Erőltetett menet

A közelmúltban jelent meg a Vince Kiadó gondozásában egy olyan történeti munka, amelyről – az elcsépelt szóhasználat dacára – joggal elmondható, hogy hiánypótló alkotás. A Bori munkaszolgálatosok címet viselő vaskos (mintegy 600 oldal terjedelmű) könyv ugyanis olyan tragikus témát helyez fókuszába, amelyet a modern korral foglalkozó történészek, szűkebben pedig a holokausztkutatók évtizedek óta szem előtt tartottak, bele-belekaptak, mégsem dolgoztak fel. Vajon miért?

Véleményem szerint elsősorban azért, mert a második világháborús kisegítő (zsidó) munkaszolgálat históriája az eddigi, hozzávetőlegesen öt évtized (az államszocialista rendszerben inkább eltűrt, és sajnos, azóta sem összefogott) kutatása dacára a mai napig rengeteg fehér foltot rejt, kevés a fogódzó. Igaz ez annak ellenére is, hogy a munkaszolgálat témakörében dicséretes résztanulmányok és szakkönyvek jelentek meg, itt elsősorban Karsai Elek és Szita Szabolcs történészek munkásságát kell kiemelni. Másrészt pedig azért, mert a szegényes szakirodalom mellett a Borral kapcsolatos források rendkívül vegyesek, szórtak, lappanganak, több ország levéltáraiban, múzeumaiban tanulmányozhatók, a vizsgálódás következésképpen nehézkes és lassú. Csapody Tamás munkájával a második világháborús hadtörténet (hiszen a munkaszolgálatos századok formálisan a m. kir. honvédség keretében működtek), illetve a holokauszt történetének, részint pedig a háborús köztörténetnek egyik fehér foltját kívánta tisztábbá tenni.

A mondottakból adódóan a szerzőnek nem volt könnyű dolga. Felmerül a kérdés, vagyon miért egy, a témával eleddig érintőleges viszonyba sem kerülő jogász-szociológus végzettségű társadalomtudós, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének adjunktusa indult neki ennek a nagyszabású feladatnak, és miért nem profi történészek, akik a második világháború, illetve a holokauszt történetét évek, évtizedek óta kutatják? Válaszra nem vállalkozhatok. Tény ugyanakkor, hogy a tudományosság jól járt, hogy Borra éppen Csapody Tamás talált rá, azért is, hiszen a szerző interdiszciplináris szemlélete, az empirikus források felhasználásának rutinja és azok összehasonlító elemzésének igénye a mai modern kort vizsgáló hazai történészek között – sajnos még – nem számítanak evidenciának. Jóllehet a szerző csupán 2005-ben kezdte meg vizsgálódásait, a kötet témakörében eddig megjelent negyven cikke, tanulmánya és forrásközlése mutatja beható ismereteit.

A forrásokat tekintve a szerző nemcsak a hagyományos kiadott forrásokat, levéltári kútfőket, de múzeumi gyűjteményeket, filmeket, sőt kiállítások dokumentációját, internetes anyagokat, magánhagyatékot (Radnóti Miklósné Gyarmati Fanniét) is hasznosított. Ennél is lényegesebb, hogy a Borral összefüggésbe hozható mindegyik, ma még élő szemtanút, köztük a föllelhető összes egykori munkaszolgálatos túlélőt megkereste, és lehetőség szerint interjút készített velük. Ezen – típusát és történeti értékét, súlyát tekintve egyaránt – sokféle forrás kiegyensúlyozott kezelése adja a kötet talán legfontosabb értékét, amelyeknek feltárása és értelmezése nélkül aligha lehetett volna hiteles képet adni a témáról. A felkeresett mintegy ötven magyarországi, szerb, német, osztrák, izraeli és amerikai közgyűjtemény pedig kétségtelenül masszív alapot ad mindehhez.

Ezek után érdemes szemügyre venni, miről is szól a kötet. A bori munkaszolgálat nem jelentett mást, mint a magyar honvédség kötelékébe tartozó zsidó (vagy a hatályos törvények szerint zsidónak minősített) magyar állampolgároknak, kisebb részben pedig egyéb, honvédelmi szempontból megbízhatatlanná fokozottaknak (jehovisták, nazarénusok és szombatisták) államközi megállapodások értelmében a náci fennhatóság alatt álló szerbiai Bor városában és annak környékén elhelyezett bányákban történő kényszermunkáját 1943 júliusa és 1944 nyara között. A munka ezen a körön jóval túllép, részben viszont kevesebbet nyújt. Kevesebbet azért, mert semmi esetre sem kapunk képet a bori munkaszolgálat egészéről. Vállaltan nem monografikus igényű feldolgozásról van ugyanis szó, hanem – amint Csapody Tamás az alcímmel hangsúlyozza is – fejezetek a bori munkaszolgálat történetéből, mely fejezetek megírásakor már korábban publikált cikkeire, tanulmányaira, forrásközléseire formailag is erőteljesen támaszkodott. Másrészről viszont lényegesen kitágítja a bori munkaszolgálat történetét. Sőt, ha szigorúan veszem, a kötet hat fejezetéből csupán egyetlen egy szól kizárólag Borról és a környező melléktáborokban folyó kényszermunkáról (a német földrajzi neveket követő München, Voralberg, Rhön, Westfalen, Innsbruck stb. altáborokról): az Orvosok és orvoslás Borban című rész, amely a legapróbb részletekig feltárja a gyógyászati lehetőségek, a balesetek és halálesetek, valamint az ott tevékenykedett orvosok személyes történetét. A további öt fejezet ellenben tulajdonképpen egy-egy olyan „mélyfúrás”, amely részben vagy egészben a Borból két ütemben elhurcolt néhány ezer szerencsétlen munkaszolgálatos kálváriájának, legyilkolásának történetét adja, vagy pedig a bori honvédkeret, illetve annak tagjainak sorsát követi nyomon. Érdekesek a témaválasztások. Külön fejezet szól Justus Pál irodalmár, szociáldemokrata politikus bori életéről (115–140.). Rendkívül tanulságos a Marányi Ede bori táborparancsnokról szóló terjedelmes rész (143–175.). Csapody Tamás ugyanis nemcsak a boriak kegyetlen második parancsnokának tevékenységét írta meg, de bemutatta, honnan indult, majd pedig miként lett

Antal Fehér álnéven az osztrák, később nyugatnémet szélsőjobboldali emigráció tagja. Esetében tehát értékes adalékokkal szolgál a háború utáni szélsőjobboldali emigráció történetéhez is. A kötet talán legfontosabb fejezete a Bori menet a Dunántúlon címet viseli. A szerző seregnyi tévhitet korrigál, még több ismeretlen eseménysort ír meg elsőként, világít meg eddig nem lényegesnek ismert történéseket, vagy más esetekben túldimenzionált problémákat rak helyre. Külön érdekessége a fejezetnek, hogy Radnóti Miklós sorsát kiemelten tárgyalja, figyelemre méltó igényességgel alkalmazva a forráskritika módszereit. A számtalan új ténymegállapítás között kiemelendőnek vélem a volt bori munkaszolgálatosok útvonalának dátumokkal egybekötött pontos megállapítását és a csoport maradványainak 1944 novemberében német lágerekbe (Flossenbürg, Sachsenhausen) deportálásának históriáját. A továbbiakban képet kapunk – elsődlegesen népbírósági jegyzőkönyvek alapján – a bori keret felelősségre vonásáról is (361–458.). Ehelyütt jól látható a bori munkaszolgálatban részt vevők egységben kezelése a szerző által: nemcsak az áldozatokról, de a gyilkosokról, tettesekről is van mondanivalója, lehetőség szerint feltárva utóbbiak motivációit és azt, miben és hogyan dönthettek volna másként. Megjegyzem, ezúttal különösképpen segítségére voltak jogi ismeretei. A könyv utolsó, hatodik, terjedelmes fejezetében veszi Csapody górcső alá az abdai exhumálás történetét (459–530.), amelynek keretében a számtalan sosem vizsgált dokumentum, jegyzőkönyvcsoport, levelezés stb. áttekintésével számba veszi, és kimerítően cáfolja a Radnóti Miklós esetleges túléléséről szóló legendákat is.

A kötet legjelentősebb eredményéről, az ismeretlen források feltárásáról (és készítéséről, elemzéséről) már szóltam. Szintén jelentős eredményt jelent számomra a személyesség. Minden témában felsejlik, hogy a szerző – helyesen – az állami, közigazgatási dokumentumok mellett, vagy még inkább azok előtt az oral history bizonyítékait ütközteti, s ahol több ilyen jellegű bizonyíték áll rendelkezésére, akár cáfolja általuk is az írott forrásokat. A kortársak és a munkaszolgálatos túlélők nemegyszer akár egymásnak is ellentmondó vallomásai hitelesítik, és egyben személyessé, közelivé teszik a bori rézbányák kegyetlen valóságát, a halálmeneteket, az abdai tömegkivégzést, a bori orvosok emberpróbáló munkáját, a többi résztémát és epizódot. S teszi mindezt a szerző logikus alfejezetekbe tagoltan, világos okfejtéssel, ahol szükséges, a szövegben tömör összefoglaló részeket közbeiktatva. A személyesség megnyilvánulása az is, hogy a szerző a kötet összes helyszínét maga is bejárta, azonosította, és ahol tudta, hitelesítette az ábrázolt bányákat, kórházakat, állomásokat, tömegsírokat. Ez véleményem szerint egyaránt nagyon fontos a tények felderítése okán, és a személyes élményekből (is) táplálkozó információ interpretációja szempontjából is, amit szemlátomást a szerző remekül kiaknázott. Nem zárkózik el a problematikus részek fejtegetésétől (mint például a Szerbiából különféle időpontokban és útvonalakon Újvidéken, Mohácson, Baján át Szentkirályszabadjára, majd 1944 novemberében Tarjánpusztára, innen Győrbe, Abdára, végül, akik az embertelen gyalogmenetet túlélték németországi koncentrációs táborokba hurcolt egykori boriak mindenkor változó számának higgadt mérlegeléséről) sem.

Érdemes szót ejteni a munka kézikönyv-funkciójáról. A hozzávetőlegesen kétezer lábjegyzetet rejtő könyv bibliográfiája egyfajta jól tagolt Bor-historiográfiaként is felfogható; ezt egészíti ki számos térkép, táboralaprajz és negyvenöt soha nem publikált és részletesen dokumentált fénykép. Végül, de nem utolsósorban, kiemelendő a kötet végi, az összes szereplőt bemutató annotált névmutató.

A kitűnő kötet értékéből nem von le, ha utalunk annak hiányosságaira is. Ide kívánkozik, hogy a szövegben rendszeresen ismétlésekkel találkozunk. Ezt a különálló fejezetek gondosabb szerkesztői munkájával korrigálni lehetett volna. További problémának érzem a könyv egészére jellemző pozitivista szemléletmódot. A szerző határtalan forrásmennyiséget mozgatott meg, aminek révén viszont Csapody minduntalan olyan adatmennyiséggel látja el olvasóját, hogy ezzel azt a benyomást kelti, mintha a „mindent minél részletesebben elmondani”, „ahogy valóban történt” rankei elve vezérelte volna. Egy történeti interpretációnak ugyanakkor nem lehet célja a minden egyes részletre (esetenként a rég meghaladott, téves stb. interpretációkra) való kitérés, sokkal inkább a források, adatok kellő rostálása révén a valóban fontosak meghagyása és azok súlyozott bemutatása. Teljes objektivitást elérni a történetírásnak úgysem lehetséges, a szelekció nem megkerülhető. Úgy érzem, ez az elv nem kellően érvényesül, és több esetben hovatovább az a kötet olvasmányosságát is rontja.

Kétségtelen ugyanakkor – ezt a közelmúltban tapasztalható médiaérdeklődés is jelzi –, hogy Csapody Tamás fontos könyvet írt a boriakról. A mű a szerző szándékai és a recenzens kívánalmai szerint ugyanakkor csak a kezdet ahhoz a hatalmas összegző munkához, aminek végeredménye a bori munkaszolgálat, a bori munkaszolgálatosok történetének – e kötetben is remekül megnyilatkozó, kiterjesztett szemléletű – nagymonográfiája lesz. Kívánom, hogy Csapody Tamás további kutatásaihoz a történészek részéről nagyobb figyelmet kapjon mind a szakirodalmi termés bővítését, mind pedig a szakmai segítségadást tekintve. (Csapody Tamás: Bori munkaszolgála-tosok. Budapest: Vince, 2012, 656 p.)

Szécsényi András
történész, muzeológus, Holokauszt Emlékközpont