásáról a legkorábbi írásos dokumentum Carl Wilhelm Scheele svéd kémikus 1783-ban közzétett tanulmányában található. Első ipari alkalmazására 1889-ben Új-Zélandon került sor. Ezt követően gyorsan terjedt az egész világon. A világ jelenleg működő 875 aranyérc-feldolgozó üzeme közül 460-ban használnak cianidos technológiát (Mudder – Botz, 2001). Ez nem az egyetlen kioldásos eljárás fémek ércből történő kinyerésére. Ismeretesek más oldatkohászati módszerek is, amikor a vízben nem oldódó fémet a hasznos ásványból, ércből különböző vizes „oldóközeg” (például hígított kénsav, salétromsav stb.) alkalmazásával kioldják, és a hasznosítandó fémet (szelektíven egy-egy fémet vagy több alkotót egyszerre) a vizes fázisba „átviszik”. Ezt követően a vizes fázisból a hasznos komponenseket szelektíven, egymást követően, különböző eljárásokkal (kicsapatás, ioncserélő gyanták és folyadékok, folyadék-folyadék extrakció, aktív szén stb.) kivonják.

A cianidos aranyérc-kilúgzási technológiák során az arany az alábbiak szerint cianid komplex (AuCN, aranycianür) formájában oldódik, más komponensek szilárd fázisban maradnak:

nátrium-cianid alkalmazásával
4Au+8NaCN+O₂+H₂O–4NaAu(CN)₂+4NaOH

(nátrium-aranycianür);

kálium-cianid alkalmazásával

4Au+8KCN+O₂+H₂O–4KAu(CN)₂+4KOH

(kálium-aranycianür).

Hasonlóan oldódik néhány más fém (például Cu, Zn) is, ezek nagy mennyiségű jelenléte esetében a cianidos technológiát nem alkalmazzák, vagy a színesfém-szulfidok leválasztása (flotáció) után kerülhet sor az arany ciános kinyerésére.

A bányászat során kitermelt aranytartalmú érc csak nagyon ritkán kerül közvetlenül ciánozó

lúgzásra. Az ércet először aprítják, őrlik, esetleg valamilyen fizikai, fizikai-kémiai eljárással elődúsítják. Az így nyert dúsítmányt víztelenítik, és ezt követően kerül sor a ciánozó folyamatra. A leválasztott aranymentes meddő elősűrítés után zagytározóra kerül.

A ciános oldást két egymástól jelentősen eltérő technológia szerint valósítják meg. Az egyik a halmazban történő kioldás (perkoláció), a másik a keverőtartályokban történő, szabályozott és ellenőrzött kioldás. A keverőtartályos technológia diagramja a 3. ábrán látható.

A halmazban történő kioldási technológiánál a néhány centiméter maximális szemcseméretűre aprított ércet előre kiépített, többszörösen leszigetelt területen felhalmozzák, és a ciános oldószert meghatározott rendszer szerint a halom tetejére permetezik, ami átszivárog a laza kőzethalmon, folyamatosan oldva ki annak aranytartalmát. Ez a folyamat több hétig, hónapig is eltarthat az érc típusától, aranytartalmától függően. A kioldást általában addig folytatják, amíg a kőzet (perkolációs halom) aranytartalma 0,3–0,5 ppm küszöbérték alá nem csökken, hatásfoka 60–80%-os. A folyamat befejezését követően a kőzettestet intenzíven átmossák, átlevegőztetik, ciántalanítják, ezt követően kerül az anyag végleges helyére (meddőhányóra).

A keverőtartályos oldás során az ércet aprítják, és finomra (általában 0,2 mm méret alá) őrlik. A finom őrleményt 0,05 tömegszázalékos töménységű NaCN-oldattal keveréssel kezelik négy-huszonnégy órán keresztül. A zagy szilárdanyag-tartalma általában 50%. A szulfidos ércek nehezebben táródnak fel, és az oldás is lassúbb, magasabb, 0,1% NaCN-koncentráció mellett tíz-hetvenkét órán keresztül tart. Az agitációs-tartályos oldás hatásfoka 85–98% között van. Szulfidos érceknél sokszor az oldás előtt termikus előkezelést (pörkölés) alkalmaznak, vagy nagy nyomáson, autoklávokban történik a kezelés.

A folyamat 10–11 pH értékű környezetben zajlik, amit mész adagolásával állítanak be. A pH ellenőrzése és szabályozása nagyon fontos, mivel savas közegben halálosan mérgező HCN szabadulhat fel.

A ciános kioldást követően az arany kinyerésére a gyakorlatban két eljárás terjedt el: így az arany kiválasztása cinkpor felhasználásával, valamint az aktív szénre történő leválasztás. Az első Merrill–Crowe-eljárásként vált ismertté, és ezt alkalmazták hosszú időn keresztül az arany oldatból történő kinyerésére. Az aktív szén felhasználása a gyakorlatban 1970-től terjedt el, és napjainkra szinte minden üzemben ezt az eljárást használják. A leválasztás hatásfoka igen jó, 99,5%-os.

Az aktív szénnel történő kinyerésre két megoldás ismert és alkalmazott. Az ún. CIL-módszer (Carbon in Leach) esetében a kioldás a keverőtartályokban, az aktív szenes leválasztás külön tartálysoron való oldat áramoltatásával történik. Az ún. CIP- (Carbon in Pulp) módszernél az arany kioldása, majd az aktív szénre történő leválasztás a kb. 75 μm szemcseméretű ércőrleményt és ciános aranytartalmú lúgzóoldatot, valamint az aktív szenet is tartalmazó zagyból ugyanabban a tartályban történik. A 0,5 mm-nél nagyobb méretű aktív szenet az ércőrleménnyel ellentétes irányba áramoltatják az oldótartályokban. A folyamat végén az aranyat tartalmazó aktív szén és az aranytartalmától megszabadított, meddő őrlemény méret szerint szétválasztható. Ezt az eljárást mutatja a 3. ábra.

A két (CIL és CIP) eljárást a ciános oldási technológiában egyszerre is alkalmazhatják, gyakran alkalmazzák is.

Az adszorpciót követően az aktív szenet a ciános oldóközegtől és a szilárd kőzetanyagtól elválasztják, majd a megkötött aranyat egy másik folyadékkörben leoldják a szén felületéről, azaz ismét oldatba viszik (deszorbeálják), majd erről elektrolízissel állítják elő a 99,9–99,99%-os „színaranyat”, amit egy másik üzemben tovább finomítanak nagy tisztaságú fémmé.

Cianid a meddőben:
környezeti hatások és veszélyek

A lúgzást követően a maradvány oldószert tartalmazó meddőt még az üzemen belül besűrítik, ciánmentesítik és külső zagytározókba vezetik. A ciános lúgzófolyadék visszakerül az oldási folyamatba. A sűrítés és a ciánmentesítés elmaradása esetén (például a nagybányai korábbi feldolgozás során) a külső tározóba vezetett meddő zagy még jelentős mennyiségű ciános folyadékot is tartalmaz. Ilyen esetekben a zagytározóból a ciántartalmú közeget visszavezetik a technológiai folyamatba. Az egész technológia akkor válik alapvetően veszélyessé, amikor a ciános oldat kikerül a zárt technológiai rendszerből. Alapvető kérdés, hogy mekkora mennyiségű ciános oldat van a zagytározón, és mennyi kerülhet ebből ki a környezetbe az élővilág veszélyeztetése nélkül. A zagytározók geotechnikai és vegyi biztonsága alapvető kérdés. Erre vonatkozóan ma már szigorú EU-ajánlások, előírások vannak (2006/21/EK irányelv az ásványinyersanyag-kitermelő iparban keletkező hulladék kezeléséről), amelyek kidolgozását és bevezetését döntően az aznalcollari (1998) és a nagybányai (2000) balesetek kényszerítették ki.

Cianidhoz kapcsolódó személyi
és környezeti balesetek

A cián rossz híre és veszélyessége ellenére bányászati felhasználása során viszonylag kevés súlyos baleset történt. A személyi sérülésekkel járó balesetek mellett viszont több súlyos környezetszennyezéssel járó baleset kapcsolható a ciános technológiához (2. táblázat).

A baleseti okok között a meddőtározó gátjához, illetve a cianid szállításához kapcsolódó balesetek a leggyakoribbak. Az élővízszennyezés és az ennek hatására bekövetkezett halpusztulás az emberre veszélyes cianidkoncentráció egytizedénél jelentkezik.

A ciánt nagy mennyiségben használó vegyiparban számos súlyos balesetről tudunk, amelyet cián okozott. A legismertebb 1984-ben történt az indiai Bhopalban: a Union Carbide egyik rovarirtószereket gyártó üzeméből 40 tonna metil-izocianát (MIC) gáz került ki a környezetbe, közel 3000 ember azonnali, további 15 ezer ember későbbi halálát okozva.

Környezeti szabályozás és határértékek

A nagybányai cianidbaleset nyomán kétirányú szabályozásváltoztatás indult el: az egyik út az iparvállalatok önkéntes együttműködésében létrehozott Nemzetközi Cianid Kódex volt, amelyben a cián szállítására, kezelésére, tárolására, felhasználására vonatkozó szigorú előírásokat vezettek be (URL5). A kódex az 50 mg/l WAD (Weak Acids Dissociable) cianidkibocsátási határérték betartását követelte meg a csatlakozóktól.

Az EU-ban ez a baleset váltotta ki a bányászati hulladékok kezelésének részletes szabályozását. A bányászati hulladékokra vonatkozó EU-irányelv a WAD-cianidokra állapít meg kibocsátási határértéket, ami 10 mg/l. Ennek alkalmazása minden 2008 után épülő létesítményre kötelező, míg meglévő létesítményeknél az elérését 2018-ig kell megoldani (URL6). Mindkét új szabályrendszer a biztonság jelentős javulását, a technológia hatékonyságának növelését, a környezetvédelem új módszereit kényszerítette ki. A technológusok ezzel párhuzamosan erőfeszítéseket tesznek az alkalmazott cianidszint további csökkentésére; a technológia helyettesítésére.

Cianidlebontó technológiai megoldások

A technológia során a ciánmentesítés, az ártalmatlanítás szükségessége döntően a WAD-cianidok ártalmatlanítására szorítkozik. Az ártalmatlanítási eljárásokat három csoportba lehet foglalni:

• kizárólagosan természetes lebontás,

• elősegített természetes lebontás.

• kémiai, fizikai vagy biológiai roncsolás.

A kizárólagosan természetes lebontás domináló alapjelensége a fém-cianid komplex disszociációja és a ciánhidrogén volatilizációja, amelyek mértékét elsősorban a pH, a hőmérséklet, az UV sugárzás valamint a szellőztetés (levegőztetés) határozza meg. Járulékos jelenségek: a talaj-mikroflóra segítségével végbemenő enzimkatalitikus aerob és anaerob lebontás, a hidrolízis és a komplexképződés.

A kémiai oxidációs eljárások közül legelterjedtebb INCO kén-dioxidos eljárást a 80-as években fejlesztették ki. A reakció pH = 8-9 között megy végbe. A folyamathoz Cu²⁺-katalizátor szükséges 10–50 mg/l koncentrációban. Az eljárás sikeresen roncsolja a WAD- és a szabad cianidokat. A megtisztított oldatok maradvány cianidkoncentrációja 1–5 mg/l.

A kicsapatásos eljárásnál vas-szulfátot alkalmaznak a kezelésre. A kezelés eredményeként a cianid koncentrációja 1–5 mg/l alá csökkenthető. Az eljárás viszonylag drága, ezért ritkán alkalmazzák.

A biológiai kezelések között ismeretes ún. aktív és passzív eljárás. Az aktív eljárás során a biodegradációt forgótárcsás bioreaktorokban végzik, foszforsav, a mikroorganizmusok tápanyagának adagolása mellett. Az eljárás hátránya, hogy viszonylag drága a beruházás és a folyamat hőmérséklet-érzékeny. A ciántartalmú hulladékok biodegradációjának kutatása sok országban kiemelt feladat, mivel ezek nem igényelnek vegyszerfelhasználást.

A ciánmentesítő eljárások fejlesztése mellett kutatások folynak a cianid hatékonyabb visszanyerésére az oldási folyamatban történő ismételt felhasználás céljából. Az eljárások lényege, hogy a ciánt a folyadékból, meddőzagyból savval történő kezelést követően ciánhidrogén gáz formájában felszabadítják, majd alkáli közegben nátriumhidroxiddal adszorbeálják. Alkalmazásával jelentősen csökken a „friss” cianid igénye.

Cianidmentes és csökkentett cianidigényű aranyérc-kilúgzási eljárások

Korábban említettük, hogy bizonyos ércfajták eleve alkalmatlanok cianidtechnológiával való feldolgozásra. Számos kutatást folytatnak a cianid helyettesítésére, kiváltására az aranyérc lúgzásánál. Jelenleg egyedül az ammónium-tioszulfátos (NH₄)₂S₂O₃ lúgzási technológia helyettesítheti ipari méretekben hosszú távon a cianidot. Ausztrál vizsgálatok szerint tioszulfátos kilúgzás alkalmazásával a cianidhoz hasonló kihozatali arányok érhetők el. Kedvező gazdaságossági adatok azonban még nem állnak rendelkezésre.

Összefoglalás

Arra igyekeztünk rámutatni, hogy egy technológia megítélésekor számos – műszaki, gazdasági, biztonsági – körülményre kell egyidejűleg figyelemmel lenni. A jelenleg az ércelőkészítésben alkalmazott cianidálási eljárások nem elmaradott, csak gyarmatokra száműzött technológiai változatok, hanem világszerte, a fejlettebb országokban is általánosan engedélyezett és biztonságosan üzemelő kinyerési módok. A cianidálási technológia általános betiltása a hazai aranyérc-kitermelési kilátásokat anélkül teszi lehetetlenné, hogy ezen lelőhelyek potenciális gazdasági értékét, feldolgozhatóságát szintén mérlegelnék.

A technológia helyettesítésére, illetve az alkalmazási kockázat jelentős csökkentésére világszerte komoly kutatás-fejlesztési munkák folynak. Ezek nyomán már megvalósult, vagy a közeljövőben elérhető az az alacsony kockázati szint, amely mellett a technológia hazai újraértékelése reális közelségbe kerülhet.
 

A tanulmány a TÁMOP-4.2.1.B-10/2/KONV-2010-0001 projekt keretében készült. A projektet az Európai Unió az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával támogatta.
 

Kulcsszavak: arany ércesedése, cianidos lúgzási technológia, cianidlebontás, kockázat, cianid helyettesítése

IRODALOM

Mudder, T. J. – Botz, M. M. (2001): A Global Perspective of Cyanide. SME 01-76. Littleton CO-SME

URL1 • URL2 • URL • URL4 • URL5 • URL6