A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 RICHARD WAGNER ÉS AZ ÁLLAM- ÉS JOGTUDOMÁNY

X

Szmodis Jenő

PhD, egyetemi adjunktus, Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar • szmodisj(kukac)t-online.hu

 

Bevezetés

Talán szokatlan kísérlet társadalomtudományi vizsgálódás témájául választani egy operakomponistát. Ahhoz azonban, hogy e kétségkívül rendhagyó vállalkozás létjogosultságát belássuk, mindenekelőtt azzal érdemes tisztában lennünk, hogy Richard Wagner jelentősége messze túlmutat a zene és az irodalom világán. Életműve közvetlenül vagy közvetve rányomta bélyegét a XIX. század második és a XX. század első felének számos szellemi jelenségére. Már személyes élete is több ponton kapcsolódik a modern német állam kialakulásához, kezdve 1848-as forradalmi szereplésétől művének az éppen létrejövő, egységes német állam által való felkarolásáig, a nemzeti kultusz részévé tételéig. Thomas Mann úgy vélte: „Wagner volt olyan jó politikus, hogy ügyét hozzákötötte a bismarcki birodaloméhoz: példátlan sikert látott maga előtt, hozzácsatolta hát a magáét, és művészete európai hegemóniája Bismarck politikai hegemóniájának kulturális tartozéka lett.” (Mann, 1983, 86.) Persze ez távolról sem jelentette Wagner részéről a bismarcki politika kritikátlan támogatását. Amint 1879. augusztus 25-én II. Lajos bajor királynak írja a tömeges munkáselbocsátások kapcsán: „Naphosszat az volt az érzésem, nem tehetek másként: hangversenykörútra kell mennem, hogy segítséget szerezzek ezeknek a munkásoknak. Már a tervet is felvázoltam, s csak akkor csillapodtam le, amikor alaposan meg tudtak nyugtatni azoknak az embereknek a sorsát illetően.” (Idézi Vámosi Nagy, 1985, 147.)

Wagnernek a német állam formálódásában való szerepe mellett figyelmet érdemel összművészeti koncepciója, a totális művészet megvalósítására vonatkozó kísérlete, amely jó néhány ponton mutat eszmei rokonságot az állam abszolutizálásának igyekezetével, a totális, az élet minden területén funkciókkal rendelkező állam kialakítására irányuló törekvésekkel. Ám ezen túlmenően, Wagnernek a saját kora és az őt követő korszakok gondolkodására gyakorolt hatása ugyancsak indokolttá teszi, hogy személyével és eszméivel a társadalomtudományok legszélesebb terrénumán – így az állam- és jogtudományok területén is – számoljunk.


Az állam mint Gesamtkunstwerk
és a népszellem


Noha Wagner életműve a legkülönbözőbb szellemi területekre gyakorolt mély hatást, munkássága számos jelenség vonatkozásában nem tekinthető ihletőnek. Fontos azonban, hogy a komponista és gondolkodó életműve még ezek tekintetében is oly tökéletesen fejezi ki korát, ahogyan csupán kevés pályatársáé. A nürnbergi mesterdalnokok-nak a külső társadalmi keretet és az individuum pszichológiai rezdüléseit egyaránt magában foglaló analitikus precizitása mintha zenei előképe volna Georg Jellinek Allgemeine Staatslehre-jének. Igen jellemző, hogy Jellinek Wagner Gesamtkunstwerk-jéhez hasonló jelenségnek fogta fel az államot, és tekintette azt minden emberi törekvés legmagasabb rendű összhangjának. Mint írja: „Egységes akarattal összetartott és irányított társadalmi rendet képez az a nagyszámú szövetség, amelyet a gazdasági, szellemi, etikai vallási közösségi élet hív életre […] Az emberi akaratszerveződésen nyugvó legfontosabb társadalmi jelenség azonban az állam…” (Jellinek, 1994, 25.) Az állam tehát Jellineknél mint egyfajta Gesamtkunstwerk jelenik meg, amely összegzi, szervezi és kontroll alatt tartja a társadalmi alrendszerek sokaságát. Persze már Friedrich Schillernél is felbukkan az állam összegző szerepe, amely sokban hasonlít a hegeli államkoncepcióra, az államnak „etikai univerzum”-ként való felfogására. Schillernél azonban az állam az „ideális emberi” tükörképeként jelenik meg. Mint írja: „Azt lehet mondani, hogy minden ember mint egyén diszpozíciója és rendeltetése szerint egy tiszta eszményi embert hord magában, s létezésének nagy feladata, hogy minden változása közepette összhangban maradjon annak változatlan egységével. […] Ezt a tiszta embert, aki többé vagy kevésbé világosan felismerhető minden alanyban, az állam képviseli, az az objektív és mintegy kánoni forma, amelyben az alanyok sokfélesége egységre törekszik.” (Schiller, 1960, 177.)

Nietzsche szintén univerzális intézménynek tekinti az államot, az ő értelmezésében azonban – legalábbis a harmadik korszerűtlen elmélkedésben – az állam „kulturális univerzumként” való létezésén van a hangsúly, noha ezt az univerzumot önzőnek és öncélúnak látja. Amint az „állam önzésé”-ről írja, az „…ugyancsak a kultúra lehető legszélesebb körű elterjesztését és általánossá tételét óhajtja, és a leghatékonyabb eszközöknek van a birtokában vágyai megvalósításához. Ha elég erősnek érzi magát, hogy ne csak megoldja a láncokat, hanem a kellő időben feszesre húzza az igát, ha fundamentuma elég erős és széles ahhoz, hogy a műveltségépítmény egész boltozatát hordozza, akkor a műveltségnek az állam polgárai körében való terjedése mindig kizárólag neki válik javára – a más államokkal való versengésben. Valahányszor manapság »kultúrállam«-ról beszélnek, azt tekintik feladatának, hogy egy adott nemzedék szellemi erőit felszabadítsa, abban, de csakis abban a mértékben, hogy azok hasznára és javára legyenek…” (Nietzsche, 2004, 230.)

Látható tehát, hogy a korszellemnek részét képezi egy szintetizáló törekvés, amely valamely nagyobb egységben kívánja értelmezni a részjelenségek sokaságát. Ez a XVIII. századtól, annak enciklopédikus buzgalmától egyre elevenebb, és alighanem a XIX. században éri tetőfokát, míg a XX. századra e törekvés mellett az Ady-féle „minden egész eltörött” érzése is határozottan rányomja a bélyegét. Persze az állam tekintetében az abszolutizálás igyekezete éppenséggel a XX. században jutott a csúcspontra, míg a művészet mindenhatóságának hite a XIX. században tetőzik.

Ugyancsak a Mesterdalnokok egyik alapgondolata, a nép szellemének felmagasztalása, Friedrich Carl von Savigny Volksgeist eszméjét visszhangozza. Wagner e művében megdicsőül tehát a népszellem, amely a történeti jogi iskola elgondolása szerint megteremti a közösséget és az államot, formálja annak szokásait és jogát, és amely népszellemnek Wagnernél éppúgy hordozója a költői individuum, mint bármely iparos. E szellemi közösség teszi lehetővé, hogy a kiválasztott tehetség és a közember szót értsen egymással. Az előbbiben, a poétában nem más hang szólal meg, mint ami ott van az utóbbiban, a polgárban, akiben azonban ez inkább csupán mint vágy vagy alaktalan elképzelés van jelen.

Ebben a felfogásban persze ott van Arthur Schopenhauer hatása is. Nála az akarat személytelen életerő, míg az, amit mi „egyéniségként” sokra becsülünk, az ő világképében merő illúzió. Az ember – nála – valójában faj, és nem sokkal több. Pusztán annak élni akarása állít elénk csábító képeket, a személyiség és az egyéni vágy délibábjait, hogy önző módon annak tévútjait követve még eltökéltebben szolgáljuk a felettünk uralkodó erőt, a faj életét. Ez az eszme a romantikus nacionalizmusok interpretációjában kissé módosul. Itt az egyén nem a fajban, hanem a népben oldódik fel, annak életakaratát hirdeti.

A kor gondolkodását alapvetően határozta meg Hegel filozófiája is, amely többek között hangsúlyozta, hogy a szabadság eszméje a germán népek körében született meg. Másfelől a hegeli „objektív szellem” messze túlmutat egyes hordozóin, akik csupán közreműködnek az eszme önmagára ismerésében. Mindez visszaköszön Wagnernél is, aki jelentősen hozzájárult a nemzeti mitológia újjáélesztéséhez, saját működésére és Gesamtkunstwerkjére pedig úgy tekintett, mint történelemfilozófiai szükségszerűségre (Deathridge – Dahlhaus, 1988, 69.). Persze ez a vélekedés egyaránt idézi fel Hegel gondolatait, „objektív szellemét” és Schopenhauer egyén feletti személytelen akaratkoncepcióját.


Wagner és a pszichológia


Wagnerre mindenesetre Hegelnél jelentősebben hatott Schopenhauer, akinek filozófiai eszméit a művészet területén vitte tovább, elsősorban pedig nagy szerelmi drámájában, a Trisztán és Izoldá-ban. Ám A világ mint akarat és képzet főbb gondolatai az életmű teljes második felére rányomják bélyegüket a Mesterdalnokok romantikus nacionalizmusától kezdve a Ring-et átható fátumszerű alapérzésen, a hősök végzetük felé igyekvő küzdelmein át egészen a Parsifal sajátos megváltáskoncepciójáig, amelyben a keresztény tanok mellett – ugyancsak Schopenhauer hatására – előkerülnek az ind, különösen a buddhista filozófia oly jellegzetes vonásai.

Azáltal azonban, hogy Wagner a schopenhaueri eszméket művészetének részévé tette, ezeknek a gondolatoknak a hatókörét jelentősen ki is terjesztette. Mintegy kiszabadította a bölcseleti tartalmakat a filozófia szűk terrénumából, hogy a művészet és az opera iránt fogékony emberek lényegesen nagyobb közönsége elé tárja. Lélektant és filozófiát vitt a színpadra, s így – zenéjének mágikus energiája által – észrevétlenül oltotta be még azokat is a bölcselet és a pszichológia szemléletével, akik ezektől mint pusztán irodalmi hatásoktól érintetlenek maradtak volna.

Nietzsche már a Wagnert ünneplő első írásában, A tragédia születésé-ben hangsúlyozza a pszichológiai tényező figyelembevételének fontosságát a kulturális jelenségek megértésében, értékelésében és értelmezésében. Ám ennek az írásnak szinte minden lényeges gondolatát még Wagnerrel beszélte meg ama híres tribscheni napokban. Hogy aztán Nietzsche – többek között Lou Salomé közvetítésével – hogyan hatott a freudizmusra, hatalomkoncepciója hogyan járult hozzá a Freuddal szakító tanítvány, Alfred Adler hatalomközpontú pszichológiájára, külön tanulmányt érdemelne. Magának a pszichológiai szemléletnek a XIX. század végi térhódításában mindenesetre Nietzsche szerepe elvitathatatlan. Ahogy Thomas Mann írja: „… és emlékezzünk rá, hogy Freudnál is, kinek radikális és mélyreható lélekkutatását Nietzsche nagymértékben megelőlegezte, a lélektani érdeklődéssel szorosan összefügg az érdeklődés a mitikus, ősi-emberi és kultúra előtti jelenségek iránt.” (Mann, 1983, 15.) Nietzsche tehát jelentősen hatott Freudra a lélektan általánosabb magyarázó erejét illetően. Csakhogy – amint majd látni fogjuk – mindennek belátásához Wagner alapvetően járult hozzá. Mann ugyanis, amikor arra utal, hogy „Freudnál is” összefügg a lélektani érdeklődés a mítosz iránti érdeklődéssel, voltaképpen Wagnerre utal, hiszen előző soraiban a Ring-ben feldolgozott mítosz és a wagneri művek „pszichoanalitikus” módszerének mélyebb kapcsolatára mutat rá. Tehát már Wagnernél számolhatunk annak a felismerésével (még ha ez a felismerés költői formában jelenik is meg), hogy a mítosz éppúgy túlmutat az irodalmi problematikán, mint a lélektan az elmegyógyászat terrénumán, s hogy a kettő – lélektan és mítosz – egymáshoz is szorosan kapcsolódik.

Nietzschénél azonban a pszichológiára való utalás kifejezett formában jelenik meg, és e pszichológiai törekvései felvetik a filozófus közvetett kapcsolatát a jogelmélet pszichológiai irányzatával is, hiszen termékenyítő hatása nélkül a XIX–XX. század fordulójának társadalomtudományában kevésbé vált volna hangsúlyossá a pszichológiai megközelítés, a tudattalan tényezők szerepének értékelése. A jogszociológiai iskola képviselője, Eugen Ehrlich éppen e korszak pszichológiai fellendülésének hatására juthatott arra az álláspontra, hogy a jog és a társadalmi szabályozás vonatkozásában sokkal inkább a szokásoknak, tudattalan és ösztönös mintakövetéseknek van alapvető szerepük, mint a formális jogszabályok tudatos alkalmazásának (Ehrlich, 1913). És nem hagyhatjuk figyelmen kívül a küzdelem és az irracionalitás jelenségeivel összefüggésben tett nietzschei kijelentések azon általánosabb hatását sem, amelyet a jogszociológiai iskolára gyakorolt Ludwig Gumplowicz Rassenkampf-jától (Gumplowicz, 1909) Max Weber jogszociológiájáig (Weber, 1995).

A nietzschei filozófia Gumplowicznak különösen az erővel, a hatalommal, a jog „jón és rosszon túli” értelmezésével kapcsolatos nézeteire hatott, ám

 

 

szerepet kap nála az ellentétes erők harcának eszméje, amely A tragédia születésé-nek apollóni-dionüszoszi harcát idézi. Webernél a kultúra nem tudatos mozzanatai mint a jogot befolyásoló és formáló tényezők kapnak különös hangsúlyt, és ez a jelenség eszmetörténetileg egyenes folytatása a Nyugat azon, viszonylag új keletű szellemi hagyományának, amely a racionalizmus nagy századát követően előbb Schopenhauernél, aztán Nietzschénél az irracionális tényezők jelentőségét állította előtérbe.

Ha azonban Ehrlich, Gumplowicz, Weber, sőt a skandináv és az amerikai jogi realizmus pszichológiai megközelítései mögött a XIX. század végének feltörekvő pszichológiai mozgalmait, és Nietzsche irracionalitással kacérkodó filozófiáját kell meglátnunk, úgy mindezek hátterében ugyancsak fel kell ismernünk azt a szintén pszichologizáló wagneri életművet, amely a baseli klasszika-filológusból a pszichológiai szempontot hangsúlyozó filozófust faragott.

Amint Thomas Mann találóan írja: „Egész könyvet lehetne írni Wagnerről, a pszichológusról, mégpedig a muzsikus, valamint a költő lélektani művészetéről, már amennyiben nála ez a kettő különválasztható. Az emlékező motívum technikáját, melyet olykor már a régi operában is alkalmaztak, lassacskán mély értelmű és virtuóz rendszerré fejleszti, mely a zenét addig elképzelhetetlen mértékben a lélektani utalások, vonatkozások, mélységek eszközévé avatja.” (Mann, 1983, 13.) Vagy ahogy később írja: „… a pszichológus Wagner bámulatosan, ösztönösen egyetért a tizenkilencedik század egy másik jellegzetes szülöttével, Sigmund Freuddal, a pszichoanalitikussal. Ahogy Siegfried a hársfa alatt álmodozik, és az anyafogalom erotikumba torkollik, ahogy abban a jelenetben, mikor Mime félelemre próbálja oktatni neveltjét, a zenekarban a tűzben alvó Brünhilde motívuma kísért sötéten, eltorzítva – ez már Freud, ez analízis és semmi más…” (Mann, 1983, 15.) Ám Wagner egyúttal a mítosz – Carl Gustav Jung kifejezésével a kollektív tudattalan egyik kifejeződésének – a nagy ismerője. „Wagner a mítosz tudója és felfedezője” – írja Thomas Mann (Mann, 1983, 17.). Így Wagner mind közvetlenül, mind pedig közvetett módon – tehát például Nietzschén keresztül – egyaránt hatással volt a modern pszichológiára, tehát végső soron a jogelmélet pszichológiai indíttatású irányzataira is.


Indirekt hatások a politikai filozófiára


Nietzsche közvetítő szerepe a wagneri életmű és az államelméleti aspektusból releváns jelenségek között azonban nem merül ki a pszichológiai vonatkozásokban. Hatalomelmélete ugyanis fontos fejezetét képezi az állam- és jogbölcseleti gondolkodásnak. Az Übermensch és az azt övező képzetek, amelyek részben Schopenhauer nézeteinek átformálásából állnak (a személytelen akaratnak személyes akarattá formálására került itt sor), a legnagyobb valószínűséggel nem vagy egészen más színezettel, más etikai tartalommal születtek volna meg, ha a Wagnerrel való szakításra nem került volna sor. Nietzsche antikrisztiánus hevülete, sokszor gyerekesen dacos kereszténységgyűlölete világos összefüggésben áll ezzel a szakítással, és azzal a nietzschei törekvéssel, hogy – a szerinte a Parsifal-ban a kereszt előtt összeroskadó – Wagner világképével végleg leszámoljon. Miközben persze nem látta át a wagneri megváltáskoncepció kétarcúságát: a keresztény eszméknek a buddhista tanokkal való sajátos keveredését. A Wagnerrel való szakítás persze felemásra és igencsak kétértelműre sikeredett, hiszen Nietzsche Übermensche határozottan irodalmi parafrázisa a félelmet nem ismerő wagneri hősnek, a természet vad gyermekének, Siegfriednek.

Nietzsche nagy hatású gondolatainak szellemes kritikáját adta Somló Bódog, mondván, azokban nincs olyan tanítás, amelyeket a kor önző embere ne tett volna gyakorlattá minden filozófiai előképzettség nélkül (Somló, 1902, 13–27.). Ez a bírálat rámutat a nietzschei morál- és hatalomfilozófiában tettenérhető bizonyos trivialitásra. Mivel a nietzschei eszmék jelentős mértékben a wagneri hatás elleni védekezés nyomán születtek, ezért eszmetörténeti szempontból nem érdektelen, hogy mi váltotta ki ezt az attitűdöt a klasszikafilológusból hosszú évek csodálata után. Határozott jelek mutatnak arra, hogy Nietzsche sértettségét elsősorban Wagnernek és körének a filozófus zenei törekvéseivel szembeni elutasítása váltotta ki (Köhler, 2005, 122.). Igen egyszerű, alapvetően személyes okok hathattak tehát közre Nietzsche hangjának élessé válásában. Nagy kérdés azonban, hogy a kortársak és az utókor alapjában másként értékelte volna-e a filozófus jó néhány radikális eszméjét, ha azok valószínűsíthető, kiábrándító eredetével tisztában lett volna.

De Nietzsche gondolatai termékenyítően hatottak Carl Schmitt politikai filozófiájára is, amelynek barát–ellenség dichotómiáján szintén érezhető a nietzschei világkép végletekben gondolkodó jellege, másfelől a barát és ellenség kategóriáinak schmitti relativizálására, e kategóriák provizórikus jelenségként való értékelésére ugyancsak hatással lehetett a korszakban terjedelmes irodalommal rendelkező Wagner–Nietzsche-viszony kétarcúsága. Carl Schmitt és Nietzsche szellemi kapcsolatát William E. Scheuerman elsősorban azon az alapon tekinti elhanyagolhatónak, hogy Nietzsche filozófiájában a jog- és államelméleti problémák meglehetősen periférikusak (Scheuerman, 1999, 265.). Csakhogy a hatások gyakorta nem direkt módon és szoros tematikus rendben érvényesülnek, hanem – mint itt is – indirekt úton és a szemlélet egészét áthatóan. Gary Shapiro felidéz olyan eszméket, amelyek Schmittben és Nietzschében a közös vonást abban látják, hogy mindketten paradigmatikus módon tulajdonítottak filozófiai jelentőséget a földrajzi adottságoknak, („Nietzsche and Schmitt are both paradigmatic geophilosophical thinkers…”1) (Shapiro, 2012). Shapiro megemlíti Schmitt szubjektív, esszéisztikus Glossarium-át (Schmitt, 1991), amelyen különösen érződik Nietzsche hatása. A hazai irodalomban többek között Lánczi András veti fel Schmitt és Nietzsche gondolkodásának párhuzamát, modernizmus- és liberalizmuskritikájuk kapcsán, és ő is éppen Schmitt Glossariumának Nietzsche-hivatkozásaira utalva (Lánczi, 2003, 129–140.).

Csakhogy ez a modernitáskritika, amely Nietzschénél oly eleven, és amely A tragédia születésé-től a Korszerűtlen elmélkedések-en át a Zarathusztrá-ig töretlenül jelen van gondolkodásában, ugyancsak mélyen gyökerezik a Wagnerrel való barátságának korszakában, magában a wagneri világképben. Ráadásul mindkettejük modernitáskritikája – Wagneré is, Nietzschéé is – meglehetősen kétarcú, „reakciós” és „forradalmi” egyszerre. Igen találóan írja Thomas Mann: „Még egy utolsó szót Wagnerről mint szellemről, múlthoz és jövőhöz való viszonyáról. Mert itt is kettősséget, látszólagos ellentmondások összebonyolódását láthatjuk jellemében, ami megfelel németség és európaiság ellentétének. Wagnerben vannak reakciós vonások, van benne bizonyos hátrafelé fordulás, a múlt sötét kultusza; mert ilyen értelemben is magyarázhatjuk misztikus és mitikus-mondai hajlamát, a Mesterdalnokok protestáns nemzetieskedését. Mégis: ha van érzékünk ennek a minden ízében újításra, változásra, felszabadításra törekvő művészetnek az igazi, valóságos lényegéhez, akkor ez a legszigorúbban tiltja nekünk, hogy szó szerint vegyük nyelvét, […] és ne annak fogjuk fel, ami, […] valami nagyon is forradalmi.” (Mann, 1983, 93.)

Wagner „reakciós”, múltba tekintő hajlama azonban a legszorosabban összefügg a minőség iránti igényével. Wagner az egyik első jelentős alkotó, aki nyíltan fellép a kultúra eltömegesedésének hatása, a művészet kereskedelmiesedése és elsilányodása ellen. Ám nem csupán műalkotásai által, hanem teoretikus igyekezettel is felemeli szavát a tömegízléssel szemben. Összművészeti törekvésével egyúttal tükröt tart a művészetben is egyre terjedő szakbarbárságnak, mintegy utalva a kultúra oszthatatlanságára. Mindez azonban már azt a José Ortega y Gassetet előlegezi, akire Nietzsche közvetlenül nagy hatással volt, és akinek esszéje, A tömegek lázadása mintha folytatása volna a tömegről oly lesújtóan nyilatkozó nietzschei korszerűtlen elmélkedésnek, A történelem hasznáról és káráról. Ebben, a tömegekkel kapcsolatos fenntartásban azonban alighanem a Wagnerrel való beszélgetéseknek, a wagneri művészetfilozófiának van nagy szerepe, különösen, ha belátjuk Wagner itt felidézett, a kultúra kereskedelmiesedésével kapcsolatos gondolatának mély rokonságát Ortega tanulmányának lényegi megállapításaival.

Hangsúlyozni kell, hogy Wagner viszonya a tágabb emberi közösséghez éppúgy kétarcú, mint Nietzschéé. Wagner tiszteli a népet, mint a népszellem hordozóját és mint a tiszta művészet lehetséges szakrális közegét, ám elutasítja mint tömeget, amelyik rávehető az alpári dolgok élvezetére. Nietzschénél is hasonló a helyzet, aki A történelem hasznáról és káráról című korszerűtlen elmélkedésben ocsmánynak nevezi a tömeget, miközben A tragédia születésében a görög nép szellemét dicsőíti.

Wagnernek tehát kulcsszerepe van a XIX. század közepét követő korok szellemfejlődésben, és e jelentősége csupán részben áll összefüggésben zeneszerzői teljesítményével. Alapvetően természetesen azon nyugszik, hiszen az állította a figyelem középpontjába magukat a wagneri gondolatokat. Wagner zenéje volt tehát a „hordozóanyag”, ami eljuttatta az emberekhez Wagnert, a gondolkodót. Csakhogy – tökéletesen természetes módon – sohasem létezett egymástól függetlenül a zenész és a filozófus Wagner. Nála az alkotást igen tudatos mérlegelés, az eszközök és hatások rendívül gondos analízise, valamint egyfajta teoretikus kontextus felvázolása előzte meg. Maguk az alkotások is bőven magukban foglalnak azonban bölcseleti tartalmakat, amelyek jelentős hatást gyakoroltak a legkülönbözőbb szellemi területek képviselőire, s így szükségképpen hatottak e területek további fejlődésére is.
 



Kulcsszavak: állam, filozófia, hatalom, jog, művészet, opera, politika, pszichológia, vallás
 


 

IRODALOM

Deathridge, John – Dahlhaus, Carl (1988): Wagner. Zeneműkiadó, Budapest

Ehrlich, Eugen (1913): Grundlegung der Soziologie des Rechts. Duncker & Humblot. München–Leipzig

Gumplowicz, Ludwig (1909): Der Rassenfampf. Sociologische Untersuchungen. Verlag der Wagner’sche Univ. Buchhandlung, Innsbruck

Jellinek, Georg (1994): Általános államtan. Osiris–Századvég, Budapest

Köhler, Joachim (2005): Friedrich Nietzsche és Cosima Wagner. (Fordította Romhányi Török Gábor) Holnap, Budapest

Lánczi András (2003): Carl Schmitt és a liberalizmus. Századvég. 8, 28, 129–140.

Mann, Thomas (1983): Richard Wagner szenvedése és nagysága. Európa. Budapest

Nietzsche, Friedrich (2004): Schopenhauer mint nevelő. In: Friedrich Nietzsche: Korszerűtlen elmélkedések. Atlantisz, Budapest, 179–256.

Scheuerman, William E. (1999): Carl Schmitt –The End of Law. Rowman & Littlefield Publishers INC, Oxford, 265.

Schiller, Friedrich (1960): Levelek az ember esztétikai neveléséről. Negyedik levél. In: Schiller, Friedrich: Válogatott esztétikai írásai. Magyar Helikon, Budapest, 167–279.

Schmitt Carl (1991): Glossarium. Aufzeichnungen der Jahre 1947-1951. Duncker & Humblot. Berlin

Shapiro, Gary (2012): „Beyond the Line”: Reading Nietzsche with Schmitt. THELOSscop, 8 March 2012

Somló Bódog (1902): Az erkölcs túlkövetelései. Huszadik Század. III. 5. 13–27.

Vámosi Nagy István (1985): Merlin a bárd és Wagner a zeneköltő. Szerzői kiadás, Szegedi Nyomda, Szeged

Weber, Max (1995): Gazdaság és társadalom 2/2. A megértő szociológia alapvonalai. (Jogszociológia) Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest
 


 

LÁBJEGYZET

1 „Nietzsche és Schmitt egyaránt paradigmatikus geofilozófiai gondolkodók.” <