Jean-Jacques Rousseau konverzióit különös figyelemmel kíséri a filozófiatörténet. Nemcsak, nem is elsősorban a Vallomásokban drámailag leírt kálvinizmusról a katolicizmusra, majd viszont történő áttéréseket, hanem a konformista, modernizáció-párti – a „ Mama” sugallta, majd Denis Diderot barátságának hatása alatt – 1750 előtti álláspontról az antik republikánus eszmény felé fordulást, s tovább, a romantikus nacionalizmusokat megelőlegező, az elzárkózó etno-kulturális közösségek idealizálásáig. A „Mama” befolyása – ami nemcsak a katolikus konverzióban manifesztálódott, hanem Genf rigorózus-republikánus erkölcseinek levetkőzésében is – csak a párizsi szalonokba történő bejutásig tartott (ezek légköre egy ellentétes előjelű konverziót készít elő). Az előbbi dokumentuma az Episztola Parisot úrnak rossz versezete:

De drága jótevőm felfedé tévedésem,
Erkölcsim változását szükségesnek érzem
Lemondék mindörökre vad elveimről,
Minden belémnevelt előítéletről,
Melyet Genf gyermekkoromtól belémtölte,
Tanítván szigorú republikánus gőgre…

A Vincennes felé vezető úton (az ateizmus vádjával bebörtönzött Diderot baráti látogatása) történt „megvilágosodást” a Vallomásokból ismerjük: „Abban a pillanatban, amint ezt elolvastam, egy másik világ jelent meg előttem és más emberré váltam.” (Rousseau, 1962, 344.) Ez a másság meglehetősen hasonlatos Genf republikánus „előítéleteihez”, amiket a „Mamának” nem sikerült végképp eltörölnie: „Semmi mást nem láttam már nagynak és szépnek, csak azt, hogy szabad és erényes legyen az ember, szerencsének és közvéleménynek fölötte álljon, s beérje önmagával.” (Rousseau, 1962, 348.)

Ám már ez a megvilágosodásban gyökeredző elképzelés sem egységes: az erény és szabadság útja közösségi, politikai program, A művészetek és a tudományok haladásával az erkölcsök nemesbedését szembeállító Rousseau terve, míg az „önmagával beérő ember” Jean-Jacques, A magányos sétáló álma. A tudományok fejlődése, a művészetek tökéletesedése Mammon világába vezetett az Első értekezés verdiktje szerint, nem annyira a pusztán politikai elnyomás, mint a pénz zsarnoki uralma ölte ki az emberekből az antikvitás politikai erényeit, a hazaszeretetet és a hitet. „Mivé lesz az erény, ha az a célunk, hogy mindenáron meggazdagodjunk? A régi államférfiak folyvást az erkölcsökről meg az erényről szónokoltak, a mieink csakis a kereskedelemről meg a pénzről beszélnek”, a fogyasztói társadalomban „az ember az állam számára csak annyit ér, amennyit fogyaszt.” (Rousseau, 1978, 26.) A pénzközpontú világ a szabadságból csak a világkereskedelem szabadságát értékeli, szükségképpen szupranacionális, a hagyományos hitek rombolója, a gyermekeket a kozmopolita kultúra imádatára neveli az Európa-szerte egyforma kollégiumokban, ahol mindent megtanítanak – a holt nyelvektől a modern materializmusig –, de nem nevelnek hitre, hazaszeretetre. „A haza édes neve sohasem üti meg fülüket”, ekképpen „megvetően mosolyognak a haza és hit szó hallatán.” (Rousseau, 1978, 31.)

Rousseau ezt a mosolyt kívánta letörölni a hitetlen és hazátlan nemzedék arcáról, s paradigmaváltása lényege, hogy „törvényhozód ne közgazdász legyen, hanem moralista.” A másik kikötés, hogy ez a törvényhozó ne legyen Krisztus követője, ne akarjon „minden népeket tanítani”, abból az ősi bölcsességből kell kiindulnia, hogy „az idegen és az ellenség szavak szinonimák”, a „mi” törvényeink és isteneink szükségképpen ellenségei az „ők” világának, az ő szokásaiknak, erkölcseiknek, isteneiknek.

A modern meghasonlottság bázisa a kozmopolita kultúra és a világkereskedelem: ezek kialakulását kell megakadályozni azáltal, hogy minden nép, minden nemzet bezárkózik a maga hagyományaiba, idegen istenek kultuszát kizáró hitvilágába, racionális reflexiót nem tűrő előítéleteibe, szakralizált szokásrendszerébe. „Ami csak megkönnyíti az érintkezést a különböző nemzetek között, az nem az erényeket, hanem a bűnöket viszi el az egyiktől a másikig, és mindenütt megváltoztatja az éghajlatnak és a kormányzati formának megfelelő erkölcsöket” – írja az Előszó a Nárcisszoszhoz című korai művében (Rousseau, 1978, 47.).

A reflektálatlan szokások, a százszorszent hagyományok elleni támadások – mi rosszabb: gúnyolódások – nagymesterei a modern, magát felvilágosodottnak nevező filozófia képviselői, és a tradicionális életformát a természettudományos racionalitás nevében aláásó tudósok. „Valamennyi erkölcsös népnek, amely tiszteli törvényeit, és régi szokásait nem akarja kifinomultabbakkal felváltani, nagy gonddal kell védekeznie a tudományok, s kiváltképp a tudósok ellen, akiknek ellentmondást nem tűrő, dogmatikus elvei hamar megtanítanak a szokások és a törvények megvetésére, s egy nemzet sohasem tehet ilyet erkölcsi romlás nélkül… Mert a szokások a nép morálja…” (Rousseau, 1978, 54.)

Ugyanezt a „szellemi önvédelmet” képviseli a Levél d’Alambert-nek a színházakról (1758) koncepciója: kizárandó a „romlatlan” Genfből a Voltaire és az enciklopédisták által szorgalmazott színház a maga destruktív, kozmopolita szellemiségével (és e kizárásnak csak egyik oka a puritán színházellenesség, mely Kálvin városában nemcsak vallási, hanem nemzeti hagyomány is), olyan tradíciókat kell keresni vagy teremteni(!), melyek képesek megakadályozni a világpolgári szempontú filozófia és művészet behatolását a kis köztársaságba. A kálvinista hitelvek mellett erre egy par excellence pogány hitvallás – a már A művészetekről és a tudományokról szóló értekezésben is meghatározó spártai katonai erények és a római patriotizmus eszménye – invokációja alkalmas. A klasszikus katonai parádék és a falusi népünnepélyek kontaminációjaként előállított nemzeti ünnepek lényege a szubjektum-objektum azonosság: ahogy a polgár nem különböztetheti meg magát polgártársaitól, a felvonuló személye és a felvonulás nézője is azonos: „Állítsatok fel a tér közepére egy virágokkal felékesített rudat, gyűjtsétek köréje a népet, s kész az ünnep. Ha többet akartok tenni, intézzétek úgy, hogy maguk a nézők legyenek a látványosság, hogy ők maguk legyenek a szereplők és mindenki önmagát pillantsa meg és önmagát szeresse polgártársaiban, mert így lesz a legtökéletesebb egység közöttük…” (Rousseau, 1978, 450.)

A polgártársak szeretete nem része, hanem ellentéte az egyetemes emberszeretetnek: erről szól A társadalmi szerződésről híres-hírhedt „a köztársasági nem lehet keresztény” kijelentése. Ám van Rousseau-nak – illetve a maga alkotta megkettőződésnek megfelelően Jean-Jacques-nak – egy olyan hitvallása A magányos sétáló álmodozásai részeként, melytől messze esik minden politikai megfontolás, államvallási előírás, kötelező kollektív kultusz, mert csak egyes szám első személyben megfogalmazható, csak az Én szubjektív érvényességével vallható. Ennek motívuma is a felvilágosodás filozófusaival való vita intellektuális patthelyzete, de a morális megváltás igénye kizárólag individuális, a kollektivista illúziók kizárásával. A társadalmi szerződésről törvényhozója halállal fenyegeti „a törvény előtt hazudó ateistát”, a magányos sétáló inkább menekül az ateisták szellemi – de legalábbis szellemességi – fölénye elől, a szkepszis szomorú filozófiájától: „Akkoriban a modern filozófusok között éltem, akik vajmi kevéssé hasonlítottak a régiekhez. Ahelyett, hogy eloszlatták volna kételyeimet, és kiemeltek volna a bizonytalanságból, megrendítették mindama bizonyosságot, amelyet a számomra fontos kérdésekben már elérni véltem: az ateizmus vérmes hirdetőiként, parancsoló dogmatikusok módjára, semmilyen kérdésben nem tűrték harag nélkül, hogy valaki másképp merjen gondolkodni, mint ők.” (Rousseau, 1997a, 36.) A másként másként gondolkodókat köreikből kiátkozó másként gondolkodók modern képlete azonban más megoldást kínál, mint a neopogány politikai vallások kollektivista kiútja: a magányos moralista a szubjektivista lelkiismeret-invokációjához menekül, melynek érvényességét nem vonhatja kétségbe a filozófiai szkepszis intellektuális fölénye, de nem igazolja az államvallások szükségességét hirdető politikai haszonelvűség sem.

Az Emil szavojai káplánjának hitvallása Jean-Jacques magányos hitét összegzi: „Hiszem tehát, hogy a világot hatalmas és bölcs akarat kormányozza. Látom ezt, azaz inkább érzem, s ez elegendő ahhoz, hogy tudjam. De vajon ez a világ örökkévaló-e vagy teremtették? Van-e a dolgoknak egyetlen alapelvük? Avagy kettő vagy több van-é? És minő a természetük? Minderről semmit sem tudok, s mit bánom én!” (Rousseau, 1997b, 201.) A kanti típusú antinómiákat Rousseau is a gyakorlati ész, azaz az erkölcs szférájában oldja fel, a moralitás megalapozásához szükséges posztulátumok segítségével. Az emberi természet kitűntetett voltát eme kitüntetettség tudata igazolja: „Mi nevetséges van abban a gondolatban, hogy mindent énnekem teremtettek, amikor én vagyok az egyetlen, aki mindent magamra tudok vonatkoztatni?” (Rousseau, 1997b, 202.) Az autonóm lelkiismeret létét az bizonyítja, hogy az ellentétes feltételezés erkölcsileg elfogadhatatlan: „Ha a lelkiismeret az előítéletek terméke, akkor kétségkívül nincs igazam, és nincs bebizonyított erkölcsiség.” (Rousseau, 1997b, 203.) S itt olvashatjuk egy lábjegyzetben a „gondolkodó anyag” Locke-féle feltevésének Voltaire által népszerűsített tézise kapcsán a kortársi materializmus nem szellemtelen kritikáját: „Nekem úgy tűnik fel, hogy a modern filozófia korántsem azt állítja, hogy a sziklák gondolkodnak, hanem ellenkezőleg, felfedezte, hogy az emberek nem gondolkodnak.”

Az erény és a boldogság korrelációja – illetve annak hiánya – kapcsán is igen eredeti a szavojai vikárius vallomása: ami Epikurosz óta a gondviselés, a jóakaratú és mindenható Isten létezése elleni érv volt, az itt a legfőbb istenbizonyíték: „Légy igazságos, s akkor boldog leszel! Ámha a dolgok jelenlegi állását nézzük, akkor ebből semmit sem találunk. A gonosz virul, míg az igaz embert elnyomják.” (Rousseau, 1997b, 205.) Ám éppen ezért kell posztulálni a lélek halhatatlanságát és a túlvilági igazságszolgáltatás létét: erkölcsi lehetetlenség, hogy az erény balszerencséje és a bűn virágzása sade-i képlete örökkévalóan igaznak bizonyuljon. „Ha a lélek halhatatlan, akkor túlélheti a testet, s ha túléli őt, a gondviselés igazolva van. Ha nem lenne egyéb bizonyítékom a lélek anyagtalanságáról, csupáncsak az, hogy a gonosz diadalmaskodik ezen a világon, míg az igaz embert elnyomják, már ennyi is elég lenne ahhoz, hogy elvessem minden

kételyemet.” (Rousseau, 1997b, 206.) A kétely kiküszöbölése azonban nem racionális döntés, hanem emocionális szükséglet: „A lelkiismeret megnyilvánulásai nem ítéletek, hanem érzések.” (Rousseau, 1997b, 212.) Az ítéletekről szóló vita elvileg lezárhatatlan, nincs racionálisan cáfolhatatlan bizonyíték, megkérdőjelezhetetlen érvelés: ez a filozófusok felségterülete. A hívőé az érzelmi bizonyosság: „amit jónak érzek, az valóban jó, amit rossznak érzek, az valóban rossz.” A jó és rossz emotív megkülönböztetése azért tévedhetetlen, mert a lelkiismeret diktátuma: „Lelkiismeret, lelkiismeret! Isteni ösztön, halhatatlan égi szózat, egy tudatlan és korlátozott, de értelmes és szabad lény biztos vezetője, csalhatatlan bírája jónak és rossznak, Te teszed az embert Istenhez hasonlóvá!” (Rousseau, 1997b, 213.)

A lelkiismeret diktálta szubjektív bizonyosság nemcsak a magánmoralitás, hanem a hittételek világára is kiterjed. A hitviták pszeudo-racionális argumentációját felülírja a lelkiismeret intuitív igazsága, az érzelmi bizonyosság által támogatott vallás szubjektív kétségbevonhatatlansága, a személyes hitvallás gyakorlati csalhatatlansága. Rousseau igen meglepődött – vagy legalábbis meglepetést színlelt –, midőn Beaumont érsek a szavojai káplán hitvallásáért kiátkozta (igaz, ekkor már nem nagyon volt miből, mivel 1755, a Genfi Köztársaságnak ajánlott Második értekezés – az egyenlőtlenség eredetéről óta ismét reformátusnak tekintette magát). Hisz ő enciklopédista exbarátaival ellentétben őszintén hívő, Voltaire kiterjedt levelezésében egyenesen Jean-Jacques megtéréséről ad hírt. Csakhogy ez a megtérés egyáltalán nem a hagyományos hitekhez való visszatérést jelentette (ezt a legbutább berni lelkész is felfogta, midőn katolikus kollegáihoz hasonlatos anathémával illette a vikárius vallomását), hanem az Istenhez való merész ÉN–TE viszony szinte buberi pátoszú posztulálását. Ez bizony fölöslegesé tesz minden emberi – azaz egyházi – közvetítést a hívő és istene között. A „mennyi ember Isten és énközöttem!” (Rousseau, 1997b, 219.) jajkiáltása radikálisabb támadást jelent minden intézményesített istentisztelet ellen, mint Voltaire hírhedt „Écrasez l’Infame!” jelszava: amit el kell pusztítani, az legalább létezik, ám ami fölösleges – mint Rousseau hitvallója és az ő Istene közötti közvetítés – az nincs is.

Persze a szavojai káplán nem tagadja a különböző nemzeti vallások, külső kultuszok politikai szükségességét. „A különböző vallásokat, valamennyit úgy tekintem, mint üdvös intézményeket, melyek minden egyes országban egyöntetűen írják elő, hogyan kell Istent nyilvános szertartással tisztelni. Valamennyit kellőképpen indokolttá teszi az éghajlat, az államforma, a népszellem, vagy valami egyéb helyi ok, melyek révén inkább az egyik, mint a másik vallást választják, korok és tájak szerint. Az igazi vallás a szív vallása.” (Rousseau, 1997b, 228.) A „szív vallása” – akármennyire is a modern filozófiával való lélektani küzdelem terméke – egy nagyon fontos dologban megegyezik a felvilágosodás szellemével: az individuum és az emberi nem éppoly közvetlen kapcsolatban áll egymással, mint a hívő és az Isten. Minden tradicionális tekintély, hagyományos intézmény- vagy szokásrendszer csak gátja az „egyetemes erkölcs” érvényesülésének, mely az egyes embert az emberi nemhez elszakíthatatlan kötelékkel láncolja hozzá. Ezt a szellemi szerződést, természetjogi tanítást – mely a sztoától a tomizmuson keresztül a modern emberjogi doktrínákig tart – mondta fel Rousseau A társadalmi szerződés első változatának az emberi nem egyetemes társadalmáról szóló fejezetének „a kozmopolita filozófusokat” kritizáló passzusával. „Az egyetemes társadalmat különös társadalmaink nyomán gondoljuk el… voltaképpen csak azután kezdünk emberré válni, hogy már polgárok vagyunk. Amiből látható, mit kell gondolnunk az állítólagos világpolgárokról, akik a hon iránti szeretetüket az emberi nem iránti szeretetükkel igazolják…” (Rousseau 1978, 616.) Nincs ”QUOD SEMPER UBIQUE ET AB OMNIBUS”, mindenkire, mindig és mindenütt érvényes természetjogi norma, csak konkrét közösségek, politikai államok és nemzetek pozitív törvényei, szokásai és szentségei léteznek. Az istenek követik a nemzeti megosztottság, a törzsi gyűlölködések logikáját: mivel Krisztus az egész emberiség megváltója akart lenni, kiesik Rousseau ideális köztársasága lehetséges törvényhozói közül – a magánmoralitásnak is csak addig lehet szent kánonja, míg létre nem jön az a republikánus éthosz, mely „a magunk-alkotta törvényeknek való engedelmességet” azonosítja az erénnyel. „De hibázom, amikor keresztény köztársaságról beszélek: az egyik szó kizárja a másikat.” – olvashatjuk A társadalmi szerződésről a Polgári vallás című fejezetében (Rousseau 1978, 603.).

A kereszténység éppen univerzalisztikus szellemisége miatt alkalmatlan a patrióta erényeken alapuló köztársaság államvallása szerepére: „A kereszténység természeténél fogva egyetemes vallás, amely semmi kizárólagossággal nem bír, semmi lokális elvet nem ismer el, ami inkább megfelelne az egyik vagy a másik nemzetnek. Isteni alkotója minden embert magához ölel határok nélküli emberszeretetében, azért jött, hogy eltörölje a nemzeteket elválasztó határokat, hogy az egész emberi nemet egyesítse a népek testvériségében.” – írta a polgárháború küszöbén álló polgártársainak a Hegyi levelekben (Rousseau, 1964, 707.). Voltaire azért adta ki a „Pusztítsátok el a Gyalázatost!” jelszavát, mert a katolikus egyház eltávolodott ezen egyetemes emberszereteten alapuló eszményektől, Rousseau azért száműzné a keresztényeket (az ateistákkal együtt!) ideális köztársaságából, mert a keresztény karitász alkalmatlan a kizárólagos hazaszeretetre épülő republikánus erkölcs megalapozására, ahogy a hagyományos humanizmus is: „A hazaszeretet és a humanizmus összeegyeztethetetlen erények egy emberben, még inkább egy nemzetben. A törvényhozó, aki mindkét értéket meg akarja őrizni, mindkettőt el fogja veszíteni.” (Rousseau, 1964, 704.)

A lengyel kormányzatról koncepciója szerint „egy lengyel húszéves korára nem lehet ember, mert teljes egészében lengyelnek kell lennie” (Rousseau, 1964, 966.) – csak így lehet elérni, hogy „egyetlen lengyel se válhasson orosszá”. De európaivá sem szabad válnia: az egyetemes európai kultúra – a kereszténység, a humanizmus és a felvilágosodás hagyománya – alkalmatlan a nemzet szellemi önvédelmének megszervezésére. Erre csak a nemzeti nevelés képes, melynek lényege a kozmopolita kultúrától való elszigetelődés, a nemzeti hagyományok szakrális tisztelete és a nemzeti szokásokkal való reflektálatlan azonosulás: „Fent kell tartani vagy vissza kell állítani a régi szokásokat, és megfelelő új szokásokat kell bevezetni, melyek kizárólagosan lengyelek. Ezek a szokások, legyenek bár önmagukban közömbösek, vagy akár rosszak is, mindig azon előnnyel járnak, hogy a lengyelekben ébren tartják a szülőföld szenvedélyes szeretetét, és természetes viszolygást keltenek bennük az idegenekkel való keveredés iránt.” (Rousseau, 1964, 962.)

Az idegenektől való viszolygás vallása nem lehet a „docete omnes gentes” krisztusi parancsát követő kereszténység, csakis a választott nép mítoszán alapuló zsidó öntudat megteremtőjének, Mózesnek a vallása, aki „hogy megakadályozza népének a más népekkel való keveredését, olyan erkölcsöket és rítusokat kényszerített a zsidó népre, melyek lehetetlenné tették a más népekkel való érintkezést. Túlhalmozta őket kényelmetlen rítusokkal, különleges ceremóniákkal, mindent megtett, hogy a zsidók mindörökre idegenek maradjanak a többi ember között: a testvériségnek mindama köteléke, melyet saját népe tagjai közé vont, megannyi korláttá válik a más népekkel való kapcsolatépítés során, minden arra szolgál, hogy elválassza népét a szomszéd nemzetségektől és kizárja a népek keveredését.” (Rousseau, 1964, 957.) Ami a katolikus lengyelek esetében sem lehetetlen: az ortodox oroszok és a protestáns poroszok (a Lengyelországot felosztó nagyhatalmak) között a katolicizmus nem a nevében szereplő egyetemességet jelenti, hanem a nemzet vallását az idegen hitek ellenében.

Rousseau ráérzett arra, hogy a pogány patrióta erényeknél is hatásosabb a zsidó identitásőrzés csodája: „Sion leromboltatott, de gyermekei nem vesztek el: megőrizték magukat, sokasodnak és szaporodnak, elterjesztik fajukat az egész földön, és mindenütt megismerik egymást, minden nép között megélnek, de egyetlen néppel sem keverednek, nincs többé vezérük, de megmaradt a nép, nincs többé hazájuk, de ők még mindig honpolgárok.” (Rousseau, 1964, 960.) Ez különben a romantikus nacionalizmus paradigmája is Verdi Nabuccójától Madách Mózes-éig: ami a XX. századi antiszemitizmus fő vádpontja lesz, a XIX. század elnyomott nemzetei számára a nagy történelmi példa.

Ami azonban éppoly távol esik „a szív vallásától”, Jean-Jacques hitétől, mint minden pozitív vallás, mely a hívő és az Isten közé álló emberek alkotása. Rousseau ilyen államvallási intézmények kialakítására vállalkozott, de ahogy Jean Starobinski, a kiváló Rousseau-kutató írta: „Rousseau olyan államról álmodott, melyben Jean-Jacques többé nem álmodozhatott volna.” De Rousseau maga is megfogalmazta életműve ezen antinómiáját Politikai töredékeiben: „Az emberi nyomorúság oka az az ellentmondás, mely helyzetünk és vágyaink, kötelességeink és hajlamaink, a természet és a társadalmi intézmények között fennáll. Tegyétek az embert eggyé, mert csak így tehetitek boldoggá. Adjátok teljes egészében az államnak, vagy hagyjátok meg egészen önmagának, mert ha megosztjátok a szívét, széttöritek.” (Rousseau, 1975, 255.)
 

Kulcsszavak: felvilágosodás, ellenfelvilágosodás, vallási szubjektivizmus, államvallás, nemzeti hitvallás, nacionalizmus, kozmopolitizmus-kritika, emotív etika, republikanizmus
 

IRODALOM

Rousseau, Jean-Jacques (1962): Vallomások. (ford. Benedek András – Benedek István) Magyar Helikon, Budapest.

Rousseau, Jean-Jacques (1964): Lettres écrites de la Montagne, Considerations sur le Gouvernement de Pologne. In: Rousseau, Jean-Jacques: Oeuvres completes III. Écrites politiques. Bibliotheque de la Pléiade, Paris

Rousseau, Jean-Jacques (1975): Politikai töredékek. (ford. Ludassy Mária) Gondolat, Budapest

Rousseau, Jean-Jacques (1978): Értekezések és filozófiai levelek. (ford. Kis János) Európa, Budapest

Rousseau, Jean-Jacques (1997a): A magányos sétáló álmodozásai. (ford. Réz Ádám Európa, Budapest

Rousseau, Jean-Jacques (1997b): Emil, avagy a nevelésről. (ford. Győry János) Papírusz Book, Budapest