A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 KOSSUTH LAJOS ÉS A FÖLDTANI KOROK

X

Hágen András

tanárjelölt, Szegedi Tudományegyetem

Természettudományi és Informatikai Kar MA Földrajzi modul

hagen13(kukac)freemail.hu

 

Kossuth Lajosról a híres államférfi jut eszébe mindenkinek, azonban volt egy „szenvedélye”, amelyről kevesen tudnak, ez pedig a természettudomány volt. Élete során a tudományban rangot és elismerést nem szerzett, viszont kutatásait és azok publikálását tudósokat megszégyenítő módon végezte. Tudományos érdeklődése a szabadságharc bukását, de különösen a kiegyezést követő emigrációban bontakozott ki.

 

 

Az egyik utolsó fénykép: Kossuth a teleszkópjai

és mikroszkópjai között

 

Kossuth egyik legkedvesebb tárgyköre a geológia volt. Utazásai során nagy figyelmet szentelt az érdekes földtani képződményeknek, gondosan megőrzött egy-egy kövületet, szép kőzetdarabot vagy ásványpéldányt. Észak-itáliai útjáról lelkesen írta 1871-ben Mednyánszky Sándornak: „[…] keresztül vágtam Poutremolinak, Pármáig a […] mind geológiai, mind mineralógiai, mind botanikai tekintetben minden várakozásomat messze túlszárnyaló Appenineken a most is látható kovacs [kova] gömböcskék a legfinomabb sacharoide [azaz cukorszerű] márvány gyomrában gyémánt szépségű s keménységű quarz prizmákba jegeczesednek, melyek átlátszók, mint a legtisztább ablaküveg (pompás ilyen példányt vájtak ki számomra egyik carrarai márványbányában, melybe felmásztam).”

1871-ben csúzos fájdalmára keresett orvoslást, így akadt a monsummanói barlangra, amelyről részletes beszámolót is készített. Részletesen kitér arra a megállapításra, hogy a barlang gyógyhatásának nincs elfogadható – abban a korban ismert – magyarázata. „A temperatora nem magyarázza, mert az a Grotta legmelegebb osztályában sem több 32–34° centigrádnál (Celsius-foknál). […] A szokott arányban találja az ember az athmospherikus lég szokott alkatrészeit […] Ha legyet, szúnyogot talál az ember magán behozni, az zsong egy kicsit, aztán megdöglik; s mégis a gyertyák oly vidoran égnek, amint kívánni lehet. Nincs a láng körül semmi udvar, az ember pedig mondhatatlanul könnyen lélegzik benne. S az is furcsa, hogy sohasem láttam benne a gyertyalángot meglobogni: semmi nyoma légjáratnak […]”

 

 

 

Az öregedő Kossuth Lajos Torinóban

 

Kossuth azt javasolta, hogy a kutatók „forduljanak a fizikához, valamint vegyék elé a villany és delej mérőket”.

Eme tudományos felkészültséggel látott hozzá 1883-ban báró Nyáry Jenő Az Aggteleki-barlang mint őskori temető című munkája földtani észrevételeinek kritikájához. A kritikai tanulmány tárgyalása előtt azonban nézzünk utána, hogy a XIX. században ki vagy kik lehettek mélyebb behatással Kossuth Lajosra.


I. Új hullám a földtan tudományában


A XIX. században Franciaország, Itália, Közép-Németország és Nagy-Britannia voltak a tudományos fejlődés műhelyei geológia terén. A földtani tudomány iránti fokozódó érdeklődésnek köszönhetően földtani társulatok is alakultak, és földtani folyóiratok is indultak. 1807-ben alakult az első földtani társulat, a Geological Society of London, majd 1830-ban a francia Société géologique de France, amelyet 1848-ban a német Deutsche Geologische Gesellschaft és vele csaknem egy időben a Magyarhoni Földtani Társulat követett. Ez a fejlődés vezetett végül az országos földtani intézetek megszervezéséhez. Sorrendben az első földtani intézet Angliában alakult 1835-ben. A második az osztrák K. k. Geologische Reichsanstalt volt (1849). E században számos földtörténeti kor neve alakul ki (szilur, ordovícium, devon, karbon, perm, eocén, miocén, pliocén, pleisztocén stb.).

A negyedidőszak tagolása – mint az emberi történelemhez legközelebb álló kor – volt a legnehezebb. Lássuk a kialakult elnevezéseket:

 

 

 

Kossuth Lajos tanulmányának borítója

 

Az emberi történelmet is magában foglaló diluvium szót 1670-ben javasolta egy itáliai tudós, Agostino Scilla, valamint a neves angol paleontológus, William Buckland 1823-ban. William Daniel Conybeare és John Phillips chilei, perui és mexikói utazásáról szóló könyvükben meghatározták a legkésőbbi tercier részeit, név szerint a diluviumot és az alluviumot. Ezzel egy időben párhuzamosan Johann Gottlob Lehmann egy másik elnevezést próbált meghonosítani. A legelső, egyben legkorábbi kor a legősibb hegységek csoportja, vagyis a primitív hegységek, ezt követte a Flötzgebirge vagy vízszintes hegységek csoportja (másodlagos, szekunder hegységek) és legutolsó helyen a késői felhalmozódások állnak. Lehmann földtani elgondolásait követve Abraham Gottlob Werner a különböző keletkezésű és típusú kőzetekre használta a primer, szekunder és tercier kifejezéseket.

A földtan német iskolájától eltérően az olasz iskola jeles tagja Giovanni Arduino négy rétegtani „fokot” vagy rendet határoz meg az Alpok kőzetei alapján. Elsődleges vagy primer rend (monti primeri) a fosszíliák nélküli vulkanikus kőzeteket jelölte. A másodlagos vagy szekunder (monti secondari) rend az ősmaradványokban gazdag mészkőrétegeket jelöli. A harmadlagos vagy tercier (monti terziari) egység a kevesebb fosszíliákat tartalmazó rétegeket jelölte, míg a negyedleges vagy kvarter rétegek (quatro ordine) a Pó-alföld feltöltődéssorozata.

Arduniót követően a kvarter teljesen feledésbe merül, mígnem Jules Desnoyers francia geológus újra felfedezte. A Szajna völgyében fellelhető tengeri üledéken fekvő fiatalabb folyami üledékre használta a kvarter szót.

A XIX. század elején a német iskola egy újabb jeles tagjának köszönhetően beépül a geológia nomenklatúrájába a diluvium szó. E jeles tudós Carl Christoph Vogt volt, aki a jégkorszakról írt – magyar nyelvre is lefordított – monográfiájában használta e kort jelző kifejezést. „…hogy azon időben a flóra és fauna, a növény és állatvilág ép oly zord hidegben tengődött mint jelenleg a magas északi tájakon”, és ennek az időszaknak a legjellegzetesebb maradványait a „diluvium nevét viselő rétegek” őrzik.

 

 

„…közép-Európa diluviál képletei oly korszakban támadtak, mikor a klíma tökéletesen más volt… Az ember megjelenése és a már kihalt ősállatokkal való együtt létezése erre a korszakra, az úgynevezett jégkorszakra egész bizonyossággal visszavihető.”

Vogt írásának köszönhetően Pávay Endre 1871-ben megjelenő Negyed-korszak vagy az ember uralmi korszaka című értekezésében használta a diluvium-alluvium elnevezést.

„…az Ember uralmi korszaka »antropozóikum, Époque quaternaire ou la Période antropozoique«…Ezen nevezet alatt mind azon képződményeket értjük, melyek a harmad-korszak befejezte után keletkeztek. Két csoportra szokták osztani özöny és áradmány – azaz diluviális és alluviális csoportra.”

A jeles magyar geológus, Szabó József (1893) is a diluvium-alluvium alapján tagolta a negyedidőszakot. Magyarországon még a XX. század közepén is használatban volt a diluvium-alluvium elnevezés, még Gaál István geológus is használta az 1923-ban megjelent, A Föld története, valamint az 1939-ben megjelent A Föld és az élet története című munkáiban. Tagolása során a diluviumot a „kihalt ember-fajok”, az alluviumot pedig az „élő ember-fajok” korának nevezte.

Ilyen történeti háttere volt a negyedidőszak tagolásának. Hazánk neves földtudományi szakembereit Kossuth – tudományos rangfokozat hiányában – jeles ötletekkel látta el a tagolást illetően.


II. A negyedidőszak tagolása


Igen nagy tájékozottságot és ítélőképességet árul el Kossuth földtani megállapítása Az Aggteleki-barlang mint őskori temető című kritikai hangvételű mű IX. fejezetében. Részletesen kitér két kor helytelen használatára. „Többször fordult elő Nyáry becses munkájában is a pleistocean elnevezés. Szeretném ha a geológusok ezt a szót kiküszöbölnék, mert földtani tekintetben zavart okoz, régészettani tekintetben pedig semmit sem magyaráz.”

A pleisztocén kort Charles Lyell hozta forgalomba 1839-ben. E szó tulajdonképpen egy rövidítés, az újabb pliocén (a harmadkori korok legifjabbja) helyett. A nagy-britanniai paleontológus, Edward Forbes tekintélyének köszönhetően elfogadták a pleisztocén kronológiát, de másik időbeni értelemben. Forbes és követői a harmadkor utáni (quaternaire) osztály alsó korára alkalmazzák, amelyet post pliocaennek neveznek, míg Lyell és társai a harmadkori újabb pliocaent értik. Kossuth Lajos helyesen kitér arra, hogy a két jeles geológiai képviselő egyetértésének hiányában nem lehet eldönteni, hogy mikor is kell használni a pleisztocén elnevezést, valamint egyetért Lyellel abban, hogy helyesebb volna ezen kronológiai terminust elhagyni. A tanulmányban Kossuth nemcsak földtani szempontból közelíti meg a pleisztocén elnevezés kritikáját, hanem régészeti szempontból is. Itt kitér a klasszikus filozófus Leonhard von Spengel magyarázatára, miszerint a pleisztocén kor megfelel a paleolit kornak és a csiszolatlan kőkorszaknak. Kossuth szerint csak szószaporítás, hogy a pleisztocén és a paleolit egy és ugyanaz, de több tanulmányban is különböző formában használják, valamint a földtani korszakra sem ad választ a pleisztocén alkalmazása. Íme Kossuth szellemes okfejtése: „Ott van a palaeolit elnevezés, erről mindenki tudja hogy mit ért alatta a régészeti tudomány, ha a pleistocean ennek magyarázata akar lenni, hát biz az csak olyforma magyarázat, mint mikor az öreg bakakáplár ekként magyarázta meg az újoncznak a Vakparádé értelmét: Szamár te! A vakparádé vakparádé.”

Vagyis semmilyen formában nem ad magyarázatot rá. Kossuth tanulmányának mellékletében Nyáry választ ad a pleisztocén használatára. E szerint a kort mint geológiai fogalmat használta, amelyet neves kutatóktól (Forbes, Phillips, Gervais) kölcsönzött. Valamint választ ad a régészeti kérdésre is, miszerint William Boyd Dawkins barlangokról írt munkájában – amelyet Johann Wilhelm Spengel németre fordított – a paleolit kori leleteket pleisztocén kori képződményekben találták meg, ezért Dawkins a paleolit kort a pleisztocén korral azonos időre teszi, de ugyanakkor azt is tudni kell, hogy a paleolit kor nem minden népnél ugyanakkor ért véget. A megjegyzés végén pedig megköszöni Kossuth Lajos helyes észrevételeit.

A másik elnevezés, amellyel Kossuth nem ért egyet, az a diluvium szó. E szó a földtani fejlődéstörténet gyermekkorából származik, vagyis földünk történetének legfiatalabb, a neogént követő korának a megjelölése. Hogy mik is tartoztak e korba? A különböző keleti népek szájról szájra terjedő hagyományai, valamint a Biblia által is megörökített Noé és az özönvíz története. A diluvium névvel az osztrák és német geológusok a fiatalabb képződményeket jelölték, a franciák a quaternair, az angolok – Lyell után – a pleistocén kifejezést használták. Kossuth így foglalja össze a diluviumot: „Ez a szó azon időkből ragadt meg a földtani szótárban, mikor még morénák, sziklakarczolatok, vándorkőtömbök, s általában a jégárkor minden nyoma vízözön által magyarázott.”

Kifejti nézeteit arról, hogy e szó már rég elavult, ugyanis a földtudományok fejlődésével teljesen felesleges lett. E mondattal támasztja alá megfigyelését a helytelen névvel kapcsolatban: „Előítéleteket táplál; Noé diluviumjára emlékeztet, s azon olvasókat, a kik nem avatott szaktudósok, felkiáltani ösztönzi: „mit? Hát mégis hisznek a tudósok a világot elborító vízözönben?”

Valamint kifejti azt is, hogy el kellene hagyni e szót, mert még szakembereknél is olyan bibliai kifejezésekre ad alkalmat, amelyek zavaróan hatnak a hétköznapi olvasókra. Ilyen például: „Midőn a jégkorszak utolsó maradványai is eltűntek s diluviális iszapolások az ősvilág titkait földlepőkkel vastagon eltakarták, földgömbünk utolsó átalakulásával, mint a mesebeli phoenix, saját hamvaiból ébredt új életre a természet.”

A fejezet zárógondolatában pedig ismét visszatérnek Kossuth klimatológiai észrevételei. Véleménye szerint: „a jégkorszak utolsó maradványai teljességgel nem tűntek el [a jégtakaróra gondolt a pólusokon] – az élet nem szűnt meg a jégár-korszakban földünkön, csak vándorolt, helyet cserélt, a természet nem saját hamvaiból ébredt azután új életre, hanem folytatta régi életét – s földgömbünknek utolsó átalakulása nincs.”

Nagyon helyesen észrevette azt a tényezőt, hogy Földünk folyamatosan alakul, valamint kifejti azt is, hogy nem volt, és nem is lesz egész földünkre kiterjedő átalakulás. Erre példaként hozza fel Charles Darwin nézeteit, miszerint egy kataklizma sem érintette teljes egészében a Földet.

Megjegyzi, hogy a jégkorszak nem ért véget, és előreláthatólag a jövőben is lesz Európa nagy területeit is magában foglaló jégár korszak. Erre a csillagászati tényezők is következtetni engednek (Hágen, 2011a,b), az átalakulásra pedig egyes földrészek emelkedése (Skandinávia) és süllyedése.


III. A földtani nevezéktan változása


Száztizenkilenc év távlatából nézve Kossuth Lajos észrevételeit, arra a megállapításra jutunk, hogy az általa feleslegesnek ítélt nevezéktani kifejezések egyike kitörlődött, míg a másik napjainkban is tovább él. A XX. század elején a pleisztocén kor és a diluvium kor jelzőket együttesen használták, és ennek analógiájaként a jelenkort – az 1885-ös londoni geológiai konferencia után Paul Gervais közbenjárásának köszönhetően – holocénnel vagy pedig az alluviummal (legfiatalabb képződmények összessége, amelyek szemünk láttára keletkeztek, illetve keletkezésüknek a történelmi ember még tanúja lehetett) jelölték. Bár még 1939-ben is használatosak voltak Gaál István A Föld és az élet története című művében, illetve szerepeltek Vadász Elemér 1957-es könyvében (aki azért már használta az akkor újnak számító nómenklaturát is), a XX. század végén végérvényesen kitörlődtek a régmúlt időket idéző diluvium és alluvium szavak, de a Lyell által bevezetett pleisztocén mint a negyedidőszak (quarter) kezdő kora továbbra is él a jelenkorral (holocén) egyetemben.
 



Kulcsszavak: diluvium, pleisztocén, geológiai időskála, alluvium
 


 

IRODALOM

Bradák Balázs (2007): A negyedidőszak helye a geológiai kortáblán. Negyedidőszak és rokon kifejezéseinek, – diluvium, jégkorszak, neogén – születése... ELTE TTK, Természetföldrajzi Tanszék sperciális kollégium •  WEBCÍM >

Gaál István (1923): A Föld története. Történelmi geológia. Danubia, Budapest–Pécs

Gaál István (1939): A Föld és az élet története. A kir. m. Természettudományi Társulat, Budapest.

Hágen András (2011a): Kossuth Lajos és a klimatológia. Élet és Tudomány. 32, 1001–1004.

Hágen András (2011b): Kossuth Lajos éghajlati jövőképe. Légkör. 56, 2, 78–80 • WEBCÍM >

Kossuth Lajos (1883): Tanulmányok Báró Nyáry Jenő: Az aggteleki barlang mint temető czimű munkája felett. Franklin-társulat, Budapest • http://mek.oszk.hu/ 06100/06145/

Lyell, Charles (1990): Principles of Geology. University of Chicago Press Az eredeti kiadás 1830-ból: • WEBCÍM >

Nyáry Jenő (1881): Az aggteleki barlang mint őskori temető. (Monumenta Hungariae Archaeologica aevi praehistorici) Budapest

Pávay Elek (1871): Negyed-korszak vagy az ember uralmi korszaka. A kir. m. természettudományi társulat Évkönyvei, Pest

Szabó József (1858): Előadások geológia köréből. A kir. m. természettudományi társulat Évkönyvei, Pest

Vadász Elemér (1957): Földtörténet és földfejlődés. Akadémiai, Budapest

Vogt, Carl Christoph (1843): Im Gebirge und auf dem Gletschern. Verlag von Dent & Bassmann, Solothurn


 




 

1. ábra • A negyedidőszak tagolásai geológusok szerint (Bradák, 2007) <



 





2. ábra • A negyedidőszak tagolása Gaál István szerint (Gaál, 1923) <
 


 


3. ábra • A földtörténeti kortábla napjainkban <