Ahol germanisztika és judaisztika összeér

Mostohagyerek a nyelvek családjában a jiddis. Túlságosan hasonlít a németre ahhoz, hogy a germanisztika komolyan foglalkozzon vele; és – érthető módon – ugyanezért tekinti mellékesnek a judaisztika is. Pedig a jiddis a kelet-európai zsidóságnak évszázadokon keresztül az anyanyelve volt, előbb csak megtűrt zsargonként, majd – a XIX. század közepétől – egyre inkább irodalmi nyelvként is. A jiddist héber betűkkel írják és nyomtatják, amitől a laikus könnyen hébernek nézi, jóllehet a két nyelvnek nyelvészetileg nincs köze egymáshoz. Egy példa: a Szentírás első szavai (Kezdetben teremtette Isten…) héberül „Börésít bárá elóhím”, míg ugyanez jiddis fordításban „Im onfang hot Got geshafn”. A jiddis nyelvű vagy jiddist is tartalmazó könyveket a könyvészet sokáig a „héber” kategóriába sorolta, a nyomtatásukhoz használt betűk miatt. Kevés munka foglalkozott a jiddis anyaggal, pedig az folklorisztikai, szociológiai, sőt olykor irodalmi szempontból igen érdekes.

Ezért olyan nagy és üdvözlendő teljesítmény Komoróczy Szonja Ráhel munkája, amely az MTA Kisebbségkutató Intézete gondozásában jelent meg Yiddish Printing in Hungary: An Annotated Bibliography (Jiddis nyomtatványok Magyarországon: Annotált bibliográfia) címmel. Amilyen fontos a történésznek egy megbízható kronológia, olyan alapvető szükséglet a filológusnak, nyelvésznek egy megbízható annotált bibliográfia. Bámulatos gazdagságot tár fel a szerző példásan alapos munkája. Az 1814–1949 közötti időszakot és a történelmi Magyarország területét dolgozza fel, 260 oldalon át sorolja a könyveket és 30 oldalon a sajtótermékeket, összesen több mint 700 tételt. Ez akkor is szép szám, ha a tételek jó része szerény, 20–30 oldalas füzet vagy brosúra. (Érdekes, hogy a Délvidékről és Horvátországból nincsenek tételek.)
Az egyes tételek helység szerint, azon belül időrendben sorakoznak. A tétel címe meg van adva héber betűsen, valamint a jiddis és (ahol indokolt) a héber kiejtés szerinti latin betűs transzliterációval. Ezután következik a szerző, város, év, kiadó, könyvméret, majd az annotáció, azaz a tartalom rövid leírása és egyéb megjegyzések. Végül meg van adva a könyv helye (mely gyűjteményben van meg) és a rá ( vagyis a meglétére, tartalmára) való hivatkozások.

Példás gondossággal van a könyv kiállítva, van térkép, névmutató, helynévmutató (a helységek magyar, jiddis, német, szlovák, ukrán, román nevével). Helyes, hogy a könyv „szerelvényei” (előszó, annotációk stb.) angol nyelven vannak, hiszen egy ilyen munkát a nemzetközi szakma is nagy haszonnal fog forgatni. Olyan meglepő dolgokat tudunk meg, hogy Aradon 1947-ben Wolf Tambur egy jiddis nyelvű regényt adott ki Friling on zun címmel (Frühling ohne Sonne, Tavasz napsütés nélkül) – akár jó ez a regény, akár gyenge, a jelen bibliográfia révén lehetővé válik, hogy valaki majd megfelelő helyére tegye a közép-európai holokausztirodalom művei közé. Kirajzolódik a magyarországi és kelet-európai zsidóság (az ún. askenázi zsidók) virágkorának élénk kapcsolatrendszere, az egymást átszövő nyomdák, kiadók, kereskedők gazdag hálózata. Így például Holder József, a Máramarosban született, jiddis nyelvű költő (egyébként ő fordította Madách Tragédiáját jiddisre) 1928-ban megjelent verseskötetét Vilnában (Vilnius) nyomtatták ki. A nagyváradi Hauer Benjamin 1910-ben a Kolozsvári Weinsteinnél adta ki 18 oldalas jiddis vitairatát a marosludasi zsidó vallásbíróság azon döntése ellen, amely megengedte a shlivovits (szilvapálinka) fogyasztását pészachkor.

A tételek számozása talán lehetett volna folyamatos, hogy minden szám csak egyszer szerepeljen – ez a későbbi idézhetőséget, hivatkozást megkönnyítené. Az egyes tételekben a kiadás helye mindig city-ként van megadva, ami a történelmi Magyarországot nem ismerő olvasónak (és ne feledjük: a könyv angolul készült!) félrevezető

lehet, hiszen Bártfa vagy Lakompak aligha nevezhető city-nek, különösen történeti munkában, hiszen a city hagyományosan püspökséggel rendelkező várost jelent. Talán a locality pontosabb lett volna.

A munka címe „jiddis” nyomtatványokról beszél, s mi is ilyenekről szóltunk eddig. Van azonban egy csoport, melyek tételei sajátos átmeneti kategóriát képviselnek: hibátlan irodalmi (azaz Hochdeutsch) németséggel vannak megfogalmazva, ám héber betűkkel vannak leírva. (A nem filológus olvasó kedvéért: olyan ez, mint amikor az orosztanítás időszakában az iskolás gyerekek játékból cirill betűkkel, de magyarul leveleztek.) Komoróczy Szonja Ráhel ezt a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően Judeo-German, azaz Jüdischdeutsch (zsidó-német) minősítéssel jelzi. Felmerülhet a kérdés, hogy e kiadványokat miért szerepelteti, hiszen ezek nem jiddisül vannak, hanem németül. Eljárása mégis érthető, sőt helyeselhető, hiszen a héberbetűs nyomtatás miatt ezekkel a germanisztika nem foglalkozik – például nincsenek benne Kertbeny Károly Magyarországi német könyvészet 1501–1860 (Bp., 1886) című, minden, Magyarországon készült német könyvet felsoroló bibliográfiájában, nyilván azon az alapon, hogy ezek „zsidóul” vannak.

Az ilyen német nyelvű, de héber betűkkel nyomtatott munkáknál a cím latin betűs átíráskor filológiai dilemma adódik: vajon ugyanúgy transzliteráljuk-e latin betűsre a szöveget, mint a héber vagy igazi jiddis esetén, avagy – elismerve, hogy „sima” német szövegről van szó – a latin betűs közlésben állítsuk vissza a német helyesírásnak megfelelő alakot? Mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai. A területet nem ismerő olvasó számára hadd hozzak orosz példát: hogyan kezeljük a nyilvánvalóan német eredetű orosz neveket? Például a zongorista nevét a transzliterált „Rihter” vagy a németes „Richter” formában írjuk-e, és a filozófus „Gercen” vagy „Herzen” legyen? Komoróczy Szonja Ráhel az előbbi, tehát a transzliterált nem-németes megoldást választja, s ezt nem kifogásolhatjuk, hiszen egy ilyen bibliográfiai munkában a következetesség a legfontosabb. Például a Kolozsvár 3-as tétel (1922) címét így adja meg latin betűsen: Der tsionizmus und zayne nebenershaynungen im likhte der religion, ami megfelel választott stratégiájának (mint a föntiekből a Rihter, Gercen), de kulturálisan mégiscsak félrevezető, mert olyan, mintha hibás németséggel (vagy éppen jiddisül) volna. Holott az eredeti szerző, Glasner Mózes szándéka szerint ez így festett volna latin betűvel: Der Zionismus und seine Nebenerscheinungen im Lichte der Religion. Könnyen belátható, hogy ez nem jiddisül van, ugyanis a jiddisben az ’és’ mindig un, nincs datívuszi –e, és nincs genitívusz. Jiddisül a cím vége így hangzana: … inem Likht fun der Religie. Komoly tanulsága ennek a könyvnek, hogy a bibliográfiában szereplő tételek jelentős része németül van (olykor még az umlaut két pontja is rá van téve a héber betűkre!), ám mivel zsidó környezetben, zsidó olvasók számára születtek, feltétlenül itt a helyük.

Komoróczy Szonja Ráhel ma a legalkalmasabb szakember e terület feldolgozására. Doktori disszertációját Oxfordban készítette a magyarországi jiddis kultúrtörténetéből. Sokat tett és tesz azért, hogy a jiddis nyelv és irodalom tanulmányozása (a jiddisztika) tudományos rangját elismertesse. Adatgyűjtésének pontosságát természetesen nem tudom ellenőrizni, de a közlés rendezettsége, áttekinthetősége alapján nincs kétségem afelől, hogy a kérdéses területet valóban a teljesség igényével feldolgozta. Munkája hiánypótló, egyben inspiráló lehet a terület alaposabb kritikai-kultúrtörténeti feldolgozására. (Szonja Ráhel Komoróczy: Yiddish Printing in Hungary: An Annotated Bibliography. [Hungaria Judaica 25] Budapest: Center for Jewish Studies at the Hungarian Academy of Sciences, 2011. 356 p.)

Nádasdy Ádám

nyelvész