Az együttműködés színe és fonákja
Az együttműködés átszövi életünket. Olyan mértékben van jelen a
mindennapi cselekedeteinkben és környezetünkben, hogy összetett
világunkat együttműködés nélkül elképzelni sem lehet. A sokféle
formában megjelenő együttműködés már akkor befolyásolta világunk
fejlődését, amikor mi, emberek még nem is léteztünk. Remek példa erre
a baktériumok táplálkozása. Sok egysejtű egy enzim kibocsátásával
segíti táplálékának kivonását a környezetéből. Az így előállított
tápanyag molekuláit azonban a hőmozgás szétteríti, és emiatt annak
csupán kis hányada jut vissza az enzimet kibocsátó egysejtűhöz. A
folyamat hatékonyságát azzal javíthatják az egysejtűek, ha a
veszteséggel egymást táplálják, és ehhez elegendő, ha kellő számban
vannak jelen a táplálkozás színterén. A melegvérűek hasonló módon
osztják meg a testük által termelt hőt a nagy hidegben. Ez a fajta
együttműködés akkor is hatásos, ha a kibocsátott anyaggal védekezni
lehet a ragadozó ellen. Sőt, a folyamat fordított esetben is működik.
Ekkor a ragadozók hasonló együttműködése segíti a táplálékuk
megszerzését, például azzal, hogy könnyebben törik fel a
védőrendszert. Természetfilmek sokasága mutatta be az oroszlánok
sikertelenségét, amikor a gnúcsorda peremén álló bikák szarvai védik a
csorda gyengébb tagjait. A túlélésért folyó versengésben az oroszlánok
is csak úgy maradhatnak életben, ha a falka tagjai együttműködnek a
zsákmány megszerzésében. A különböző ökológiai rendszerek
versengésében fontos szerep jut annak, hogy a rendszer egyes részei
mennyire növelik meg a többiek életben maradási képességeit azzal,
hogy a leggyengébb egyedek mások táplálékává válnak. A közelmúltban
olyan térbeli ragadozó–zsákmány modellt vizsgáltunk, ahol minden
fajnak több ragadozója és zsákmánya volt. A számos lehetséges megoldás
közül az bizonyult sikeresnek, amelyikben a társulás tagjai védték
egymást a külső ragadozókkal szemben.
Az együttműködés más formában is tetten érhető a
mai élőlényekben, amelyek sejtjei specializálódtak, így a túléléshez
szükséges különböző feladatokat az egyszerűbb sejtek hatékonyabban
tudják elvégezni. A különböző sejtekből összeálló élőlény azonban csak
akkor lesz sikeres túlélő, ha sejtjei segítik egymást. Az
együttműködést a sejtek belsejében, a fehérjék és gének szintjén is
felismerhetjük. A gének például a kromoszómába rendeződéssel sokkal
nagyobb valószínűséggel tudják teljesíteni azt a feltételt, hogy a
sejtosztódáskor minden szükséges gén (információ) jelen legyen mindkét
utódban. A sokszorozódás szempontjából nézve a gének a kromoszómákba
rendeződéssel feladják a korlátlan egyéni sokszorozódás lehetőségét, a
közös kényszer (szabály) vállalása azonban mindegyikük számára
biztosítja a további szaporodás lehetőségét. Hasonló módon válnak
mindannyiunk hasznává a közlekedési szabályok, illetve a tisztességes
magatartást fenntartó törvények és erkölcsi normák, amelyek
betartásáról vagy megsértéséről naponta többször döntünk.
A soksejtű élőlények sejtjeihez hasonlóan az emberi
közösség tagjai is specializálódnak (szakosodnak). Napjaink
társadalmában olyan szakmák sokaságát különböztetjük meg, amelyek
elsajátítása többéves tanulást igényel. A szakosodás igazi haszna a
közösség számára abban rejlik, hogy az „átlagemberhez” képest az adott
feladat szakembere nagyságrendekkel gyorsabban és hatékonyabban tudja
elvégezni ugyanazt a munkát. Egy ilyen közösségben a szakemberek jó
munkájának eredménye általában a többieknél jelentkezik, és a személyi
jövedelem elsődleges feladata a munkamegosztás hatékonyságának
fenntartása az egyéni érdekeltségen keresztül.
Az együttműködés általánosan pozitív hatása mellett
meg kell említeni annak hátrányos velejáróját. A korábban említett
együttműködési példákban ott rejlik a lehetőség a potyázásra,
élősködésre, haszonlesésre, csalásra stb. A baktériumoknál például
megjelenhet egy mutáns változat, amelyik nem vesz részt a tápanyag
előállítását segítő enzim termelésében, és ennek előnye úgy
érvényesül, hogy egyszerűsége miatt a mutáns gyorsabban szaporodik.
Hasonló módon jutnak előnyhöz a rákos sejtek vagy a paraziták. A
felsorolást azért kezdtem a Földön már sok millió éve létező
esetekkel, mert ezek igazolják, hogy az élősködést sem az ember
találta ki. A továbbiakban élősködésnek hívok minden olyan emberi
cselekedetet, amelyik úgy törekszik a személyes haszon növelésére,
hogy figyelmen kívül hagyja a közösség többi tagjának okozott kárt.
Ebben az értelemben élősködőnek tekinthető az, aki nem tartja be a
közlekedési szabályokat, a társadalmi törvényeket és elvárásokat
pusztán azért, hogy ezáltal egyéni hasznát növelje a többiek kárára.
Az együttműködés és élősködés egyszerre van jelen
az emberi társadalmakban. A társadalmi jólét annál nagyobb, minél
magasabb szintű és összetettebb az együttműködés a közösség tagjai
között. Az élősködés gyakorisága az egyéni érdek érvényesülésére utal
a közösségi érdek ellenében, és jellemzi a törvényeket, a szokásokat,
illetve az erkölcsöt. Mindez természetesen egy hosszú evolúciós
folyamat eredménye, amin okos beavatkozásokkal javíthatunk, ha értjük
az együttműködés természetét.
A játékelméleti és evolúciós játékelméleti
vizsgálatoknak, illetve az emberi és állati viselkedés kutatásának
köszönhetően ma már meglehetősen sokat tudunk az együttműködés
természetéről. Ennek szellemében az együttműködésre és élősködésre úgy
tekinthetünk, mint emberek (továbbiakban játékosok) közötti
kölcsönhatás lehetőségeire, aminek eredményén ki-ki a személyes
döntése, a környezete, illetve az érvényben lévő törvények hatására
változtathat. Egyszerűbb esetekben a játékosok közötti kölcsönhatás,
illetve evolúciós szabályok meghatározzák a sokszereplős közösség
makroszkopikus (tipikus) viselkedését, például az együttműködők és az
élősködők arányát, és ezen keresztül a társadalmi jólét átlagos
értékét. Hasonló módon határozza meg az anyag makroszkopikus
tulajdonságait az atomok közötti kölcsönhatás. A mikroszkopikus
kölcsönhatások és a makroszkopikus viselkedés kapcsolatának
megismerése és hasznosítása alapozta meg a tudomány tekintélyét a 20.
században. Enélkül ma nem lenne számítógép, mobiltelefon, modern
közlekedés, informatika, ipari tömegtermelés, és életünk minősége a
néhány száz évvel ezelőtti állapotnak felelne meg.
A társadalmi dilemmák
játékelméleti megközelítése
A játékok legfontosabb feladata, hogy leegyszerűsített formában
szembesítsenek bennünket azokkal az élethelyzetekkel, amelyekkel
összetettebb formában naponta találkozunk. A Neumann János által
kidolgozott játékelmélet olyan esetekre vonatkozik, amikor intelligens
játékosaink néhány lehetséges döntés között választanak, úgy, hogy
ismerik önmaguk és társaik lehetőségeit, illetve az ehhez tartozó
számszerűsített nyereményeket, és mindenki a lehető legnagyobb
nyereményt kívánja elérni. A matematika nyelvén megfogalmazott
játékelmélet lehetőséget adott a játékok osztályozására és általános
tulajdonságaik elemzésére, illetve sok esetben a javallott megoldásra
is. Ha például a játékosok egymástól függetlenül (egyezkedés nélkül)
választanak a lehetséges döntéseik közül, akkor mindig létezik
legalább egy ún. Nash-egyensúly, amitől egyik játékosnak sem éri meg
egyoldalúan eltérni, mert azzal nem növelné a saját eredményét. Ekkor
mindegyik játékos elégedett lehet abban az értelemben, hogy ő
megtalálta a saját maga számára optimális megoldást az adott
körülmények mellett, amibe a többiek döntése is beleértendő. A játékok
elemzése azt mutatta, hogy általában sok ilyen megoldásunk van, és
emiatt további szempontokat is figyelembe kell vennünk, hogy
kiválasszuk a „legjobb” Nash-egyensúlyt, aminél gyakran van jobb
lehetőség is. Ez utóbbi esetre példák a társadalmi dilemmák, amelyeket
érdemes részletesebben is elemezni, mert erősen kapcsolódnak az
együttműködés természetéhez.
A társadalmi dilemmák játékelméleti leírására a
közlegelő-játék szolgáltatja az egyik legegyszerűbb példát, aminek
racionális megoldása a közlegelő tragédiájaként vált ismertté. A játék
emberi kísérletekben használt változatában n játékos vesz részt, és a
játékosok egymástól függetlenül döntenek arról, hogy befizessenek-e a
közös kasszába egy egységnyinek tekintett összeget vagy ne. Ezt
követően az összegyűjtött adomány r-szeresét (1<r<n) egyenlően osztják
szét a játékosok között függetlenül attól, hogy hozzájárultak-e a
közös haszon növeléséhez vagy sem. A legnagyobb közösségi
(összesített) nyeremény úgy érhető el, ha mindenki befizeti az adott
összeget, aminek r-szeresén osztozkodnak. A helyzet különlegessége
abban rejlik, hogy a lehetséges legnagyobb egyéni nyereményt az a
potyázó játékos kapja, aki egyedül nem járult hozzá a befizetéshez,
mert az ő tiszta nyereményét nem csökkenti a befizetés. A „fifikás”
játékos hamar felismeri, hogy az általa befizetett hozzájárulás
hozadéka nem fedezi annak költségét, vagyis nem érdemes befizetni. Ha
minden játékos ezt teszi, akkor játékosaink nem kaphatják meg a
lehetséges magasabb nyereményt. A játékelmélet nyelvén megfogalmazva,
az önző egyéni érdek érvényesítése ebben az élethelyzetben az
úgynevezett „közösségi tragédiához” vezet. Az elnevezés arra utal,
hogy a közösség össznyereménye ilyenkor lesz a legkisebb.
Hasonló társadalmi dilemmával akkor is
találkozhatunk, ha csak két játékosunk van, és azok két-két lehetőség
(például együttműködés és élősködés) között választhatnak. Ebben, a
játékelméletben fogolydilemmának vagy újabban adományozó játéknak
hívott helyzetben két ok is lehet arra, hogy önző játékosaink
eltérjenek a magas közös jövedelmet biztosító kölcsönös
együttműködéstől. Az egyik az együttműködő társon élősködő játékos
magasabb jövedelmének kísértése formájában jelenik meg, a másik a
kizsákmányoltsággal együtt járó jövedelemcsökkenés (balekké válás)
elkerülését jelenti. A fogolydilemma-helyzetekben mindkét feltétel
teljesül, vagyis társunk bármelyik döntésénél nekünk az élősködés a
hasznosabb. A társadalmi dilemmák gyengébb változataival (héja–galamb,
illetve szarvasvadászat-játék) akkor találkozunk, amikor a két
feltétel közül csak az egyik teljesül. A társadalmi dilemmák
változatlanul működnek akkor is, amikor sok játékos van, és jövedelmük
párkölcsönhatásokból származik. Egy új keletű számítógépes elemzés
szerint, ha növeljük a részt vevő játékosok és/vagy a lehetséges
döntéseik számát, akkor a véletlenül választott nyereményértékeknél az
esetek kb. egyharmadában találjuk szemben magunkat egy társadalmi
dilemmával.
Bár a korábban említett valós élethelyzetek is a
társadalmi dilemmahelyzetek gyakoriságát támasztják alá, a jelenség
fontosságának hangsúlyozására érdemes további példákat is megemlíteni.
Egészségünk vagy környezetünk védelme érdekében egyéni áldozatot
hoz(hat)unk (például sportolunk, vagy nem dobjuk el a szemetet),
aminek a közösség is haszonélvezője, mert csökken(het) az egészségügyi
támogatás és a takarítási költség. Mindennapi munkánk során sokan
sokszor dönthetünk arról, hogy tisztességesen vagy felületesen
végezzük-e el az adott feladatot olyan esetekben, amikor tisztességes
munkavégzésünk tényleges haszonélvezője valaki más lesz. Szakmai
tudásunk megszerzése is egyéni áldozatot követel, miközben tudjuk,
hogy ezzel sok ismeretlen játékostársunknak segíthetünk. Úgy is
fogalmazhattam volna, hogy egy országban a közlekedési morál hiánya,
az erkölcsi válság és a szakértelem hiánya mögött hasonló közösségi
tragédia rejtőzik. Utcán, munkahelyen vagy bevásárláskor számtalan
lehetőségünk adódik arra, hogy minimális áldozatvállalással másoknak
segítsünk (például, ha nem állom el az autóbusz ajtaját, akkor az
utasok fel- és leszállása gyorsabb lesz). Amikor egyetemi hallgatóimat
ösztökéltem további példákra, akkor egyikük egy kérdéssel válaszolt:
Vigyek-e piát a buliba?
A játékelmélet evolúciója
A hagyományos játékelméletet Neumann János foglalta egységes
matematikai keretbe. Oscar Morgensternnel együtt írt könyvüket
1944-ben adták ki, és már a könyv címe is utal a játékelmélet
közgazdaságtani alkalmazására. A társadalmi dilemmák különös
természetét az 1950-es évek elején fedezték fel, de a jelentőségével
arányos kutatása sajnos évtizedeket késett. Közel harminc évet kellett
várni Robert Axelrod számítógépes kísérleteire, amelyek elsődleges
célja annak tisztázása volt, hogy az ismétlődő sokszereplős
fogolydilemma-helyzetekben miképpen kerülhető el a közösségi tragédia.
A játékelmélet történetében jelentős mérföldkőnek számít annak
felismerése, hogy a biológiai rendszerekben a darwini módon versengő
fajok kölcsönhatásának leírásánál is használhatjuk a játékelmélet
matematikai eszköztárát. A darwini evolúció matematikai modellezésénél
a fajok veszik át a stratégia szerepét, az utódlétrehozó képességet
pedig a játékelméleti nyeremény hasonlatosságára számszerűsítjük. A
biológiai rendszerek vizsgálata világított rá két olyan jelenségre
(rokonsági segítség és csoportszelekció), amelyek a közösségi érdek
előnyeire építve segítették a társadalmi dilemma feloldását, és
egyúttal magyarázatot adtak az együttműködés életben maradására annak
hátrányos helyzete ellenére. Az első évtizedekben a játékelmélet
alkalmazása elsősorban a közgazdaságtani (önző játékos = üzletember)
és a politikai, illetve stratégiai döntéshozatalra (fogolydilemma =
leszerelési tárgyalás) korlátozódott. A biológiai vizsgálatok azonban
az együttműködés fennmaradását segítő körülmények felderítését
célozták, és ezek a kérdések mára szép lassan teret nyertek a
közgazdaságtanban, illetve az emberi és állati viselkedést kutató
szakemberek körében is.
Játékokra alapozva csodálatra méltó kísérletek
sokaságával tanulmányozták az emberi viselkedés természetét. Az egyik
ilyen kísérletsorozat azt mutatta, hogy az emberek közel fele az
egyheti jövedelemnek megfelelő összeg testvéries megosztását ajánlja
fel egy olyan ultimátum-játékban, ahol társának lehetősége van a
büntetésre azzal, hogy az ajánlatot nem fogadja el, mert ekkor
mindketten elveszítik a megajánlott módon elosztott összeget. Ezek a
kísérletek azt is igazolták, hogy embertársaink nagy hányada (kb. 80%)
büntet olyan esetekben, amikor társa csupán egy kis hányadot (<20%)
ajánl fel neki a testvéries osztozkodás helyett. Az elmúlt néhány
évben már azok a kísérletek is megkezdődtek, amelyekkel agyunk
működését tanulmányozzák akkor, amikor hasonló helyzetekben hozunk
döntéseket. Kiderült például, hogy sok esetben az együttműködő vagy
büntető szándékunk „zsigeri” döntés, vagyis nem egy latolgatási
folyamat eredménye, és agyunk ősi része örömérzést keltő hormonnal
jutalmaz bennünket, ha megbüntetjük a rajtunk élősködni próbáló
társunkat. A kísérleti megfigyelések értelmezésére létrejött evolúciós
játékelmélet már minden irányban szétfeszítette a neumanni
játékelmélet kereteit. A kutatások célja is jelentősen kibővült, és
egyre többen keresik annak magyarázatát, hogy miért és miképpen
lettünk olyanok, amilyenek vagyunk.
Az evolúciós játékelmélet kutatói közé
elkerülhetetlenül sodródtak be a fizikusok is, mert a sokrészecskés
rendszerek matematikai leírására kidolgozott statisztikus fizikai
módszerek és tapasztalatok nélkülözhetetlenek a sokszereplős
rendszerek makroszkopikus viselkedésének megértéséhez. A sokszereplős
rendszerek evolúciós játékelméleti modelljében a játékosok
képviselhetnek baktériumokat vagy más biológiai egyedeket, embereket
vagy embercsoportokat, sőt akár szavakat, dallamokat vagy gondolatokat
is. Az első modellek megalkotásánál az egyszerűség volt a legfontosabb
szempont, emiatt mindenki mindenkivel játszott, és egy adott dinamikai
szabály szerint változtathatta stratégiáját annak érdekében, hogy
például a sikeresebb játékos utánzásával próbálja meg nyereményét
növelni. A valóságban azonban a játékosok a teljes közösségnek csupán
egy kicsi hányadával kerülnek kapcsolatba. Ennek a tulajdonságnak a
modellezésére kezdetben egy rácson helyezték el a játékosokat, akik a
szomszédaikkal játszottak folyamatosan, és közben lehetőségük volt
stratégiájuk módosítására. A valósághűbb leírás érdekében a
későbbiekben a játékosokat egy olyan gráfon helyezték el, amely a
kapcsolatrendszert jellemezte. A jelenlegi koevolúciós modellek
különböző változataiban a játékosok már egyéni tulajdonságokkal is
rendelkeznek (például tekintély, hírnév, meggyőzőképesség,
önzetlenség, emlékezet, különböző szintű intelligencia és
felismerőképesség, tévedés, megbocsátás stb.), amin a
stratégiaválasztáshoz hasonló módon változtathatnak, akárcsak a
kapcsolatrendszerükön vagy térbeli elhelyezkedésükön, vagy akár annak
módján is, ahogy változtatják különböző tulajdonságaikat.
A matematika nyelvén megfogalmazott modellek
segítenek a fogalmak pontosításában, az általános jelenségek és
tulajdonságok felismerésében, illetve a lényeges és lényegtelen
körülmények megkülönböztetésében. Az elmúlt évek során a
modellvizsgálatok egyik fontos célja éppen annak tisztázása volt, hogy
mely folyamatok és körülmények segítik az együttműködést. Mára olyan
sok ismeret gyűlt össze, hogy azok ismertetése lehetetlen egyetlen
cikk keretein belül, ezért a továbbiakban csak néhány fontos üzenetet
kötünk bokrétába úgy, hogy azok segítsék egymás fennmaradását az
emlékezetünkben.
Büntetés és megbocsátás
ismétléses játékoknál
A 70-es évek végén Robert Axelrod egy olyan számítógépes versenyre
hívta munkatársait, ahol a játékosok ismételt fogolydilemma-játékot
játszottak. A több száz fordulós játékban valójában nem a munkatársak,
hanem az általuk kidolgozott algoritmusok vettek részt egy
számítógépes program részeként. A verseny minden körében mindenki
mindenkivel játszott egy-egy fogolydilemma-játékot úgy hogy saját
döntései (élősködés vagy együttműködés) meghozatalánál mindenki
figyelembe vehette a játékosok korábbi döntéseit. A nyertest a középső
száz fordulóban elért legmagasabb átlagos jövedelem alapján
választották ki. Az első helyet az Anatol Rapoport által javasolt
„kölcsönkenyér visszajár” (angolul: tit for tat) stratégia szerezte
meg annak ellenére, hogy ez volt a legegyszerűbb algoritmus a
benevezettek között. Mielőtt a „kölcsönkenyér visszajár” stratégiát
pajzsra emelték volna, Axelrod meghirdetett egy ismétlést, mert az
algoritmusok elemzése során kitalált egy olyan algoritmust, amivel
győzhetett volna. Mások is találtak ilyen algoritmusokat, és azokat is
benevezték a megismételt versenybe. A közel négyszeresére duzzadt
mezőnyből ismét a „kölcsönkenyér visszajár” stratégia került az első
helyre, mert nyertesnek ígérkező riválisai körbeverték egymást.
|
|
A „kölcsönkenyér visszajár” stratégia az első
körben mindenkivel szemben az együttműködést választja, majd ezt
követően minden egyes társával szemben viszonozza annak előző
döntését. Az élősködés viszonzását tekinthetjük büntetésnek, mert
ezzel meggátolja társa magasabb jövedelmét. Ugyanakkor az
együttműködés viszonzása jutalmazás. Ha a játékostárs egy hosszas
élősködési próbálkozás után visszatér az együttműködéshez, akkor a
következő körtől már működhet a kölcsönös együttműködés. Ez utóbbi
tulajdonságot értelmezhetjük a megbocsátás egyik formájaként.
Axelrod a számítógépes versenyének részleteit
(beleértve evolúciós játszadozásait a benevezett stratégiákkal)
összegezte egy könyvben, amiben a „kölcsönkenyér visszajár” stratégiát
ajánlja minden olyan élethelyzetben, ami hasonlít az ismétlődő
adományozó játékra (vagy fogolydilemma-helyzetre). Azt is tanácsolta,
hogy hirdessük magunkról, hogy a „kölcsönkenyér visszajár” stratégiát
használjuk, mert ezzel nyilvánvalóvá tesszük az intelligens ellenfelek
számára, hogy rajtunk nem érdemes élősködni. Ugyanez a módszer akkor
is használható, ha az egyszeres adományozó játékot a nyeremények
feldarabolásával ismétléses játékká alakítjuk. Fontos tudni, hogy
ebben az esetben bizonytalanná kell tenni a játék befejezését (vagyis
az ismétlések k számát), mert az utolsó (k-dik) kör már csupán egy
hagyományos játék, ahol az önző játékos számára nyilvánvaló, hogy az
élősködést kell választani. Ezzel a játék átalakul egy (k-1)-szer
ismétlődő játékká, ahol az utolsó kör döntése ismét nyilvánvaló. Ezt a
gondolatmenetet folytatva eljutunk oda, hogy mindig az élősködést kell
választanunk. A béketárgyalások bizonytalan végű, ismétléses
változattá alakítása a „kis lépések taktikája” néven vonult be a
történelembe, és Henry Kissinger nevéhez kötődik.
A „kölcsönkenyér visszajár” stratégia egyik súlyos
fogyatékosságára már Axelrod is felfigyelt, amikor a tévedések
következményeit tanulmányozta, amit elkerülhetetlenül számításba kell
venni, ha a valóság leírására törekszünk. Tévedés nélkül a két
„kölcsönkenyér visszajár” stratégiát követő játékos örökké az
együttműködést választja egymással szemben (akárcsak az ún. barátságos
játékosok, akik nem hajlandók elsőként élősködni). Egyikük tévedését
követően azonban a játékosok váltogatva leckéztetik egymást, de a hiba
ismétlődését követően akár mindketten a másikon élősködnek egészen a
következő tévedésig. A szigorú következetességből származó
fogyatékosság enyhíthető, ha megengedünk egy másik fajta megbocsátást.
A „megbocsátó kölcsönkenyér visszajár” stratégiát követő játékos az
élősködés következetes viszonzása helyett valamilyen valószínűséggel
az együttműködést választja. Ez a lehetőség azonnal felveti az ősi
kérdést, hogy a két szélsőséges eset (amit a „szemet szemért, fogat
fogért”, illetve a feltétel nélküli vagy jézusi megbocsátás elve
képvisel a Bibliában) között hol található a megbocsátás optimális
mértéke. A kérdésre Martin Nowak és Karl Sigmund kapott választ,
amikor egy olyan evolúciós fogolydilemma-játékot vizsgáltak, ahol a
játékosok csak a játékostársaik utolsó döntését vették figyelembe
saját döntésük meghozatalánál. A matematikai modell segítségével
nemcsak a megbocsátás optimális mértékét sikerült meghatározni, hanem
arra is fény derült, hogy a megrögzött élősködők evolúciós
legyőzésében kulcsszerepet játszik a következetes „kölcsönkenyér
visszajár” stratégia, mert a megbocsátás fokozásának haszonélvezői a
megrögzött élősködők, akik jövedelmét a közösség „balekjei” tovább
növelik.
Büntetés így is, úgy is
A társadalmi dilemmákkal foglalkozó kutatók körében gyakran hangzik el
az általános kijelentés: A tisztességes magatartást a büntetés vagy a
büntetéstől való félelem tartja fenn. Az ismétléses játékoknál a
„kölcsönkenyér visszajár” stratégia a büntetés végrehajtója. Ez a
fajta személyes büntetés azonban csak akkor működik, ha az egymást
megkülönböztetni képes játékosok folyamatosan játszanak egymással,
emlékeznek társaik utolsó döntésére, és ennek ismeretében választanak
stratégiát. A korábban említett példák arra utalnak, hogy az
együttműködés vagy kölcsönös segítség olyan esetekben is
megfigyelhető, ahol az előző feltétel nem teljesül. A büntetés azonban
ezen utóbbi esetekben is tetten érhető valamilyen változatban.
A büntetés legegyszerűbb változata, ha törvény és
megfelelő intézmény biztosítja azt a megfelelő mértékű büntetést
és/vagy jutalmazást (utóbbi elmaradása is tekinthető egyfajta
büntetésnek), ami a racionálisan gondolkodó játékosok számára már
veszteségessé teszi az élősködés választását. Érdemes megemlíteni,
hogy a büntetésnek is van költsége, akár személyes, akár intézményes.
Emiatt játékosaink valójában akkor is közlegelő-játékot játszanak,
amikor a büntetés költségének megfizetéséről döntenek. Ez az oka
annak, hogy a büntetés költségeit nem vállaló játékost másodrendű
élősködőnek nevezik a játékelméletben. Vizsgáltak olyan evolúciós
közlegelő-játékot is, ahol a közösségi tragédiát csak úgy lehetett
elkerülni, ha a másodrendű élősködőt is büntették.
Az emberek közötti testvériesség és büntetési
hajlam mértékét jól jellemezte a korábban említett kísérletsorozat az
ultimátum-játékkal. A büntetési hajlamunk kísérleti igazolását Ernst
Fehr és munkatársai is megerősítették. Egyik kísérletükben diákok
játszottak ismételt közlegelő-játékot változó csoportfelbontásban egy
számítógépes hálózaton keresztül. A kísérlet elején fordulóról
fordulóra csökkent a befizetett összeg és ezzel párhuzamosan a
közösség teljes jövedelme is. A hatodik forduló után megengedték a
büntetést, ami a befizetés ugrásszerű emelkedését vonta maga után a
következő fordulóban. De a befizetés ezután is tovább emelkedett, mert
a svájci diákok vállalták a büntetés költségét, noha tudták, hogy
annak haszna másoknál jelentkezik. A tizenkettedik fordulóban
eltörölték a büntetés lehetőségét, ami azonnali, jelentős visszaesést
eredményezett a befizetésben. Emberekkel és állatokkal végzett
kísérletek sokasága igazolja, hogy fajtársunk segítésének, illetve
élősködő társunk büntetésének genetikai (vagy kulturális)
továbbörökítése olyan mértékben hasznos a közösség és azon keresztül
az egyed számára, ami a megfelelő képesség (pl. jutalmazás tudatalatti
örömérzet keltésével) kialakításának költségeit is fedezni képes.
A térbeli modellekben az utánzás természetéből
fakadó büntetési mechanizmus olyan játékosok körében is segíti az
együttműködés fennmaradását, akik csupán feltétlen együttműködésre
vagy élősködésre képesek. Ugyanis az együttműködés utánzásával nyer a
mester is, meg a tanítványa is. Ezzel szemben az élősködés utánzásából
büntetésként is értelmezhető kára származik mind a mesternek, mind a
tanítványának. Ha az élősködés haszna kicsi, akkor az együttműködők
tengerében a nagyon sikeres magányos élősködés képtelen elterjedni,
mert a szomszédos helyen megjelenő tanítványa annyira lecsökkenti
mindkettőjük nyereményét, hogy akármelyiküknek érdemesebb újra az
egymást segítő együttműködők példáját követni. Nagyobb élősködési
haszonnál ez az előny természetesen elvész, és az élősködés elterjed,
de emellett az együttműködők továbbra is versenyképesek maradhatnak,
ha csoportosulnak. A csoportosulás hatékonysága, amit az együttműködők
és élősködők arányával jellemezhetünk, erősen függ a kapcsolatrendszer
topológiai tulajdonságaitól, az utánzás szabályaitól, a nyeremények
értékében számszerűsített kísértés mértékétől, a tévedések
gyakoriságától, és még sok olyan további részlettől, amelyek feltárása
folyamatban van.
Az elmúlt évtized egyik szép felfedezése is az
együttműködők csoportosulásából származó előny felerősödéséhez
kötődik. Jorge Pacheco and Francesco Santos egy olyan modellben
vizsgálta az együttműködés fennmaradását az evolúciós társadalmi
dilemmáknál, ahol a játékosoknak különböző számú szomszédja volt, és a
sikeresebb szomszéd utánzásával próbálták egyéni jövedelmüket növelni.
Ilyen kapcsolatrendszer esetén a sok szomszéddal rendelkező játékosok
eleve magasabb jövedelemhez jutottak, emiatt követendő példává váltak
a szomszédaik számára, akármelyik stratégiát is választották. A sok
szomszéddal rendelkező játékos utánzása nyilvánvalóan növeli az
együttműködő bevételét, és ezzel együtt folyamatosan csökken az
élősködő haszna, ami a folyamat kezdetén még a legmagasabb egyéni
jövedelemnek számított. Rövid idő elteltével a sok szomszéddal
rendelkező együttműködők válnak a közösség legsikeresebb tagjaivá,
akiktől még a kezdetben sikeres élősködőknek is érdemes ellesni a
siker titkát. Ha a kapcsolatrendszer és a dinamikai szabály megengedi
ezeket a stratégiaátadási folyamatokat, akkor egy ilyen rendszerben
fenntartható az együttműködés még az élősködés jelentős kísértése
mellett is. Ugyanez a jelenség a közel azonos szomszédszám mellett is
segítheti az együttműködés fenntartását, ha a közösségben vannak
néhányan, akik nagy befolyással rendelkeznek, vagyis hatékonyan
képesek meggyőzni szomszédaikat, hogy őket kövessék.
Több számítógépes modell igazolta, hogy az
együttműködést támogató körülmények (pl. az említett inhomogenitás a
kapcsolatrendszerben vagy a stratégiaátadás képességében) kialakulását
segítik azok az evolúciós folyamatok, amelyek megengedik a
kapcsolatrendszer vagy egyéb személyi tulajdonságok változását is. A
legtöbb esetben elég a darwini elv érvényesítése (a sikeresebb faj
szaporodik), aminek működésében valahol ott rejtőzik a büntetés.
Eddig azokra a jelenségekre fordítottuk a
figyelmünket, amelyek segítik az együttműködés fenntartását. Az
ellenkező hatást kiváltó esetek hátterében szinte mindig felsejlik a
büntetés vagy a büntethetőség hiánya, ami természetes az egyszeres
játékoknál. Ha egy sokszereplős ismételt adományozó játékban nem
tudjuk, hogy ki volt az együttműködő, és ki potyázott, akkor a rövid
távú egyéni érdek ilyenkor is a potyázás mellett szól. Ha csak azt
tudjuk, hogy mennyi volt a potyázók, illetve együttműködök jövedelme,
a racionalitás akkor is a potyázás választását javasolja. Ugyanez a
helyzet akkor is, ha a játékosok véletlenszerűen választják
partnereiket. A globalizáció és liberalizáció égisze alatt levezényelt
gazdaságirányítási folyamatok sikertelenségének egyik oka éppen az,
hogy nem vettük figyelembe kellő súllyal emberi természetünk gyarló
voltát, amit a kis (lokális) közösségekben ellensúlyozni lehetett a
bennünk meglévő és működtethető büntetési hajlammal.
Testvériesség és áldozatvállalás
A társadalmi dilemmák mélyén ott lapul az egyéni és közösségi érdek
megkülönböztethetősége. Ha feladjuk a játék lényegét, vagyis
játékosaink nem a legjobb egyéni, hanem a legmagasabb közösségi
össznyeremény elérésére törekednek, akkor a társadalmi dilemma is
megszűnik. A sokszereplős ismételt játékoknál természetesen elegendő,
ha játékosaink minden egyes játékuknál ennek szellemében döntenek,
mert így elérhető a legmagasabb össztársadalmi jövedelem. A
végeredmény szempontjából teljesen lényegtelen, hogy a játékosok
döntéseiket egymással egyeztetve hozzák-e meg, vagy pedig más módon
(például egymástól független próbálkozásokkal) találnak rá az
optimális megoldásra. A közösségi jövedelem növelésére irányuló egyéni
döntéseknél elvileg az sem fontos, hogy a tényleges jövedelmet hogyan
osztják szét a játékosok között. Az ultimátum-játékkal szerzett
kísérleti tapasztalataink azonban azt sugallják, hogy az összjövedelem
testvéries újraosztásával elkerülhetjük, hogy játékostársunkból a „hát
akkor dögöljön meg a másik tehene is” reakciót váltsuk ki.
Az elmúlt hetekben kollégáimmal egy olyan térbeli
evolúciós játékelméleti modellt vizsgáltunk, ahol a játékosok kétféle
személyes tulajdonsággal (testvéries vagy egoista) rendelkeztek,
miközben jövedelmük a szomszédokkal játszott kétstratégiás társadalmi
dilemma játékból származott. A játékok folyamatos ismétlése közben
megengedtük, hogy játékosaink ne csak a stratégiájukat (tisztességes
vagy potyázó), hanem személyes tulajdonságukat is megváltoztassák.
Várakozásainkkal összhangban a legkeményebb társadalmi dilemma
(fogolydilemma) esetében a közösség polarizálódott. A játékosok egyik
fele egoista potyázó volt, a másik fele testvéries szemlélettel
meghozta az áldozatot a köz javára (azaz a tisztességes magatartást
választotta), és emiatt a közösség elkerülte a csődöt, vagy más
szavakkal, a társadalmi tragédia állapotát. A társadalom szempontjából
kevésbé veszélyes ún. „héja–galamb” játék egyes változatainál ez a
fajta szerepszétválás kell ahhoz, hogy a közösség elérje a maximális
jövedelmet. A társadalmi dilemmák szóhasználatában ez történhet akkor,
amikor az élősködő nyereménytöbblete a kölcsönös együttműködéshez
képest jelentősen meghaladja a balek veszteségét. Valójában a
munkamegosztást is tekinthetjük egy ilyen szerepszétválásnak.
Az áldozatvállalás elkerülhetetlensége más formában
is megjelenik a sokszereplős játékelméleti modellekben. A játékok egy
széles körében, ha játékosaink véletlen sorrendben módosítják
döntésüket saját javukra, akkor elérhetnek egy olyan állapotot
(Nash-egyensúlyt), ahol már senki sem növelheti egyéni nyereményét egy
másik stratégia választásával, annak ellenére, hogy sokan vannak, akik
együttes nyereménye jelentősen javítható lenne egy összehangolt
stratégiamódosítással. Bizonyos esetekben sok ilyen csapdahelyzet
létezhet. Ezeken a csapdahelyzeteken azonban a társadalom az egyének
sorozatos áldozatvállalásával is túlléphet. Az eredmény egy
(kristályosodásra vagy átkristályosodásra emlékeztető) átrendeződési
folyamat, ami közben az átlagos jólét egyenletesen növekszik.
A matematikai egyenletek szintjén sok folyamat
azonos formában jelenhet meg előttünk. Ilyen lehet például az előző
bekezdésben ismertetett áldozatvállalás, a racionális (önző) játékos
tévedése, a megbocsátás a „kölcsönkenyér visszajár” stratégiát követő
játékosnál, a tudatos kockázatvállalás egy újdonság bevezetésénél,
vagy akár az egyéni szabadságunkat kifejező döntésünk, amikor eltérünk
a rövid távú racionalitás által diktált javaslattól. A felsorolt
jelenségek a matematikai modelljeinkben olyan véletlen eseményekként
jelennek meg, amelyek akár a csőd felé vezető lavinaszerű
katasztrófasorozatot is elindíthatnak. Ha értjük rendszerünk
viselkedését a véletlenszerű zavarokkal szemben, akkor találhatunk
gyógymódot a zavarok által okozott károk csökkentésére. Példaként most
is egy nemrég vizsgált modellt említenék, amely azt igazolta, hogy az
intézményes büntetés fennmaradását segíti, ha a rendszerben
folyamatosan jelen van néhány gazember, akiket kordában kell tartani.
A hatékonyan működő biológiai rendszerekben is jelen vannak
áldozatvállalást igénylő védelmi intézmények. A terrorizmus elleni
küzdelemmel és annak költségeivel is gyakran találkozunk.
Jelentősebb mértékű összefogásra
(áldozatvállalásra) lenne szükség a különböző tudományágak képviselői,
illetve a törvényhozók, köztisztviselők és politikusok között annak
érdekében, hogy az emberi együttműködésben rejlő lehetőségeket a köz
javára fordítsuk. Erre számtalan lehetőségünk van. Törvényeinken
(játékszabályainkon) lehet úgy igazítani, hogy a közérdek védelme
nagyobb hangsúlyt kapjon. Ez természetesen megköveteli azt is, hogy
végiggondoljuk mindazon jövedelemszerzési módszerek szabályozását,
amelyek során a közösség kárt szenvedhet. Törvényeinknek és
szabályainknak a büntethetőség feltételeinek biztosítása mellett
világosan kell fogalmazni a büntetésről. A közösség érdekében
végrehajtható büntetés módjait is gazdagítani lehetne, akárcsak az
élősködés felderítésére irányuló lehetőségeket. Társadalmi életünk
számos területén a szakértelem hiányát is lehetne büntetni, és ezzel
párhuzamosan jelentősen tovább kellene lépni a jelenlegi szintről.
Tanulva játszani, játszva tanulni
A játékelméleti szemléletet nem nehéz elsajátítani, mivel sokszor
józan paraszti észjárást vagy ősi bölcsességeket tükröz. Elsősorban
azt kell megtanulnunk, hogyan vehetjük számba a lehetőségeinket, és
hogyan számszerűsíthetjük a különböző döntésekhez tartozó várható
nyereményt. Ehhez természettudományos gondolkodásmódra van szükség.
Kellő gyakorlat megszerzése után elegendő, ha azonosítjuk a játék vagy
élethelyzet jellegét, és annak ismeretében már ismert lehet a
követendő tanács is. Néhány alaphelyzetet már gyermekkorban – játékos
formában – taníthatnánk meg gyermekeinknek. Kísérletek sokasága
igazolja, hogy például a testvériesség megerősítését már a
bölcsödében, illetve az óvodában célszerű elkezdeni. Sokan valljuk,
hogy a játékelmélet néhány tanulságos példáját oktatni kellene a
középiskolákban. Az iskolában nemcsak a közösség számára előnyös
magatartás kiválasztását és annak okát, hanem mások erkölcsös
magatartásának kikényszerítését is megtaníthatnánk. Az
együttműködésről tartott előadásaim után hallgatóim gyakran említették
a természettudományos köntösbe öltöztetett „etikaóra” átütő erejét.
Sokat okulhatunk a biológiai folyamatok, az állati és az emberi
viselkedés megértéséből. Az oktatáson és médián keresztül tudatosítani
kellene, hogy közös dolgaink ellenőrzésére több időt és energiát kell
áldozni mindannyiunknak, mert ezzel fokozható a társadalom
eredményessége. Ez az üzenet a társadalom minden tagjának szól, mert a
jelenlegi játékszabályok mellett is kikényszeríthető a társadalom
hatékonyabb működése, illetve az azt még hatékonyabban segítő
törvények megalkotása.
Kulcsszavak: együttműködés, társadalmi dilemmák, evolúciós
játékelmélet
IRODALOM
Axelrod, Robert (1984): The Evolution of
Cooperation. Basic Books, New York •
WEBCÍM >
Bowles, Samuel – Gintis, Herbert (2011): A
Cooperative Species: Human Reciprocity and Its Evolution. Princeton
University Press, Princeton NJ
Forgó Ferenc (2009): Mivel foglalkozik a
játékelmélet? Magyar Tudomány. 170, 5, 515–527.
Nowak, Martin A. (2006): Evolutionary
Dynamics. Harvard University Press, Cambridge MA
Perc, Matjaž– Szolnoki Attila (2009):
Coevolutionary Games—A Mini Review. BioSystems. 99, 109–125. •
WEBCÍM >
Santos, Francisco, C. – Rodrigues, J. R. –
Pacheco, J. M. (2006): Graph Topology Play a Determinant Role in the
Evolution Of Cooperation. Proceedings of the Royal Society B. 273,
51–55. doi: 10.1098/rspb.2005.3272 •
WEBCÍM >
Scheuring István (2007): Az önzetlen lény:
az emberi együttműködés evolúciója. Természet Világa. 8, 338. •
WEBCÍM >
Sigmund, Karl (2010): The Calculus of
Selfishness. Princeton University Press, NJ •
WEBCÍM >
Szabó György – Fáth Gábor (2007):
Evolutionary Games on Graphs. Physics Reports. 446, 97–216. •
WEBCÍM >
von Neumann, John – Morgenstern, Oskar
(1944): Theory of Games and Economic Behaviour. Princeton University
Press, Princeton
|
|