Ambíció és kíváncsiság,
avagy mi hajtja a tudományos felfedezőket?

Mindenki, aki tudományos kutatással foglalkozik, vagy csak érdeklődik annak eredményei és azok létrejöttének körülményei iránt, nagy izgalommal és örömmel olvashatja Hargittai István legújabb könyvét. A könyv tizenöt alapvetően jelentős felfedezés jellegzetes vonásait mutatja be, elsősorban a tizennyolc közvetlen felfedező munkásságának elemzésével, de valójában ennél sokkal nagyobb számú kiváló tudós hozzájárulásának körülményeivel és jelentőségével ismerkedhet meg az olvasó.

Hargittai István, bármilyen hihetetlenül hangzik is, közel fél évszázada folytat beszélgetéseket a természettudományok jelentős képviselőivel. A több mint kétszáz beszélgetés, amelyekben a kutatások legkényesebb kérdéseit is feszegette, szinte elképzelhetetlenül nagy forrásanyagot adott a szerzőnek. Az elsőre 1965-ben került sor, amikor Nyikolaj Szemenovval, az 1973-ban kémiai Nobel-díjjal kitüntetett szovjet tudóssal Budapesten készített interjút. A beszélgetések jelentős része a Candid Science című sorozat hat kötetében is közlésre került.

A szerzőnek nem volt könnyű dolga a személyek és a felfedezések kiválasztásában a rendelkezésére álló hatalmas anyagból, és úgy vélem, a válogatás szerencsés volt. A szereplő személyek sorsában sok hasonlóság és sok különbség adódik, jelezve, hogy milyen bonyolult az emberi gondolkodás, és a külső körülmények milyen nagymértékben befolyásolhatják a kutatások alakulását és eredményét. A tárgyalt felfedezések és a személyek felsorolása is sokat mond.

Az 1. fejezet a DNS kettőscsavar-szerkezetének felderítésével, és James D. Watson, az egyik felfedező érdekes, olykor vonzó, máskor éppen taszító egyéniségével ismertet meg. Watson a nagy felfedezés idején még csak huszonnégy éves volt, a Nobel-díjat 1962-ben Francis Crickkel megosztva kapta.

A 2. fejezet a racionális gyógyszertervezés, az antivirális hatóanyagok felfedezésének körülményeivel, és a terület egyik legjelentősebb alakja, a rendkívül hátrányos helyzetből induló és tragédiák sorozatával teli életű Gertrude B. Elionnal foglalkozik. Bár szegénysége még azt sem tette lehetővé, hogy a PhD-fokozatot megszerezze, 1988-ban – mentorával, George Hitchinggel együtt – Nobel-díjat kapott.

A 3. fejezet a mágneses rezonanciás képalkotás felfedezői, a kémikus Paul C. Lauterbur és a fizikus Peter Mansfield nehéz életútjával, és az orvosi Nobel-díjjal elismert munkásságukkal ismertet meg.

A 4. fejezet sok alapvető fontosságú felfedezéssel, és a XX. század egyik legjelentősebb kémikusa, Linus Pauling csodálatos életútjával foglalkozik.

Az 5. fejezet hősének, Frederick Sangernek az élete nem bővelkedik eseményekben, ha eltekintünk attól a két Nobel-díjtól, melyeket a fehérjéket alkotó aminosavak, majd a DNS-t alkotó nukleinsavak sorrendjét meghatározó módszerek felfedezéséért kapott.

A 6. fejezet a kombinatorikus kémiával és annak megalapozója, Furka Árpád életével foglalkozik. Furka Árpád nagyon hátrányos helyzetből elindulva, szakérettségisként lett a Szegedi Tudományegyetem hallgatója, majd az ELTE professzora.

A 7. fejezet a radioaktív izotópos módszer egyik fontos alkalmazását tárgyalja. Ezzel bizonyította be a fizikus Rosalin S. Yalow –szoros együttműködésben az orvos Solomon Bersonnal –, hogy a cukorbetegeknek adott inzulin antitestképződést vált ki. Az alapvetően fontos eredmények közlése és elismertetése nagyon nehéznek bizonyult, de 1977-ben orvosi Nobel-díjat kapott. Berson öt évvel korábban meghalt.

A 8. fejezet a sokáig lehetetlennek tartott ötös szimmetriájú kistályok felfedezését tárgyalja. Dan Shechtman 1982-ben új ötvözeteket állított elő, és egyszer megdöbbenve észlelte az elektronmikroszkópos felvételen ilyen szimmetriájú kristályok képződését. Sokan, köztük Pauling, tévedésnek tartották a felfedezést, az eredmények közlésével is nehézségei voltak, de aztán független és egyértelműen bizonyító erejű eredmények születtek. Hargittai István sok írásában jelezte Shechtman eredményeinek különleges jelentőségét; a felfedezés a 2011. évi kémiai Nobel-díjat röviddel e könyv angol nyelvű kiadásának megjelenése után nyerte el.

A 9. fejezet bemutatja, hogy furcsa véletlenek, fontos megfigyelések és kitartó munka révén hogyan jutott Alan McDiarmid, Sirakava Hideki (Hideki Shirakawa) és Alan J. Heeger az elektromosan vezető polimerek felfedezésére 1967-ben, amiért 2001-ben Nobel-díjat kaptak.

A 10. fejezet legfontosabb része az iparban termelt egyes anyagoknak az ózonréteget csökkentő hatásával foglalkozik. Sherwood Rowland és Mario J. Molina felfedezését (1973), hogy ezért a hatásért a légkörbe jutó klór- és fluortartalmú szénvegyületek a felelősek, először közömbösség, majd heves ellenállás fogadta, de a nyolcvanas években világossá vált, hogy a folytatólagos szennyezés az egész Földet érintő katasztrófához vezetne. 1993-ban Nobel-díjjal értékelték eredményeiket.

A 11. fejezet a polimeráz láncreakció felfedezésével, és az ezért 1993-ban Nobel-díjjal kitüntetett Kary Mullisszal foglalkozik. A felfedezés rendkívül jelentős, de Mullis személye nagyon furcsa, ellentmondásos, több írása kifejezetten tudományellenes.

A 12. fejezet a nemesgázok vegyületeinek előállítását és elsősorban az úttörő, Neil Bartlett munkásságát ismerteti. Alapvetően fontos eredményeit először hitetlenkedve fogadták, de rövidesen megindultak a kutatások, és Bartlett nemzetközi elimerésre tett szert.

A 13. fejezet hőse Szilárd Leó, a XX. század tudományának egyik legjelentősebb és legkülönösebb alakja, a nukleáris láncreakció és a kritikus tömeg fogalmának felfedezője. Munkássága sokrétű, nem csupán a természettudományok egészére, de humán tudományokra és az irodalomra is kiterjed.

A 14. fejezet szorosan kapcsolódik az előzőhöz, mert Teller Ede munkásságával, elsősorban a termonukleáris robbantás kidolgozásával tudományosan és politikailag egyaránt meghatározó szerepet játszó, nem mindig rokonszenves személyiségével foglalkozik.

A 15. fejezet George Gamow, a széles érdeklődésű tudós, az univerzum keletkezéséről alkotott legjelentősebb elmélet és sok tudománynépszerűsítő könyv szerzőjének munkásságát tárgyalja.

Érdekesek a Klein György, Carl Djerassi, Harry Kroto és Robert Curl által írt bevezető írások is. A tizennyolc közvetlen felfedező közül csak öten nem kaptak Nobel-díjat. Köztük a három magyar Szilárd Leó, Teller Ede és Furka Árpád.

Kitűnik a könyvből, hogy a nehéz származási, anyagi és egyéb hátrányos körülmények sem akadályoztak, sőt éppenséggel ösztönöztek több nagyszerű kutatót teljesítményeik elérésére. Az kétségtelen, hogy az ambíció és a kíváncsiság rendkívül fontos tulajdonságai az alkotó elmének, de hasonló jelentőségű még van egynéhány. Így a Klein György által vázolt, meglehetősen összetett fogalom, de annak lényegét egyetlen szóval kifejező vonás: a gerjesztettség is nagyon fontos. Djerassi írja bevezetőjében, hogy milyen fontos a szerencse, a különböző fontos elemek egybeesése a nagy felfedezések elérésében. Fontos szerepet játszanak az ifjúkori olvasmányok is. Többen említik a tudósok közül, hogy milyen jelentős hatást gyakorolt rájuk és pályaválasztásukban Paul De Kruif könyve, amely Bacilusvadászok címmel magyarul is megjelent. (Jó lenne, ha ismét kiadásra kerülne.)

Az Utószó abban összegzi a nagy tudósok munkásságának elemzését, hogy „tanulságok vannak, de recept nincs.” A záró mondat, mely szerint „…hogy a legtöbbet hozzuk ki magunkból, a legtöbb, amit tehetünk, ha azzal foglalkozunk, amiben a legjobbak lehetünk”, biztosan igaz, de ehhez kell a szerencse is.

Érdekes és nagyon lényeges tanulság, hogy egyrészt milyen gyakran hosszú ideig nem veszi észre a tudomány világa, hogy alapvetően fontos felfedezés született, vagy éppenséggel visszautasítja azt, másrészt pedig, hogy olykor a korszakos jelentőségű alkotóknak is milyen balga „felfedezéseik” vannak.

A jegyzetek és az abban foglalt irodalmi hivatkozások lehetőséget adnak az olvasónak az egyes kérdések alapos tanulmányozására.

Összegezve: ez a könyv rendkívül érdekes, ismeretekben rendkívül gazdag, nagyon üdvös lenne, ha minél több fiatal kutató olvasná. (Hargittai István: Ambíció és kíváncsiság, avagy mi hajtja a tudományos felfedezőket? Budapest: Akadémiai, 2012)

Beck Mihály
kémikus