Székely György akadémikus 1946-ban a Pécsi
Tudományegyetem Orvostudományi Karának elsőéves hallgatójaként
ismerkedett meg Szentágothai Jánossal, az Anatómiai Intézet akkori
igazgatójával, az anatómia tárgy előadójával. A tizenhét éven át tartó
közös munka, és a majd ötven éven átívelő barátság ott, a pécsi
előadóteremben kezdődött. Székely Györgyöt Gimes Júlia kérte az
emlékek felelevenítésére.
•
Szentágothai fantasztikus előadó volt. Olyan dinamizmussal és
lelkesedéssel beszélt, annyi érdekes dolgot mondott, hogy akkor is
ébren tartott, ha az előző éjszakát tanulással töltöttem. Reggel
nyolckor már ott ültem, mert az ő előadásait az embernek nem volt
szíve kihagyni. A tanterem mindig tele volt, és külön érdekessége volt
a dolognak, hogy sosem csak a szakmáról volt szó. Ezeken az órákon
különleges kulturális nevelést is kaptunk, hiszen Szentágothai hol egy
költőt idézett, hol azt magyarázta el, hogy egy bizonyos szerv
működése, és egy bizonyos zenemű között milyen párhuzam vonható. Igen
széles műveltsége volt, és mindig talált valami jó párhuzamot, ami
megfogott bennünket, aminek segítségével fontos dolgokat érthettünk
meg. Példát már nem tudok mondani, hiszen azóta majdnem 70 év telt el,
de az élmény megmaradt. És szinte át tudom élni az érzést, ami ott az
előadóteremben magával ragadott. Egyszer egy konferencián azt mondta
egy külföldi kolléga: „a Szentágothai nem előad, hanem lázít”. Mert
úgy beszélt, hogy egyszerűen képtelenség volt nem elhinni, amit
mondott.
Szóval Ön beleszeretett az anatómiába…
Nem az anatómiába, az idegrendszerbe. Fiatal medikusként ideggyógyász
szerettem volna lenni, sőt a pszichológia, pszichiátria is nagyon
érdekelt. Ebben a neves ideggyógyász professzornak, Környey Istvánnak
is szerepe volt, aki szintén nagy tudású, rendkívüli tanáregyéniség
volt.
A Szentágothaival végzett közös munka azonban
eltérített a neurológiától, és mire befejeztem az egyetemet, már az
volt a célom, hogy az Anatómiai Intézetben dolgozhassak. Tudja, akkor,
az ötvenes évek elején, a pártbizottság döntötte el, hogy ki hová megy
dolgozni, és engem eredetileg tüdőgyógyásznak akartak „delegálni”.
Végül hajlandók voltak hozzájárulni ahhoz, hogy az anatómiai intézetbe
kerüljek, hiszen az nem volt népszerű hely a végzett orvosok körében.
Mivel foglalkozott akkoriban?
Mi volt az a nagyon izgalmas, ami eltérítette
a neurológiától, és egyáltalán a gyógyítástól?
Mire elvégeztem az egyetemet, Szentágothai és köztem – legalábbis én
azt hiszem – egy szoros kapcsolat alakult ki. A háború után igen nehéz
volt az élet, én pedig nagyon fiatal voltam, és nagyon magányos. De
vele bármilyen problémámat megoszthattam, akár szerelmi gondokról volt
szó, akár arról, hogy a rettenetes inflációban hogyan lehet megélni a
percről percre értéktelenebbé váló pénzből. Sokat politizáltunk,
hiszen a csirázó demokrácia a szemünk előtt ment át kőkemény
diktatúrába, de Szentágothai ebben is segített eligazodni.
A munka szempontjából is szoros volt a
kapcsolatunk, hiszen az ő kezdeményezésére kezdtünk közösen az
idegrendszer fejlődésével foglalkozni, ami akkor egy nagyon új és
rendkívül érdekes terület volt. Békák, gőték, csirkék embrióin
kísérleteztünk, és azt vizsgáltuk, hogy ha a fejlődés bizonyos pontján
beavatkozunk, akkor az idegrendszerben milyen változások történnek.
Például volt olyan, hogy kipreparáltam a kis gőteembrió fél milliméter
nagyságú szemtelepét, majd fordítva visszahelyeztem, és a felnőtt
állat fordítva látott. Egy másik példa: a gerincvelő végtagokat
mozgató szakaszait egy végtaggal együtt fiatal embrió különböző
helyeire ültettük és megfigyeltük, hogy milyen változások történtek az
állatok mozgásában és mozgás-koordinációjában. Rengeteg variáció
adódott, egyik érdekesebb, mint a másik. Kísérleteink világszerte
érdeklődést keltettek, már ahová az eredmények híre eljutott.
Akkoriban ugyanis nem volt könnyű külföldi lapokban közleményeket
megjelentetni. Később, a politikai helyzet lazulása tágabb lehetőséget
nyitott nemzetközi kapcsolatok kialakítására, és sok meghívást kaptam
kongresszusokra és közös munkák végzésére.
Nagyon izgalmas volt az egész, nem csoda, hogy
mindez eltérített az ideggyógyászattól.
Ha jól értem, Szentágothai apa, báty,
barát, főnök volt egy személyben…
Hát valahogy így… Tudja, akkoriban a feleségével és két lányával az
intézet két kis szobájában – az egyik az intézet könyvtára volt –
lakott, ami területben az intézetnek körülbelül 20 százalékát
jelentette. Akkoriban ez volt a lakáshelyzet. Főbérleti lakáshoz csak
a Kossuth-díjjal járó tízezer forintért
|
|
jutott hozzá néhány év múlva. Tehát
fizikailag is nagyon szoros volt az összezártság, és a szó szoros
értelmében egy nagy család voltunk. Sokat kirándultunk a Mecsek
lankáin és erdeiben, egyrészt a mozgás kedvéért, másrészt azért, mert
kint a természetben szabadon beszélgethettünk, nem kellett attól
tartani, hogy megjelenik a fekete autó, és elvisz bennünket. De ezeken
a kirándulásokon nemcsak politizáltunk, nemcsak tudományról
beszélgettünk, hanem Goethe, vagy Arany idézeteket hallgattunk tőle,
versekről, regényekről, zenéről, festészetről beszélt, és mindez
óriási hatással volt rám, a lődörgő huszonévesre. Nagyon felnéztem rá.
Az ő hatására lett Bartók a kedvenc zeneszerzőm, és ő indított el a
festészet megértése felé is. Nem tudok úgy festeni, ahogy ő tudott, de
a festészetet tudom élvezni, és azt hiszem, hatására nagyon igényes
lettem a képzőművészettel kapcsolatban.
Ő beszélt rá bennünket arra, hogy tanuljunk
angolul, ami akkoriban szintén nem volt könnyű dolog. Kezdetben
titokban csináltuk, később pedig rektori hozzájárulással, amit azzal a
feltétellel kaptunk meg, hogy oroszból is vizsgázunk kellett.
Nem beszélt még Szentágothairól, a tudósról…
A laborom az ő dolgozószobája mellett volt. Ajtaját mindig nyitva
tartotta, mert a munka zsongására szüksége volt. Ha a mikroszkópban
látott valami érdekeset, kiszólt: „gyere be és nézd ezt meg”! Ilyenkor
mindig elmagyarázta, hogy mit látott. Következetes volt, precíz, és ha
észrevett valamit, nem tudott másra gondolni, nem tudott megnyugodni,
amíg meg nem értette.
Büszke vagyok arra, hogy ott voltam a
neuroendokrinológia születésénél, elmondom, mert kevesen tudják, hogy
ez hogyan is történt. Békapetékre volt szükségem, és ezért nőstény
állatokból hipofíziseket (agyalapi mirigyet) preparáltam, amelyeket
másik állatba ültettem át, hogy peteérést provokáljak. Egyszer, amikor
bejött, éppen ilyen preparációt végeztem. Megkérdezte: „na mit
csinálsz?” Mert rettentően kíváncsi volt arra, hogy mi történik
körülötte. De ez nagyon kreatív kíváncsiság volt. (Keresztury Dezső
mondta róla hogy tudásánál csak kíváncsisága volt nagyobb).
Hipofízist preparálok, – mondtam – mert petékre van
szükségem. – „Na mutasd…” – mondta, és odaült a preparáló mikroszkóp
elé. Nézegette, nézegette, majd így szólt: „nézz ide, mi van itt. Ha
megnyomom az állat hasát, a hipofízisből visszafolyik a vér az agyba,
a hipotalamuszba. Tehát a hipofízis a hipotalamuszból kapja a
vérellátását.” Annyira izgatta ez a kérdés, hogy egy másik kollégával
másnap már macskákon kezdte vizsgálni ezt, és leírták az ún. portális
keringés ma ismert formáját, amelyen keresztül a hipotalamusz
szabályozni képes a hipofízis elülső részének hormontermelését.
Kollégáim, Flerkó Béla, Halász Béla, Mess Béla,
akik már korábban is az endokrin szervekkel foglalkoztak, megkapták
Szentágothaitól azt a feladatot, hogy minél többet megtudjanak a
hipotalamusz és az endokrin mirigyek működése közti kapcsolatról. Az
intézetben ezen a területen nagyon sok érdekes eredmény született,
noha meglehetősen egyszerű szövettani eszközök álltak rendelkezésre.
Azután a külföldiek, elsősorban az amerikaiak rákaptak erre a témára,
modernebb technikáik segítségével megelőztek bennünket, és ők
gyűjtötték be a Nobel-díjakat a neuroendokrinológia területén.
Ezt a történetet azért meséltem el, mert több
mindenre is rávilágít. Egyrészt, hogy Szentágothai soha nem követő
kutatásokat végzett, hanem mindig új dolgok, megoldandó problémák felé
fordult. Másrészt, hogy nagyon jól kézben tudta tartani a csoportot,
és mindig érezte azt is, hogy kinek milyen feladatot adjon.
Hatan-nyolcan voltunk a szorosabb munkacsoportban, és igazi
közösségként működtünk; örültünk egymás sikerének és nem irigykedtünk,
nem titkoltuk egymás elöl az ötleteinket, és ha olyan dolgok jutottak
eszünkbe, amelyekkel a másik munkáját segíteni tudtuk, akkor azt
feltétlenül megosztottuk vele. Ez már akkoriban is ritkaság volt.
Amikor 1963-ban Szentágothai a Budapesti Orvostudományi Egyetem
Anatómiai intézetének igazgatója lett, Ön nem ment vele.
Mit jelentett az Ön számára az elszakadás?
Azért nem mentem Pestre, mert az idegrendszer fejlődésének területén
akkor már önálló kutatócsoportom volt, igen jó munkatársakkal, és igen
jól megszervezett háttérrel, különösen ami a kísérleti anyagok
biztosítását illeti. Budapesten ezek a lehetőségeim megcsappantak
volna.
De Szentágothaitól való elszakadásom nem volt igazi
elszakadás. Nem voltam úgy Pesten, hogy ne látogattam volna meg.
Előfordult, hogy a dolgozószobájában lévő sezlonon töltöttem az
éjszakát. Mindig megbeszéltük a bennünket foglalkoztató dolgokat,
készülő publikációinkat gyakran megvitattuk, kikértük egymás
véleményét.
Élete végéig barátok maradtunk, olyan barátok, akik
érzelmileg is nagyon közel álltak egymáshoz.
|
|