Bevezetés
Talán szokatlan kísérlet társadalomtudományi vizsgálódás témájául
választani egy operakomponistát. Ahhoz azonban, hogy e kétségkívül
rendhagyó vállalkozás létjogosultságát belássuk, mindenekelőtt azzal
érdemes tisztában lennünk, hogy Richard Wagner jelentősége messze
túlmutat a zene és az irodalom világán. Életműve közvetlenül vagy
közvetve rányomta bélyegét a XIX. század második és a XX. század első
felének számos szellemi jelenségére. Már személyes élete is több
ponton kapcsolódik a modern német állam kialakulásához, kezdve 1848-as
forradalmi szereplésétől művének az éppen létrejövő, egységes német
állam által való felkarolásáig, a nemzeti kultusz részévé tételéig.
Thomas Mann úgy vélte: „Wagner volt olyan jó politikus, hogy ügyét
hozzákötötte a bismarcki birodaloméhoz: példátlan sikert látott maga
előtt, hozzácsatolta hát a magáét, és művészete európai hegemóniája
Bismarck politikai hegemóniájának kulturális tartozéka lett.” (Mann,
1983, 86.) Persze ez távolról sem jelentette Wagner részéről a
bismarcki politika kritikátlan támogatását. Amint 1879. augusztus
25-én II. Lajos bajor királynak írja a tömeges munkáselbocsátások
kapcsán: „Naphosszat az volt az érzésem, nem tehetek másként:
hangversenykörútra kell mennem, hogy segítséget szerezzek ezeknek a
munkásoknak. Már a tervet is felvázoltam, s csak akkor csillapodtam
le, amikor alaposan meg tudtak nyugtatni azoknak az embereknek a
sorsát illetően.” (Idézi Vámosi Nagy, 1985, 147.)
Wagnernek a német állam formálódásában való szerepe
mellett figyelmet érdemel összművészeti koncepciója, a totális
művészet megvalósítására vonatkozó kísérlete, amely jó néhány ponton
mutat eszmei rokonságot az állam abszolutizálásának igyekezetével, a
totális, az élet minden területén funkciókkal rendelkező állam
kialakítására irányuló törekvésekkel. Ám ezen túlmenően, Wagnernek a
saját kora és az őt követő korszakok gondolkodására gyakorolt hatása
ugyancsak indokolttá teszi, hogy személyével és eszméivel a
társadalomtudományok legszélesebb terrénumán – így az állam- és
jogtudományok területén is – számoljunk.
Az állam mint Gesamtkunstwerk
és a népszellem
Noha Wagner életműve a legkülönbözőbb szellemi területekre gyakorolt
mély hatást, munkássága számos jelenség vonatkozásában nem tekinthető
ihletőnek. Fontos azonban, hogy a komponista és gondolkodó életműve
még ezek tekintetében is oly tökéletesen fejezi ki korát, ahogyan
csupán kevés pályatársáé. A nürnbergi mesterdalnokok-nak a külső
társadalmi keretet és az individuum pszichológiai rezdüléseit egyaránt
magában foglaló analitikus precizitása mintha zenei előképe volna
Georg Jellinek Allgemeine Staatslehre-jének. Igen jellemző, hogy
Jellinek Wagner Gesamtkunstwerk-jéhez hasonló jelenségnek fogta fel az
államot, és tekintette azt minden emberi törekvés legmagasabb rendű
összhangjának. Mint írja: „Egységes akarattal összetartott és
irányított társadalmi rendet képez az a nagyszámú szövetség, amelyet a
gazdasági, szellemi, etikai vallási közösségi élet hív életre […] Az
emberi akaratszerveződésen nyugvó legfontosabb társadalmi jelenség
azonban az állam…” (Jellinek, 1994, 25.) Az állam tehát Jellineknél
mint egyfajta Gesamtkunstwerk jelenik meg, amely összegzi, szervezi és
kontroll alatt tartja a társadalmi alrendszerek sokaságát. Persze már
Friedrich Schillernél is felbukkan az állam összegző szerepe, amely
sokban hasonlít a hegeli államkoncepcióra, az államnak „etikai
univerzum”-ként való felfogására. Schillernél azonban az állam az
„ideális emberi” tükörképeként jelenik meg. Mint írja: „Azt lehet
mondani, hogy minden ember mint egyén diszpozíciója és rendeltetése
szerint egy tiszta eszményi embert hord magában, s létezésének nagy
feladata, hogy minden változása közepette összhangban maradjon annak
változatlan egységével. […] Ezt a tiszta embert, aki többé vagy
kevésbé világosan felismerhető minden alanyban, az állam képviseli, az
az objektív és mintegy kánoni forma, amelyben az alanyok sokfélesége
egységre törekszik.” (Schiller, 1960, 177.)
Nietzsche szintén univerzális intézménynek tekinti
az államot, az ő értelmezésében azonban – legalábbis a harmadik
korszerűtlen elmélkedésben – az állam „kulturális univerzumként” való
létezésén van a hangsúly, noha ezt az univerzumot önzőnek és öncélúnak
látja. Amint az „állam önzésé”-ről írja, az „…ugyancsak a kultúra
lehető legszélesebb körű elterjesztését és általánossá tételét
óhajtja, és a leghatékonyabb eszközöknek van a birtokában vágyai
megvalósításához. Ha elég erősnek érzi magát, hogy ne csak megoldja a
láncokat, hanem a kellő időben feszesre húzza az igát, ha fundamentuma
elég erős és széles ahhoz, hogy a műveltségépítmény egész boltozatát
hordozza, akkor a műveltségnek az állam polgárai körében való
terjedése mindig kizárólag neki válik javára – a más államokkal való
versengésben. Valahányszor manapság »kultúrállam«-ról beszélnek, azt
tekintik feladatának, hogy egy adott nemzedék szellemi erőit
felszabadítsa, abban, de csakis abban a mértékben, hogy azok hasznára
és javára legyenek…” (Nietzsche, 2004, 230.)
Látható tehát, hogy a korszellemnek részét képezi
egy szintetizáló törekvés, amely valamely nagyobb egységben kívánja
értelmezni a részjelenségek sokaságát. Ez a XVIII. századtól, annak
enciklopédikus buzgalmától egyre elevenebb, és alighanem a XIX.
században éri tetőfokát, míg a XX. századra e törekvés mellett az
Ady-féle „minden egész eltörött” érzése is határozottan rányomja a
bélyegét. Persze az állam tekintetében az abszolutizálás igyekezete
éppenséggel a XX. században jutott a csúcspontra, míg a művészet
mindenhatóságának hite a XIX. században tetőzik.
Ugyancsak a Mesterdalnokok egyik alapgondolata, a
nép szellemének felmagasztalása, Friedrich Carl von Savigny Volksgeist
eszméjét visszhangozza. Wagner e művében megdicsőül tehát a
népszellem, amely a történeti jogi iskola elgondolása szerint
megteremti a közösséget és az államot, formálja annak szokásait és
jogát, és amely népszellemnek Wagnernél éppúgy hordozója a költői
individuum, mint bármely iparos. E szellemi közösség teszi lehetővé,
hogy a kiválasztott tehetség és a közember szót értsen egymással. Az
előbbiben, a poétában nem más hang szólal meg, mint ami ott van az
utóbbiban, a polgárban, akiben azonban ez inkább csupán mint vágy vagy
alaktalan elképzelés van jelen.
Ebben a felfogásban persze ott van Arthur
Schopenhauer hatása is. Nála az akarat személytelen életerő, míg az,
amit mi „egyéniségként” sokra becsülünk, az ő világképében merő
illúzió. Az ember – nála – valójában faj, és nem sokkal több. Pusztán
annak élni akarása állít elénk csábító képeket, a személyiség és az
egyéni vágy délibábjait, hogy önző módon annak tévútjait követve még
eltökéltebben szolgáljuk a felettünk uralkodó erőt, a faj életét. Ez
az eszme a romantikus nacionalizmusok interpretációjában kissé
módosul. Itt az egyén nem a fajban, hanem a népben oldódik fel, annak
életakaratát hirdeti.
A kor gondolkodását alapvetően határozta meg Hegel
filozófiája is, amely többek között hangsúlyozta, hogy a szabadság
eszméje a germán népek körében született meg. Másfelől a hegeli
„objektív szellem” messze túlmutat egyes hordozóin, akik csupán
közreműködnek az eszme önmagára ismerésében. Mindez visszaköszön
Wagnernél is, aki jelentősen hozzájárult a nemzeti mitológia
újjáélesztéséhez, saját működésére és Gesamtkunstwerkjére pedig úgy
tekintett, mint történelemfilozófiai szükségszerűségre (Deathridge –
Dahlhaus, 1988, 69.). Persze ez a vélekedés egyaránt idézi fel Hegel
gondolatait, „objektív szellemét” és Schopenhauer egyén feletti
személytelen akaratkoncepcióját.
Wagner és a pszichológia
Wagnerre mindenesetre Hegelnél jelentősebben hatott Schopenhauer,
akinek filozófiai eszméit a művészet területén vitte tovább,
elsősorban pedig nagy szerelmi drámájában, a Trisztán és Izoldá-ban.
Ám A világ mint akarat és képzet főbb gondolatai az életmű teljes
második felére rányomják bélyegüket a Mesterdalnokok romantikus
nacionalizmusától kezdve a Ring-et átható fátumszerű alapérzésen, a
hősök végzetük felé igyekvő küzdelmein át egészen a Parsifal sajátos
megváltáskoncepciójáig, amelyben a keresztény tanok mellett –
ugyancsak Schopenhauer hatására – előkerülnek az ind, különösen a
buddhista filozófia oly jellegzetes vonásai.
Azáltal azonban, hogy Wagner a schopenhaueri
eszméket művészetének részévé tette, ezeknek a gondolatoknak a
hatókörét jelentősen ki is terjesztette. Mintegy kiszabadította a
bölcseleti tartalmakat a filozófia szűk terrénumából, hogy a művészet
és az opera iránt fogékony emberek lényegesen nagyobb közönsége elé
tárja. Lélektant és filozófiát vitt a színpadra, s így – zenéjének
mágikus energiája által – észrevétlenül oltotta be még azokat is a
bölcselet és a pszichológia szemléletével, akik ezektől mint pusztán
irodalmi hatásoktól érintetlenek maradtak volna.
Nietzsche már a Wagnert ünneplő első írásában, A
tragédia születésé-ben hangsúlyozza a pszichológiai tényező
figyelembevételének fontosságát a kulturális jelenségek megértésében,
értékelésében és értelmezésében. Ám ennek az írásnak szinte minden
lényeges gondolatát még Wagnerrel beszélte meg ama híres tribscheni
napokban. Hogy aztán Nietzsche – többek között Lou Salomé
közvetítésével – hogyan hatott a freudizmusra, hatalomkoncepciója
hogyan járult hozzá a Freuddal szakító tanítvány, Alfred Adler
hatalomközpontú pszichológiájára, külön tanulmányt érdemelne. Magának
a pszichológiai szemléletnek a XIX. század végi térhódításában
mindenesetre Nietzsche szerepe elvitathatatlan. Ahogy Thomas Mann
írja: „… és emlékezzünk rá, hogy Freudnál is, kinek radikális és
mélyreható lélekkutatását Nietzsche nagymértékben megelőlegezte, a
lélektani érdeklődéssel szorosan összefügg az érdeklődés a mitikus,
ősi-emberi és kultúra előtti jelenségek iránt.” (Mann, 1983, 15.)
Nietzsche tehát jelentősen hatott Freudra a lélektan általánosabb
magyarázó erejét illetően. Csakhogy – amint majd látni fogjuk –
mindennek belátásához Wagner alapvetően járult hozzá. Mann ugyanis,
amikor arra utal, hogy „Freudnál is” összefügg a lélektani érdeklődés
a mítosz iránti érdeklődéssel, voltaképpen Wagnerre utal, hiszen előző
soraiban a Ring-ben feldolgozott mítosz és a wagneri művek
„pszichoanalitikus” módszerének mélyebb kapcsolatára mutat rá. Tehát
már Wagnernél számolhatunk annak a felismerésével (még ha ez a
felismerés költői formában jelenik is meg), hogy a mítosz éppúgy
túlmutat az irodalmi problematikán, mint a lélektan az elmegyógyászat
terrénumán, s hogy a kettő – lélektan és mítosz – egymáshoz is
szorosan kapcsolódik.
Nietzschénél azonban a pszichológiára való utalás
kifejezett formában jelenik meg, és e pszichológiai törekvései
felvetik a filozófus közvetett kapcsolatát a jogelmélet pszichológiai
irányzatával is, hiszen termékenyítő hatása nélkül a XIX–XX. század
fordulójának társadalomtudományában kevésbé vált volna hangsúlyossá a
pszichológiai megközelítés, a tudattalan tényezők szerepének
értékelése. A jogszociológiai iskola képviselője, Eugen Ehrlich éppen
e korszak pszichológiai fellendülésének hatására juthatott arra az
álláspontra, hogy a jog és a társadalmi szabályozás vonatkozásában
sokkal inkább a szokásoknak, tudattalan és ösztönös mintakövetéseknek
van alapvető szerepük, mint a formális jogszabályok tudatos
alkalmazásának (Ehrlich, 1913). És nem hagyhatjuk figyelmen kívül a
küzdelem és az irracionalitás jelenségeivel összefüggésben tett
nietzschei kijelentések azon általánosabb hatását sem, amelyet a
jogszociológiai iskolára gyakorolt Ludwig Gumplowicz Rassenkampf-jától
(Gumplowicz, 1909) Max Weber jogszociológiájáig (Weber, 1995).
A nietzschei filozófia Gumplowicznak különösen az
erővel, a hatalommal, a jog „jón és rosszon túli” értelmezésével
kapcsolatos nézeteire hatott, ám
|
|
szerepet kap nála az ellentétes erők harcának
eszméje, amely A tragédia születésé-nek apollóni-dionüszoszi harcát
idézi. Webernél a kultúra nem tudatos mozzanatai mint a jogot
befolyásoló és formáló tényezők kapnak különös hangsúlyt, és ez a
jelenség eszmetörténetileg egyenes folytatása a Nyugat azon,
viszonylag új keletű szellemi hagyományának, amely a racionalizmus
nagy századát követően előbb Schopenhauernél, aztán Nietzschénél az
irracionális tényezők jelentőségét állította előtérbe.
Ha azonban Ehrlich, Gumplowicz, Weber, sőt a
skandináv és az amerikai jogi realizmus pszichológiai megközelítései
mögött a XIX. század végének feltörekvő pszichológiai mozgalmait, és
Nietzsche irracionalitással kacérkodó filozófiáját kell meglátnunk,
úgy mindezek hátterében ugyancsak fel kell ismernünk azt a szintén
pszichologizáló wagneri életművet, amely a baseli
klasszika-filológusból a pszichológiai szempontot hangsúlyozó
filozófust faragott.
Amint Thomas Mann találóan írja: „Egész könyvet
lehetne írni Wagnerről, a pszichológusról, mégpedig a muzsikus,
valamint a költő lélektani művészetéről, már amennyiben nála ez a
kettő különválasztható. Az emlékező motívum technikáját, melyet olykor
már a régi operában is alkalmaztak, lassacskán mély értelmű és virtuóz
rendszerré fejleszti, mely a zenét addig elképzelhetetlen mértékben a
lélektani utalások, vonatkozások, mélységek eszközévé avatja.” (Mann,
1983, 13.) Vagy ahogy később írja: „… a pszichológus Wagner
bámulatosan, ösztönösen egyetért a tizenkilencedik század egy másik
jellegzetes szülöttével, Sigmund Freuddal, a pszichoanalitikussal.
Ahogy Siegfried a hársfa alatt álmodozik, és az anyafogalom erotikumba
torkollik, ahogy abban a jelenetben, mikor Mime félelemre próbálja
oktatni neveltjét, a zenekarban a tűzben alvó Brünhilde motívuma
kísért sötéten, eltorzítva – ez már Freud, ez analízis és semmi más…”
(Mann, 1983, 15.) Ám Wagner egyúttal a mítosz – Carl Gustav Jung
kifejezésével a kollektív tudattalan egyik kifejeződésének – a nagy
ismerője. „Wagner a mítosz tudója és felfedezője” – írja Thomas Mann
(Mann, 1983, 17.). Így Wagner mind közvetlenül, mind pedig közvetett
módon – tehát például Nietzschén keresztül – egyaránt hatással volt a
modern pszichológiára, tehát végső soron a jogelmélet pszichológiai
indíttatású irányzataira is.
Indirekt hatások a politikai filozófiára
Nietzsche közvetítő szerepe a wagneri életmű és az államelméleti
aspektusból releváns jelenségek között azonban nem merül ki a
pszichológiai vonatkozásokban. Hatalomelmélete ugyanis fontos
fejezetét képezi az állam- és jogbölcseleti gondolkodásnak. Az
Übermensch és az azt övező képzetek, amelyek részben Schopenhauer
nézeteinek átformálásából állnak (a személytelen akaratnak személyes
akarattá formálására került itt sor), a legnagyobb valószínűséggel nem
vagy egészen más színezettel, más etikai tartalommal születtek volna
meg, ha a Wagnerrel való szakításra nem került volna sor. Nietzsche
antikrisztiánus hevülete, sokszor gyerekesen dacos
kereszténységgyűlölete világos összefüggésben áll ezzel a szakítással,
és azzal a nietzschei törekvéssel, hogy – a szerinte a Parsifal-ban a
kereszt előtt összeroskadó – Wagner világképével végleg leszámoljon.
Miközben persze nem látta át a wagneri megváltáskoncepció
kétarcúságát: a keresztény eszméknek a buddhista tanokkal való sajátos
keveredését. A Wagnerrel való szakítás persze felemásra és igencsak
kétértelműre sikeredett, hiszen Nietzsche Übermensche határozottan
irodalmi parafrázisa a félelmet nem ismerő wagneri hősnek, a természet
vad gyermekének, Siegfriednek.
Nietzsche nagy hatású gondolatainak szellemes
kritikáját adta Somló Bódog, mondván, azokban nincs olyan tanítás,
amelyeket a kor önző embere ne tett volna gyakorlattá minden
filozófiai előképzettség nélkül (Somló, 1902, 13–27.). Ez a bírálat
rámutat a nietzschei morál- és hatalomfilozófiában tettenérhető
bizonyos trivialitásra. Mivel a nietzschei eszmék jelentős mértékben a
wagneri hatás elleni védekezés nyomán születtek, ezért eszmetörténeti
szempontból nem érdektelen, hogy mi váltotta ki ezt az attitűdöt a
klasszikafilológusból hosszú évek csodálata után. Határozott jelek
mutatnak arra, hogy Nietzsche sértettségét elsősorban Wagnernek és
körének a filozófus zenei törekvéseivel szembeni elutasítása váltotta
ki (Köhler, 2005, 122.). Igen egyszerű, alapvetően személyes okok
hathattak tehát közre Nietzsche hangjának élessé válásában. Nagy
kérdés azonban, hogy a kortársak és az utókor alapjában másként
értékelte volna-e a filozófus jó néhány radikális eszméjét, ha azok
valószínűsíthető, kiábrándító eredetével tisztában lett volna.
De Nietzsche gondolatai termékenyítően hatottak
Carl Schmitt politikai filozófiájára is, amelynek barát–ellenség
dichotómiáján szintén érezhető a nietzschei világkép végletekben
gondolkodó jellege, másfelől a barát és ellenség kategóriáinak
schmitti relativizálására, e kategóriák provizórikus jelenségként való
értékelésére ugyancsak hatással lehetett a korszakban terjedelmes
irodalommal rendelkező Wagner–Nietzsche-viszony kétarcúsága. Carl
Schmitt és Nietzsche szellemi kapcsolatát William E. Scheuerman
elsősorban azon az alapon tekinti elhanyagolhatónak, hogy Nietzsche
filozófiájában a jog- és államelméleti problémák meglehetősen
periférikusak (Scheuerman, 1999, 265.). Csakhogy a hatások gyakorta
nem direkt módon és szoros tematikus rendben érvényesülnek, hanem –
mint itt is – indirekt úton és a szemlélet egészét áthatóan. Gary
Shapiro felidéz olyan eszméket, amelyek Schmittben
és Nietzschében a közös vonást abban látják, hogy mindketten
paradigmatikus módon tulajdonítottak filozófiai jelentőséget a
földrajzi adottságoknak, („Nietzsche and Schmitt are both paradigmatic
geophilosophical thinkers…”1) (Shapiro,
2012). Shapiro megemlíti Schmitt szubjektív, esszéisztikus
Glossarium-át (Schmitt, 1991), amelyen különösen érződik Nietzsche
hatása. A hazai irodalomban többek között Lánczi András veti fel
Schmitt és Nietzsche gondolkodásának párhuzamát, modernizmus- és
liberalizmuskritikájuk kapcsán, és ő is éppen Schmitt Glossariumának
Nietzsche-hivatkozásaira utalva (Lánczi, 2003, 129–140.).
Csakhogy ez a modernitáskritika, amely Nietzschénél
oly eleven, és amely A tragédia születésé-től a Korszerűtlen
elmélkedések-en át a Zarathusztrá-ig töretlenül jelen van
gondolkodásában, ugyancsak mélyen gyökerezik a Wagnerrel való
barátságának korszakában, magában a wagneri világképben. Ráadásul
mindkettejük modernitáskritikája – Wagneré is, Nietzschéé is –
meglehetősen kétarcú, „reakciós” és „forradalmi” egyszerre. Igen
találóan írja Thomas Mann: „Még egy utolsó szót Wagnerről mint
szellemről, múlthoz és jövőhöz való viszonyáról. Mert itt is
kettősséget, látszólagos ellentmondások összebonyolódását láthatjuk
jellemében, ami megfelel németség és európaiság ellentétének.
Wagnerben vannak reakciós vonások, van benne bizonyos hátrafelé
fordulás, a múlt sötét kultusza; mert ilyen értelemben is
magyarázhatjuk misztikus és mitikus-mondai hajlamát, a Mesterdalnokok
protestáns nemzetieskedését. Mégis: ha van érzékünk ennek a minden
ízében újításra, változásra, felszabadításra törekvő művészetnek az
igazi, valóságos lényegéhez, akkor ez a legszigorúbban tiltja nekünk,
hogy szó szerint vegyük nyelvét, […] és ne annak fogjuk fel, ami, […]
valami nagyon is forradalmi.” (Mann, 1983, 93.)
Wagner „reakciós”, múltba tekintő hajlama azonban a
legszorosabban összefügg a minőség iránti igényével. Wagner az egyik
első jelentős alkotó, aki nyíltan fellép a kultúra eltömegesedésének
hatása, a művészet kereskedelmiesedése és elsilányodása ellen. Ám nem
csupán műalkotásai által, hanem teoretikus igyekezettel is felemeli
szavát a tömegízléssel szemben. Összművészeti törekvésével egyúttal
tükröt tart a művészetben is egyre terjedő szakbarbárságnak, mintegy
utalva a kultúra oszthatatlanságára. Mindez azonban már azt a
José Ortega y Gassetet előlegezi, akire Nietzsche közvetlenül nagy
hatással volt, és akinek esszéje, A tömegek lázadása mintha folytatása
volna a tömegről oly lesújtóan nyilatkozó nietzschei korszerűtlen
elmélkedésnek, A történelem hasznáról és káráról. Ebben, a tömegekkel
kapcsolatos fenntartásban azonban alighanem a Wagnerrel való
beszélgetéseknek, a wagneri művészetfilozófiának van nagy szerepe,
különösen, ha belátjuk Wagner itt felidézett, a kultúra
kereskedelmiesedésével kapcsolatos gondolatának mély rokonságát Ortega
tanulmányának lényegi megállapításaival.
Hangsúlyozni kell, hogy Wagner viszonya a tágabb
emberi közösséghez éppúgy kétarcú, mint Nietzschéé. Wagner tiszteli a
népet, mint a népszellem hordozóját és mint a tiszta művészet
lehetséges szakrális közegét, ám elutasítja mint tömeget, amelyik
rávehető az alpári dolgok élvezetére. Nietzschénél is hasonló a
helyzet, aki A történelem hasznáról és káráról című korszerűtlen
elmélkedésben ocsmánynak nevezi a tömeget, miközben A tragédia
születésében a görög nép szellemét dicsőíti.
Wagnernek tehát kulcsszerepe van a XIX. század
közepét követő korok szellemfejlődésben, és e jelentősége csupán
részben áll összefüggésben zeneszerzői teljesítményével. Alapvetően
természetesen azon nyugszik, hiszen az állította a figyelem
középpontjába magukat a wagneri gondolatokat. Wagner zenéje volt tehát
a „hordozóanyag”, ami eljuttatta az emberekhez Wagnert, a gondolkodót.
Csakhogy – tökéletesen természetes módon – sohasem létezett egymástól
függetlenül a zenész és a filozófus Wagner. Nála az alkotást igen
tudatos mérlegelés, az eszközök és hatások rendívül gondos analízise,
valamint egyfajta teoretikus kontextus felvázolása előzte meg. Maguk
az alkotások is bőven magukban foglalnak azonban bölcseleti
tartalmakat, amelyek jelentős hatást gyakoroltak a legkülönbözőbb
szellemi területek képviselőire, s így szükségképpen hatottak e
területek további fejlődésére is.
Kulcsszavak: állam, filozófia, hatalom, jog, művészet, opera,
politika, pszichológia, vallás
IRODALOM
Deathridge, John – Dahlhaus, Carl (1988):
Wagner. Zeneműkiadó, Budapest
Ehrlich, Eugen (1913): Grundlegung der
Soziologie des Rechts. Duncker & Humblot. München–Leipzig
Gumplowicz, Ludwig (1909): Der
Rassenfampf. Sociologische Untersuchungen. Verlag der Wagner’sche
Univ. Buchhandlung, Innsbruck
Jellinek, Georg (1994): Általános
államtan. Osiris–Századvég, Budapest
Köhler, Joachim (2005): Friedrich
Nietzsche és Cosima Wagner. (Fordította Romhányi Török Gábor) Holnap,
Budapest
Lánczi András (2003): Carl Schmitt és a
liberalizmus. Századvég. 8, 28, 129–140.
Mann, Thomas (1983): Richard Wagner
szenvedése és nagysága. Európa. Budapest
Nietzsche, Friedrich (2004): Schopenhauer
mint nevelő. In: Friedrich Nietzsche: Korszerűtlen elmélkedések.
Atlantisz, Budapest, 179–256.
Scheuerman, William E. (1999): Carl
Schmitt –The End of Law. Rowman & Littlefield Publishers INC, Oxford,
265.
Schiller, Friedrich (1960): Levelek az
ember esztétikai neveléséről. Negyedik levél. In: Schiller, Friedrich:
Válogatott esztétikai írásai. Magyar Helikon, Budapest, 167–279.
Schmitt Carl (1991): Glossarium.
Aufzeichnungen der Jahre 1947-1951. Duncker & Humblot. Berlin
Shapiro, Gary (2012): „Beyond the Line”:
Reading Nietzsche with Schmitt. THELOSscop, 8 March 2012
Somló Bódog (1902): Az erkölcs
túlkövetelései. Huszadik Század. III. 5. 13–27.
Vámosi Nagy István (1985): Merlin a bárd
és Wagner a zeneköltő. Szerzői kiadás, Szegedi Nyomda, Szeged
Weber, Max (1995): Gazdaság és társadalom
2/2. A megértő szociológia alapvonalai. (Jogszociológia) Közgazdasági
és Jogi Könyvkiadó, Budapest
LÁBJEGYZET
1 „Nietzsche és Schmitt
egyaránt paradigmatikus geofilozófiai gondolkodók.”
<
|
|