Csanda Endre, a Semmelweis Egyetem önálló Neurológiai Klinikájának megteremtője, az egyetem emeritus professora hallgatóként dolgozott együtt Szentágothai Jánossal, az akkor még Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karának Anatómiai Intézetében. Ekkor alakult ki barátságuk, ami Szentágothai élete végéig tartott. A 89 éves Csanda professzor ma is rajongó szeretettel mesél „Pityu bácsiról”, aki őt a fogadott fiának tekintette, és akit ő édesapja után a legjobban szeretett a világon. Gimes Júlia interjúja.

•

Hétéves koromtól idegsebész akartam lenni. Már középiskolás koromban anatómiakönyveket böngésztem, mert tudtam, hogy ehhez igen jó anatómiai ismeretek kellenek. Édesapám gyógyszerész volt, és az volt a szerencsém, hogy nővérem vállalta, ő folytatja a hivatást, átveszi a családi patikát. Így apám is támogatta, hogy orvos legyek. Nagyváradon érettségiztem, majd 1941-ben megkezdtem tanulmányaimat a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karán. Szorgalmasan bejártam az anatómiaórákra, és minden nap ötkor keltem, hogy rendesen megtanuljam a dolgokat. Abban az időben az elsőéveseknek nem volt kötelező anatómiából vizsgázniuk, de én félévkor és év végén is kitűnő, ún. szorgalmi kollokviumot tettem. Emlékszem, év végén összesen hárman vizsgáztunk a háromszázas évfolyamról. Szentágothai professzort – akkor még adjunktus volt – ezen az év végi vizsgán ismertem meg. A kollokvium után megkértem, hogy hadd járjak be dolgozni az intézetbe. – Jöjjön vissza két hét múlva. – hangzott a válasz. Két hét múlva megjelentem, de ugyanezt mondta. Amikor újból visszatértem, közöltem vele, hogy én többször nem jövök vissza a tanár úrhoz. – Hogyhogy? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, haragosan. – Mert nem tudom elképzelni, hogy egy olyan jó ember, mint a tanár úr, engem harmadszorra is elküld – hangzott a válasz.

Erre megenyhült, és azt mondta, hogy másnap reggel nyolckor jelentkezzek a 42-es laborban Kovács József tanársegéd úrnál.

Kovács kimért volt és barátságtalan. Egy a falra kifeszített hatalmas rajzpapírt mutatott, és közölte velem, hogy poszterfeliratokat kell majd készítenem, de ehhez meg kell tanulnom rendesen formálni a betűket. Létrára állva gyakoroljak a papíron, az ábécé minden betűjéből írjak egy-egy, az illető betűt százszor leírva tartalmazó sort. Nyár volt már, de én nem szórakozni jártam, hanem reggeltől estig elszántan írtam és írtam a betűket. Kovács Jóska egyszer például azt mondta: a harmadik c ferde. Írjon még százat.

Idegesítette a nyugalmam és elszántságom, de én tudtam, hogy az agysebészethez az anatómián keresztül vezet az út. Aztán ment a drót Pityu bácsinak – engedje meg, hogy így beszéljek Szentágothai professzorról, mert én hosszú-hosszú évtizedeken át így szólítottam –, hogy ezt a pasast nem lehet innen kiutálni. Mert mint később kiderült, a 42-es a kidobó labor volt. Pityu bácsi elvállalta, elintézi, hogy megszabaduljanak tőlem.

Miért akartak öntől megszabadulni?

Mert már tanulmányaim megkezdése pillanatától bejártam az Anatómiai Intézetbe szimatolgatni, és egyszer megláttam egy díjtalan gyakornoki álláshirdetést. Mint később kiderült, a véletlenek sorozata úgy hozta, hogy amikor a pályázatomat alá kellett írni, az akkori igazgató Kiss Ferenc azt hitte, Szentágothai „embere” vagyok, Pityu bácsi meg fordítva gondolta, így aztán mindketten aláírták, és nyár elejére ki voltam nevezve díjtalan gyakornoknak. Csakhogy sem Pityu bácsi, sem Kiss Ferenc nem tudta, hogy miféle ejtőernyős vagyok én, ezért akartak kiutálni.

Szóval Pityu bácsi „vett kezelésbe”. Akkor még tanár úrnak szólítottam, nemigen tárgyalt velem, tőmondatokban utasított. Altassa el a macskát! vagy: Most hosszú altatás lesz.

Akkoriban macskákkal és kutyákkal kísérletezett, és én igazi megtiszteltetésnek éreztem, hogy altathatom az állatokat. Azt azért elmondta, hogy ha megharap a macska, akkor forró szappanos vízben áztassam a kezemet; a tanács jól bevált, egyszer szükség is volt rá.

Szerintem nemcsak azért kedvelt meg, mert rendesen dolgoztam, hanem mert sosem kérdeztem vissza. Ha nem tudtam valamit, kiderítettem.

Miért nem mert kérdezni? Szentágothai Jánosról mindenki azt meséli, hogy kedves, segítőkész ember volt…

Mert nem akartam őt zavarni. Akkor alapozta meg a világhírnevét. Minden mondatából az áradt felém, hogy ő egy zseniális elme, én meg második évfolyamra lépő medikusként pontosan tudtam, hogy egy nulla vagyok hozzá képest. Egyébként később sem szövegeltem neki, de ha kérdezett valamit, válaszoltam, sőt vicceket is meséltem, mint sok-sok évvel később kiderült, ez utóbbinak is jelentősége volt kapcsolatunk alakulásában.

Aztán egyszer csak rájöttem, hogy tegez. Nyár végére már szabadon kószálhattam az intézetben, és észre sem vettem, hogy a 62-es labor nem sokat lefetyelő munkatársa lettem. Ott ugyanis kaptam egy saját asztalt. Részt vehettem az intézet életében, meghívtak a Pityu bácsi által rendezett irodalmi vagy zenei délutánokra, emlékszem, ott hallottam először Liszt Les Préludes-jét. Befogadtak. Nem csak Pityu bácsi, mindenki befogadott. Másodévesen már demonstrátorként taníthattam és vizsgáztathattam az elsősöket.

Aztán már jöttek a komplexebb feladatok, például önállóan is preparálhattam agyat, és nagy megtiszteltetés volt, amikor Szentágothaitól azt a feladatot kaptam, hogy keressem meg a macskának egy elrejtett kis ganglionját, és gyakoroljam be az utat, amelyen keresztül a kísérletek során ezt el lehet érni. Sajnos, mire ezzel elkészültem, Pityu bácsit elvitték katonának, és amerikai hadifogságba esett.

Úgy tudom, nem sokkal az után, hogy 1946-ban visszatért, a Pécsi Orvostudományi Egyetem Anatómiai Intézetének igazgató professzora lett. Azon túl, hogy nem zaklatta kérdésekkel, és nem beszélt feleslegesen, mi alapozta meg életre szóló barátságukat? Hiszen Ön nem ment vele Pécsre.

Valóban nem mentem, pedig hívott, és azt mondta, higgyem el, nagyon jó dolgom lesz ott. Csakhogy én nem akartam anatómus lenni; az anatómiát csak eszköznek tekintettem ahhoz, hogy jó idegsebész legyek. Egyébként már a kezdet kezdetén megmondtam Pityu bácsinak, hogy nem anatómus, hanem idegsebész szeretnék lenni. Negyedéves koromtól már nemcsak az Anatómiai Intézetben végeztem kutatómunkát, hanem az Ideg- és Elmeklinika agyszövettani laboratóriumában is. Orvosként az „Ideg Klinika” lett az első munkahelyem 1947-ben. Ami a kérdését illeti: először is rendesen, precízen dolgoztam. Azt hiszem tudományos gondolkodásomat is elfogadta és méltányolta.

Az hasonlított az övéhez, vagy eltért attól?

Nem merném magamat őhozzá hasonlítani, de talán úgy fogalmazhatok, hogy annak egy hígabb változata volt. Közös volt bennünk az is, hogy én is komolyan vettem az oktatást. Szerettek a hallgatók, és Pityu bácsi ezt nagyon „díjazta”. Nagyváradon, ahol középiskolába jártam, a liberális francia oktatási hagyományokat követték, és én ennek megfelelően megbeszéltem a hallgatókkal a dolgokat, nem voltam tekintélyelvű. Azért is szerettek a diákok, mert azokat a trükköket, amelyek segítségével bizonyos dolgokat könnyebben meg lehetett jegyezni, például a karotisz ér leágazásait egy rejtjeles szólánc megtanulásával könnyű elsajátítani, nos ezeket a trükköket én mindig megosztottam a hallgatókkal.

Egyszer Az agy egészben című demonstrációra készítettem fel diákokat egy nagy tanteremben. Az „öregek” is bejöttek megnézni, mit csinálok. Pityu bácsi is ott volt, mindnyájan elismerték, hogy jól csinálom, és attól kezdve a szorgalmasabb hallgatók számára rendszeresen tarthattam szemináriumot is.

Az oktatást Szentágothaihoz hasonlóan szenvedélyesen szerettem. Később, már a Semmelweis Egyetem Neurológiai Klinikájának tanszékvezető professzoraként bekerültem az öt legnépszerűbb oktató közé. Mondanom sem kell: Pityu bácsi vezette a rangsort.

Mint mondtam, megalapozta későbbi barátságunkat az én tisztességes munkám. A háború után megjelent anatómiai atlasz számára önszorgalomból preparátumokat készítettem, például kipreparáltam a VII-es agyideget. Ez azért volt rettenetesen nehéz, mert három síkban fut; a mai napig büszke vagyok rá, hogy erről a preparátumomról bekerült egy kép az atlaszba. Természetesen a könyvben nem érzékelhető a három különböző sík.

Pityu bácsi engem élete végéig nemcsak barátjának, hanem fogadott fiának is tekintett. Ehhez szerintem hozzájárult az, hogy amikor hadifogságban volt, felesége, Alizka ott maradt a három kislánnyal egyedül, és én sokat segítettem neki. Vittem a gyerekeket ide-oda, elintéztem egyes dolgokat.

Én humanista, segítőkész ember vagyok, amit édesapámtól láttam és örököltem. A tudományos gondolkodás hasonlóságán és az oktatás szeretetén túl Pityu bácsival ez is közös volt bennünk. Ő egy igazi jó ember volt.

Ez mit jelent?

Nehéz megfogalmazni. Talán azt mondhatom, hogy nehéz körülmények között is mindenben a szépet és a jót kereste, és mindenkit, akit lehetett és érdemes volt, támogatott.

Lelki összetartozásunk szempontjából számomra nagyon fontos volt, hogy ő a háború alatt titokban tanította a zsidó hallgatókat. Ez természetesen nagyon veszélyes dolog volt, és az intézetben nem tudott róla mindenki. Engem megtisztelt bizalmával, beszélgettünk ilyesmikről is, hiszen én Nagyváradról jöttem, ahol a háború előtt nagyon sok zsidó élt, és nekem sok zsidó barátom volt. Mondanom sem kell, nem sokan élték túl a holokausztot.

Pityu bácsi egyébként nagy „magyar” volt. Ennek a kifejezésnek ma rossz csengése van, de én ezt pozitív kicsengéssel mondom. Ő azért magyarosította Schimmertről Szentágothaira a nevét, mert imádta a magyar kultúrát. A negyvenes évek elején még Szentágothai-Schimmert néven publikált.

Egyszer az IBRO nevű idegtudományi szervezet magyarországi konferenciáján volt egy „kultúrprogramunk” Székesfehérváron, a királysíroknál. Ott olyan előadást tartott angolul a magyar történelemről, amit sosem fogok elfelejteni. Sem azelőtt, sem azóta nem hallottam ahhoz foghatót.

Vitakultúrát is lehetett tőle tanulni; hogy a másikat akkor is emberszámba kell venni, ha egész másként gondolkodik a világról, mint mi. Egyszer fültanúja voltam, hogy a testvérével, aki németnek (nehogy a szó náci értelmére gondoljon!) érezte magát, politikai dolgokról vitatkoznak olyan kulturáltan, olyan szellemesen, hogy míg élek, emlékezni fogok rá. Egymásnak mentek bicskástól, de a bicska egy pillanatra sem nyílt ki. Igazi úri modorban folyt, a mai politikusok sokat okulhatnának belőle.

Egyébként Pityu bácsi igazi polihisztor volt. Értett a történelmen kívül a zenéhez, az irodalomhoz, a képzőművészetekhez. Gyönyörűen festett, és remek humora is volt.

Egész életemben felnéztem rá, és büszke vagyok arra, hogy fogadott fiának tekintett. Édesapám után őt szerettem legjobban a világon. Tőle tanultam, hogy lehet komolyan komolytalankodni, és pikáns dolgokról is tisztességesen beszélgetni. Neki olyan dolgokat is elmondtam, amit senki másnak.

Említette, hogy időnként vicceket mesélt, és hogy ennek jelentősége volt a kapcsolatukban…

Életem egyik legkedvesebb vele kapcsolatos élménye fűzödik ehhez. Egyszer, amikor már a Neurológiai Klinika igazgatójaként társprofesszora voltam, egy baráti összejövetelen megkérdeztem tőle, hogy milyennek látott harminc-negyven évvel korábban, amikor zöldfülűként bejártam az Anatómiai Intézetbe. És erre tudja, mit mondott? Hogy a hátam mögött schizinek hívtak, ami a schizofrenia „becézett” formája volt. Hát, finoman szólva, kissé meglepődtem. – Miért? – kérdeztem. Erre azt mondta: – mert mindig favicceket meséltél – valóban szerettem a favicceket –, és a háború alatt sosem jöttél le az óvóhelyre.

Akkor bevallottam neki, hogy nemcsak azért nem mentem le az óvóhelynek kinevezett pincébe, mert nem hittem abban, hogy annak értelme van, hanem azért sem, mert az odavezető folyosón egy nagy ketrecben egy nagy patkány randalírozott, és én irtóztam tőle. A patkány egyébként a szén-monoxid jelzésére „szolgált”.

Azóta is fáj, hogy akkor valamiért már nem volt időm elmesélni Pityu bácsinak, hogy a sors furcsa fintoraként majdnem voltam én schizi papíron is. 1944 decemberében ugyanis kaptam egy SAS-behívót, és akkor másik nagy patrónusom, Angyal Lajos professzor, betegként bújtatott későbbi első munkahelyemen, az Ideg- és Elme Klinikán. Először schizofrénia diagnózist ajánlott, mondván, hogy az a legkönnyebben szimulálható, de én óvatosan mást választottam. Így úsztam meg, hogy bevonuljak a Hunyadi páncélosokhoz, vagy Németországba menjek kiképzésre.

Nem tudom, hogy később miért nem meséltem el ezt a történetet Pityu bácsinak.

Elárulná, hogy miért hívták Szentágothai professzort Pityu bácsinak?

Ezt nem tudja senki. Valamikor szívós munkával megpróbáltam kideríteni, de nem sikerült. Felesége, Alizka azt mondta, hogy egyszer valaki így szólította, és ráragadt. Tőle sosem mertem megkérdezni.
 

Kulcsszavak: Pityu bácsi, emberség, szeretet, oktatás, schizi