Van-e a Társadalomnak mint egésznek
organizmusvédelmi rendszere?

Van-e a Társadalomnak mint egésznek organizmusvédelmi rendszere? Erre a kérdésre igyekszik választ adni Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor 2007-ben a Kossuth Kiadónál megjelent Túlélési stratégiák című könyvében. A biológia és az orvostudomány az egyén szervezetében már ismeri e védelmi rendszer létét, annak pontos működését viszont még nem. A társadalomtudósok számára egyelőre még a kiindulási pont is kérdés: létezhet-e védekezési rendszer, közös adaptációs módszer, ami a társadalom egészét képes megvédeni? A válaszhoz vezető út egyik mérföldköve lehet a Kapitány házaspár könyve. Az út hosszúságát és göröngyös voltát mi sem bizonyítja jobban, mint az a több mint tíz (vagy összesen inkább húsz) év, amit a könyv megírásába fektettek, és az a négyszáz vagy a jegyzetekkel együtt hatszáz oldal, amit „teleírtak”.

A Túlélési stratégiák egy par excellence társadalomtudományi mű: a felhasznált szakirodalom egyaránt merít az irodalom, a történelem, a pszichológia, a szociológia, az antropológia, a közgazdaságtan és a politológia tudományterületeiből. A könyv ennek a valóban széles merítésnek köszönhetően válhat például különösen fontossá a felső, de akár a középfokú oktatás számára is. A Túlélési stratégiák kézikönyv jellegét erősíti az is, hogy a könyv nem rövid, különösen akkor, ha a jegyzeteket is figyelembe vesszük. Márpedig ezektől – azt hiszem, a szerzők szándékával egyezően – nem lehet eltekinteni. Bár a fejezetek egymásra épülnek, külön-külön is jól olvashatóak és az olvasó igénye szerint felhasználhatóak.

A könyv nyolc nagy fejezetből áll, amelyek – ahogy az alcímekből is kiderül – a túlélési mechanizmusokat mindig egy-egy megközelítés mentén tárgyalják. Található a könyvben fenomenológiai, eszmetörténeti, etikai, funkcionalista, strukturális, dialektikus és végül történeti megközelítés is. A I. fejezet, ami a Huszadik századi adaptációs mechanizmusok, túlélési technikák címet viseli, egy kvalitatív kutatás idevonatkozó eredményeit mutatja be. Mintegy százhatvan interjú segítségével ismerhetünk meg huszonnégy megoldási módot és nyolc mintát, ami az egyént – válsághelyzettől függően – segíti a megfelelő alkalmazkodási technika kiválasztásában. Sok jó interjúrészlet mutatja még be, hogy az értékrendszer és a szocio-demográfiai helyzetből adódó különbségek hogyan befolyásolják a túlélési technikákat, illetve azokat a csapdákat, amelyek sikertelenné tehetik az alkalmazkodást.

A II. fejezet Elméleti alapkérdések 1. A jelenség körülírása címet viseli. Ebben a fejezetben az alapdilemma a következő: „A társadalomnak […] tapasztalataink szerint nincs olyan szubjektuma, amely nyilatkozhatna arról, hogy jól érzi-e magát. Így ezen a módon a társadalom válságait és azok elleni védekezését nem tudjuk megközelíteni.” (75.) Vajon ki és mikor állíthatja, hogy a társadalomban válsághelyzet van? Vajon a sok-sok egyéni tapasztalat és az egyéni helyzetek szubjektív válságként megélése összeadódhat-e, összeállhat-e úgy, hogy az a társadalom szintjén válik válsággá, és ami ellen a társadalomnak mint egésznek kell védekeznie? Az alapkérdés pedig az, hogy mi történik akkor, ha a társadalom egyes alrendszerei, ahelyett, hogy „az Egész érdekeit” védenék önálló mechanizmusokként, saját részérdekeiket kezdik képviselni, és ezzel az „Egészet” károsítják? Ebben az olvasatban a szerzők a társadalom szónak két jelentését különböztetik meg: a „Társadalom-egész” az emberek egyesülésének legszélesebb formája, maga az Emberiség, valamint a „társadalom”, ami egy a többi alrendszer közül, ami, mint „az emberek, mint társadalmi lények közössége) éppúgy részt vesz az egyensúlyteremtésben, válságkezelésben, mint a többi alrendszer” (96. kiemelés az eredetiben). A szerzők szerint a válságkezelő, illetve egyensúlyteremtő mechanizmusok a társadalom alrendszerben a legerősebbek és a Társadalom-egész szempontjából a legmeghatározóbbak.

A III. fejezet (Elméleti alapkérdések 2. Elméletek, iskolák és viták) mintegy az első két fejezet zárásaként igen részletes időutazás keretében mutatja be, hogy a társadalom alapcéljának tekinthető túlélést a különböző korokban milyen adaptációs mechanizmusok igyekeztek biztosítani, hogyan próbálták meg e közös célt a társadalom szintjén úgy szabályozni, hogy az az egyének számára is elfogadható, alkalmazható legyen. A mindenkori kihívást az egyensúly megtartása jelenti: „összeegyeztetni a társadalmi szabályozás közérdekét az egyéni megismerés, döntés és cselekvés mechanizmusaival; egyszerre keresi az egyén helyes és sikeresen alkalmazkodó viselkedésének lehetőségeit, és törekszik a társadalmi szabályozás közérdekének érvényesítésére.” (115. kiemelés az eredetiben) A fejezetet olvasva szinte kitapintható a folyamat, ahogy a társadalmi és egyéni nézőpont az idők folyamán egyre jobban szétválik, s az egyéni nézőpont a társadalmi kárára „önállósodik”. Egyben nyomon követhetőek azok a többé-kevésbé hatékony módszerek is, melyek szabályokkal, rendeletekkel és törvényekkel éppen ezt az „elveszített” összhangot igyekeznek megteremteni.

Az egyensúly megteremtésére vonatkozó kísérletek abból a meggyőződésből következnek, hogy az egyéni létnek a társadalom ad értelmet, azaz „az egyéni lét értelme a társadalmi lét (emberlét) értelméből magyarázható”. (157. kiemelés az eredeti szövegben) A könyv IV. fejezete (Adaptációnk alapjai, A nembeliség) azokat az érveket mutatja be példákkal is illusztrálva, amelyek azt igyekeznek bizonyítani, hogy társadalmi meghatározó van az egyének alkalmazkodási mechanizmusai mögött.. A szerzők szerint a kiindulópont az emberi Nem és nem az emberi individuum, ami csak egy azon emberi

tulajdonságok közül, amit magyarázni és megérteni kell. „Az emberré válással azonban éppen annak feltételei jöttek létre, hogy az ember saját csoportját »Nemként« tudatosítva az eredetileg létparancsként benne levő késztetéseket csoportcélokként érvényesítse…” vagyis „az emberré válás elsődleges sajátossága az, hogy az ember ’nembeli lénnyé’ válik…” (161. kiemelés az eredeti szövegben) A nembeliség fogalma számos gondolkodónál megjelenik. Ezek közül a könyvben részletesen megismerhetjük Platón, Kant, Durkheim, Mead, Spencer, illetve Marx és a marxizmus e témára vonatkozó nézeteit. A szerzőpáros számára az ideális eszmény és mérce a Humanizmus, ami mindenek felett és előtt az embert védi. A humanitás (az emberi életvédelem) pedig a Nem fejlődésének általános mércéje lehet. (Innen már „csak egy ugrás” lehetne a humanitás operacionalizálása és mérése!) A nembeliség etikájának alapjai az emberi élet védelme, a tolerancia és a szeretet, melyek mind a Nem minél egészségesebb továbbélését és túlélését szolgálják. „A Nem túlélése szempontjából a Nem minden egyénének túlélése fontos.” (203.) Elvben tehát az egyének túlélési erőfeszítései nem lehetnének ellentmondásban a Nem túlélésével, de nem tekinthetünk el attól a kettőségtől, azoktól a helyzetektől sem, amikor ezek az egyéni érdekek szembekerülnek a nembeliség etikájával, és felülkerekednek rajta. A nembeliség etikájának két összetevője: az aktív tagadása annak, ami a Nem szempontjából ártalmas, és az emberek közti szolidaritás. A válsághelyzetekben az adaptációt olyan technikák kell, hogy segítsék, amelyek végső soron a Nem érdekeit szolgálják.

A könyv mintegy második részeként tekinthető az V–VIII. fejezet. Ez a négy fejezet az adaptációt különböző aspektusokból vizsgálja. Az adaptációt megkönnyítő mintákról és mechanizmusokról szól az V. fejezet (Adaptáció – milyen szempontból? Mihez-hogyan?). A teljesség igénye nélkül néhány „szalagcím”: az önvédelmet és önfenntartást segítő stratégiák; a közös tudás és a hagyományok; az egyén egészséges öntudata, az optimizmus és a jövőperspektíva. Részletesen olvashatunk arról is, hogy hogyan adaptálódunk az életveszélyhez, a hatalomhoz vagy egyéni interperszonális viszonyainkhoz. A VI. fejezet az Adaptáció csatornáit tekinti át. A tizenhét külön pontban tárgyalt csatorna közé sorolják például a természetet, a civilizációt, az integrációt, a lázadást, a különböző kultúrák ötvözését, a közös tevékenységeket vagy éppen a tömegkommunikációt. Persze vannak átfedések is: a szolidaritás, ami a nembeliség etikájának egyik összetevője, elsősorban adaptációs stratégia és bizonyos helyzetekben (például nyomor) az adaptáció tudatos megerősítője. A forrás, ahonnét meríthetünk, a szerzők szerint kiapadhatatlan: „az emberi adaptáció egyik legnagyszerűbb sajátossága, hogy mindenből (és mindennek az ellentétéből is) képes olyan erőtartalékokat kinyerni, ami segítheti az egyének és csoportok adaptációját.” (293. kiemelés az eredeti szövegben) A VII. fejezet a Társadalmi adaptációról szól. Itt esik szó az adaptáció negatív következményeiről, a zavarokról és azok elhárítási módjairól. A VIII., egyben utolsó fejezet ismét időutazásra viszi az olvasót. Ezúttal a történeti példákon keresztül az adaptáció egyes lehetőségeit mutatja be. Nagyon érdekes és olvasmányos fejezet. Az ősi formáktól kezdve, az ázsiai termelési módon, az antikvitáson majd a középkoron és a 16–18. századon át jutunk el a 19–20. századig. A vizsgálódás során más aspektusból ugyan, de ismét azt követhetjük nyomon, hogy hogyan válik szét a Nem és az egyes ember adaptációja. Melyek azok az eszközök, amelyek segítségével biztosítva volt az egyensúly fennmaradása és a sikeres túlélés.

A könyv végére érve úgy érezzük, a szerzőknek a címben feltett kérdésre, ha csak részben konkrétan is, de sikerült optimistán válaszolniuk. Az emberiség eddigi története bizonyítja, hogy a társadalom alrendszer igenis segíti a Társadalom-egész, azaz az emberiség túlélését és fennmaradását. A könyvvel kapcsolatban azonban némi hiányérzetünk is van. A leírtakkal – ide vonatkozó tudománytörténeti tudás birtokában nem lévén – nem tisztünk vitatkozni. Egyszerű, de a társadalmi folyamatokra érzékenyen reagáló olvasóként viszont nagyon hiányzik a jelen helyzet kicsit részletesebb leírása, és az abból következő, saját jövőnkre vonatkozó stratégiák legalább vázlatos bemutatása.
A formára vonatkozó kritikai megjegyzésünket elsősorban a kiadónak címezzük: egy ilyen, tartalmában és terjedelmében is komoly anyag esetében nagy hiányosságnak tartjuk, hogy nem készült névmutató. A másik megjegyzés vagy inkább javaslat a szerzőknek szól: miután a szövegben sok helyütt a szerintük különösen fontosnak tartott részeket ők maguk is kiemelték félkövér vagy dőlt betűkkel, talán érdemes lenne megnézni, hogy nem lehetséges-e csak a kiemelt részekből egy rövidebb minikönyv változatot összeállítani. Az olvasói szokásokat figyelembe véve, szerintünk nagyon hasznos és sokak számára vonzó lenne egy ilyen rövidebb változat.

Ez az önmagában sem elhanyagolható szellemi munka a témát a továbbiakban feldolgozó kutatók számára nélkülözhetetlen és kikerülhetetlen alapmű. A szerzők számára pedig egy újabb kutatás kiindulási pontja, ami immár a kvalitatív megközelítés mellett kvantitatív adatok segítségével is megpróbálja feltérképezni a mai magyar társadalom túlélési stratégiáit, és megvizsgálja, hogy a különféle válsághelyzetekre az egyes társadalmi csoportok számára mi lehet a legjobb stratégia! Úgy véljük, egy ilyen könyvre szintén nagy szükség volna! (Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor: Túlélési stratégiák. Társadalmi adaptációs módok. Budapest: Kossuth, 2007)

Dávid Beáta – Albert Fruzsina
szociológusok