„Nagyon szeretek előadni, nem mint tudóshoz illene, hanem mint ezt a színészről képzelem, hogy kábítószere a hallgatóközönség csillogó szeme és élvezetük üdvözítő beteljesülése” – idézi Szentágothai Jánost Halász Béla akadémikus, neuroendokrinológus, aki 1948-ban kezdte meg orvosi tanulmányait a Pécsi Orvostudományi Egyetemen, és akit Székely Györgyhöz hasonlóan elsőéves medikusként szintén rabul ejtettek azok a bizonyos legendásan lebilincselő előadások. Halász Béla tudományos pályája tulajdonképpen már másodéves medikus korában elkezdődött. Harmadéves korától belgyógyásznak készült, aztán mégis maradt az anatómiánál…

Első év végén jelentkeztem externistának Szentágothai professzor intézetébe, és másodéves koromtól rendszeresen bejárhattam dolgozni. Amikor másodév végén szigorlatoztam anatómiából, addigra már túlestem a kérdésen: „na, mi kárt tettél a tudományban?”. Szentágothai ugyanis gyakran így kérdezte meg, hogy mit csináltunk, egy-egy kísérlettel kapcsolatban mire jutottunk. Én kezdettől fogva neuroendokrinológiával foglalkoztam. Patkányok agyában parányi sértéseket ejtettünk, és azt vizsgáltuk, hogy ezeknek milyen hatásuk van a belső elválasztású mirigyekre. Szentágothai akkor vezette be a magyar idegtudományi kutatásokba az agycélzó készülékek alkalmazását. Patkánykísérleteimhez az első agyműtéteket ő maga végezte. Én a mellékvesekéreggel foglalkoztam, és miután akkoriban a vizsgálati módszerek igen kezdetlegesek voltak, a mellékvesekéreg aktivitását mindig úgy vizsgáltam, hogy szövettani metszeteket készítettem, a megfestett metszeteket nagyítókészülékkel kivetítettük, majd az érintett sejtrétegben lévő sejtek sejtmagjának nagyságát határoztuk meg. Voltak ugyanis már bizonyos adatok arról, hogy a sejtmag nagysága és a sejt aktivitása között összefüggés van. Pályám kezdetén sok ezer ilyen sejtmagot mértem meg. Eleinte Szentágothai nemcsak az agyi beavatkozásokat vezette, hanem az operált patkányok boncolásait is.
Annak ellenére, hogy igen jól éreztem magam Szentágothai intézetében, később a klinikai tárgyak igen nagy hatással voltak rám, és belgyógyásznak készültem. Hatodévesen már ügyeltem az egyik belklinikán, és tulajdonképpen már megvolt a lehetőségem arra, hogy a diploma megszerzése után ott dolgozhassak. Szentágothai tudott ugyan arról, hogy belgyógyásznak készülök, de hatodév végén egy nap összeszedtem magam, és bejelentettem: „Professzor úr, köszönök mindent, de belgyógyász leszek.” Erre ő azt kérdezte: „Így döntöttél?” Elbizonytalanodtam, habozni kezdtem, majd kisvártatva ezt mondtam: „Professzor úr, maradok.” És ott abban a pillanatban eldöntöttem, hogy nem belgyógyász, hanem anatómus leszek.

Miért gondolta meg magát? Szemrehányás vagy csalódottság volt Szentágothai hangjában?

Nem, szó sincs róla. Akkor ott leperegtek előttem az együtt töltött gyönyörű évek, a közös munka, a kirándulások, hogy mennyit fejlődtem, mennyi mindent tanultam tőle. Már publikációim is voltak.

És hogyan születtek azok az első publikációk?

Nekünk, zöldfülűeknek kéziratot kellett készítenünk, és azt neki odaadni. Ezeket a kézzel írt munkákat ő nem javította, hanem teljesen átírta, mert rengeteg javítanivaló volt rajtuk. Cikkeinkre azonban nagyon-nagyon ritkán írta rá szerzőként a nevét. Nagyon helytelenítette azt, hogy ő csak azért, mert intézetvezető, szerepeljen a publikációinkon. Voltak azonban kivételes esetek: ha úgy érezte, hogy a kísérletekből alapvető következtetéseket lehet levonni, akkor, hogy ezeknek súlyt adjon, javasolta, hogy ő is szerepeljen a szerzők között, ne csak zöldfülű ismeretlen legények állítsanak valamit. De még egyszer mondom, nagyon határozottan ellenezte azt, ami számos helyen követelmény volt akkor és ma is, hogy az intézetvezető neve az intézetből kimenő minden publikáción szerepeljen. Később az Akadémia elnökeként is többször hangot adott e véleményének.

De természetesen nem csak közleményt írni tanultam meg Szentágothaitól. Ő észrevétlenül belénk oltotta a tudomány tiszteletét, a kutatás vágyát, örömét. Tőle tanultam meg, hogy az embernek mindig pontosan tudnia kell, hogy milyen kérdés(ek)re keresi a választ, és ennek megfelelően kell a kísérleteket elvégezni. Sosem helyeselte azt a sokak által művelt kutatói stratégiát, hogy csináljuk ezt vagy azt, aztán majd meglátjuk, mi jön ki belőle. Szóval mi igyekeztünk mindig pontosan feltenni a kérdéseket, és azután értékeltük a kísérleteket, hogy milyen választ kaptunk.

Szentágothaitól tanultam meg azt is, hogy milyen fontos az eredmények interpretálása. Ő azt szorgalmazta, hogy ne egyszerűen csak leírjuk a megfigyeléseinket, hanem próbáljunk az eredményekből következtetéseket is levonni. Ő óriási fantáziával és szintetizáló képességgel megáldott ember volt, és az volt az egyik

legnagyobb tudósi erénye, hogy egy-egy eredményt látva szinte azonnal kész volt a fejében a teória, amely magyarázta a dolgokat. Miután kiválóan rajzolt és festett, mindig kitűnő illusztrációkkal szemléltette a következtetéseket.

1963-ban Székely professzor úrhoz hasonlóan
Ön sem ment Szentágothaival Budapestre…

Tudja, ez fel sem merült sem Szentágothaiban, sem bennem. A neuroendokrinológiai kutatásokat Pécsett maradt tanítványai, elsősorban tanszéki utóda, Flerkó Béla professzor, Mess Béla professzor és személyem, valamint munkatársaink folytatták.

Szakmai kapcsolatunk, barátságunk élete végéig megmaradt. Én az egyetem elvégzése után megnősültem. Szentágothai volt az esküvői tanúnk. Idősebb lányunknak ő a keresztapja. Több alkalommal vendégül látott bennünket vacsorára és mi is őket. Szóval családi és baráti kapcsolat is összefűzött minket. Nem jártam soha úgy Pesten, hogy meg ne látogattam volna.

1971-ben Budapestre kerültem, elnyertem a II. számú Anatómiai Intézet igazgatói állását. Attól fogva ismét szinte mindennaposak lettek a találkozásaink. Ma is megtiszteltetésként élem meg, hogy 1979-ben, amikor akadémikussá választottak, Szentágothai volt az egyik ajánlóm.

Még azt hadd említsem meg, hogy amikor a hetvenes években – nem emlékszem a pontos évre – Szentágothai felkért előadó volt a montreali nemzetközi élettani kongresszuson, szem- és fültanúja lehettem annak, hogy amikor az elnök felkérte őt előadásának megtartására, és az emelvényre lépett, viharos tapssal köszöntötték a részvevők. Márpedig ez kongresszusokon nemigen szokott előfordulni. Ez fantasztikus jó érzés volt.

Ebben a sorozatban beszélgettem már Hámori Józseffel és Székely Györggyel, de egyiküket sem kérdeztem Szentágothai vallásosságáról. Mélyen hívő ember volt, ugye?

Ez így van, és erről mi, a tanítványai nagyon korán meggyőződhettünk. Ugyanis Pécsett az ötvenes évek elején orvostanhallgatóknak rendszeresen tartott bibliaórákat, bibliamagyarázatokat. Sok medikus járt ezekre, én is. Abban az időben bibliaórákat tartani veszélyes és kockázatos vállalkozás volt. Ő éveken át vállalta ezt, mígnem – úgy emlékszem, Ernst Jenő professzor fellépésére – kénytelen volt ezeket beszüntetni. Hitéről így vallott: „Az istenhitemnek egyik legerősebb oszlopa és támasza az a csodálatom, hogy a világ, az élő természet milyen csodálatos berendezkedésű, milyen hajszálpontosan illeszkednek össze a legkülönbözőbb állatok, növények, tehát minden élőlény, akár a vízben, akár barlangok mélyén, akár a magas hegyeken, akár az Északi-sark közelében élnek is […] Ez a csodálatos harmónia és szépség, amilyennek én a teremtett világot látom, énbennem azt a gondolatot ébreszti, hogy ez nyilvánvalóan nem jöhetett létre magától vagy véletlenül, hanem emögött egy teremtő gondolata, egy teremtő akarata kell legyen.”

Élete utolsó évtizedeiben behatóan foglalkozott az agy – elme – tudat, s ezzel összefüggésben a keresztény hit kérdéseivel. Ezzel kapcsolatban egyik munkájában ezt írja: „A tudomány kizárólagos kompetenciája, hogy elemzi azt, ami Világegyetemünkben van, és ami van, annak mi az oka. Az isteni kijelentés pedig elsősorban arról szól, hogy ki a mindenség teremtője, és a természet élettelen, majd élő világának és benne a teremtő mű bekoronázásaként teremtett embernek mi a célja és a rendeltetése. Ezeket a kérdéseket a tudomány nemhogy megválaszolni, de feltenni sem tudja. Végre be kellene látnunk elsősorban a keresztényeknek, vagy a zsidó tradíció fenntartóinak, hogy nem feladatunk az egész emberi társadalom magatartásának szabályozása, hanem csak az, hogy bizonyságot tegyünk hitünkről és arról, hogy ez a hit boldogít már e földi életben is.”

Mint hívő keresztény ember, Szentágothai hitt a feltámadásban. Egyszer, egy angol filozófus Szentágothainak az agy szerkezetéről szóló előadása után megkérdezte tőle: „Ön most az agyról, az ember legfőbb szabályozó rendszeréről mint fizikai, biológiai rendszerről beszélt. Mi azonban egyszer meghalunk, az agyunk, mely letéteményese a személyiségünknek, gondolatainknak és kívánságainknak, elpusztul, sejtjei szétesnek. Miként tudja összeegyeztetni hitét tudományos kutatásainak eredményeivel? Hisz a feltámadásban?”

A válasz ez volt: „Kedves Barátom! Hiszek az apostoli hitvallás minden szavában. Hiszek a Mindenható Istenben és ha Isten mindenható, akkor semmi okom arra, hogy kétségbe vonjam, hogy Neki megvan a hatalma engem feltámasztani olyan formában, amit Ő megfelelőnek tart.”
 

Kulcsszavak: neuroendokrinológia, belső elválasztású mirigyek, publikáció, istenhit