A szociologizáló hagyomány
Demeter Tamás új könyve ambiciózus vállalkozásnak mutatkozik. Azzal az
általánosan elterjedt meggyőződéssel száll szembe, mely szerint „a
magyar filozófiai kultúra túlnyomórészt receptív, befogadó, kevésbé
kreatív: főszereplői többnyire epigonok, s ezért a magyar filozófiai
teljesítmény a nyugati filozófiai hagyomány kontextusában jórészt
másodlagos.” (13.) A szociologizáló hagyomány abban a tekintetben
mindenképp egyedi, hogy a látszólag sporadikus magyar filozófiai
hagyománynak igyekszik átfogó eszmetörténeti beágyazást adni.
A kötet lényegében történeti monográfia, ám a
fejezetek korábban már megjelentek tanulmányként. Ezeket igyekezett a
szerző egységes narratívába dolgozni, amely képes annak megmutatására,
hogy a hazai filozófia története, látszólagos szétszórtsága ellenére,
igenis hordoz egységes jegyeket. A könyv „fő tézise, hogy elbeszéljen
egy olyan történetet, amelyben a magyar filozófia elmúlt száz éve
koherensnek és nyitottnak ábrázolható. Az ún. szociologizáló hagyomány
ugyanis egymással vitatkozó gondolkodási irányokat is képes együtt
tárgyalni. A kötet végső soron azt állítja, hogy a magyar filozófia
eredeti, maradandó és valódi hatást kifejtő teljesítményei jellemzően
ennek a szemléletmódnak a jegyeit viselik magukon.” (14.)
A kilenc fejezet lényegében tematikusan tekinti át
a hazai filozófiatörténet főbb állomásait; Lukács György viszont több
fejezetben is visszatér. A 4. fejezet Lukács irodalomról és elsősorban
a dráma műfajáról alkotott elképzeléseit tárgyalja, az 5. fejezet a
világnézet és ideológia a priori lehetőségeit és kapcsolódási pontjait
igyekszik boncolgatni Lukács, Hauser Arnold és Mannheim Károly nyomán,
a 6.-ban megjelenik a Lukács-iskola tudományfilozófiai aspektusa, a
7.-ben pedig az esztétikum autonómiájával kapcsolatban kapunk
Lukács-értelmezést. E tekintetben azt lehet mondani, hogy a korai
Lukács-életmű egyfajta elemzése ível át a kötet gerincét alkotó
tanulmányokon, hiszen a dráma fogalmától a megismerés
ideológiakritikáján és tudományfilozófiai elemzésén keresztül ismét az
esztétikai tapasztalathoz jutunk vissza, de már nem egy konkrét műfaj
szociológiai elemzéséhez, hanem általános irodalomelméleti
megfontolásokhoz. Az első, bevezető tanulmány után a második – Palágyi
Menyhért pszichologizmuskritikáját bemutató fejezet – mintegy
előkészíti a központi tanulmányokat, az utolsó pedig egy lehetséges
útvonalat mutat be a továbbhaladással kapcsolatban – Nyíri Kristóf
életművének elemzéséhez igyekszik támpontokat adni.
A bevezető tanulmány Lendvait idézi, aki a hazai
filozófiai élet állapotát a magyar nyelv struktúrájára vezeti vissza.
A kritika azt igyekszik érinteni, hogy a hazai filozófiai élet korai
fejletlen állapota, illetve e történeti-szociológiai beágyazottság
magyarázata magában a nyelvben keresendő. Eszerint a magyar nyelv
grammatikai felépítését tekintve jelentősen különbözik a nyugati
nyelvektől, és ennek egyfajta következménye, hogy kevésbé alkalmas
filozófiai vizsgálódásra. A magyar ugyanis jellegét tekintve több
mellérendelő mondatot tartalmaz, mint a nyugatiak, és kevésbé alkalmas
igeneves-alárendelő szerkezetek magyarázatára, ami szükséges lenne egy
absztrakt gondolkodásmód magyarázatához. (16.). A tézis első látásra
ad hoc-nak látszik, hiszen köztudott, hogy több hazai filozófus művei
emigrációban, németül, illetve angolul láttak napvilágot, és csak
később fordítottak őket magyarra. Az eredeti szövegek olvasása közben
azonban a kevésbé gördülékeny nyelvtani szerkezetekben fel-felsejlik
annak érzete, hogy a szerző nem anyanyelvén írta az adott szöveget.
Demeter ezt azzal is igyekszik alátámasztani, hogy a hazai életben a
filozófiai eszmék elsősorban az irodalom területén honosodtak meg, és
az intézményi, illetve szervezeti kultúra, amely ténylegesen
meghatározza a filozófia elterjedését, nem alakult ki. „[n]em meglepő
[…], hogy Lukács esszéinek nagy része ebben a szellemi közegben nincs
otthon, itt ugyanis hiányoznak az életvilágból fakadó problémák
hagyományosan filozófiai kezelési módjai.” (16.) Sokat profitálhatott
volna a
|
|
kötet abból, ha a szerző társadalomtörténeti
áttekintését adja annak a közegnek, amelyben ezek az esszék nem
találtak megfelelő olvasótáborra. Demeter csak érintőlegesen említi
azokat a hazai értelmiségieket, akik jelentős szerepet játszottak a
filozófiai eszmék – ha nem is feltétlen filozófiai módon kifejtett –
továbbadásában.
Részben effajta megfontolásokkal magyarázható, hogy
a magyar filozófiai élet inkább a gyakorlatias, „csinálni”
nyelvfelfogásra, semmint a külföldi „absztrakt” nyelvre épül, így
sokkal inkább társadalmi és történeti beágyazottságú, mint nyugati
társai. E nyelvi beágyazottság alátámasztásaként előnyös lett volna a
tárgyalt gondolkodók, illetve munkáik eszmetörténeti elhelyezése. Így
a naiv olvasó számára könnyebben elkülönülnének a különböző
álláspontok, és elkerülhető lenne, hogy nemcsak az olvasó, de maga a
szerző is összemosson hasonló jelentésű fogalmakat. Demeternek
különösen nehéz feladata van az ötödik fejezetben a ’világnézet’ és
’ideológia’ fogalmainak elemzése kapcsán. Igyekszik tisztázni a
különbségeket a két fogalom közt, de néhol ő is egybecsúszik a
használatukban; kvázi felcserélhetően alkalmazza ezeket, még akkor is,
ha korábban már felhívta a figyelmet arra, hogy nem feltétlen
kölcsönösen felcserélhetőek. Számos esetben a fogalmak alatt nem
tudunk mást érteni, mint a világ átélésének egy egyedi élményét; így a
mű olvasása folyamán az ideológia fogalma az életvilág átélésének
érzésévé redukálódik (107–110.).
A társadalmi és történeti beágyazottság alól
kivétel Lakatos tudományfilozófiája, melyről Demeter a 6. fejezetben
kimutatja, hogy elsősorban ahistorikus; Lakatos a társadalmi-történeti
beágyazottságot másodlagosnak tekinti. A szerző Lakatos
tudományfilozófiájának e történetietlenségét elsősorban azzal
magyarázza, hogy számára a tudomány kiemelt státussal rendelkezik,
ahol elsősorban az episztemé a fontos, illetve a belső történet
koherens rekonstrukciója (125.). E tekintetben Lakatos egyfajta
kívülállóként tekinthető a hazai filozófiatörténetben, és nem
illeszkedik közvetlenül a szociologizáló hagyományba.
A Lakatos-elemzés ahistorikusságát akár
analógiájaként is tekinthetnénk Demeter munkájának. A szociologizáló
hagyomány úgy próbálja magyarázni a magyar filozófia történetét, hogy
a társadalmi és történeti keretet háttérbe helyezi, és elsődlegesen a
hazai filozófiai művek fogalmi exegesisét hajtja végre, melyek a
konkrét társadalmi, illetve történeti ismeretek nélkül kiüresednek.
Erre kitűnő példaként szolgálhat az utolsó, Nyíri Kristóf munkásságát
elemző fejezet tézise (179.): „Józan és hasznos módszertani
követelmény a szociológiailag inspirált magyarázatokkal és
értelmezésekkel szemben, hogy megfelelően komplexek legyenek. A
komplexitás követelménye ebben a tekintetben annyit tesz, hogy az
értelmezésnek mindazon tényezőket tekintetbe kell vennie, amelyek
relevánsnak tekinthetők egy koherens és plauzibilis olvasat számára.
Ebben a fejezetben azt mutatom meg, hogy Nyíri Kristóf műve, ha
teljességében olvassuk, megfelel ennek az elvárásnak.”
A naiv olvasó elsőre csak annak komplex
magyarázatát veszi észre, hogy egy szociológiailag inspirált
filozófiai munkának kellően komplexnek kell lennie, hogy aztán azt
újra rekonstruálva még komplexebb szöveghalmazt kapjunk. Arról, hogy
egy fogalmi magyarázattal szemben egyéb elvárásokat is támaszthatunk,
nem szól a szöveg.
Ennek ellenére a kötet hasznos a hazai
filozófiatörténet megértése kapcsán. Demeter nehéz feladata ellenére
igyekszik fogalmi elemzését adni a Lukács-hagyatéknak a hazai
filozófia történetében. A kötet érdekes lehet azok számára, akik
kiemelten foglalkoznak Lukács esztétikaelméletével, illetve azzal,
hogy Lukács számára miért az esztétikai az, ami elsődleges szerepet
élvez a megismerés többi formájával szemben. (Demeter Tamás: A
szociologizáló hagyomány A 20. századi magyar filozófia főárama. Bp.:
Századvég, 2011. 214 p.)
Forgács Gábor
PhD, BME Filozófia és Tudománytörténet
Tanszék
|
|