Az erőforrások szűkülésének főbb okai
Az emberiség élelmiszer-ellátása és annak biztonsága a harmadik
évezred küszöbén új kihívásokkal szembesül. Robert Malthus híres
tétele, amelyet az 1800-as évek elején fogalmazott meg, mely szerint
az emberiség létszámának növekedése mértani haladvány jellegű, míg az
élelmiszer-termelés növekedése ennek mértékétől messze elmarad, oda
vezet, hogy belátható időn belül súlyos élelmiszerhiány vár a Föld
lakóira. Ha az 1950-es évektől nem kezdődik meg az ún. zöld
forradalom, amelynek révén gyakorlatilag ötven év alatt meg lehetett
többszörözni a növénytermesztés hozamait, amelyek egyúttal állati
takarmányt is jelentenek (például: búza, kukorica, rizs), akkor az
emberiség létszáma meg sem közelíthette volna a hétmilliárdot. A „zöld
forradalom” tartalékai azonban ma kimerülőben vannak.
Az élelmiszer-ellátás alapját képező
növényibiomassza-termelésre új feladatok várnak, amelyek különösen
élesen rajzolódnak ki az ezredforduló óta. Ezek a következőkben
foglalhatók össze: az emberiség létszáma tovább nő, habár üteme kissé
mérséklődik a korábbi időszakhoz képest, kétségtelenül számottevő
marad, a nagy inercia miatt minden bizonnyal eléri a kilencmilliárdot.
Ha az emberiség döntően növényi táplálékokkal élne, az
élelmiszer-ellátás korántsem jelentene nehezen
megoldható feladatot. Az emelkedő életszínvonal következtében azonban
nő az állati termékek aránya és mennyisége a humán diétán belül, a
világtermelés gyorsan nő. A humán táplálkozási szerkezet súlypontjának
akár csak részleges átrendeződése növényi élelmiszerekből állati
termékekre azt jelenti, hogy sokkal több növényi termék kell egy-egy
ember ellátásához, mert az állati eredetű élelmiszerek megtermelése
négy-tízszeres növényibiomassza-felhasználással jár a transzformációs
veszteségek miatt (Horn, 2008).
Az 1. táblázat
mutatja az állati eredetű élelmiszerek arányának növekedését az emberi
táplálkozásban, az egy főre eső GDP növekedésének hatására.
Kiegészítésképp megjegyzendő, hogy olyan esetekben, amikor az egy
családra eső éves GDP 1500 dollár alatt van, gyakorlatilag állati
fehérjét nem, vagy alig fogyaszt a lakosság (Roppa, 2007), kivéve
azokat az eseteket, amikor a halászat révén halhoz jutnak. Az
adatokból kitűnik, hogy a 9000–10 000 dollár egy főre eső GDP
eléréséig egyre növekvő állatifehérje-fogyasztással találkozunk,
efölött azonban a fogyasztás érdemben már nem nő tovább. Az inkább a
magasabb értékű, sok esetben luxustermékek irányába tolódhat el, ez
azonban nem jelent érdemi mennyiségi növekményt.
A nagy népességű fejlődő országokban általában
gyorsan nő az egy főre eső GDP, így az állatitermék-fogyasztás is
(például Kína, India, más délkelet-ázsiai országok, Dél-Amerika).
Új konkurensként jelent meg a növekvő
bioenergia-igény (pl. bioetanol, biodízel), amelyet ma még döntően
olyan növényi termékekből állítanak elő, amelyek egyúttal, egyrészt,
közvetlenül humán táplálóanyagok, másrészről állati takarmányok. Ez az
új iparág ma már jelentős konkurense az állattenyésztésnek, különösen
az amerikai kontinensen, de még Európában is, habár korlátozottabb
mértékben (Horn, 2008).
Az emberiség állatifehérje-ellátásában a hal hosszú
ideig a legnagyobb tételt jelentette, döntően a tengeri és édesvízi
halászat és kisebb mértékben a mesterséges haltenyésztés, akvakultúra
révén. A tengeri halászat hozamai a mérhetetlenül felduzzasztott
halászati kapacitás ellenére már mintegy tizenöt éve stagnálnak a
túlhalászás miatt (Diamond, 2007). Ugyanakkor a hal iránti kereslet
világszerte tovább nő, serkentve a mesterséges halhústermelést. A
tengeri és az édesvízi halászat 1995 óta 90–95 millió tonna körül
ingadozik. A világban elfogyasztott halak és rákok több mint felét már
akvakultúrában, tengerben vagy édesvízben, ellenőrzött körülmények
között tenyésztik. Az akvakultúrás termelés jelenleg már meghaladja a
70 millió tonnát évente, és gyorsan nő tovább (FAO FishStat, 2011). Ez
újabb konkurensként jelenik meg, hiszen ezen állattenyésztési ág
döntően magas biológiai értékű mesterséges gyári keveréktakarmányokat
igényel.
A növénytermesztés peremfeltételei általánosan
romlanak. A két döntő tényező ezek közül: a termőföld és a
vízkészletek hasznosíthatóságával összefüggő problémakör.
A Föld termőföldkészlete folyamatosan csökken. Az
okok nagyon sokrétűek, így csak a legfontosabbakat említve: az
infrastrukturális fejlesztések sokhelyütt éppen a legértékesebb
termőföldterületeket csökkentik, ez leginkább a gyorsan fejlődő
országokat érinti (például Kína, India), de nem kivételek a fejlett
országok, sőt hazánk sem. Az oktalan földhasználat (például
túllegeltetés, víz- és szélerózió, talajsavanyodás stb.) részben
elsivatagosodást, részben csökkenő termőképességet okoz. Új
földterületek érdemi bevonása a termelésbe gyakorlatilag alig
lehetséges, vagy jelentős környezeti károkat okoz (például
erdőirtások: Brazília, Indonézia).
A mezőgazdaság a legnagyobb vízfelhasználó ágazat a
Földön, mert a megújuló és hasznosítható édesvízkészlet 70%-át
igényli. Sajnos sok helyen a növénytermesztési kultúrák öntözése során
a megújuló készleteket a megújulás ütemét meghaladó mértékben
hasznosítják, ami ellenkezik a fenntarthatóság feltételével. Egy
kimerült készlet rehabilitációs ideje sokszorosa lehet a
kitermelésének (lásd a Dunántúli-középhegység és Hévíz példáját).
Egyébként a felszín alatti készletek két fajtáját ismerjük. Az első
része a víz körforgásának, a második, fosszilis, valamilyen oknál
fogva valamikor kizáródott (pl. egy lencsébe, lásd Líbia). Sok helyen
a felszín alatti vízkészletek gyorsan, kritikus
mértékben csökkennek, így például Kínában, Indiában, az USA egyes
részein (Somlyódy, 2008, 2011).
Az előbbiekben csupán vázlatosan érintett
tényezőket figyelembe véve a növénytermesztésben és az
állattenyésztésben a különböző erőforrásokkal minden korábbi
időszaknál racionálisabban kell majd gazdálkodni.
A különböző állattenyésztési ágazatok fejlődésének közeljövőben
várható trendjei
Az egyes állati termékektől várható termelésnövekedést mutatja az
1. ábra.
A sertéshústermelés és a várható fogyasztás
továbbra is gyors ütemben nő majd, és 2020-ig a növekmény elérheti
vagy megközelítheti a 20 millió tonnát. Abszolút mennyiségben hasonló
mértékű emelkedés várható a baromfihús-termelésben is. Meglepő, de az
előzőekben vázoltak alapján is szinte logikusan következik,
hogy az állatitermék-előállítás legdinamikusabb
ágazata az akvakultúra lesz, ahol majd 30 millió tonna növekedés
várható világszinten. A tojás- a marhahús- és a tejtermelés növekedése
kisebb ütemű lesz (10–10 millió tonna körüli).
Figyelemre méltó és ritkán kerül szóba, hogy a
különböző országok, illetve régiók húsfogyasztásán belül mekkora
nagyságrendet képvisel a hal. A halnak az emberi táplálkozásban és a
húsfogyasztáson belül betöltött szerepét egységnyi vásárlóerőre
vetítve mutatja a 2. ábra. Magyar
szemmel ez igen furcsának tűnik; mi összesen 3–4 kg halat fogyasztunk
évente, Bulgáriával együtt sajnos Európa sereghajtói vagyunk.
Ugyanakkor a világátlag 17 kg, az európai átlag pedig 20 kiló fölötti.
Szembetűnőek a halat különösen kedvelő (Japán), vagy
azt más húsféleség híján döntően kényszerből fogyasztó (India), és azt
mérsékelten fogyasztó (például Brazília, Argentína, USA) országok
közötti igen nagy különbségek.
Annak érzékeltetésére, hogy egyes országok, illetve
régiók között az egy főre eső húsfogyasztásban és annak összetételében
mekkora különbségek vannak, mutatom be a 2.
táblázatot. Az adatok különösen abból a szempontból érdekesek,
hogy milyen irányú és nagyságrendű változások várhatók a
fogyasztásban, akkor, ha nagymértékben változott az egy főre eső
jövedelem. Ebből a szempontból a táblázatban különösen három terület
adatai érdekesek: ezek Kína, Hongkong és az USA. Hongkong, Kína egyik
Különleges Igazgatású Területe és az USA egy főre eső GDP-je közel áll
egymáshoz, összes húsfogyasztásuk is egy főre vetítve nagyon hasonló.
Mind a kettő rendkívül magas, jelezvén azt, hogy az egy főre eső GDP
és húsfogyasztás között nagyon szoros az összefüggés. Hongkongot
98%-ban kínaiak lakják, nincs saját mezőgazdasági termelése, mindent
vásárol. Húsfogyasztása több mint kétszerese Kínáénak. A kettejük
GDP-je közötti különbségből ez következik is. De mindkét országban
megdöbbentően hasonló a húsfogyasztás szerkezete: meghatározó a
sertés, ezt követi a baromfi, majd a szarvasmarha. Ha prognózist kell
adni, nagy biztonsággal jelezhető előre, hogy ahogy nő Kínában az egy
főre eső GDP, úgy fog közelíteni húsfogyasztásuk és annak szerkezete a
hongkongihoz, hatalmas piacot teremtve a különböző
állati termékeknek. India egy főre eső húsfogyasztása döbbenetesen
alacsony, de a rendelkezésre álló ismeretek szerint a tehetősebbé váló
rétegek húsfogyasztása nagyon gyorsan növekszik, különösen a baromfié.
Azt, hogy várhatóan milyen mértékben fog nőni a
fejlett és fejlődő világ hús- és tejfogyasztása alig negyven év múlva,
mutatják a 3. táblázatban
összefoglalt adatok. A fejlődő országok húsfogyasztása több mint
2,3-szorosára, tejfogyasztása 2,6-szeresére nő. A hús- és tejtermelés
együttes növekménye 552 millió tonnát tesz majd ki. Ehhez képest
eltörpül a fejlett országokban várható alig 20% feletti hús- és 10%-os
tejfogyasztási növekmény, ami összesen 54 millió tonnát, a fejlődőknek
várhatóan alig 10%-át teszi ki.
Figyelembe véve az állati termékek iránti növekvő
keresletet és prognosztizálhatóan az ezt az igényt fedezni hivatott
termelésfelfutást, számításokat végeztek arra
vonatkozóan, hogy a növényi termékek mennyiségét illetően (takarmány)
mekkora igények fognak jelentkezni.
Felmérték azt is, hogy a várható népességnövekedés
által generált igény mekkora növényi terméktöbbletet igényel majd,
továbbá a jelenleg tervezett bioenergia-termelési célok mekkora
növényi alapanyag-mennyiséget fognak lekötni. A számításokat 2030-ig
terjedő időszakra végezték el (4. táblázat).
A 4. táblázatban összefoglaltak világosan
rávilágítanak arra, hogy már húsz éven belül több mint 60%-kal (1700
millió tonna) kellene növelni a főbb növényi termékek termelését annak
érdekében, hogy döntően a fejlődő országok növekvő népességét el
lehessen látni élelmiszerrel, és a gyorsan fejlődő országok számára
szükséges állatitermék-többlet előállításához elegendő takarmány
álljon rendelkezésre. Ez a jövőkép önmagában egy új, második „zöld
forradalom” szükségességét indokolja.
A második „zöld forradalom” az elsőnél sokkal
komplexebb interdiszciplináris megoldásokat követel majd, mint az
első, 1950–2000 közötti. Alapjaiban fogja érinteni a növényi
biomassza- és állatitermék-előállítás termékpályáinak minden fázisát
és peremfeltételeit. Új innovációs hullám nélkül nem lesz esély a
sikerre. Világszerte nagyon számottevő, pótlólagos tőkebefektetésekre
lesz szükség a szellemi erőforrások érdemi bővítése mellett. Nagy
valószínűséggel a mainál nagyobb mértékben kell a tengervizet mint
pótlólagos biomasszatermelő kapacitást is számításba venni (pl.
algatermelés kontrollált körülmények között).
A fejlett országok által tervezett
bioüzemanyag-előállítási programok többletigénye olyan nagyságrendű,
ha a jelenlegihez hasonló technológiákat alkalmaznak bioüzemanyagok
előállítására, ami már minden bizonnyal hatalmas zavarokhoz és
feszültségekhez fog vezetni a világ agrárgazdaságában.
Az egyes állattenyésztési ágazatok erőforrásigénye és komplex
környezetterhelő hatása egységnyi termékmennyiségre vonatkozóan
Az utóbbi évtizedben több komplex kutatási program választotta
támájául, hogy a különböző állattenyésztési ágazatok
egységnyi termékre vetítve mekkora erőforrásigényűek,
(energiafelhasználás, termőföldlekötés) és milyen a környezetterhelés
különböző paramétereket véve figyelembe (pl. üvegházhatású gáztermelés
CO2-egyenértékben, eutrofizációs potenciál PO4-egyenértékben,
légkör-savanyító hatás SO2-egyenértékben,
növényvédő-szer-felhasználás területegységenként).
A bevezető alapkérdés megválaszolására az egyik
legelső és legátfogóbb nagy analízist az Egyesült Királyságban
végezték (Williams et al., 2006). A legfontosabb adatokat az
5. táblázat mutatja, mely a baromfihús,
a tojás, a sertéshús, a marhahús, a tej és a juhhús előállításának
erőforrás-felhasználását és környezetterhelő hatásait mutatja
egységnyi összehasonlítható termékmennyiségre vetítve. Világosan
kitűnik, hogy a szapora állatfajok egyértelműen kedvező pozíciókat
foglalnak el mind az energiafelhasználásban, mind az üvegházhatású gáz
kibocsátásában, mind a termőföldlekötésben. Az említett
vizsgálatsorozatban korszerű nagyteljesítményű fajták és
tartásrendszerek képezték a felmérések alapját.
A közelmúltban az OECD-országokban közzétett
tizenhét tanulmány adatait összesítette M. De Vries és Ian J. M. De
Boer (2010). E tanulmányokban különböző sertés-, brojlercsirke-,
húsmarha-, tej- és tojástermelő telepek, illetve rendszerek komplex
összehasonlítását végezték el. Az analízisek többek között arra
irányultak, hogy integrált szemléletben egységnyi állati termék
előállítására, illetve fehérje előállítására mekkora az
erőforrásigény, és mekkora a különböző paraméterek szerint mért
környezetterhelés. A sokoldalú multidiszciplináris vizsgálatok minden
állattenyésztési ágazatban azt mutatták, hogy egységnyi termékre
vetítve a legkisebb komplex erőforrásigény és a legkisebb
környezetterhelés azokban a termelési rendszerekben volt mérhető, ahol
nagy teljesítményű fajtákkal, intenzív tartási-takarmányozási
megoldásokat alkalmaztak, országtól, kontinensektől függetlenül.
|
|
A komplex folyamatok szemléletes megvilágítására
szolgálhat a következő példa.
A tejtermelés hatékonyságának az egész termelési
folyamatot figyelembe vevő összehasonlítása különösen érdekes egy
nagyszabású amerikai vizsgálatsorozat eredményeinek tükrében. Az USA
mezőgazdasági kormányzata (USDA) egy konzorciumot bízott meg a Cornell
Egyetem vezetésével azzal, hogy a tejtermelésre vonatkozóan mérjék
fel, mekkora az erőforrásigényben és a
környezetterhelésben mutatkozó különbség akkor, ha az 1944-ben
alkalmazott fajták, tartási és takarmánytermesztési, takarmányozási
rendszerek figyelembe vételével állítanák elő a tejet, összehasonlítva
azt a 2007-re jellemző komplex feltételrendszerrel (Capper et al.,
2009). Természetesen ilyen analízis csak olyan országban lehetséges,
ahol a termelés minden egyes összetevőjére vonatkozóan pontos
statisztikai adatok állnak rendelkezésre. A figyelembe vett igen
nagyszámú tényezőből a 6., 7. táblázatokban csak a legfontosabb
adatokat mutatom be. A 6. táblázatban
a termelési rendszerek jellemzőiből csupán a fajtaösszetétel, a
tejtermelés egy tehénre vetítve és a takarmányozás
legfontosabb elemei kerülnek bemutatásra. 1944-ben az egy tehénre eső
tejhozam alig haladta meg a 2000 litert (Magyarországon ez a tejhozam
az 1960-as évek végén volt jellemző). 2007-ben az átlagos tejtermelés
meghaladja a 9000 litert (ezt hazánkban is sok tehenészet eléri).
Természetesen nemcsak a tehenek tejtermelése, hanem a
takarmánytermelésben alkalmazott új növényfajták, fejlett termesztési
módszerek és tartási rendszerek is nagyon sokat fejlődtek a több mint
hatvan év alatt. A 7. táblázatban az
1944-ben és 2007-ben mutatkozó különbségeket érzékelhetjük, az
erőforrásigényt és a környezetterhelés néhány fontosabb elemét
kiemelve, egymilliárd liter tej előállítását figyelembe véve. Az
adatokból egyértelműen kitűnik, hogy egymilliárd liter tej
előállításához 1944-ben összesen több mint 948 ezer szarvasmarha
kellett ahhoz, hogy a 414 ezer tejtermelő tehén folyamatosan
termelésbe állítható legyen. 2007-ben már csak 202 ezer elegendő
ahhoz, hogy 93 ezer tejelő tehén szolgálhassa az egymilliárd liter tej
előállítását. Ennek alapján már könnyen érthető, hogy azonos
mennyiségű tej előállítására kevesebb mint negyedannyi takarmány, több
mint tízszer kisebb földterület, és majd kétharmaddal kevesebb víz
volt szükséges. Az előbbiekből logikusan következően drámai módon
csökken a környezetterhelés, hogy csak két komponenst vegyünk
figyelembe: a termelt trágya tömegét és az üvegházhatású gázok
mennyiségét.
Teljesen egyértelmű tehát, hogy egységnyi
mennyiségű termékre vetítve a mai komplex, nagy hatékonyságú növény-
és állattenyésztési rendszer a tejtermelésben mind az erőforrások
oldaláról sokkalta hatékonyabb, mint pedig a környezeti hatásait
tekintve is összehasonlíthatatlanul kisebb terhelést jelent az
ökoszisztémára. Az USA mai, évente 80 milliárd litert meghaladó
tejszükségletét nem is lenne lehetséges a kisebb termelőképességű
régebbi fajtákkal és a sokkal extenzívebb növénytermesztési és
legeltetési rendszerrel előállítani, hiszen ha visszatérnénk az
1944-es termelési formára – amit sokan az USA-ban is ideálisnak
tartanának különböző szempontokból –, akkor 143 millió hektár
területet kötne le csupán a tejtermelési szektor, szemben a mai
helyzettel, ahol ez összesen 13,6 millió hektárt igényel. Bármennyire
is ideálisnak tűnik sokak szemében a régebbi, környezetbarátnak tűnő
termelési mód, a jelenlegi magas igényszintet sem az erőforrások
oldaláról, sem pedig a rendkívüli környezetterhelés miatt nem lehetne
vállalni, és technikailag sem megoldani. A számításoknak van egy
„kisebb” hibája, nem vették számításba az 1944-es tejtermelési
rendszer nagy élőmunkaigényét, és köztudomású, hogy az embernek is van
– és nem is kicsi – környezeti és vízlábnyoma, ez tovább terhelné az
1944-es adatsort.
A klímaváltozás várható hatásai
az állattenyésztési rendszerekre
A klímaváltozásról sok szó esik pro és kontra, aminek részleteibe nem
bocsátkozhatom.
A globális klímaváltozással összefüggő felmelegedés
a víztakarékos gazdálkodást kiemelkedően fontossá teszi az
állattenyésztésben is, mert a készletek átrendeződnek, és az igények
nőnek. Az állati termékek előállítása sok vizet igényel, és itt
nemcsak az ivóvizet (ez viszonylag igen kis hányad), hanem a
takarmány-előállítás igen nagy vízigényét is figyelembe kell venni
mint a legdöntőbb tényezőt, számos más kisebb hatású mellett. Az
erősebb felmelegedés hatására az ivóvíz-felhasználás minden
állatfajban ugrásszerűen nő, ugyanígy a növények is többet
párologtatnak. Aligha gondolnánk, hogy egy kilogramm marhahús
előállítása átlagosan mintegy 20 000 liter, egy kilogramm sertéshús
megtermelése mintegy 4000 liter vizet igényel. A világ
állattenyésztésének vízigénye ma becsülhetően mintegy 2800 km3/év
(Nardone et al., 2010). Az ENSZ legújabb becslése szerint pedig 3840
km3/év (Somlyódy, 2011). Ez megdöbbentően soknak tűnik – például a
hétmilliárd ember összes ivóvízigénye mintegy 7 km3 –, de a
takarmánytermesztés vízigénye hatalmas, mert például az
abraktakarmányok alapját képező gabonafélék 1 kilogrammjának
megtermeléséhez legalább 1000, 1500 liter víz szükséges. Korábban már
foglalkoztunk azzal, hogy az állatállományok termelőképességének
javítása szelekcióval milyen nagymértékben képes csökkenteni az
egységnyi termék előállításához szükséges vízmennyiséget (például:
tehenek tejtermelése, pulykák súlygyarapodásának fokozása). Csak
példaként említem meg, hogy a pecsenyecsirke esetében 1978 és 2008
között szűk harminc év alatt az egységnyi hústermék (mellfilé)
előállításához szükséges vízigényt döntően a szelekció révén 65%-kal
sikerült csökkenteni (20 000 literről 7000 literre) azáltal, hogy
majdnem felére rövidült a nevelési idő azonos élősúly eléréséig, és
másfélszeresére nőtt a tiszta mellizomtömeg. Minden állatfajban
igazolható, hogy a termelőképesség növelése genetikai úton az egyik
leghatékonyabb eszköz a vízhasznosítás javítása szempontjából (Horn,
2005, 2008).
Az utolsó évtizedben több elemzés született arra
vonatkozóan, hogy a világ állattenyésztésére a jelenleg érzékelhető
éghajlatváltozási folyamatok hogyan hatnak, és a közeljövőben milyen
hatások várhatók. A számos mértékadó tanulmány alapján megkíséreltem
összesíteni és áttekinthető formába rendezni azokat a tendenciákat,
amelyek kirajzolódnak, és valószínűleg be is következnek.
Az állattartási nagyrendszerek három nagy csoportra
oszthatóak: 1. extenzív legeltetési rendszerekre, 2. vegyes növény- és
takarmánytermesztő állattenyésztési rendszerekre és 3. zömében zárt,
koncentrált, érdemi földterületek nélküli intenzív rendszerekre. Az
első kategóriába a Föld hasznosítható szárazföldkészletéből
hárommilliárd, a másodikba két és félmilliárd hektár esik. Az extenzív
legeltetési rendszerekben ma a világon megtermelt húsmarha
mennyiségének 20%-át, kiskérődzőinek 30%-át állítják
elő. A második nagy rendszerben, ahol vegyes növényi- és
takarmánytermesztési állattenyésztési rendszerek működnek, a tej 90, a
húsmarha és juh 70, a sertés és baromfihús 25, és a
tojás 40%-át állítják elő. Megdöbbentő nagyságrendet képviselnek ma
már a zárt, koncentrált és intenzív állattenyésztési rendszerek,
amelyek gyakorlatilag földterület nélkül üzemelnek, mert a baromfihús
mintegy 70, a tojás 60, a sertés 55%-át állítják elő, a húsmarha kis
hányadot képvisel. A 8. táblázatban
összesítettem az adatokat, feltüntetve azokat a régiókat, amelyek a
különböző kategóriákba esnek. A 9.
táblázatban állítottam össze a közeljövőre – húszéves
távlatban – vonatkozó prognózisokat, amelyek azt mutatják, hogy az
állattenyésztési nagyrendszerek potenciális lehetőségei valószínűleg
hogyan alakulnak a jelenlegi klímaváltozási folyamatok hatásaira.
A prognózisok azt jelzik, hogy az extenzív
legeltetésre alapozott területeken – figyelembe véve a már jelenleg is
jól érzékelhető folyamatokat – a húsmarhák és kérődzők által termelt
hús mennyisége mintegy 50%-kal fog csökkenni, döntően az
elsivatagosodás, a túllegeltetés és a csökkenő éves csapadékmennyiség
következtében. Ez érinteni fogja Afrika, Ausztrália, India,
Közép-Amerika, Dél-Ázsia és Kína egyes részeit. A vegyes
növénytermesztő-állattenyésztő rendszereket alkalmazó régiók közül a
természetes csapadékra alapozott területeken nehezen jelezhetőek előre
az állattenyésztésre gyakorolt hatások, ezek az egyes érintett
régiókban lehetnek pozitívak és negatívak, de inkább enyhe negatív
tendenciák valószínűek, a szélsőségesebbé váló klímahatások által
megnövekedő termésingadozások miatt. Ezen a kategórián belül az
öntözhető területek a kilátásokat tekintve két nagy csoportra
oszthatók. Ahol az öntözés talajvízre alapozott – melynek egy része
nem, vagy lassan megújuló (lásd korábban) –, nehezedő feltételekkel
kell majd számolni, a mainál hatékonyabb öntözési módokra kell
átállni, vagy az öntözést adott régiókban teljesen meg is kell
szüntetni.
Az öntözéses vagy azzá tehető területek, régiók
fontossága és gazdasági súlya erősen növekszik majd, különösen azoké,
ahol megújuló és jelentős átfolyó vízkészletek vannak (ilyen hazánk
is, csak nehezen vesszük tudomásul, hogy vízgazdálkodásunk integrált
komplex szemléletű áttekintése és fejlesztése, megfelelő
tárolókapacitások létesítése, nagy lehetőségeket teremtő
nemzetstratégiai feladat, és nemcsak az agrárgazdaság jelentős
fejlesztését lehetővé tevő potenciális tartalékunk).
Az intenzív, jól ellenőrizhető tartási feltételeket
kínáló, zömében zárt állattartási rendszerek további előretörése
várható, mert komplex hatékonyságuk jobb más rendszerekénél, egységnyi
termékre vetített környezetterhelő hatásaik csekélyebbek az
extenzívebb rendszerekéinél. Nagyobb állategészségügyi és extrém
klímahatások elleni védelmet biztosítanak, mint más rendszerek.
Többségükben jobb és egészségesebb munkakörülményeket teremtenek a
kvalifikált munkaerőnek. Utóbbi tartásrendszer-típusokhoz nagy
hatékonysággal csatlakoztathatók azok a trágya- és
melléktermék-hasznosító fermentációs egységek, amelyekkel bioenergia
termelhető, tovább csökkentve a környezetterhelő hatásokat.
Természetesen azokat az ökológiai, geográfiai régiókat, ahol csak
extenzívebb, például feltétlen legeltetésre alkalmas területek vannak,
továbbra is célszerű és szükségszerű megfelelő fajú, fajtájú
állatokkal, arra alkalmas tartásrendszerek alkalmazásával
hasznosítani.
Hálával tartozom Somlyódy Lászlónak sok értékes észrevételéért,
amelyek segítettek a kézirat elkészítése során.
Kulcsszavak: erőforrások szűkülése, növekvő élelmiszerigény,
termelési korlátok, termékek környezeti lábnyoma, éghajlatváltozás,
várható hatások
IRODALOM
Capper, Jude L. – Cady, R. A. – Bauman, D.
E. (2009): The Environmental Impact of Dairy Production: 1944 Compared
with 2007. Journal of Animal Science. 87, 2160–2167. •
WEBCÍM >
Diamond, Jared (2007): Összeomlás.
Tanulságok a társadalmak továbbéléséhez. Tipotex, Budapest
De Vries, M. – De Boer, Ian J. M. (2010):
Comparing Environmental Impacts for Livestock Products: A Review of
Life Cycle Assessments. Livestock Science. 128, 1–11.
FAO Fish Stat (2011): Universal Software
for Fishery Statistical Time Series. FAO •
WEBCÍM >
Frank, Katrina L. – Mader, T. L. –
Harrington, J. A. – Hahn, G. L. – Davis, M. S. – Nienader, J. A.
(2003): Predicted Global Change Effects on Livestock Performance Based
on Empirical Algorithms. University Of Nebraska, Lincoln, USA
Gasperoni, Giovanni – Bentley-Beal, Tricia
(2010): Methionine Global Outlook. The Next Decade. NOVUS Int. Inc.,
St. Charles. MO, USA •
WEBCÍM >
Horn Péter (2005): Az egyes
állattenyésztési ágazatok lehetséges alkalmazkodási lehetőségei a
klímaváltozás függvényében. In: Csete László (szerk.): „AGRO 21”.
Klímaváltozások – hatások – válaszok. 42, 3–9.
Horn Péter (2008): Új helyzetben a világ
élelmiszerellátása. Magyar Tudomány. 9, 1108–1124. •
WEBCÍM >
Nardone, Alessandro – Ronchi, B. –
Lacetera, N. – Ranieri, M. S. – Bernabucci, U. (2010): Effects of
Climate Changes on Animal Production and Sustainability of Livestock
Systems. Livestock Science. 130, 57–69.
Nienaber, John A. – Hahn, G. LeRoy (2007):
Livestock Production System Management Responses to Thermal
Challenges. International Journal of Biometeorology. 52. 149–157. •
WEBCÍM >
Nonhebel, Sanderine – Kastner, Thomas
(2011): Changing Demand for Food, Livestock Feed and Biofuels in the
Past and in the near Future. Livestock Science. 139, 3–10.
Novus Analysis (2010) In: Gasperoni,
Giovanni – Bentley-Beal, Tricia (2010): Methionine Global Outlook. The
Next Decade. NOVUS Int. Inc., St. Charles. MO, USA •
WEBCÍM >
Roppa, Luciano (2007): Protein Demand
Drives Poultry Production. World Poultry. 23,9, 27–29. •
WEBCÍM >
Silanikove, Nissim (2000): Effects of Heat
Stress on Welfare of Extensively Managed Domestic Ruminants. Livestock
Science. 67, 1–18.
Somlyódy László (2008): Töprengések a
vízről – lépéskény-szerben. Magyar Tudomány. 4, 462–473. •
WEBCÍM >
Somlyódy László (2011): A világ
vízdilemmája. Magyar Tudomány. 12, 1411–1424. •
WEBCÍM >
Tarawali, Shirley – Herrero, M. –
Descheemaeker K. – Grings, E. – Brlümmel, M. (2011): Pathways for
Sustainable Development of Mixed Crop Livestock Systems: Taking a
Livestock and Pro-poor Approach. Livestock Science. 139, 11–21.
West, Joe W. (2003): Effects of Heat
Stress on Production in Dairy Cattle. Journal of Dairy Science. 86,
2131–2144. •
WEBCÍM >
Williams, Adrian G. – Audsley, E. –
Sandars, D. L. (2006): Determining the Environmental Burdens and
Resource Use in the Production of Agricultural and Horticultural
Commodities. Main Report Defra Research Project. ISO205 Bedford:
Cranfield Univ. and Defra
USDA. Foreign Agricultural Service. Office
of Global Analysis (2007) Washington D. C.
URL1
|
|