Szentágothai Jánosról szóló sorozatunk vendége
ebben a hónapban Mezey Éva, aki 1975-ben végzett a Semmelweis
Orvostudományi Egyetemen. 1982-ben lett az amerikai NIH (National
Institute of Health) National Institute of Mental Health intézetének
kutatója, ahol neuroendokrinológiával foglalkozott. 2004 óta a
NIDCR-ben (National Institute of Dental and Craniofacial Research) azt
vizsgálja, hogy a központi idegrendszerben a csontvelői őssejtek
hogyan vesznek részt az idegrendszer regenerációjában. Mezey Éva
1972-től 1982-ig, majd 1985-től 1987-ig dolgozott együtt Szentágothai
Jánossal. Beszélgetésünk elején első találkozásaikról mesélt.
•
1972-ben, harmadéves medikus koromban jelentkeztem diákkörösnek
Szentágothai intézetébe. Palkovits Miklós volt a témavezetőm, aki
akkoriban a professzor úrral és Pellionisz Andrással a kisagy
működésének számítógépes modellezésén dolgozott. Bemutatkozó
látogatáson voltunk Szentágothainál, aki nagyon kedves volt, és azt
mondta, hogy van egy problémájuk, amelyet megoldhatnék: ki kellene
dolgozni egy olyan műtéti eljárást, amely lehetővé teszi a kisagyi
magvak izolálását. „Van valami ötlete? Gondolja, hogy meg tudja
csinálni?” – kérdezte.
A feladat óriási kihívás volt, már csak azért is,
mert én korábban egyetlen állatműtétet sem végeztem. Különböző
sajtokat vásároltam, hogy megtaláljam azt, amelynek konzisztenciája
leginkább hasonlít az agyéra. Ezeken a sajtokon próbáltam ki, hogy
milyen formájú és méretű késsel érdemes a műtétet elvégezni.
Természetesen több operációt végeztem, a műtéti anyagokból a
metszeteket Miklós készítette el. Egyik alkalommal gyönyörűen sikerült
az operáció, és egy nagy petricsészében, formalinban levittük a
kisagyszeleteket megmutatni Szentágothainak. Én mint a fő elkövető
mentem elöl, és amikor az asztala mögött álló profnak átnyújtottam a
petricsészét, az izgalomtól annyira remegett a kezem, hogy a formalin
lecsöpögött az asztalon lévő iratokra. Palkovits a zsebkendőjével
azonnal elkezdte felitatni, Szentágothai pedig azt mondta: „magának
még nem mondtam, hogy allergiás vagyok a formalinra?” Utána közölte,
hogy a műtét gyönyörű, hívta a fotóst, aki készített róla egy képet,
amely mindvégig, amíg a professzor úr dolgozott, ott lógott
bekeretezve a falon. Szóval így kezdődött a mi barátságunk. Ettől
kezdve mindenben támogatott engem, igen sokat beszélgettünk
tudományról, életről, irodalomról, hiszen mindketten nagyon szerettük
a verseket.
Néhány évvel ezelőtt már beszélgettünk az Ön tudományos pályájáról,
és azt mondta, hogy a legfontosabb dolog, amit Szentágothaitól tanult,
hogy az ember ne higgyen a dogmáknak. Egyebek között ez adott
akkoriban bátorságot Önnek, hogy kitartson egy régi-régi dogmának
ellentmondó eredménye mellett, nevezetesen, hogy a csontvelői őssejtek
képesek elvándorolni az agyba, és ott idegrendszeri sejtekké alakulni.
A dogma pedig úgy szólt, hogy az idegrendszer képtelen bármiféle
regenerációra.
Jól emlékszik. Szentágothai valóban arra tanított, hogy a szememnek, a
megfigyeléseimnek, az adataimnak higgyek el, és ne fogadjak el olyan –
akár a tankönyvekben évtizedek óta leírt – dolgokat, amelyekről azt
gondolom, hogy már nem szabad őket elfogadni. Arra tanított, hogy ne
csak nézzek, hanem lássak is. Arra tanított, hogy minden körülmények
között álljak ki az általam helyesnek ítélt dolgok mellett, és ne
adjam fel a küzdelmet. Nem meglepő módon mindezeket a tanításokat
Palkovits Miklós, mint közvetlen mentorom is megerősítette bennem, aki
szintén (már jóval előttem) Szentágothai-tanítvány volt. Amikor már
Amerikában éltem, és leveleztünk, akkor is mindig bátorított, hiszen
pályám során gyakran találtam dogmákkal szemben magam.
Szimbolikusnak érzem, hogy az első önálló kutatási
feladatom, kandidátusi disszertációm témája az volt, hogy az agyalapi
mirigytől hogyan történik az agy felé a hormonok áramlása. Akkoriban
az egész világ fordítva foglalkozott ezzel, nevezetesen, hogy az
agyból a hipofízisbe milyen serkentő és gátló hormonok mennek. Én meg
– Miklós által javasolt kandidátusi témaként – elkezdtem foglalkozni
azzal, hogy mi történik visszafelé. És ez valahogy jellemző lett az
egész tudományos életemre, hogy mindig a dolgok másik oldalát néztem.
Szentágothai támogatott a másként
|
|
gondolkodásban, muníciót adott hozzá, hiszen ő
aztán igen gyakran előállt olyan hipotézisekkel, amelyek szemben
álltak sok-sok éve leírt dolgokkal. Mert a megfigyeléseknek, a
szemének, az adatoknak hitt.
Tőle tanultam azt is, hogy milyen nagy jelentősége
van a morfológiának. Egyszer egy előadásán elmesélte nekünk, hogy
hogyan találta ki a kisagy működési modelljét.
A kisagy azért egy nagyon érdekes szerv, mert
pontosan ismerjük a kisagyban lévő elemek számát, a hálózat
felépítését, azt, hogy melyik sejt melyikkel beszélget. Ennek alapján
Szentágothai leült, és megalkotta a működési modellt. És elmesélte,
hogy amikor ezt kitalálta, Ausztráliában felhívta a Nobel-díjas
elektrofiziológust, Sir John Ecclest, és megkérte, hogy elektródjaival
ellenőrizze a teóriát. Eccles néhány hét múlva visszahívta a profot,
és azt mondta: dear John, ellenőriztem a teóriádat, de van egy kis
probléma. Az alapsejtek (Purkinje-sejtek) a te elméletedtől eltérően
nem serkentő, hanem gátló hatásúak. Erre Szentágothai a telefon másik
végén egy pillanat alatt felállította az új teóriát: na és, nem tudsz
elképzelni egy negatív orgonát, ahol minden hang szól, és ha elegendő
ujja van az orgonistának, akkor ugyanúgy minden darabot le tud
játszani? Ehhez csak az kell, hogy azokat a hangokat, amelyekre nincs
szükség, elhallgattassa. És később kiderült, hogy Szentágothainak
igaza van, a kisagy valóban így működik. Nekem fantasztikusan
tetszett, hogy a morfológiából kiindulva milyen sok dolgot ki lehet
következtetni az idegrendszer működéséről! Akkor és ott határoztam el,
hogy én ezzel fogok foglalkozni.
Emberileg mit tanult tőle?
Hogy a dolgok sosem fehérek vagy feketék. Hogy mindkét felet meg kell
hallgatni. Ő igen emberséges ember volt. Emberséget is tanultam tőle.
És hadd mondjak el egy történetet, amely nem a
saját élményem ugyan, hanem édesanyám barátnője hallotta, amikor a
háború után Nagyváradról átkerült a budapesti orvoskarra. Eszerint,
amikor 1944-ben kötelezővé tették a zsidók számára a sárga csillag
viselését, akkor Szentágothai az óráin kijelentette, hogy számára
minden hallgató egyforma. És állítólag a sárga csillagot viselőket
többször elkísérte a villamosmegállóhoz, hogy ezt demonstrálja.
Akkoriban ez bátor megnyilvánulás volt.
Van-e legkedvesebb élménye
Szentágothaival kapcsolatban?
Két nagyon kedves történet jut most hirtelen eszembe. Az egyik, amikor
megoperáltam egy macskát, aki a műtétből felébredve kizárólag
hátrafelé tudott menni. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen hibát
követhettem el, így hát szóltunk a profnak, hogy jöjjön le a műtőbe,
és nézze meg a cicát. Szentágothai igen jól szórakozott a rükvercben
közlekedő állaton, és máig előttem van, ahogy ott a műtőben a
szemüveggel az orra hegyén nézte, és többször felemelte, majd letette
az állatot. Végül széttárta a kezét, és azt mondta: nem tudom, de ha
ezt a helyzetet még egyszer elő tudja idézni, gondolkodni fogok rajta.
A másik sztori egy anatómiavizsgán volt.
Szentágothainál vizsgáztunk egy évfolyamtársammal, aki igen okos volt,
de nagyon lusta. Ő a térdízületet húzta, de fogalma sem volt róla,
hogy néz ki a térdízület. Elkezdte hát kitalálni. Szentágothai egy
szót sem szólt, végighallgatta, majd azt mondta: kedves kolléga, ez a
térdízület, amit most maga konstruált, tökéletesen működőképes. De az
égadta világon semmi köze ahhoz, amit a jóisten konstruált. Ez egy
teljesen más térdízület, de mivel ugyanazokat a mozgásokat el tudná
végezni, ezért átengedem. És át is engedte.
Nagy tisztelettel, szeretettel és hálával gondolok
Szentágothai professzorra. Őszintén szólva csak azt sajnálom, hogy
olyan fiatal voltam, amikor vele dolgozhattam.
Húsz-harmincévesen az ember egészen más, mint érett
kutatóként. Ő nem gondolkodott tradicionálisan, és az én agyam sem a
szokványos rugóra jár. Most úgy érzem, még sokkal-sokkal többet
tanulhattam volna tőle, ha idősebb koromban kapom, amit fiatalon
kaptam. De hát nem akarok telhetetlennek tűnni: így is olyasmivel
ajándékozott meg az élet, amivel keveseket.
Kulcsszavak: dogma, nézni és látni, emberség, morfológia, logika
|
|