Németek, helyi társadalom
és hatalom*

Gezeget garba, lábagat bad alá – mondta este ujjongva a hartai, óvodából hazaérkezett kislány, ezzel akarván bizonyítani édesanyjának, hogy ő már tud magyarul. A hartai óvodában ugyanis a gyermekek egymás között és a dajkával németül, ám az óvónővel – ezen a szinten – 1918 után magyarul beszéltek.

Jetzt muss ich nicht mehr napszámba gehen – mondta nagy fellélegzéssel a hartai asszony, akinek férjét felvették hajósnak. A matrózok keresete havonta 200–240 pengő volt 1940 körül. S aki ennyi keresett (tudjuk), az már könnyen viccelt. Nem beszélve arról, hogy a matróz hozzátartozói utazási kedvezményt is kaptak, tehát az asszony nem csupán fellélegzett, de gyakran utazott is a pesti piacokra, hogy ezt-azt eladjon, s megélhetésüket (természetesen rengeteg munkával) kicsit, de számukra mégis érezhetően könnyebbé tegye.

Az emberfia csak örvendezik és szomorkodik, amikor Eiler Ferenc barátunk újabb értékes könyvét lapozgatja. (Esetleges félreértéseket elkerülendő rögvest elmondom, hogy a szomorkodásnak semmi köze a könyvhöz. Annak döntően a politika az oka, amely a társadalom történeti tudatát folyton tovább rongálja, s szinte áthághatatlan falat emel az efféle értékes könyvek szélesebb nyilvánosságot kedvezően befolyásoló hatása elé.)

Örvendezik az olvasó, hogy tehetség, szorgalom révén milyen hatalmas az a tudás, amelyet a múlt birodalma megismerhetősége terén birtoklunk. Hiszen bármennyire is sok munkája van a szerzőnek ebben a kötetben, a korrekt jegyzetapparátus révén az olvasó számára az is világos, hogy mily komoly segítséget jelentett mindaz a tudáskincs, amit már előtte a néprajz, történelem és általában a társadalomtudomány a témában felhalmozott. A kitűnő Fél Edit 1935-ben publikálta Harta néprajza című munkáját, Gallé Tibor 1983-ban szerkesztett szerény című, de annál jobban hasznosítható könyvet Adalékok Harta történetéhez elnevezéssel.

A sor természetesen folytatható lenne, de most inkább arról szóljunk, hogy az ilyen és hasonló előzmények nyomán csak úgy születhetett meg az originálisan új munka, amelyet divatos szóval lehet ugyan akár interdiszciplinárisnak is nevezni, ám én mégis egyszerűen csak azt mondom, hogy ez történettudományi munka. Azzal az eszköztárral, amely nélkül jó ideje egyszerűen nem lehet maradandó históriát írni. A széles értelemben felfogott szakirodalom (emberi mértékig lehetséges módon történt) áttekintésén túl rengeteg a levéltári búvárlással felszínre hozott anyag, imponálóan gazdag a nyomtatott statisztikai adattömeg, s igen sokat emel a munkán a szerzőnek a mai hartaik némelyikével az anyaggyűjtés során készített beszélgetésfűzére. A teljes szövegeknek csak töredékét látja az olvasó, ám az olyan értékes, hogy bizonyosak lehetünk: a szerző érdemi megszólalásra, s nem mellébeszélésre ösztökélte interjúalanyait.

Nagyon sok finom megfigyelésben gazdag ez az egyébként messze nem túlírt, hanem nagyon is fegyelmezetten megfogalmazott, s közben korszakokon átívelő, az olvasót a jelenbe érkeztető karcsú kötet a körültekintően kiszemelt település társadalmáról, életviszonyairól, szokásairól, vallásáról, hétköznapjairól, a nagy- és helyi politika „áldásos” hatásáról.

Remek módon érzékelteti a Bildungsverein és a Bund (tehát az 1924-ben létrejött Magyarországi Német Népművelődési Egylet és az 1938-ban alakult náci szellemiségű Volksbund der Deutschen in Ungarn) közötti nagy-nagy különbségeket, azt, hogy az utóbbi „helyi, olykor arrogáns tagtoborzó akciói, a kimondottan a szervezeti tagság számára fenntartott rendezvények, az evangélikus lelkésszel szembeni elutasító alapállás, a németországi Hitlerjugend-gyerekek pénzért történő elszállásolása, s főleg az SS-toborzásokban és a SS-sorozásban való részvétel a 30-as évekhez képest sokkal inkább megosztotta a hartai német társadalmat.” (85.)

Közben arra is nagyon ügyel, hogy a Volksbund tagjai közötti nagy-nagy különbségek is láthatók legyenek. Nincs tér a további részletezésre. A lényeg, hogy mindezek alapján válik igazán hitelessé mindaz, amiről a kötet egyik leglényegesebb kérdése szól, ti. a község lakossága (s rajta keresztül a hazai németség) azonosságtudatának a kérdése.

A szerző e tekintetben is támaszkodhatott értékes munkákra, szakirodalmi előzményekre. Közülük itt és most Bindhoffer Györgyi és Gerhard Seewann munkásságát említem meg, de a sor itt is folytatható lenne. A hartaiak azonosságtudata egy modern nemzet előtti állapotot rögzített. Igen lényeges Eiler Ferenc azon megállapítása, hogy ez így van a többi magyarországi német falu esetében is, hiszen így válik világossá az, hogy amikor 

Hartáról olvasunk, akkor valójában messze kilépünk ebből a dunavecsei járáshoz tartozó községből, s természetesen a járás határait is messze elhagyjuk.
A szerző szép világossággal megmagyarázza, hogy az evidenciaként megélt hartai német önazonosságba „nem épült, mert nem is épülhetett be a német nemzettudat”. (20.)

Hartát behelyettesíthetjük a számos más német község bármelyikével. „Németországra – olvassuk tovább a hiteles szavakat – nem tekintettek anyaországként, mivel a közösség tagjainak ősei a németországi területekről elvándorolva, új állami főhatalom alá kerülve szükségképpen kimaradtak a német nemzetté válás 19. századi közös történelmi élményéből.” Ezzel a felfogással harmonizál Bindhoffer Györgyi idézett összegzése: „…a haza mint élettér és tapasztalati keret, a megélhető, belakott és elsajátított tér, a helyhez való ragaszkodás és földhözkötöttség, a megélt idő, az emlékezetben megélt történelem, a kollektív cselekvés mind Magyarországra vonatkoznak.” (20.)
„A hartaiak számára – szűri le Eiler Ferenc a maga következtetését – tehát ebben az összefüggésben mindenekelőtt a lokális identitás volt meghatározó, ami természetszerűleg együtt járt a közös múlt, nyelv és vallás tudatával.” (20.)

Az 1920-as évekig – Eiler Ferenc minden bizonnyal jó meglátása szerint – három olyan fontos esemény történt, amely a magyar állami politika szövetébe fonta a helyi politika szálait, s az eseményekbe való bekapcsolódással, a közös élményekkel tovább erősítette a magyar államra összpontosító patriotizmust.

Az 1848/49-es szabadságharcban a falu 134 nemzetőrt állított ki. Kár, hogy nincs a könyvben viszonyítási szám, csupán azt olvashatjuk, hogy ez a falu erejéhez képest „rendkívüli” mértékű volt. Mindenesetre ez számomra azt erősíti, amit eddig is gondoltam Szekfű Gyula nevezetes, a Magyar Szemlé-ben, 1937-ben publikált, Schittenhelm Ede Buda visszavívásakor életét vesztett honvédtüzér alakján keresztül a magyarországi németeknek méltó emléket állító, s egyben a jövőt óvni akaró írásának hitelességéről.

Csak keserű szomorúsággal tudom megidézni a sok szempontból szintén értékes, indulatból ugyan kótyagosnak kikiáltott, ám valójában inkább zseniális Szabó Dezső erre válaszként közölt, Szekfű Gyula emberi tisztességébe is mélyen belegyalogoló írását. Mert Szabó Dezső úgy vált meg korábbi penetráns antiszemitizmusától, hogy azt penetráns németellenességgel helyettesítette. Bőven elég lett volna, ha fulmináns indulatai gerjesztette tüzét a hitlerájra zúdítja, s értelmiségi módjára különbséget tesz a nácizmus és a németség között, de ha már erre nem volt képes, akkor legalább valamit meglát abból, ami most nekünk a magyarországi németek azonosságtudata kapcsán az asztalunkra kerül.

Visszatérve a derék hartaiakhoz – a másik fontos esemény az első világháborúban való részvételük volt, amelyről a háború utáni esztendőkben a falu tíznél is több kocsmájában végeláthatatlanul beszélgettek.

Megtehették. A második nagy háború után ellenben – mint jól tudjuk, s mint itt is olvashatjuk – már nem.

A harmadik fontos esemény pedig a Tanácsköztársaság s annak leverése volt, amely a falu társadalmának egy részét már igencsak megosztotta. És éppen ennek a megosztottságnak az okán nem oszthatom maradéktalanul a szerző azon következtetését, mely szerint ezen események „a közösségben rögzítették és tudatosították […] a magyar államhoz, a politikai nemzethez való tartozás tényét”. (23.)

A magyar államhoz való viszony dolgában természetesen igen.

Ám más a helyzet a politikai nemzettel való viszony dolgában. Hiszen a politikai nemzettel való viszonyt a Tanácsköztársasághoz való – a szerző által is rögzített – megosztottság bizonyosan nem erősítette egyértelműen. Vélelmezem, hogy Trianon hatása a világháborús emlékeket is átszínezhette, hiszen Trianon nyomán – amint arról szintén hitelesen szól a kötet – a hivatalos nemzetiségpolitika szándékát a politikai nemzet sokkos állapota alaposan megbénította. A hartai németek számára aligha volt örvendetes.

Sajnálatos, hogy az Argumentum Kiadó (egyébként a hazai tudományos könyvkiadás egyik bástyája) névmutató nélkül bocsátotta szárnyaira e kötetet. (Eiler Ferenc: Németek, helyi társadalom és hatalom. Harta 1920–1989. Budapest: Argumentum, 2011, 221 p.)

Pritz Pál
történész
 

* A Közép-Európa Intézetben, 2010. április 19-én tartott könyvbemutatón elhangzott szöveg szerkesztett változata.