Az első alapelv indoklása egyértelműen a fejlődés
tekintetében értelmezett (általunk „világgazdaságinak” nevezett)
versenyképességre vonatkozik. Ezt a fejlődési folyamatban mutatkozó
komplexitást kívánta kifejezni a gazdasági versenyképesség tizenkét
pillére.
Mindegyik „pillért” három alindex valamelyikébe
sorolták be, mégpedig az első négyet az alapvető követelmények
elnevezésű alindexbe, a következő ötöt a „hatékonyság növelői”
alindexbe, az utolsó hármat pedig az innovációk alindexbe. Az egyes
pillérekhez tartozó adatok, illetve mutatószámok jól tükrözik egyfelől
a még mindig érvényesülő neoliberális szemléletet, másfelől pedig a
valós problémákhoz való igazodásra törekvést.
A második alapelv a fejlődés szakaszaira
vonatkozik. Az egyes nemzetgazdaságok versenyképességének alakulása
ily módon tehát fejlődésük (tévesen) feltételezett unilineáris, vagyis
azonos és egyenes irányú menetével kapcsolódik össze. A jelentés
szerzői ugyanis nemcsak megkülönböztetik (a) az elsődleges termelési
tényezőkön, (b) a hatékonyság növelésén és (c) az innovációkon alapuló
gazdasági növekedést, hanem fel is tételezik az így jellemzett
növekedési szakaszok természetes egymásutániságát.
A harmadik alapelv voltaképpen azoknak az
országoknak az „átmeneti” helyzetére vonatkozik, amelyek a
feltételezett azonos fejlődési pálya valamely két szakasza közötti
állapotban vannak.
A fejlődés folyamata azonban nem
egyenes vonalú, és a „későn jövő” aligha lehet sikeres az utolérésben,
ha egyszerűen csak másolja az előtte haladó példáját. A már fejlettebb
országok léte és hatása megváltoztatja a fejlődési feltételeket, és
időközben a technológiák és a dinamikus húzóágazatok is változnak, nem
is szólva a világgazdaság „gravitációs központjának” földrajzi
eltolódásáról.14 Az egyes országok
fejlődése nem független mások fejlődésétől a
mindinkább szerves rendszerré vált világgazdaságon belül.
Másrészt pedig, bármennyire is imponáló a
„szakaszok” és az „átmenetek” sokféle jellemzőinek
számszerűsíthetősége és ezáltal az országok tárgyilagosnak tűnő
mutatószámok alapján való rangsorba állíthatósága, valójában a
felhasznált adatok zöme kérdőíves felmérésekből származó és nagyrészt
szubjektív megítélésre támaszkodó adat.15
Nem kevésbé önkényes, még ha logikusnak tűnik is, a „pillérek”
komponenseinek meghatározása és a fejlődési „szakaszok” szerinti
súlyozás. A fejlődési „szakaszok” fenti megkülönböztetése pedig
nemcsak leegyszerűsített, de némileg félrevezető is, hiszen az
„elsődleges termelési tényezők” (a természet, a munka és a tőke)
szerepe a későbbi szakaszokban sem csökkent, különösen a hatékonyság
alakulása szempontjából, az innovációk forrása pedig mindig az élő
emberi munka volt.
Miként a fentiekből is kitűnhetett, az országok
versenyképességének mérésére alkalmazott mutatószámok kialakult
gyakorlata még a „nemzeti versenyképesség” fogalmának leszűkített
gazdasági értelmezése alapján is több szempontból kifogásolható,
hiányosnak és egyoldalúnak mondható.
Mindezek alapján jogos kételyek merülnek fel az
országok versenyképességi rangsorát illetően is –
nemcsak tényleges fejlettségi szintjüket és fejlődésük ütemét vagy
irányát tekintve, hanem a gazdaságra korlátozott, sőt pusztán piaci
versenyképességük vonatkozásában is. Az országok versenyképességük
szerint történő rangsorolása egy-két vagy csak egyetlen összetett
mutatószám (mint amilyen a GCI) alapján önmagában
véve is igen leegyszerűsítő.16
A „nemzeti versenyképesség” ideológiája
A Világgazdasági Fórum (WEF) jelentései éppúgy, mint más intézmények
(például az International Institute for Management
Development) versenyképességi jelentései is kétségkívül igen
tanulságosak,17 és a tárgyalt országokra
vonatkozó információk rendkívüli gazdagságával
jellemezhetők. Hatalmas munka áll mögöttük, és minden bizonnyal
serkentőleg hatnak az egyes kormányzatokra azáltal, hogy egyfajta
check-listet prezentálnak a versenyképesség remélt javítására teendő
intézkedések meghozásához.18 A
jelentésekben alkalmazott mutatószámok gyarapodása, valamint a
versenyképesség, illetve fejlődés fenntarthatósága ökológiai és
társadalmi feltételeinek fokozott figyelembevétele19
mindinkább javítják azok tartalmát és felhasználhatóságát.
Mindamellett a jelentéseket nemcsak a
versenyképesség értelmezésének pontatlansága és mérésének módszere
miatt érheti jogos bírálat, hanem és főként azért, mert az azokat még
mindig átható neoliberális szemlélet és a vonatkozó leegyszerűsítések
tág lehetőséget adnak az adatok és az azokból levont következtetések
politikai célú manipulálására is. Talán nem túlzás
azt mondani, hogy implicite egy olyan ideológiát tükröznek (akarva
vagy akaratlanul), amely voltaképpen a fejlődés-gazdaságtan
neoliberális „ellenforradalmára” jellemző.
A WEF jelentéseiben, különösen az új összevont
Global Competitiveness Index egyik „alapelvében” megnyilvánuló
szemlélet voltaképpen visszatérést jelent az unilineáris fejlődésnek
és „szakasz-elméletnek”20 ahhoz a
koncepciójához, amely az egyes országok fejlődését, illetve
fejlődésbeli lemaradását kizárólag „belső” adottságaikkal,
képességeikkel és erőfeszítéseikkel, illetve azok hiányával és a
feltételezés szerint önállóan megválasztott politikájukkal magyarázta
– figyelmen kívül hagyva kölcsönös függőségeiket és a globalizációs
folyamatot.
Az adatok túlnyomó része olyan, bármennyire is
autentikusnak nevezhető forrásból származik, amely – mint általában a
kérdőíves vagy interjús felmérések zöme – már a kérdések megválasztása
és megfogalmazása révén implicit vagy explicit előfeltevésekkel,
esetleg szubjektív vagy inkább ideologikus előítéletekkel terhes. A
kérdőívekben feltett kérdések, a különféle alindexek, azok komponensei
és az értékelés szempontjai többnyire azt a neoliberális
felfogást tükrözik, amely szerint az államnak inkább csak az a
feladata, hogy kiszolgálja a magánvállalatokat, megteremtse azok
sikeres működésének különféle feltételeit. A spontán piacgazdaság
működésébe való beavatkozása viszont már károsnak minősül, az adózás
csupán egy „üzleti teher”, a kormányzati szabályozás, az
agrárpolitika, a vámeljárás stb. is további „terhet”, illetve üzleti
költséget jelent.21
Túlságosan is leegyszerűsítő az a feltételezés,
hogy az országok közötti fejlődési versenyben való helyezésnek,
illetve világgazdasági versenyképességüknek meghatározó tényezőjét a
vállalatok, illetve azok piaci eredményessége számára kedvező belső
körülmények (mikro- és makrogazdasági feltételek) jelentik. Félreértés
ne essék! Egyáltalán nem a vállalatok versenyképességének és általában
a piaci versenynek a fontosságát kérdőjelezem meg, hanem „csak” az
országok általános értelemben vett fejlődési potenciáljának és
eredményességének pusztán piaci (sőt, olykor főként pénzpiaci)
szemlélettel és vállalataik szempontjából való értékelését.
Mindezek és más, indokolt kritikai megjegyzések
ellenére a WEF jelentései nagyon is figyelemre méltóak. Annál is
inkább, mert a „nemzeti”, vagyis az egyes országokra vonatkoztatott
versenyképesség javítása napjainkra már általános követelménnyé vált.
Annak hatása és nyomása alól még az olyan államok, illetve
kormányzatok sem tudják kihúzni magukat, amelyek még úgy-ahogy
igyekeznek megőrizni a „szociális piacgazdaság” (többnyire romokban)
még megmaradt elemeit, vagy annak irányába átalakítani a
„tervgazdaságnak” nevezett kommunista hadigazdálkodás rendszerét.
Bár aligha hibáztathatók a WEF jelentéseinek
szerzői azért, hogy az országok versenyképességének értelmezése még
mindig erősen piaci és vállalatorientált, mégis meg kell jegyezni,
hogy ez az értelmezés tökéletesen megfelel a már említett felemás
globalizálódás körülményeinek és haszonélvezői, vagyis mindenekelőtt a
transznacionális világcégek és bankok, valamint a nemzetközi pénzpiaci
spekulánsok érdekeinek. Ez különösen és egyértelműen kifejeződik:
• a transznacionális vállalatok becsalogatása,
illetve tőkeberuházásainak megőrzése céljából a bérek alacsony szinten
tartása, a szakszervezetek kordában tartása, jogaik csorbítása, a
munkatörvénykönyveknek a munkavállalók rovására történő módosítása és
a háromoldalú érdekegyeztető mechanizmusok kiküszöbölése vagy
hatástalanítása terén kialakult nemzetközi verseny szerencsétlen (ti.
mindegyik résztvevőjének veszteséget okozó) jelenségében, továbbá
• azokban a megszorító intézkedésekben, amelyek az
állami és önkormányzati költségvetések szociális és jóléti, egészségi,
oktatási, kulturális és tudományos célú kiadásainak csökkentéséhez,
valamint ésszerű megtakarítás címén a közszolgálatoknál tömeges
elbocsátásokhoz és szerzett jogok visszavonásához vezetnek, sőt
• azoknak a viszonylagos vagy látszólagos
veszteségeknek is az adófizetők pénzéből és kárára való
kompenzálásában, amelyeket az államok és a lakosság eladósodásában a
meggondolatlan hitelfelvételekre buzdító reklámjaikkal
döntő szerepet játszó bankok viselnek el felelőtlen
hitelpolitikájuk és a pénzpiaci spekulánsok tranzakciói nyomán
bekövetkező kisebb-nagyobb válságok miatt, és (nem utolsósorban)
• a nemzetközi segélyezés és „fejlesztési
együttműködés” rovására mindinkább a már túlhaladott „washingtoni
konszenzus” elvének és a „strukturális kiigazítás” uniformizált
követelményének22 előtérbe kerülésében
stb.
A „nemzeti versenyképesség” koncepciója és
mérésének szemléletmódja tehát – a vonatkozó jelentések szándékaitól
függetlenül – olyan ideológiai eszközzé vált, amely mindeddig nagyon
is hatékonynak bizonyult a társadalmi és nemzetközi egyenlőtlenségek
csökkentését szorgalmazó, különösen a „szociális” vagy pláne az
„ökoszociális” piacgazdaság országokon belüli, illetve világszinten
való kifejlesztése mellett érvelő koncepciók ellenében. A
versenyképesség javítására hivatkozva nemcsak a konzervatív
nacionalista és a liberális, de a magukat szocialistának nevező
kormányzatok is felhatalmazva érezhetik magukat a megszorító
intézkedések meghozatalára, a szociális és jóléti feladatok
mellőzésére. Sőt, az országok fejlődésének mindinkább komplex, a
társadalom egészére és annak minden életszférájára vonatkoztatott
értelmezése helyett és az élet minőségének és a fejlődés
fenntarthatóságának koncepciója mellőzésével – anakronisztikus módon –
újra a fejlődésnek gazdasági növekedésre leegyszerűsített ökonomista
értelmezése kerül előtérbe.
A „nemzeti versenyképességnek” olyan felfogása
pedig, amely a versenyben való helytállást, illetve a versenyképesség
javulását explicite vagy implicite mások kárára elért eredményként
értelmezi, rendkívül káros és veszélyes. Azáltal ugyanis, hogy
egyfajta „zéró összegű játékot” tételez fel a korlátozottan
rendelkezésre álló természeti és egyéb erőforrásokból, valamint a
korlátozott nagyságú, sőt válság idején összeszűkülő piacokból való
minél nagyobb rész megszerzésére irányuló küzdelemben, a bellum omnium
contra omnes ideológiáját is felidézi. A globalizálódó
világgazdaságban és a társadalmak közötti kölcsönhatások rendszerében,
valamint az ökológiai egyensúly felbomlásának korában azonban a „zéró
összegű játékok” többnyire és mindinkább „negatív összegűvé” válnak,
amelyekben így vagy úgy minden fél vesztes.
Nyilvánvaló, hogy az ilyen ideológiával és a
versenyképesség félrevezető értelmezésének ideológiai eszközként való
alkalmazásával szemben annak általános felismerésére és tudatosodására
van szükség világszerte – mielőtt még túl késő – , hogy
• valamennyiünknek, vagyis az emberiség minden
tagjának, minden népének és nemzetének közös a sorsa, valamennyien
egymástól és a Természettől függünk,
• következésképpen csakis egymással együttműködve
lehetünk sikeresek, vagyis
• a versenyezni szó eredeti értelmének, a
com-petere fogalmának megfelelően együtt kell keresnünk a megoldást
problémáinkra; csak a közös cél elérése érdekében tett erőfeszítések
terén van helye versengésnek,23
• következésképpen, nem folytatható súlyos
következmények nélkül az a mindinkább csak látszólag „zéró összegű
játék”, amelyben a nemzetek, illetve országok egymás rovására
javíthatják helyzetüket, hiszen az egyre inkább „negatív összegűvé”
válik, amelyben mindenki veszít,
• és így választani csak ez utóbbi, katasztrófához
vezető „negatív összegű játék” folytatása és egy olyan „pozitív
összegű játék” között lehet, amely az együttműködés és szolidaritás
elvére épül.
Kulcsszavak: fejlődés-gazdaságtan, világgazdasági versenyképesség
és világpiaci versenyképesség, unilineáris fejlődés, szakaszelmélet,
aszimmetrikus interdependenciák, globális versenyképességi index,
növekedési versenyképességi index és üzleti versenyképességi index, a
fenntartható versenyképesség indexe, megszorító intézkedések,
neoliberális szemlélet
IRODALOM
Czakó Erzsébet (2003): Have
Competitiveness Research Projects Brought a System Paradigm Shift?
Society and Economy. 25, 3, 337–349.
International Institute for Management
Development (IMD) (2004): World Competitiveness Yearbook. Lausanne •
WEBCÍM >
Porter, Michael E. (1990): The Competitive
Advantage of Nations. Free Press, New York
Rostow, Walt Whitman (1960): The Stages of
Economic Growth. A Non-Communist Manifesto. Cambridge Univ. Press,
Cambridge •
WEBCÍM >
Szentes Tamás (1971): The Political
Economy of Underdevelopment. Akadémiai, Budapest
Szentes Tamás (1995): A világgazdaságtan
elméleti és módszertani alapjai. Aula, Budapest
Szentes Tamás (2002): World Economics 1.
Comparative Theories and Methods of International and Development
Economics. Akadémiai, Budapest
Szentes Tamás (2003): World Economics 2.
The Political Economy of Development, Globalisation and System
Transformation. Akadémiai, Budapest
Szentes Tamás és munkaközössége (2005):
Fejlődés, versenyképesség, globalizáció. I. első rész. Akadémiai,
Budapest, III. fej.
Szentes Tamás (2011):
Fejlődés-gazdaságtan. Akadémiai, Budapest
WEF – World Economic Forum (2004): The
Global Competitiveness Report 2004–2005. Palgrave, Macmillan for WEF.
Executive Summary •
WEBCÍM >
WEF – World Economic Forum (2011): The
Global Competitiveness Report 2010–2011. SRO-Kundig, Geneva •
WEBCÍM >
LÁBJEGYZETEK
1 Az angol competition
(verseny) és így a competitiveness (versenyképesség) fogalma a latin
com-petere (eredetileg a con elöljáró és a petere ige összevonásával
képzett con-petere) szóból származik, amelynek jelentése együtt kérni,
illetve együtt keresni valamit, vagyis valamilyen kegy, engedély, cél,
illetve lehetőség elérésére együttesen, közösen törekedni. Ebből
következően a competition nem jelenti szükségképpen a másik partner
„kiütését”, az annak hátrányára, kárára cselekvést, sőt, a vele való
„versengést” sem. (Egyébként a versengés fogalmát a latin a certare, a
versenyt a certamen szóval fejezi ki.) A fogalom eredeti tartalmát
tehát lehet (sőt, esetleg indokolt is) úgy felfogni, mint amely a
„versenytárssal”, a competitorral való együttműködést is magában
foglalja, illetve mint amely a piaci versengésben is valamilyen
morális elv, etikai követelmény szükségességét írja elő.
<
2 „A versenyképesség
genezise – állapítja meg Czakó Erzsébet (2003) – az 1980-as évek
közepéig vezethető vissza. […] Ez előtt az időpont előtt a
közgazdaságtanban gyakorlatilag nem történt említés a versenyképesség
nemzeti szintű problémájáról.” (Czakó, 2003, 339.) A „nemzeti
versenyképesség” fogalma azután különösen Michael Porter (1990)
könyvének köszönhetően terjedt el világszerte.
<
3 A termékek és
szolgáltatások eredményes (vagyis nyereséges) piaci értékesítése a
megfelelő piackutató, marketing- és reklámtevékenységet, a potenciális
vevők tájékoztatását és az értékesítést szolgáló hálózat meglétét
(sőt, a modern ipari termékek esetében az utólagos szervizelési és
alkatrész-ellátási lehetőség biztosítását) is feltételezi. Mindezeken
túl nem utolsósorban a fogyasztói igények változásaitól, a kereslet
szerkezetének alakulásától, a divathullámoktól és persze a piacra
jutás korlátjaitól és a piac telítettségétől is függ.
<
4 A vállalatok
versenyképessége – a versenyképes termékek, ill. szolgáltatások
folyamatos előállításának és megfelelő nyereség mellett történő
értékesítésének képessége mellett – tevékenységük hatékonysága és
piaci részesedésük növelésére való képességét, márkanevük
elismertségét, külső erőforrások megszerzésében való ügyességét,
hitelképességét stb. is magában foglalja.
<
5 A Világgazdasági Fórum
(WEF) a „nemzeti versenyképességet” korábbi jelentéseiben úgy
határozta meg, mint egy országnak azt a képességét, hogy az egy főre
eső GDP-nek fenntarthatóan magas rátáját érje el.
<
6 A WEF 2011-es
jelentésének (WEF, 2011) előszavában az áll, hogy „a jelentés segít
megérteni a gazdasági növekedést meghatározó kulcstényezőket és
megmagyarázni azt, hogy egyes országok miért sikeresebbek másoknál
népességük jövedelem-színvonalának és lehetőségeinek növelésében”,
vagyis a fejlődés folyamatában.
<
7 Minthogy a „nemzeti
versenyképesség” irodalma alapvetően közgazdasági vonatkozású, míg a
társadalmak fejlődésével foglalkozó tudományág eleve
interdiszciplináris jellegű, a továbbiakban inkább csak a
„világgazdasági versenyképesség” fogalmát használjuk.
<
8 A világgazdaságban
kialakult nem szimmetrikus interdependenciákról és azok értékelésének
módjáról lásd Szentes Tamás hivatkozott műveit (1971), (1995), (2003),
illetve (2011) a vonatkozó fejezetekben.
<
9 A dinamikus ágazatokat,
illetve tevékenységeket, amelyek a világgazdaság eddigi történelmében
is változtak, és a gazdasági élet újabb és újabb szféráiba tolódtak
át, általában az jellemzi, hogy (termékeik fizikai jellegénél fogva
is) leginkább serkentenek a munkaerő minőségének javítására, technikai
fejlesztésre és a gazdasági egységek közötti (input–output)
kapcsolatok kiterjedésére.
<
10 Talán nem tűnik
szerénytelenségnek megjegyeznem, hogy a „legkevésbé fejlett országok”
csoportjába sorolás kritériumainak meghatározására az ENSZ-közgyűlés
által megbízott szakértői bizottságban én is hevesen elleneztem az egy
főre eső GDP mutatójának kizárólagos alkalmazását. Így végül is már
annak idején, 1971-ben más gazdasági és nem gazdasági, kulturális
mutatószámok is alkalmazásra kerültek.
<
11 „Felemásnak” nemcsak
azért nevezhető a globalizáció folyamata, mivel a gazdaság rohamos
globalizálódása még nem jár együtt valódi globális intézmények és
kormányzás kialakulásával, hanem mert a tőkepiacok globalizálódása
mellett a munkaerőpiacok még jobbára lokális, nemzeti vagy regionális
piacok, és a transznacionális tőkés vállalatok mellett még nemigen
fejlődtek ki a munkaerő transznacionális szervezetei.
<
12 A GCI egy korábbi
változatában a 155 kritériumból aggregált nyolc tényező között kiemelt
helyen állt a gazdaság nyitottsága és a költségvetési kiadások és a
kormányzati szabályozás korlátozottsága, valamint a munkaerőpiac
rugalmassága.
<
13 A korábbi változat a
vállalati működés és stratégia mutatószámát és a nemzeti üzleti
környezet minőségének mutatószámát foglalta magában.
<
14 A világgazdaság
„gravitációs központja” az a földrajzi régió, ahol a nemzetközi
gazdasági tranzakciók (áru-, pénz- és tőkeforgalom) zöme
koncentrálódik.
<
15 A legutóbbi
jelentéshez mintegy húszezer adatot dolgoztak fel, amelyekből
tizenkétezer körül van a kérdésekre adott válaszokból adódó. A többi
adatot nemzetközi szervezetek, illetve nemzeti statisztikai hivatalok
közléseiből vették.
<
16 Az országok
versenyképességének egyetlen összevont mutatószám alapján való
értékelését és azok rangsorolását talán nem túlzás egy olyan,
kísérlethez hasonlítani, amely a különféle szakorvosi vagy akárcsak a
laboratóriumi vizsgálatok eredményeit egy összevont mutatószámmal
próbálná kifejezni, s ennek alapján rangsorolni a páciensek egészségi
állapotát és „életképességét”.
<
17 Tanulságos, hogy
hazánk esetében a WEF 2011-es jelentése a versenyképességet rontó, az
üzleti élet szempontjából legproblematikusabb 15 tényező között az
első öt helyen az adók mértékét, az adószabályok változásait, a
finanszírozási források elégtelenségét, a korrupció mértékét és a
gazdaságpolitikai bizonytalanságokat nevezte meg (WEF, 2011).
<
18 A WEF 2011-es
jelentése hangsúlyozza a mutatószám-rendszer hasznosságát a reformok
prioritásai szempontjából, amennyiben megvilágítja minden ország
erősségeit és gyengeségeit, egyszersmind programot adva a kormányzat,
az üzleti körök és a civil társadalom közötti párbeszédhez (WEF, 2011,
44.).
<
19 A WEF említett
jelentése a „fenntartható versenyképességi index” (SCI) szerkezetét öt
tényezőcsoportra osztja: (1) az „emberi tőke” tényezőire, amelyek
között helyet kapott a társadalmi kohézió is, (2) a piaci
körülményekre, (3) a technológia és innováció tényezőire, (4) a
politikai környezet, valamint (5) a fizikai környezet tényezőire (WEF,
2011, 55.).
<
20 A fejlődési, illetve
növekedési „szakaszok” elméletének legismertebb és annak idején sokat
bírált változatát Walt Whitman Rostow (1960) könyve fémjelezte. (Erről
bővebben lásd Szentes, 1971, 2002, 2011)
<
21 Lásd a GCI már
említett „pilléreinek” vonatkozó részindexeit!
<
22 Az ún. „washingtoni
konszenzus” kifejezést a közgazdasági irodalom azoknak a neoliberális
elveknek és gazdaságpolitikai intézkedéseknek (mint amilyen a
strukturális kiigazítás, főként pedig a liberalizáció, dereguláció és
privatizáció) csoportjára érti, amelyeket tekintve korábban teljes
egyetértés volt az USA kormányzata és az ugyancsak washingtoni
székhelyű Nemzetközi Valutaalap és a Világbank között. A „strukturális
kiigazítás-ról” bővebben lásd: Szentes, 2003,VI/1. fejezet.
<
23 A WEF igazgató elnöke,
Klaus Schwab a Global Competitiveness Report (2004) bevezetőjében
hangsúlyozta, hogy „a növekvő nemzetközi interdependencia és maga a
globalizáció folyamata azt sugallja, hogy azoknak a kihívásoknak,
amelyekkel szembenézünk, egyre növekvő része globális jellegű, és
ezért megoldásuk összehangolt nemzetközi együttműködést követel.”
(WEF, 2004, ix. – kiemelés tőlem – Sz. T.)
<
|