Kedves Gyula!
Ígéretemnek megfelelően itt küldöm életutam történetét. Eltérően
eredeti elgondolásomtól most mégis visszatértem az eredeti
Ulysses-kézirathoz, de azzal a változtatással, hogy egy preambulumban
megmagyarázom a kézirat keletkezésének történetét és hogy eddig miért
nem közöltem. Utána – csekély változtatással – az eredeti monológrész.
Ezután jön „16 év múlva” címmel részben egyes, a mai olvasó
számára már nem könnyen érthető dolgok magyarázata, utóbbi közéleti
szerepem – politikai hitvallásommal –, valamicske az áltudományok
elleni harcomról és végül általános frusztráció ellenére – békés
kicsengésként – további tudományos-filozófiai szemléletem és ezek
reményei.
Megpróbáltam egy hagyományosabb önéletrajzot
készíteni, de egyetemi éveim elejéig máris 50 oldalt tett ki.
Beláttam, hogy ezt majd csak egy könyvben tehetem közzé, vagy teheti
közzé valaki levitézlésem után.
Ebben a formában is fölöttébb vitathatónak vélem,
vajon a Természet Világának jót tenne-e egy ilyen önéletrajz? Nem
kellene-e helyette inkább egy, az életrajz nyomán készített
interjúsorozatot hozni részletekben… A jelen formájú önéletrajz „in
vivo” félreérthető, és félre is értenék sokan (nem is szólva az
áltudományos establishment rosszindulatú kiforgatásairól).
Ha a mostani ismételt rosszulléteim közeli
halálomat jelentették volna, nem lenne aggályom. „Post mortem” ez az
életrajz kielégítő volna, de azért nem teszem meg a szívességet
senkinek, hogy az előtt halálozzam el, mint amit a sorsom számomra
kijelölt…
Ne felejtsd el, hogy az eredeti Ulysses kézirathoz
16 ábra is tartozott, ebből egyesek szükségesek (pl. a kisagymodell),
másokat orvostörténeti érdekességük miatt és szerint kell valószínűleg
szelektálni.
Pillanatnyilag becsülettel igyekeztem ígéretemet
betartani.
Kérlek, ne döntsetek az összes felhozott és esetleg
fel nem hozott körülmény gondos mérlegelése nélkül.
Budapest, 1993. szeptember 14.
Üdvözöl
Szentágothai János
Tisztelt Professzor Úr!
Mindenekelőtt köszönöm, hogy betartotta ígéretét és megírta nekünk
pályája emlékezetének kibővített változatát. Nincsenek aggályaim a
kézirat közlésével kapcsolatban. Futóbolond lenne az a szerkesztő, aki
ilyen kéziratot kiadna a kezéből, másoknak engedne át. Jól elkülönülő
három részre osztható az írás, jövő évi első számaink értékének
ígérkezik. Szerencsémnek tartom, hogy kihasználtam egy „gyenge”
pillanatát, amikor megmutatta nekem és sikerült kikoldulnom
íróasztalfiókjából az elhantolt kéziratot.
Persze, biztosan lesznek olyanok is, akiknek majd
nem tetszik a vezető tudósunk öniróniától sem mentes föltárulkozása,
de ők lesznek elenyésző kisebbségben. Egyszóval legyen nyugodt
professzor úr, jót tesz ezzel az írással a Természet Világának!
Természetesen ez a kézirat sem kerüli el gondoskodó simogatásainkat,
de még nyomdába adás előtt megmutatjuk önnek az „eldarabolt”
változatot.
Budapest, 1993. szeptember 21.
Tisztelettel és szeretettel köszönti
Staar Gyula
Ennek az írásnak az első részét 1977 őszén írtam Juhász Ferenc
felkérésére az Új Írás c. lapjának Pályám emlékezete
sorozatához. Habár igyekeztem metaforikus formájával elfogadhatóvá
tenni meglehetősen bizarr élettörténetemet és – ami ennél fontosabb –
szemléletemet az akkori irodalomirányítás által elviselhetőnek vélt
szintig, Aczél György viccesen ezzel tanácsolta el a főszerkesztőt és
engem is, kétségtelen jóindulattal: „túl nagy sikere lenne
mindkettőnknek”, ti. Aczél György és jómagam, mint a Magyar Tudományos
Akadémia „nem akolból származó” elnöke számára. Az irodalomhoz valamit
is értő olvasó bizonyára azonnal észreveszi, hogy az életrajz belső
monológ formája nem a saját találmányom, hanem James Joyce Ulysses
című világhírű regényének és Thomas Mann tündéri Lotte Weimarban c.
kisregénye kezdetének – amikor az öreg Goethét monologizáltatja reggel
az ágyában – áttétele az én életemre. Nehogy valaki esetleg azt
higgye: ilyen jó író vagyok. Ez nem volt soha ambícióm; életem fő
célkitűzése és törekvése csak az volt, jó agykutatónak, a 20. század
végi értelemben kultúrembernek és a történelmi körülményeink között
tisztességesnek, de mindenekfelett kereszténynek maradni.
Logikus kérdés lenne: a pártállam fogytán miért nem
közöltem egy irodalmi újságban? Akkor is csemege lett volna! Ez igaz,
de 1977 és 1989 között mégis tizenkét év telt el – nagy része közéleti
funkciókban –, sok mindent megtudtunk, amit akkor legfeljebb
sejthettünk. Nem kellett ugyan radikálisan változtatnom előző
szemléletemen, de sok mindent ma már nem vállalhatok – nem a leírt
tényeket, de az írásban megnyilvánuló (ál)szerénységgel csak
fügefalevélként leplezett „kivagyiságból” és a „minden fortéllyal
győzni fogok” életérzésből. Valóban. 1977-ben szégyellni való
naivitással úgy éreztem, hogy a szemlátomást fogatlanná váló
kommunista rendszer majd lassú evolúcióval, a magyar gulyáskommunizmus
továbbfejlesztett mechanizmusával fájdalmatlanul átnő egy
embermértékű, szociális elkötelezettségű, de a piaci viszonyok által
vezérelt társadalomba. Helsinki után már nyilvánvaló volt, pláne az
olyan ember számára, aki 1949 óta sorozatosan ismételt szovjetunióbeli
látogatások során láthatta, hogy ez a kolosszus agyaglábakon áll. Bár
hangulatom olykori hipomániás hullámtolulásaiban pécsi tanítványaimnak
néha mondogattam: az élet nekem tartozik azzal, hogy a kommunista
rendszer még életemben összeomlik, de ezt komolyan sosem hittem. Aztán
1956-ban egy pillanatra úgy látszott, hogy megvalósulhat ez a csoda…
végül újabb 35 év kellett hozzá…
Írásom lezáró része az elmúlt tizenkét év
történetét mondja el, most már hagyományosabb stílusban. Keserű
szájízzel kell megállapítanom, hogy az 1977-ben még megvolt
optimizmusomat az utóbbi három év nem igazolta.
Mégis kötelességem megvallani a teljes igazságot és csakis az
igazságot.
HEUREUX QUI, COMME ULYSSE,
A FAIT UN BEAU VOYAGE1
„Tudósról csak születése és halála évszámát és művei
jegyzékét” – tartotta egykor a közfelfogás. Helyesen-e vagy nem –
ki tudná megmondani? Dekadens kortünet, hogy eddig már két külföldi
kiadó – egy amerikai és egy angol – számára kellett megírnom, hogy
szubjektíve miképp éltem „meg” vagy „át” kutatási területem fejlődését
az elmúlt 25–30 évben.
Miért ne írnám meg akkor a magyar olvasók számára a
keserű-édes „alulnézeti valóságot”? De „ha lúd, legyen kövér” … és
„bocsássatok meg énnekem…”2 (főleg persze
James Joyce).
1977 fogytán, Budapesten
•
A Krisztina körút azon részén, amellyel szemben 1795. május 20-án
Martinovics és társai fejét vették, az éledő forgalom zaja szerint öt
óra lehet. A sötét október végi reggelen a negyedik emelet fölé
nyújtózkodó förtelmes neon világítótestek a leeresztett zsalu résein
át éles csíkolatot vetnek nagy-nagynéném á la reine Elisabeth
3/4-alakos portréjára (blondelkeretben, ahogy örökhagyó
unokanagybátyám végrendeletében vagyon írva). Szép asszony volt, még
szebb mint nagymama… darázsderekán Mama szelíd
malíciával megmutatta a másfél ujj széles ecsetvonást, amellyel a
művésznek még „darazsabbra” kellett azt varázsolnia.
Igen: ma 65 éves lettem én „az ám hazám”… de „havi
kétszáz” mindig telt… a sorsnál nincs igazságtalanabb … „Szaporodik
fogamban az idegen anyag…”, ezt is jól mondod, Attila,3
de 65 évvel még jó, hogy van, amiben szaporodhat, „mint szívemben a
halál”… ebből is van már elég … „nincs már szívem félelmére…”.
Különben is jog szerint a Bad Kissingen-i temetőben
kellene feküdnöm az 559-es magyar hadikórház sírjai közt,
amikor az a boncolási szepszis el kellett volna
vigyen; vagy ha az nem is, az a madárképű holtrészeg amerikai őr, aki
GI-davajgitárját nyomogatta a hasamhoz, és én arab hastáncosnő módjára
riszáltam magam, hogy legalább a gerincem és az aortám ne kerüljön a
lővonalba… (furcsa… az ember agya ilyenkor oly gyorsan működik, hogy
az idő lelassul). Ez idestova 32 év ráadás. Utána a hipertónia.
1962-re értem vele a vég küszöbére (ha Guszti4
akkor hirtelen nem tesz teljesen sótlan diétára – amin nálunk
akkoriban még szánakozóan mosolyogtak – rég „alulról
szagolnám az ibolyát”… Szegény Németh Lászlóval váltottam erről
levelet… ő már azt teszi). Ez is 15 év ráadás… és micsoda 15 év!
Alice még alszik. Szokása szerint
összegubancolódva, mint az anyaméhben (nem rosszak ezek a nyugaton
beauty rest néven reklámozott franciaágyak)… Ez ebben az (expletive
deleted)5 életben az egyetlen tökéletes és
megbánhatatlan, amiért újra is kezdeném „… eltépném lelkemet,
szerelmedért…”6 negyvenöt év szerelem és
negyven év házasság után is. Nem véletlen, hogy a római katolikus hit
szentségnek mondja (amit a felek egymásnak szolgáltatnak ki).
Szentségnek egyébként nem is rossz…
A Család… hm… (nem Balzac írta meg véletlenül?)
kegyetlen sorscsapások sora… baj, pszichopátia, degeneráció… bár
igazán gonosz ember nem akadt köztük (van-e ilyen egyáltalán?). Hát
igen, ennek az ún. magyar középosztálynak az élete sem volt leányálom.
Milyen más Alice svájci anyai családja, melynek története három vaskos
kötetet tölt ki: stabilitás, polgári jólét, világkereskedelmi
józanság. Itt-ott persze ők is kirúgtak a hámból. Egyik őse a
nyakláncafférba is belekeveredett mint Cagliostro titkára: sőt – on
dit – egy még régebbi valamelyik Lajos sok fattya közül került ki (hja
igen, a balkézről való származás osztályprobléma;
osztályon felül: „megtiszteltetés”; osztályon belül: „szégyen”, baj,
esetleg katasztrófa, oh Homo sapiens!). Csak pont az az egy vonal,
amelyhez tartozom, az egyetlen kivétel. Hogyan (?) … nagyobbára
ugyanaz a génanyag. „Jó sors és semmi más”, vagy annál több
„kegyelem”? Persze az orvosi pálya se kutya („Galenus dat opes”,7
bár a fene egye, ma már ez sem igaz).
Tudomásunk szerint ott kezdődött, hogy két szépapám
együtt volt a nagyszombati orvosi kar első hallgatói között: Johannes
Petrus Schimert saxo-transsylvanus (erdélyi szász) és Stephanus
Lumnitzer (hungarus Schemnitziensis – azaz selmecbányai). Doktori
disszertációik a nagyszombati 7. és 14. sorszámot viselik (1776-ban,
ill. 1777-ben). Vajon a két copfos, rizsporos parókás úrfi
beszélgetett-e olykor egymással, talán épp az akkoriban megjelent
Wertherről? Anyai dédapám, Lumnitzer Sándor és nagybátyja,
Schöpf-Merei Ágost már a magyar orvostörténelemhez tartoznak
(dolgaikat Semmelweis szülőháza őrzi). Német nyelven írt akkori
feljegyzései szerint a ‘48–49-es téli hadjáratban segélyhelyen is
kloroformban amputált. (Amerikában, ahol 1847-ben először alkalmazták,
még a ‘61–65-ös polgárháborúban sem volt ez általános. Akkor még
voltunk valakik az orvostudományban!) Majd a honvédorvosi kar főnöke
lett. Lumnitzer nem volt forradalmár, Görgey csoportjához tartozott
(Schöpf-Merei bezzeg az volt, emigrált is Angliába). Mégis több, mint
családunk ékes magyar hangzású nevet viselő tagja, aki ugyanezt az
időt olaszországi garnizonokban a hírhedt fehér zubbonyban húzta ki.
Nagypapa, Antal Géza a közép-európai urológia egyik
megalapítója. Nálunk nemigen emlegetik (egy nyugat-berlini urológus
hívta fel rá pár éve a figyelmet egy orvostörténeti kongresszuson).
Persze nem szabad negyvenegynéhány éves korodban meghalnod, mielőtt
iskolát teremtettél volna! Apja, Antal László Marosvásárhelyen volt
városi orvos. Tolnay Lajos ír róla, nem hízelgően; ennek apja
református püspök, az övé valódi Küküllő-vidéki paraszt. No végre,
2:30! „A genealógia tehát nem éppenséggel korszerű.”
A szülői ház: bizarr keveréke a romantikusan
zárkózott erdélyi szász világnak és a magyar „lateinerek” kissé
dzsentrisen fűszerezett puritanizmusának. Egyik szász ősöm Párizsba
ment, hogy lássa Napóleont – ti., amikor még a
direktórium tagja volt. (Azt a direktoár dobfedelű íróasztalt,
amin ezeket a sorokat írom, állítólag ő hozta onnét. Vajon hogyan
szállították akkoriban az ilyen bútort, 10 százalék selejt nélkül?)
Persze azóta párszor megsérült: 1849-ben a nagyszebeni csatánál, majd
utóbb ‘44–45 telén. „Habent sua fata supellectiles…8
És honnan az az örmény beütés, ami családtagjainkon minduntalan kiüt.
Katicát (leányomat) pár évvel ezelőtt Jeruzsálem óvárosában egy
öregasszony megölelte, csókolta, idegen nyelven karattyolván, végül
közös nyelvet találva azt mondogatta: „de lányom, csak nem akarja
letagadni, hogy örmény?”
A papa – dr. Schimert Gusztáv – különleges ember
volt, kétszeresen is eretnek: orvosként mint homeopata, nem amikor –
mint a reformkorban – a felső (tíz)ezer és a szellemi elit ilyen
orvosokhoz járt, hanem amikor ez megvetés, sőt gyűlölet tárgya volt a
hivatalosak szemében. Pedig kivételes orvosi egyéniség volt: kiváló
diagnoszta, zsebre vághatott az akkori nagyképű nagy klinikusaink
közül nem is egyet. És egyben szabadegyház-vezető,
megalkuvás nélküli antiklerikális, de gyűlölt minden obskurantizmust;
hirdette és tanácsolta a családtervezést (szerencsénkre ezt magára
nézve nem tekintette kötelezőnek, 6 fiút nemzett… Talán mégis igaza
lenne a „szociobiológia” modern és „reakciós”(?) elméletének, amely
szerint minden élőlény kiirthatatlan ösztöne, hogy saját génanyagát
mindenáron továbbadja?), a nő szexjogait (persze házasságban).9
Bátorított bennünket a származástan és Freud tanulmányozására. És
mélységesen sajnálkozóan lenézte a két világháború közötti magyar
felső réteget.
Jellemünket persze a nők alakítják; enyémet (a
fivéreimét is) két rendkívüli egyéniség: nagymama és mama. Nagymama,
Antal Gézáné Lumnitzer Ilona 21 éves korában özvegyen maradt két
leányával, Margittal és Erzsébettel. Erzsébet ritka szépség volt, ez
lett a veszte. Regénybe való história, amolyan tragikus magyar Elmer
Gantry-történet, feltéve, hogy nem Sinclair Lewis, hanem Szabó Dezső
írja meg. Margit lett az anyánk. Nagymama szép, fiatal és tűrhetően
jómódú özvegyként a „belle époque”-ban megcsömörlött az akkori úri
világ életén és csatlakozott a protestáns hit megújulási mozgalmához
(ami a református egyház életében Szabó Aladár és Alice nagyapja,
Biberauer Tivadar és apja, Biberauer Richárd nevéhez fűződik, persze
erről a mai „felszámoló” egyháztörténet nemigen vesz tudomást). De
alázatos viktoriánus puritanizmusával közvetítette a nyelvtudás és a
nagyvilág felé kitekintés „szentségét”. Mintha most is mellettem ülne,
ölében a Muret–Sanders angol–német nagyszótárral és recitálná: „Fair
is foul and foul is fair... „
Anyánk a műveltséget – ha nem volt nyelvismeret
vagy természettudomány – pietista és puritán módon „világi hiúságnak”
tekintette. Irgalmatlanul szigorú volt, elsősorban önmagával. Nem
magatartásodat tartotta számon, hanem hogy szívedben mi az indulat, a
gondolatodnak és cselekedetednek mi a rugója – kérlelhetetlen
felelősségadás minden percedről. Öt fia közt (egyikünk gyermekkorában
meghalt) porosz őrmesterként tartott rendet, kutyakorbáccsal, ha
vizsgálóbírói módszerével a hazugság legkisebb elemét fedezte fel vagy
az elég nagy számú személyzettel szemben a legkisebb udvariatlanságot.
(Nem ártott volna a mai fejesek egyikének-másikának, ha annak idején
siheder- vagy süldőlány korában 1-2 éves kurzust kapott volna mamától
emberségből a rábízottak iránt.) Hát persze, a „másik partról” nézve
sok minden másnak tűnik. József Attila emlékeiben mint a kegyelmesék
szennyesét mosó és vacsorájukat kis lábaskában hazahozó anyja él.
Nekünk is volt mosónőnk: Ferencné, tagbaszakadt szlovák asszony, aki
öt fiát egyedül nevelte rendes munkásembernek. Nem mondom, kemény
munka lehetett, de én úgy emlékszem, hogy amikor anyám a másnapi menüt
megbeszélte Lenke nénivel, a szakácsnővel (50 évig élt családunkban;
nagyanyámhoz jött, mint mindeneslány, amikor az férjhez ment, és
nálunk halt meg közel 90 évesen, karosszékből dirigálva a konyhát) és
valami szerényebb ebédet rendelt időnkénti takarékossági rohamai
egyikében. Erre Lenke néni: „De nagyságos asszony, holnap Ferencné jön
mosni, neki ilyen ebédet és vacsorát nem lehet adni.” És hogy
„álmában… a postás olyankor köszönt neki” …Papának nem lehetett előre
köszönni… alázatot mi főleg az ő homlokán láttunk „…und Demut da und
dort, nicht eines Knechtes – doch eines Dienenden und einer Frau”
(Rilke: Önarckép 1906-ból).
Mamát puritanizmusa mellett a szecesszió formálta,
az anyaföldben gyökerező növény mindent átszövő indáiként járta át és
fonta körül bizarr mintázattal családunkat és szőtte elválaszthatatlan
egységgé. A természet csodálata, azzal szinte teljes egybeolvadás,
életigenlés, azonosulás öt serdülő gyermeke furcsaságaival, ébredező
hajlamaival és természetes elszakadási törekvéseivel. Remek banda
voltunk (ürge- és sündisznóvadászatok, szalonnasütés és a balatoni
vitorlásélet), hírhedt rossz tanulók, de hát a sikert nem feltétlenül
az iskolapadban ácsolják. Valljuk be, több abban a családi
kondicionálás… „a család története kötelez”… és a puritanizmusra
jellemző becsvágy, nem utolsósorban (amiről ma megfeledkeznek) a
fizikai munka szentségének hite, vallása és gyakorlata. Próbáltunk
volna kibújni valami (főleg kerti) munka alól!
Mama világpolgár volt, minden gyermeke más városban
született: Budapest, Pestújhely, Stuttgart, Nagyszeben, Kolozsvár és
Zürich (1910 és 1918 között). Azért is szaladtunk tán annyifelé,
ahányan voltunk. A szecesszió kedvelt női szimbóluma, a szfinx élt
mamában a puritán kéreg alatt: maró iróniával szemlélte a körülötte
kavargó világot.10 Amikor utoljára 1976
kora tavaszán egymás mellett feküdtünk bátyám Starnbergi-tó melletti
szanatóriumi osztályán, ő 88 évesen, 35 kilóra összeaszottan és megint
egyszer haldokolva, én egyelőre még csak ritmuszavarral, milyen
fejedelmi humorral kommentálta élete eseményeit, a valamikori
tizenéves szeleburdi bakfis szavaival. És amikor 1977 tavaszán a
stuttgarti temetőben temettük közel 90 évesen, öregedő fiai és a
„külföldre szakadt” távolabbi rokonság körében, szinte hallani véltem
harsány, nem éppen ladylike kacaját… a szedett-vedett „gyarlóság”
(melynek azonban nemcsak „asszony a neve”) ily gyülekezete láttán. De
elfelejthetnél-e ilyen emléket(?): valamikor 1919 kora nyarán (akkor
még) 6 kisfiát átterelgetvén a régi Erzsébet híd elegáns szecessziós
ívén, egy öreg gyászruhás nénike mellettük elmenve ezt motyogta: „s
mind kisfiú: majd jön egy újabb háború és ezeket is mind elviszi…”
Mama ezt hallva utánaeredt a néninek és elmondotta, hogy „mi hitben
vállaltuk e hat gyermek közül az utóbbi hármat ebben a háborúban, és
ha Isten úgy akarja, egy újabb, még rémesebb háborúban is megtarthatja
őket”. És most, hatvan évvel később Chicago és Budapest között
szétszóródva öten élünk idestova mind 60 év felett, nagy családdal
(véletlen?), mindannyian úgynevezett „sikeres élet” vége felé (hm:
szociobiológia?), pedig mindannyian „mindent” végigcsináltunk.
Nagyanyám és anyám minden különbözőségük ellenére
ennek a földnek a termékei voltak, a magyar „középosztály” jellegzetes
képviselői. Alice, a feleségem fordítva; hiába élt idestova 80 évnél
többet Magyarországon, jellegzetes nyugat-európainak született és az
is maradt – áldozata makacs helyhez kötöttségemnek. Magyar őseimtől
örökölt kivagyiságom és anyai kötelességteljesítésének is áldozata
lett. Félénk aggodalmaskodásra hajló természete mélyén acélszívósságú
és gyémántkeménységű jellem lapul. Míg én kifelé vagány, romantikus
kalandoktól vissza nem riadó, rámenős férfi szerepét játszom meg –
rendszerint elég sikeresen –, a valóságban atyám könnyen pánikba eső
depresszív hajlamait örököltem. Amíg a dolgok jól mennek, én vagyok a
„Jani”; jól adom el magamat és főleg tudományomat, de mihelyt komoly
baj van, depresszióba menekülök, és feleségem az, aki anyatigrisként
helytáll.
De elmúlt 6 óra és le kell ülnöm szépapám
íróasztala mellé, hogy a kutatónak azt a gályarabmunkáját folytassam,
a soha véget nem szakadó, határidőn túli
tudományos kéziratok valamelyikének megírását. Most is új
agyelméletem valamely részletével bíbelődöm angolul. Mit tudjátok ti,
írók és költők, akik anyanyelveteken írtok… vajon ellenértéke-e e
gyötrelemnek az a 10–15 évig ha tartó vérszegény nemzetközi elismerés…
„Dynamic patterns” are most attractive, because they would offer
„superstructures”11 … és így tovább
irgalmatlanul, mert a mai tudományos élet kegyetlen dzsungeltörvénye –
„publish or perish”12 – ezt követeli.
Micsoda kegyetlen belső kényszer szögez ide minden reggel a magad
ácsolta keresztfára? Hiúság, az „élet kérkedése”,13
élni, érvényesülni akarás, a rábízott jövő kutatógeneráció (vagy
legyünk nagyképűek): „a magyar tudomány érdeke”? És az az út...
Ulysses bolyongásaihoz hasonló …amit megtettél attól a perctől kezdve,
amikor hetedikes gimnazista korodban egyik kiránduláson megfogott
mezei pocok (nagy pocokév volt akkor, igazi, kemizáció nélküli) nyakát
kirándulótársaid minden tiltakozása ellenére kitekerted, hogy az agyát
a Golgi-módszerrel mikroszkóppal megvizsgálhassad. Nem ilyen gyarló
toll kellene hozzá leírni az élményt, amikor pár nap múlva sárga
alapon előtted voltak azok a csodálatos sokágú idegsejtek és finom
nyúlványaik összefonódásából keletkezett gyönyörű minták, amilyenekhez
hasonlót a világ egyetlen textilművésze sem gondolhat ki. És az a
sokévi út, lassan tapogatózva ebben a sötét labirintusban; több tévút,
mint találat. Tíz kísérletből jó, ha egy sikerül. Mennyi
megtorpanással és újrakezdéssel, eleinte világszerte meg nem értéssel,
de az eksztázis ritka pillanatai is, amikor úgy éreztem, hogy
kísérleti degenerációs módszeremmel az egész ideghálózat kapcsolási
terve kibogozható! Húsz évig dolgoztam ezen, a ‘30-as évek közepétől
az ‘50-es évek közepéig – egy világégés közepette – úgy, hogy egy-két
kivételtől eltekintve a nemzetközi tudományos közvélemény nemigen
figyelt fel munkámra. Majd a váratlan földindulás, amikor az elemi
reflexívekben sikerült szerkezetileg demonstrálnom, amit a
fiziológusok már sejtettek; ábráim bekerültek Fulton nagy élettani
tankönyvének és idegrendszeri kézikönyvének 1949-es kiadásaiba, de
saját szakmám (a neuroanatómusok) továbbra is valami sötét vasfüggöny
mögötti akarnok rögeszméjének hitték. Sajnos, nem elég sokáig; az
ötvenes évek közepén olyan vizsgálómódszereket dolgoztak ki, melyek
minden szamárnak lehetővé teszik, hogy e kérdéseket vizsgálja. A sors
kegyetlen „bosszúja”, hogy egykori legmerészebb álmaim elemi tankönyvi
ismeretté „süllyedtek”. És ha azt gondolod, nyájas, a tudományon kívül
álló olvasó, hogy most már be van fejezve a nagy mű s az alkotó pihen,
nagyon tévedsz, pár év múlva jobb módszerrel csinálják meg ugyanazt,
és mielőtt észrevennéd, nem vagy más, mint ócskavas…
(Természet Világa, 1994. január, 2–7. o.)
Januári számunkban adtuk közre Szentágothai János sajátos curriculum
vitae-jének első részét. Sajátos, mert kevés tudós vállalkozik ilyen
jellegű, önmagával és olvasójával egyszerre beszélgető, töprengő,
kitárulkozó visszaemlékezésre. Mostani számunkban kutatói
munkásságának kiteljesedését követhetjük végig; a háború utáni időket,
a szép emlékű pécsi korszakot, az Akadémián, a „másik gályán”
eltöltött éveket. A márciusban sorra kerülő harmadik, befejező részben
a legutóbbi tizenkét év történetét olvashatjuk.
•
De elmúlt fél nyolc… gyerünk mosdani és gyorsan a reggelit. Régebben a
ház ilyenkor már hangos volt a gyerekek iskolába vagy egyetemre
indításától (három leányt neveltünk fel; most már mind orvosok, saját
családdal). Egyedül maradtunk és Alice nesztelen háztartási
kompetenciája nyomán rendetlenség csak az íróasztalomon tűretik… A
mosdó feletti tükörből minden nappal egy – mégis jaj, de észrevehető
árnyalattal – más arc tekint vissza. Sok évig nem volt kellemetlen ez
a változás. Az a tejfeles, kissé bágyadt nézésű leányos arc minden
alkalommal valamicskét határozottabban, bátrabban nézett szembe
önmagával. A romantikusan világfájdalmas tekintetben mind több lett a
kérdező, választ követelő. Majd az első ráncok és korán az első ősz
hajszálak, meg a homlok kopaszodása is csak nyereség, de aztán
kérlelhetetlenül (mint a homokóra fogyó szemei) az alsó szemhéjak
táskái az élet delét túllépett, kissé korán öregedő, közel álló szemű
(Schöpf-Merei Ágost húgán keresztül génállományomba került) férfiarcot
mutatják. Az élénk mozgás, a két lépcsőfok egyszerre vétele és
szenvedélytől fűtött beszéd mögött az „aranyfedezet” már csak amolyan
mai „konvertibilis valuta”…
Odalent már vár a fekete „státusszimbólum” a
háromágú csillaggal. „Jó reggelt, Józsi” (kívülálló füleknek Tófei
elvtárs). Elvillan az Erzsébet híd panorámája, a belváros, a Múzeum
körút, majd (az autósoknak) a pillanatnyilag kellemessé varázsolt
Üllői út. A 93-as kapunál (ahol a ravatalozóhoz hozzák a város
mindennapi „termését”) már sűrű sorokban tömörülnek a hallgatók.
„Siessünk – mondják –, itt a Szent János a népautóban”. Fel a köpenyt
és már jön is a tantermes tanársegéd… „II. éves általános orvoskariak:
az agykéreg szerkezete két órában.” Mosolyra késztet mindig az a
különbség a tanteremben Lenhossék Mihály század eleji hallgatóságát
mutató fényképek és a maiak között: merev keménygallér, fekete zakó,
csíkos nadrág, kifent bajszok; egy-két hölgy díszes
kalappal, és ma (?) …csak a fiatal tekintetek csillogása ugyanaz.
Aztán az előadás kétórás eksztázisa, a csodálatos szerkezetek… ó, a
formák rejtelmes varázsa”, ahogy a gondolat boncolgatja a finoman
egymásba kapaszkodó részletek ága-bogát…”, „a sok gyökerecske (át meg
át hímezi finom fonalát) csomóba szőve, bontja bogját…14
Hehe, és téged ezért fizetnek, amiért te tízannyit adnál (ha lenne
miből)… bizarr kutyakomédia, a legtöbb jó tudományos gondolatod
előadás közben jön; a kisagymodell és a neuronhálózatok új működési
elvei mind a hallgatóknak tartott előadásaid során fogantak. (És
persze mi nagy tudományos intézeteket tartunk fenn kizárólag
kutatással foglalkozó „tudományos elit” számára; a fejlődés
ellentmondása, vagy alapvetően rosszul csináltuk? Ó, Prométheusz… a
régiek szimbólumai, pedig én még el se loptam az istenek tüzét… mégis
ezek a zsigereket marcangoló kételyek!)
Szeretem ezt az anatómia intézeti szobámat. Annak
idején, Lenhossék alatt, 1930-ban ez volt a 60-as
labor vagy a „leányszoba”. Ide kerültem be még elsőévesként famulusnak
1930 karácsony tájékán és azóta némi (18 éves) megszakítással látok le
a nagy magasföldszinti ablakból ugyanarra a kis kertrészre, csenevész
orgonabokraival a még mindig szép akácok alatt. Milyen gyönyörűek is
voltak akkor az Üllői út öreg akácfái és maga az egyetemi élet! No de
ne próbálj versengeni Németh Lászlóval,15
aki ezt megírta pár évvel korábbról… professzoraink is nagyobbára
ugyanazok voltak. A nagy gazdasági válság akkor tört reánk, az élet
ment tovább, és a kivételezettekhez tartozva a polgár kényelmetlen
feszengésén kívül nem gondoltál sokat azzal a „mondd mit érlel…”-lel.
Eleinte nehéz volt az otthoni játéklaboratórium mindent improvizációra
bízó feltételeiről átszokni a tudományos szövettan kemény technológiai
fegyelmére. De a harmincas évek elején még rend volt, nem technikusok
hada dolgozott a „kutató úr” helyett. Mihálik Péter adjunktus
csontvelőig ható gúnyos megjegyzéseivel tartott fegyelmet. Nemigen
szerették és számtalan gyilkos sztori keringett körülötte, ami
viselkedésének furcsaságai miatt a pesti humornak nem esett nehezére.
Pedig mint tudós, egyike volt a legvilágosabb fejeknek, akivel a sors
összehozott. Regénybe illő figura volt ő is. Anyját állítólagos
kollaboráció miatt a fehérterroristák felakasztották, de ezt a
„szégyenteljes” titkot próbálta rejtegetni és kompenzálni mindaddig,
míg 1944 végén Dél-Afrikáig sodródott (megfelelőbb helyet nem
találhatott volna?!). És ha még mindent meg lehetne írni, ahogyan
történt és láttad…
De Mihálik minden fegyelme csak ideig-óráig tudott
megtartani a szolid iskolás kutatóútján. Ez csak a máz, kifelé a
korrekt, szolid kutató (hiszen a piacról élünk), belül
romantikus-fantaszta: álomvilág Ulyssese… „Így kell lennie, mert így
szép”, ezért lettél hát agykutató… autodidakta (magától marha) módon.
Kívül voltaképp sohasem történt veled semmi rendkívüli (azon a pár
kalandon kívül), de álomvilágodban annál több, csakhogy ez már
szaktudomány és nem idevaló. Az élet tálcán hozott mindent:
időben tanársegéd, idő előtt adjunktus és
magántanár lettél és ‘44 végére kész önálló ember, majd rövid
összeomlási katonai szolgálat és hadifogság után, 34 éves fejjel
egyenest belecsöppentél 1946-ban a pécsi orvosi kar anatómiai
tanszékébe, egyetlen tanársegéd nélkül, de romantikus „vagányságod”
diadalmas tetőfokán.
Pécs háborús rombolásoktól megkímélten, valósággal a boldogság
szigetének tűnt akkor; tanszéki elődöm16
rövid működése során szépen felszerelt intézetecske. A ‘46–47-es
években kinevezett kiváló tanárok sora révén az akkor még Erzsébet
Tudományegyetem Orvosi Kara sok évre nemzetközi tudományos
tekintélyben országunk legjelentékenyebb felsőoktatási intézményévé
vált (Budapest akkoriban nem számított, túl sok volt a pusztulás és
valamivel több a kelleténél a tülekedés és intrika), amely előbb Entz
Géza, majd 1948 után Ernst Jenő igaz emberségéből, kivételes
tudományos kvalitásaiból és persze politikai tekintélyének védelme
alatt jól vészelte át a „fordulat évének” becézett átalakulást, sőt a
személyi kultuszos idők nehézségeit is.
Közben sorra jönnek a dolgozószobámba mai
munkatársaim. Mindennap van valami izgalmas újdonság, egy-egy új
sejtfajta vagy kapcsolódási mód az agykéregben, vagy az agytörzsi
magvakban valami új elektronmikroszkópi észlelet, ill. ennek
identifikációja azzal, amit a fénymikroszkópban látunk; egy új
összeköttetés-féleség követése az új, nagy erejű módszerekkel. Hol van
ez attól, amivel negyven évvel ezelőtt ugyanitt küszködtem! Csak az
fáj a vénülő kutatónak, hogy szinte mindennap új felfedezések
gúnyos fintorként mutatják: annak idején ezt sem
vetted észre, nem mertél hinni ösztöneidnek. Túlságosan óvatos
komformista voltál tudományodban is (a Bolyai Jánosokat nem ilyen
fából faragják, de meg is fizetnek érte).
Hát igen, de legalább a tanítványok tették azzá a
felséges Kalüpszó-szigetté. Szerencséd is volt. Ugyan, kinek másnak
jutott olyan „Wundermannschaft”,17 mint
neked. Nem is tudnád megmondani, hogy kezdődött. Talán azon a
délutánon, amikor Entz Béla bácsi 1946 márciusa elején először bevitt
az intézetbe és könyvtárába, ahol később 4 évig laktunk. Beszéltél
néhány bámész szemű medikusnak; elsőre nem is tűntek ki a legjobbak,
csak lassan-lassan alakultak ki emberi kapcsolataink a gyönyörű
környéken tett barangolásaink során. Infláció volt, mire budapesti
fizetésem táviratilag odaért, fabatkát sem ért. Gyermekeink akkor még
Svájcban voltak, ahová őket a kinti rokonság egyik utolsó Budapestről
kimenő szerelvényén még ‘44 decemberében kimenekítette. Alice-szal
sokat jártuk egyedül a pécsi környéket, gombát szedni, mert bizony a
sovány klinikai kosztból nem mentünk sokra. A könyvtárban, majd egy
csatlakozó kis laboratóriumban rendezkedtünk be Entz Bélától
kölcsönzött kollégiumi bútorokkal (ami lakásunkból megmaradt,
Budapesten volt beraktározva).
Eleinte nem is akartunk maradandóan Pécsett
berendezkedni. Szó volt róla, hogy átveszem a budapesti II. tanszéket,
de az ügy húzódott. És közben észrevétlenül, csodaként kialakult az a
különös „kegyelmi állapot”-szerű atmoszféra, amely akkor intézeti
közösségünket jellemezte. Mintegy 300 négyzetméter
alapterületen éltünk akkor egy gubancban. Alice és a ‘46 őszén
Svájcból visszatért gyerekek, tanítványok,
takarítóasszonyok, fűtők, boncmesterek, pár laboratóriumban és
dolgozószobámban, ahol az intézet egyetlen kutatómikroszkópjánál
„nonstop” ült valaki; a szomszéd állatműtőből áthallatszott Bandi18
egy-egy cifrább káromkodása, ha valami nem sikerült. Én meg hol
íróasztalom mellett ültem angol nyelvű cikkeimmel bajlódva (azelőtt
németül írtunk és ezt a budapesti „Reichsdeutsche”-ben19
kellőképpen belénk verték), hol belenéztem a mikroszkópba, hol
beleszóltam a nyitott ajtón keresztül a laboratóriumban szüntelenül
zajló paláverbe, hol a készülő atlasz ábráit rajzoltam (ti. a művészek
számára a lényeget elő kellett rajzolnom), hol pedig behívtak az
állatműtőbe, ahol 4–6 órai idegőrlő preparációval Gömöry és „gang”-je
eljutott addig, hogy beszállhassak és két perc alatt tönkretegyem a
készítményt. Primitív kísérletes technikánk mellett eddig maradt
használható állapotban az egyensúlyérzékszerv egy-egy idegvégződése.
Tudományos vagányságaim közül mégis erre vagyok legbüszkébb.
|
|
Közben két nagyobbik leányunk, Katica és Klára
kergetőzött lábaink alatt, bújócskáik körzetébe bevonva a bonctermet
és a tetemeket takaró lepleket is. Ebben a különös légkörben állt
össze minden, amit azelőtt csak részleteiben sejtettem, egységes
tudományos világképpé. Oh, nem a maira, ahhoz további 25 év kellett,
de mégis valami egésznek, univerzálisnak halvány „földi mására”
tanítva, tanulva és férfivá érve.
Boldog voltam, pedig odakint kibontakozott Mátyás,
„a nem igazságos” uralma, éjszakánként szürke Pobjedák álltak meg
egy-egy ház előtt, a suttogás, hogy tegnap kit vittek el és vajon
miért. Mi mégis belül a békés alkotás szigetén éltünk (vagy talán jobb
kép lenne Boccaccio vagy Poe pestis elől menekült udvari társaságáé?);
az intézeten kívül is egyetemünkön a szolidaritás és az összetartás
igaz barátsággá kovácsolódott. Eljártunk egymáshoz vacsorákra éjfél
után 2–4-ig vitatkozva, nem csupán a professzorok, hanem Martyn
Ferenc, a festő és Dombay János, a kiváló archeológus is.
1950-ben Kossuth-díjamból és a város segítségével
lakás is került. No persze ebben nem kis szerepe volt Ernst Jenőnek,
aki a csínjaink során fejünkre gyűlő viharokat elhárítgatta. Perverz
módon a veszély az élet felfokozott és tudatosabb élvezetére
késztetett, és a liszenkóizmus és lepesinszkájaizmus ellen
megfogalmaztam közösségünk pimasz jelmondatát, Matyit parafrazeálva:
„Intézetünk nem rés, hanem bástya a nyugati tudomány frontján”. Ezért
is van benned az a kiolthatatlan nosztalgia az ‘50-es évek eleje
iránt: az élet micsoda felfokozott érzése volt, minden szégyenteljes
és nyomasztó jellege mellett, a Sántha-féle
boszorkányperen donkisotti kirohanásod … vagy az összegyetemi
„nagy hurálon”, a rosszul sikerült írásbeli vizsga miatt ellened
erőltetett „népítélet”, amelyben nevetségessé tetted a mondvacsinált
vádakat. Persze mert more hungarico elárulták a „helyezkedők” a
„vádpontokat”, és volt időd felkészülni kellően demagóg
viszontválaszra, és az elnöklő Szikra elvtárs megyei első titkár
nyilvánosan neked adott igazat; vagy Ödönnel20
inszcenált mesteri színjátékunk, amikor agent provocateur-rel szerzett
„vádak” alapján kizárandó hallgatók fegyelmi tárgyalása
során „színleg rájöttünk” arra, amit persze már előbb tudtunk, és az
„erkölcsi felháborodás” élő szobraiként vonultunk ki a tárgyalásról.
Kár, milyen kár (!): tisztességes rendszer nem tud polgárainak ilyen
cifra élményeket nyújtani (feltéve, hogy az ember baj nélkül
megússza). Szerencsés fickó vagy te alapjában… benned ezt a sok
nyomasztó élményt békévé oldja az emlékezés”.21
„Sagschon” – mindig talpadra estél, megmaradtál hét „jó” születési
bizonyítvánnyal a zsebedben, amikor ártatlanok százezreit hurcolták el
(kollektív szégyenünket persze viselned kell). Bombák robbanása 10–15
méterre tőled, kibiztosított puskával való fenyegetés, két halálosnak
ígérkező betegség, és mindez neked a „felfokozott életérzés” emléke?
Akkor is így papolnál, ha az élet a bibliai Jób példája szerint járt
volna el veled? Vajon milliók között akad-e egyetlen ember is, akit az
élet minden ráhatása így vezetett? A családi légkör és nevelés,
szigorú, de liberális szellemű iskolai oktatás, a weimari Németország
minden rövid életű javát megkaptad az itthoni maszlag helyett.
Mestereid, barátaid, kiknek még gyarlóságai is csak torzító tükörként
tárták eléd: így ne! És sok éven át volt atyai főnököd Kiss Ferenc
(számos furcsasága mellett), értetted és értékelni tanultad ösztönös
paraszthumanizmusát, ,,prófétai látását”, és amikor kellett, civil
kurázsiját. Végül a legfőbb jó, amit az élet adhat, saját szűkebb
családi életed!
1956 után, ahogy konszolidálódtak az ország nagy
dolgai, ahogy oldódott kifelé való elzártságunk, úgy esett szét privát
pécsi paradicsomunk. Nem vádolhatok senkit, legfeljebb önmagamat, de
minek tenném. Jól megúsztam és tudományos munkánk kibontakozása miatt
az intézet vezetését mind jobban átengedtem legkiválóbb
tanítványomnak, későbbi utódomnak, Flerkó Bélának. Jobban is csinálta.
Utolsó Pécsett töltött éveimre esett a világot bejáró utazásaim sora,
a lassan mégiscsak beért nemzetközi elismerés és persze kritika;
tudományos szemléletem átváltása a neuronláncokról a neuronhálózatok
elemzésére és elméletére. Ez a gyarló rajzocska egy
1962/63 telén tartott előadásom táblán készített rajzának utólagos
lejegyzése („tanár úr, kérem, azóta sem készültem soha…”), majd a
kivitelezett rajz 1963 tavaszán az Akadémián bemutatott elképzelésem.
Egy darabig világszenzációt keltett, pár évig azt hittük, felfedeztük
a spanyolviaszt. Könyvet is írtunk az ötletből egy ausztráliai és egy
japán kutatóval.22 Mondanom se kell, nem
fedeztük fel, de azért mégis valamit léptünk előre.
Évek óta rajzoltam fel a hallgatóknak a táblára a
kisagy csodálatos derékszögű térrácsot képező neuronhálózatát és
elmélkedtem róla, mit jelenthet a térrácsban az ingerület ebben vagy
abban az irányban való terjedése. Szép játék mindenképp, de egy idő
múlva, 1954 óta tudtuk, hogy a már régebben ismert idegi gátlást
különleges gátló neuronok okozzák, amelyekben az ingerület ugyanúgy
terjed, mint a többiben, csak az idegrost végződése nem izgalmat,
hanem annak ellenkezőjét, minden izgalom letiltását (gátlást) adja
tovább. Én is sokat játszottam ezzel az ‘50-es évek második felében,
de a Descartes-féle klasszikus reflexív képzete oly módon
gyökeresedett belénk, hogy a gátlást úgy tudtuk csak elképzelni, mint
az izgaloméval párhuzamosan futó utat a reflexet végrehajtóéval
ellentétes hatású izomműködés letiltására. És akkor a kisagykérgen
átfutó fő neuronlánc mellé kapcsolt, arra derékszögben futó idegsejtek
eloszlásáról és kapcsolatairól beszélve, egyszerre eszembe ötlött:
miért ne lehetnének ezek a sejtek gátlók? Villámcsapásként futott át
rajtam: igen, tehát ez a gépezet titka! (Innen a későbbi könyv címe.)
A többi már a játszma mechanikus lejátszása. Hány variációban
próbálgattam ugyanezt a gondolati stratégiát az agyvelő minden
részében az utóbbi 15 évben, utóbb mindinkább az
agykéregben sok-sok idegtépő gyötrődéssel és pár szép igazolással… „és
mi végre”? Ma már ugyanezt direkt eszközökkel és nem vad spekulációval
kutatjuk (szerencse, hogy ebben tanítványaim fontos kezdeményező
szerepet visznek).
De 12 óra elmúlt és lehet átmenni a másik
gályapadhoz, a Roosevelt tér 9. alá. – „Hogy vannak, hölgyeim … (ez a
titkárnőkhöz … „olaj”23) … és fejest az
akták világába. Bizottsági jegyzőkönyvek, elnökségi és közgyűlések
előkészítése, határozatok megfogalmazása (jaj, valaki meg ne
sértődjék), nemzetközi együttműködés, protokollfogadások, bolondok és
feltalálók, világmegváltó ötletek boldog birtokosainak levelei
garmadával, kérelmezők joggal vagy anélkül, munkatársakkal való
tanácskozás, egyszóval a tudománypolitikai bürokrácia százfejű hidrája
és egy mindenek felett: „hiúság, tudós a neved”.
Szívesen csinálnám, ülnék ezen a Dózsa-trónon, ha
sikerülne csak valamicskét is javítani tudományos közéletünk számos
baján. Mily lelkendező boldogsággal fogtunk hozzá tudománypolitikánk
reorganizációjához 1948-ban a Tudományos Tanács és 1949-ben az
Akadémia újjáalakításának idején. A sok szép új folyóirat, amely majd
szétviszi a világba tudományunk hírét. Volt is eredménye. Hány
gratuláló levelet kaptam a háborúból éledező Európa országaiból azzal
a kérdéssel, hogyan lehet ilyen kis országból ennyi területen érdekes
új eredményt előteremteni? Ide jártak nem egy fejlett nyugati
országból módszereket, modern szemléletet tanulni, amíg még vagy
amikor már újra lehetett. Tekintélye is volt az Akadémiának tudományos
életünkön belül és kifelé a közéletben egyaránt. Azután észrevétlenül,
valahol a ‘60-as évek táján ez a hímpor kissé megkopott, egy
alapjaiban megváltozott, sokszorosan bonyolultabbá vált világ hideg
fényében azon vesszük észre magunkat, hogy nem vagyunk azok, akiknek
magunkat véltük. Vagy csak magunkat csaltuk és sohasem voltunk
valakik? Vagy nem is történt semmi, csupán egy mikroszkópos méretű,
közepesen fejlett országocska, ugyan mit is akarhat ebben a
fékeveszetten (hová) rohanó fejlődésben? De nem, ezerszer nem: „az nem
lehet, hogy ész, erő és oly szent akarat, hiába sorvadozzanak…”!
De lejárt a meghosszabbított munkaidő is, és kissé
már rogyadozó térddel mászom fel a negyedik emeletre (a felvonót
orvosi megfontolásból kerülöm), és befogad az édes
otthon, amit jobbik éned tart fenn és tölt ki szeretetének
melegével. Itt békesség honol, csend és szerető gondoskodás vesz
körül: nyugodt beszámoló a gyermekekről és szaporodó számú unokákról,
megnyugtató a család kontinuitásának tudata; lehetséges-e, hogy az a
sok minden értelmen és érdemen felüli jó, amit az élettől kaptunk, egy
újabb és talán még újabb nemzedékre tovább szálljon?
„Az ágyam hívogat”24 –
de jól mondja Ady Endre! – mégis a túlfeszített agy egy üresen járó
malomként tovább morzsolja saját köveit. Micsoda kifürkészhetetlen út
vezet attól a gügye mosolyú, tudatra alig-alig eszmélt, bámész,
rövidnadrágos fiúcskától [rossz olvasás és fejszámolásban való
abszolút impotenciád miatt… (az apróságokban való koncentráció most
sem erős oldalam) társaid nevetsége voltál] mai önmagadhoz? Csupán
hatvan év telt volna el azóta, hogy egy bámész gyermeki agy kezdte
gyűjtögetni benyomásait az emberi kultúra által összeszedett
ismeretanyagról, és csak ötven év azóta, hogy
mikroszkópban először láttál idegsejtet! És most pimasz önbizalommal a
természet legnagyobb remekművén próbálod kontár kezedet? Ugyanaz
lehet-e a tudományos agy- és tudatelmélettel küszködő lélek, mint az a
„képlékeny anyag”, melyet egy család tradíciói és meggyőződése
formált? Furcsa és hihetetlen, de mégis a válasz: igen! Csak… „Ó, mért
oly későn, levelek hullása, daru távozása idején”:25
…miért csak negyvenöt év útkeresése után akadozó szívvel, rövidülő
lélegzettel jutok el a „semmiből? (talán?) „új világot teremtő”
agyelmélethez? Persze a tudomány eddig nem volt érett, sőt nagyobbára
ma sem az, még csak matematikai alapjait teremtették
meg (az ún. „disszipatív struktúrákban” vagy dinamikus mintázatokban)
annak az új tudásnak, ami egységes agyelmélethez kell, és pár évvel
ezelőtt itt-ott erről tartott előadásaim az értetlenség betonfalába
ütköztek. De a gyümölcs érik, csupán én azt már meg nem érem! „Denn
wir sind nur die Schale und das Blatt. Der grosse Tod, den jeder in
sich hat, das ist die Frucht um die sich alles dreht.”26
És mindezek után boldog embernek véled magadat?
„Heureux qui comme Ulysse…” „boldog, ki szép utat tett, mint Ulysses
hajdan” …igen, ilyen értelemben az, így visszatekintve minden simasága
mellett is kalandos, szép életút az, amire visszatekintek. Bánod-e?
Oh, igen: sok minden elszalasztott alkalmat, az
óvatos, hagyomány- és törvénytisztelő polgár megannyi gyávaságát és
megalkuvását. Hogyan is mondja Hamlet nagy monológjában: „Ekképp az
öntudat/ belőlünk mind gyávát csinál, / s az
elszántság természetes színét / a gondolat halványra betegíti; / ily
kétkedés által sok nagyszerű, / fontos merény kifordul medriből / s
elveszti ’tett’ nevét”.27
Kevésbé bánom sok romantikus bolondságomat, akkor
is, ha volt egynémely következménye. Nem bántad meg, hogy nem mentél
el, amikor előtted lett volna a nagyvilág? Lehettél volna „nem más
itt, mint osztályidegen, nem más ott, mint szám egy képleten…”,28
vagy „idegenbe szakadt kiváló hazánkfia”… „Áldjon vagy verjen sors
keze”; ezzel tartoztam önmagamnak, családom történetének és ennek a
népnek, és aki csak szolgálni akar; azt csalódás nem érheti… Goszpodi
pomiluj.
(Természet Világa, 1994. február, 52–55. o.)
Ez a hatvan év legmeghatározóbb impresszióit szinte csak rohamlépésben
felvillantó belső monológ nyilván nem alkalmas arra, hogy valós képet
adjon a második világháború előtti élet édességéről. Persze, már
akinek – Magyarország már akkor is „a hárommillió koldus országa” volt
–, de a kivételezett felső középosztály élete ifjúkoromban még sokáig
a boldog béke szigetének tűnt. Szüleink már akkor is az 1914 előtti
„nagy békét” sírták vissza érthető nosztalgiával; a dualista
Osztrák–Magyar Monarchia idejét, amit persze mások – a maguk
szempontjából bizonyára jogosan – a népek börtönének neveztek.
Számomra mégis a húszas évek második fele és – a gazdasági nagy válság
ellenére – a harmincas évek eleje volt a tudatra ébredés és helyem
megtalálásának örökre elvesztett édene. Iskolatársaim egyharmada volt
zsidó vagy legalábbis újonnan kikeresztelkedett, hiszen a Német
Birodalmi Felsőreáliskolába általában nem a nagyon vallásos, hanem az
így vagy úgy félig vagy gondolatban már asszimiláns nagykapitalista
családok gyermekeit járatták. Barátaim között e tekintetben sohasem
éreztem és tettem a legkisebb különbséget sem, ezért volt mindig és
lett mindinkább az antiszemitizmus a racionális emberi érzés és
magatartás abszurd antitézise. A nagy mesterem, Lenhossék Mihály
vezette I. sz. Anatómiai Intézet, minden emberi gyarlóság és apró
rivalizálás ellenére ideális munkahely, minden világ legjobbikának,
egy boldog szigetnek tűnt, ahol már gimnazista koromtól
belekóstolhattam a hobbiszerűen játszott tudomány valódi levegőjébe és
művelésébe, majd belekezdhettem saját kísérleteim megvalósításába.
Közvetlen laboratóriumi főnökeim, Mihálik Péter és a tragikus
sorsú Podhradszky Lajos (ifjúi rajongással és csodálatommal körülvett,
végül egy Gömöri Pállal kitervezett, elkésett mentési kísérletünk
ellenére 1949-ben belekerült Rákosiék „húsdarálójába”), akinek
tragédiáját előre kellett látnom, egyike a sok tízezres vagy százezres
magyar sorsoknak... a zsidó nép szörnyű pokoljárásán felül (és bizony
nem teljesen függetlenül).
A ma olyan sokat vitatott Horthy-korszakról azok
beszélnek, akik ebből semmit sem éltek át, vagy akik éppenséggel azért
maradtak meg a budapesti zsidóságból, mert Horthy élt és azt
képviselte – jól vagy rosszul –, amire történelmünk egyik mélypontján,
1919-ben vállalkoznia kellett. Én magam a tragédiát már Gömbös
Gyula miniszterelnökséggel való megbízatásától fogva éreztem és
sohasem tudtam megbékélni a sorssal, sem megérteni, hogy Bethlen
István nem vette vissza az ország vezetését. Nyilván mint igazi
politikus, tudta, hogy a politika csinálói – nem a magyar nép –
számára ő már nem elfogadható: azok akkor már beleszaladtak az ún.
„országgyarapító” zsákutca- és katasztrófapolitikába (az igazi és
végleges országvesztésbe). Csak azt nem értem, hogy 50 évvel a
katasztrófa után újra van politikai erő, amely népünket a kitapasztalt
zsákutca felé terelné, és ami nagyobb baj, a nép, az istenadta nép nem
jelentéktelen része ebbe a haláltáncba újra belevihető.
A monológomban csupán felvillantott részletek mind
a valóságban megtörténtek, csak sokkal szörnyűbbek voltak: mondjunk el
példaként csak egyet a felsoroltak közül.
A mai olvasó számára pl. a
„Sántha-boszorkányper”-re való rövid utalás bizonyára semmit sem mond.
Pedig a Rákosi-korszak Akadémiájának egyik legjellegzetesebb és
megalázó eseménye volt.
Sántha Kálmán, Magyarország legjelentősebb
ideggyógyásza, neuropatológusa és agysebésze a háború előtt lett a
debreceni egyetemen az ideg- és elmegyógyászat professzora. Liberális
emberként nehezen tűrte az előző rendszer debreceni – a maradandóság
városa és egyben a „kálvinista Róma” – szellemét. A hadi események
alatt, 1944-ben kitartott Debrecenben, és a németek kiűzése után
létrejött Alkotmányozó Nemzetgyűlés tagja lett. Ilyen módon aktív
részt vállalt a debreceni egyetemi közélet megtisztításában, egy ideig
orvoskari dékán is volt. 1948 elején, tehát már a fordulat előtt
„kiszeretett” a rendszerből és éles polgári engedetlenség típusú
személyi ellenállást fejtett ki. Az újra bevezetett katonai ismeretek
tanítása ellen harcolt, pacifista elveket hangoztatva.
Állítólag Rákosi személyes utasítására a helyi
kommunisták „nem hagyjuk magunkat provokálni” jelszóval tűrték Sántha
nyílt ellenzékiségét. Egyszer azután, valamikor 1951-ben Sántha egy
elmegyógyászati előadáson azt találta mondani: „a testi és lelki
megterhelés általában nem alkalmas pszichózis (elmebaj) kiváltására,
kivéve, amikor valaki úgy látja, hogy az önmaga által vállalt feladat
megoldására már nem képes”. Ez így még nem lett volna baj, hiszen
egyszerű és helyes orvosi ténymegállapítás. De példaként az
élsportolókat és sztahanovistákat említette. Ezzel aztán betelt a
pohár. Az Akadémián egy délelőtt összehívták a párttagokat és mi,
pártonkívüliek az orvostudomány legfajsúlyosabb egyéniségénél, Haynal
Imrénél gyülekeztünk a II. sz. Budapesti Belklinikán. Hamarosan jöttek
az első hírek a kényszerű párttagoktól: „Köpjetek bennünket szembe, de
Sántha védhetetlen”.
Délután volt az I. emeleti, akkor még eléggé romos,
de úgy is szép ülésteremben az összakadémiai ülés: a nagy hatalmú
elnökségi tagok kezüket tördelve könyörögtek, „csak ne szóljatok
hozzá”. Ott volt, mint méhanyakirálynő Ratkó Anna miniszter asszony
(volt szövőnő) „heréi”-től körülvéve, Rusznyák István az undortól
öklendezve – mert hiszen régimódi úriember volt – olvasta fel a
vádiratot.
Jöttek egymás után az előre megrendelt
hozzászólások – az ismert szovjet recept szerint –, Sántha az előttem
levő sorban ült és csendesen csak ennyit mormogott, inkább magának:
„sajnálom önöket, uraim”. Az orvosi „ellenzék” a leghátsó sorban
ült: Hetényi Géza (a volt pénzügyminiszter édesapja),
én, Kerpel-Fronius Ödön és Haynal Imre. Egy nagyon gusztustalan újabb
felszólalás közben Hetényi azt mondja: „Ha hallgatunk, elkövetjük az
írástudók árulását; kettőnknek itt a nyílt ülésen és kettőnek közülünk
majd az orvosi osztály zárt ülésén kell felszólalnia (amely az
alapszabály szerint a kizárási határozatot volt hozandó). Én vállalom
az első hozzászólást, a másodikat a nyílt ülésen talán te, János, a
zárt ülésen majd Haynal és Kerpel-Fronius szólaljon fel.” Így is
történt, engem nem kellett ilyesmire biztatni, Hetényi Géza a
tapasztalt belgyógyász és nagystílű társadalmi ember rutinjával szólt
hozzá. Erre Rusznyák azonnal válaszolt, ügyesen úgy vitázva, hogy
egyben védje barátját, Hetényit is.
Egy-két további hozzászólás után azután én
beszéltem már távolról sem Hetényi Géza csiszolt rutinjával, de
ismereteimből származó szakmai indoklással. Erre Ratkó magából kikelve
üvöltött: „Hol él maga, mit képzel…?” Ernst Jenő barátom azonnal
odament hozzá és a közel ülők hallatára ezt mondta: „Ratkó elvtársnő,
vigyázzon, ez egyik legtehetségesebb kutatónk, ő régi értelmiségi
kódja szerint reagál, bízza őt rám”. Utánam Ernst nagyon szellemesen
próbálta érveimet cáfolni, ezzel valamiféle tárgyi vita látszatát
keltve. (Azért mondom ezt el ilyen részletesen, hogy jelezzem, még
ebben a szörnyű helyzetben is voltak barátok a másik oldalon, akik
próbálták a helyzetet menteni.) Ernst egyébként Rákosinak gyakori
beszélgetőtársa volt a pécsi egyetemen, Rákosiék „szürke eminenciás”
helytartója. Ugyanakkor kiváló tudós és abszolút tisztességes ember,
aki ilyesmiről folytatott beszélgetéseinkben mindig megpróbálta
megmagyarázni – persze sikertelenül –, hogy a jelen történelmi
eseményeket úgy kell néznem, mint valami természeti jelenséget.
Persze Haynal és Kerpel-Fronius zárt ülési felszólalása
ellenére Sánthát kizárták. Rákosiék ebben semmit sem bíztak a
véletlenre. Az Orvosi Osztály tagjainak többsége (nagyobbára
formálisan) párttag volt, és a kiosztott „igen”, „nem”, „tartózkodom”
szavazócédulákból az ülés után be kellett szolgáltatniuk a megmaradt
cédulákat. Így a többség eleve biztosítva volt, egy ideig vártuk
éjjelenként a szürke Pobjedát, de nem jött, azaz nem értem jött.
A többi, csak jelzett esemény hasonlatosan
félelmetes és groteszk volt, ezt igyekeztem monológomban érzékeltetni.
Hiába, a szerencse fia voltam, nem az én érdemem, hogy „hübriszem”
(sorsom) kihívása ellenére megmaradtam. A boncolási szepszist is a
sorsnak ilyen önmagam elleni kihívása következtében szereztem.
Megmaradásom isteni csoda, valószínűsége olyan, mintha valaki ötször
egymás után öttalálatost nyerne a lottón. … Életem ezért nem egy
komoly tudós szokásos életrajza, sokkal inkább egy Chaplin-burleszkre
hasonlít, azzal a különbséggel, hogy megtörtént.
Az 1956-os kalandjaimról nem kívánok beszélni; több
értelmiségit akasztottak az enyéimnél kisebb bűnökért, de a szerencse
fia – nemzetközi nevű kutató – pár évi szilenciummal és írásbeli
feddéssel megúszta. Isten után kinek lennék hálás?
1985-ben éreztem, nem lenne célszerű tovább is az
Akadémia elnökének maradni. Azt hittem, hogy megszabadultam a
közélettől, amikor egy képviselőválasztási hirdetményen megláttam
nevemet a Hazafias Népfront jelöltjei között az országos listára. Első
impulzusom az volt – bár engedtem volna ösztöneimnek! –, hogy arra
való hivatkozással, hogy erről nekem senki se szólt, elhárítom
magamtól a dolgot. De azután Pál apostol egyik levelében írtakkal
nyugtattam lelkiismeretemet: „Aki pedig valami jót tehetne, de nem
teszi, bűne az annak.” A lelkem mélyen megint „hübriszem” követése
volt.
Parlamenti karrierem mindjárt az elején veszélyesen
indult. Az újonnan felállt, kb. 20 tagú Elnöki Tanács tagja lettem az
akkor már halálosan beteg Petri Gábor helyett, mint egyetlen orvos.
(Szegedi sebészprofesszor és a Szegedi Orvostudományi – ma
Szent-Györgyi Albert – Egyetem Hetényi halála utáni szürke
eminenciása; nem tudom, valaha párttag volt-e vagy nem, előttem mindig
a fenntartásokkal, de korrektül együttműködő szakembernek látszott.)
Az utolsó (1985–1990) pártállami parlament jellegzetes technokrata
parlament volt, de 1987-től kezdve pár ellenzéki került be
utóválasztásokkal. Eleinte szokott rutinjával működött, az Elnöki
Tanácsban is unalmas rutinügyek zajlottak, bár néhányszor, főleg Kádár
Jánossal – persze kínos kölcsönös udvariassággal – volt néhány vitám a
halálos ítélet általam javasolt eltörlése és főleg az egyházak életébe
(püspöki kinevezésekhez való előzetes állami hozzájárulás) való
beavatkozás tárgyában. Látható volt, hogy voltaképpen nyitott kapukat
döngetek. Az MSZMP vezetése már akkor látta, hogy ezekben és hasonló
dolgokban engednie kell.
Az események 1987–88-ban pörögtek fel, de
nagyobbára nem a parlamentben, hanem sokkal inkább az ellenzéki
mozgalmakban és az utcán. Volt egy-két jelentősebb hozzászólásom az
egyházi iskolák ügyében (sajnos, maguk az egyház képviselői nem
támogatták) és végül 1988. október 7-én elmondhattam nevezetessé vált
beszédemet a bős–nagymarosi vízierőmű-tervről. A Parlamentben csúfosan
alulmaradtam, a 360 szavazat közül csak 19 szavazott a teljes
leállítás mellett, 30-egynehány tartózkodott, és a túlnyomó többség
támogatta az eszeveszett projektumot. Sőt, akkor kezdtek hozzá –
osztrák segítséggel – szerveink a nagymarosi körgát építéséhez. Erről
kár itt hosszan beszámolni, hiszen felszólalásomat számtalan
videoszalag rögzítette és nagy része bekerült az ismert
Dunaszaurusz-dokumentumfilmbe. Az ügyet még 1980-ban az MTA elnökeként
ismertem és évekig harcoltam különböző bizottságokkal. Kétszer a
Politikai Bizottság elé is citáltak, de Kádár János (meggyőződésem
szerint az 1968-as, maga által sem helyeselt magyar katonai
beavatkozásért bocsánatkérő gesztusként) mereven ragaszkodott a
tervhez. Nagyon messzire vezetne, hogy az egész vízépítészeti vonal (a
vizes lobby) történeti felelősségét elemezzem. Pedig nyilván én a
jéghegy csúcsát sem ismertem eléggé.
A fordulat során, 1989 májusa után 1990
márciusáig még élénken részt vettem a vitákban, nyilván ezért
ragaszkodtak az MDF vezetői 1990-es országos listán való jelölésemhez.
Ezzel gyakorlatilag vége is szakadt aktív közéleti
szerepemnek. Ami ezután következett, az már csak frusztráció, és az
„anyám, én nem ilyen lovat akartam” műnépdal szavával fejezhető ki.
Csodáltam a kormánykoalíció egykori vezetőjének, Antall
József miniszterelnöknek páratlan karizmatikus bátorságát és
bölcsességét, valamint elismeréssel adózom Szabad György tudós
politikus elkötelezettsége iránt. Minden más már nem az én világom,
tisztességgel végigszolgálom az 1990–94. évi ciklust, de azon túl még
egy százalékban sem kívánok és tudok a felelősségben osztozni. Nem
mintha nem érteném, hogy a hatalom békés átadásának ára volt: a mai
alkotmány, párt- és választási törvények, Alkotmánybíróság, egykamarás
ház, gyorsan meghozandó hevenyészett gazdasági törvényhozás stb. A
magam szerény nemzetközi horizontjával nem tudom megérteni, hogy az
ócska és levitézlett hamis nacionalizmus és önsajnáló búsmagyarkodás
ilyen erővel támadjon fel, és a másik oldalon a hozzám igazán közel
álló liberális eszméket ilyen politikai iszapbirkózásba kell-e
belevinni.
Alig szabadultunk fel a nyomasztó
marxista-leninista ideológia mákonyától, a liberális és pedagógiai
oldalról miért kell így riogatni a vallás, illetve az általános emberi
erkölcs oktatásától féltve a gyermekek lelki függetlenségét? Talán az
egész Európában folyó vallásoktatástól kell az ifjúságot félteni és
nem az irracionális életformákba és közösségekbe való meneküléstől? Az
egyházak sem tudnak elszakadni a pártállammal való együttműködést
túlzottan is eltanult emberektől. A falu népe inkább a már ismert
rosszat választja a helyi önkormányzat élére az ismeretlen (vagy talán
nem is létező) potenciális vezetők helyett.
Nem is ötven évvel népünk alkotó tehetségét (éppen
mássága folytán) legszerencsésebben, gazdasági és kulturális területen
kiegészítő (vallási-etnikai) kisebbségének (törpe maradványa híján)
kiirtása után újra van antiszemitizmus! Évszázados kirekesztettségük
után a cigányságtól azt követelnék, hogy egyszerre ugyanolyan
magatartási mintákat tegyen magáévá, mint az évezredes falusi
kultúrájú magyar, szláv, német és (külön hátrányai ellenére) román
paraszt. Beugrunk a gyors meggazdagodást ígérő nyugati kereskedelem
legsilányabb trükkjeinek és lefitymáljuk a saját – külsőségekben
bizonyára szegényebb, de a lényeg tekintetében értékesebb –
termékeinket. Engedjük, hogy ebül szerzett tulajdonnal új
szerencselovag-osztály induljon vállalkozni.
Tudom, hogy minden más, gondolkodásra képes
értelmiségi, pláne az, akinek némi külföldi világlátása van, ugyanúgy
gyötrődik ezek láttán. Most már szeretnék kívül maradni és csak
elviselni azt, ami rám vár személyesen és szűkebb családomra. 81
évével az ember mit is várhat mást, mint békés öregséget és csendes
elmúlást egy feltámadás reményében.
Az 1970-es évek óta számos kalandom volt a
világszerte robbanásszerűen szaporodó áltudomány és obskurantizmus
elleni harc terén. Akadémiai elnökségem alatt „gúzsba kötve
táncoltam”, mert a pártvezetés szerint az MTA elnöke ilyen alantas
dolgokba nem keveredhet bele. Később az áltudományos szubkultúra
világszerte támadásba ment át, és mindez a felszabadult Magyarországra
is begyűrűzött. A tömegkommunikációs szervek ebből az obskurantista
mételyből (Nulladik típusú találkozások, csodaszerek stb.)
aránytalanul nagy mértékben vesznek részt. Ha politikai éleslátásuk
olyan, mint tudományos műveltségük, akkor jaj ennek a társadalomnak…
Én utolsó leheletemig küzdeni fogok (Churchill háborús szavai szerint
London előtt, Londonban, London után, sőt Anglián kívül is), küzdeni
minden áltudomány ellen (és erre kétszeresen érvényes Faludy
György Villon-átköltéséből a monológomban adott idézet).
Ami számomra reális marad az életben, az a
(halvány) remény, az 1977-es írásomban még csak jelzett erőfeszítésem,
saját szaktudományom fejlődése és ebben tovább is remélt szerepem.
1977-ben még naivul úgy gondoltam, hogy az önszervezés sokkal
általánosabb jelenségének és elméleti alapjainak jobb megismerése az
agyelméletek terén is gyorsan fogja éreztetni hatását. Konkrétan arra
gondoltam, hogy a test-lélek kettősség több ezer éves problémáját, ha
nem is megoldjuk, de fejlesztünk rajta az önszervezés és
információelmélet újabb ismeretei segítségével. Régebbi, Székely
György jelenlegi debreceni professzorral végzett idegrendszeri
embriológiai kísérleteink utaltak számomra először arra, hogy az idegi
lényegét mindmáig a René Descartes által a 17. században felismert
reflexelv keretében magyarázó agyelméletek alapfeltétele hibás.
Eredeti nyomaikban és a fejlődés legkezdetén az idegi jelenségek nem
reflexek, hanem az egymással kölcsönösen kapcsolt izgalmi
(excitatorikus) és gátló (inhibitorikus) elemek hálózatában keletkező
spontán ingerületi állapotok hozzák létre önszervezéssel a fejlődő
állat első idegi működéseit, a külvilágtól függetlenül. Csak a további
magzati fejlődés során kapcsolódnak ezek az ősműködések össze a
külvilágból származó impulzusok felvételére alkalmas receptorokkal
(érzékelőkkel).
Ez a felismerés önmagában még nem agyelmélet, de
annak leendő fontos eleme. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy az
idegi lényegét csak a reflexgépezet paradigmájától való elég radikális
elszakadás és a spontán – belső forrásból jött – aktivitások
önszervezéssel való összekapcsolása képzetéhez kell eljutnunk. Persze
ez még önmagában kevés, az is kell hozzá, hogy az idegi jelenségek
információelméleti aspektusait is bevonjuk egy ilyen új agy-elme
(test-lélek) szemlélet alappilléreiként. Ennek első csírái Szilárd
Leó egy 1929-ben megjelent cikkében mutatkoztak meg, aki egy ilyen
szemlélet leglényegesebb elemét már tisztán látta, mielőtt az ún.
Shannon-féle 1948-as információátvitel matematikai formulája
megfogalmazásra került volna. A descartes-i reflexelv
„trónfosztásából” szükségszerűen következik az egész kartéziánus „res
extensa” (kiterjedéssel rendelkező) és „res cogitans” (gondolkozó
„nem-anyag–anyag”) épület összeomlása. De semmi esetre sem úgy, ahogy
ezt az ún. redukcionista materialista filozófusok remélték, hanem egy
sokkal bonyolultabb és ezelőtt nem sejtett új filozófiai irányban majd
a jövőben fogják kidolgozni. Megfelelő filozófiai alapképzettség
hiányában óvakodnom kell idáig merészkedni, de annyi máris
nyilvánvaló, hogy az esetben, ha azt, amit az emberi ősvallások óta a
tárgyak és élőlények mögött rejlő léleknek (lényegnek) éreztek és a
vallások így megfogalmaztak, az a valóságban csak az állati
idegrendszerekben, azok működő idegi struktúráiban megnyilvánuló és
kódolt információrendszer. A világegyetem legcsodálatosabb terméke, az
emberi agy tehát egy információs világrendszer hordozója: tudatunk és
mindaz, ami benne rejlik, amit önmagunkról tudunk, nyelvünk,
művészetünk, elméleteink, tudományunk, mind-mind működő agyi
struktúrák által hordozott információs rendszer. Ha ezt az
információelméletet a modern fizikai világkép ismeretében
végiggondoljuk, nyilvánvaló, hogy elvileg nem lehetünk determináltak,
nem vagyunk a véletlen és az előző peremfeltételek vak játékszerei,
hanem szabad akaratúak és tetteinkért felelősek a legszigorúbb
természettudományi világkép szerint is.
Ennek egyes filozófiai és teológiai
következtetéseit néhány egyházi hetilapban írt cikkemben már
kifejtettem. Úgy vélem, a legszigorúbb keresztény (vagy bármely
kultúrvallás híve), vagy a legradikálisabb ateista számára is
elfogadhatók az ezekben az írásaimban csak felvázolt alapelvek. Teljes
és szakszerű kifejtésükhöz már más műveltségű és életvezetésű agy
kell, mint az, amit saját sorsom adott.
Végül is azzal a mindennel megbékélt érzéssel
nézhetek mindegyikünk sorsa, földi létünk vége elé, hogy számtalan
bizarrsága, romantikus tévedése, burleszk szituációi, később
szükségtelennek ítélt hamis, de jó szándékkal vállalt kompromisszumai
ellenére életem „jó mulatság, férfimunka volt”.
(Természet Világa, 1994. március, 100–102.
o.)
LÁBJEGYZETEK
* Megjelent a Természet
Világa 1994. január-márciusi számaiban.
<
1 Joachim du Bellay, 155
Les Regrets XXXI. Rónai György fordításában: „Boldog, ki szép utat
tett, mint Ulixész hajdan…”
<
2 Faludi György: Villon
átköltéseiből
<
3 József Attila
Születésnapomra, majd utóbb Levegőt c. verseiből
<
4 Bátyám: Schimert Gusztáv
müncheni kardiológusa
<
5 A hírhedt
Nixon-magnetofonszalagok átiratában így jelzik nyomdafestéket nem tűrő
kiszólásait
<
6 Vörösmarty: Ábránd
<
7 „Galenus (értsd: az
orvosi működés) vagyonossá tesz”
<
8 „Habent sua fata
libelli” latin közmondás; a könyveknek megvan a maguk sorsa (itt
bútorok)
<
9 Ti., hogy a férfiak ne
tekintsék „szexuális élvezeti tárgynak”, hanem „partnernek”
<
10 Egyik legcifrább
élményem, ahogy nekünk, posztpubertásos fiúknak utolérhetetlen
gusztóval (majd ráébredvén a „lélekrombolás” bűnére… későn
elszörnyülködve) mesélte, hogy családunk nagy barátja, majd későbbi
főnököm és tanszéki elődöm, Kiss Ferenc egyik prédikációja után két
(nem egészen fiatal) nő közötti eme beszédfoszlányt hallotta: „…nem is
lenne rossz falat ez a szép fekete szent…”
<
11 „Dinamikus (funkciós)
minták azért is vonzó képzet, mert úgynevezett „superstruktúrákat”…
(szövegrészlet egyik 1977-es cikkemből)
<
12 „Közölj (tudományos
dolgozatokat), vagy dögölj meg…”
<
13 János I. levele 2.16
(Károli ford.)
<
14 József Attila Óda
c. verséből
<
15 Németh László:
Homályból homályba
<
16 Vereby Károly,
1909–1945
<
17 Vitorlás szleng:
csodalegénység
<
18 Dr.
Gömöry András, később kiváló szívsebész
<
19
Budapesti Német Reáliskola
<
20 Kerpel-Fronius Ödön, a
gyermekgyógyászat világhírű professzora
<
21 József Attila: A
Dunánál
<
22 J. C. Eccles-szel és
M. Itoval: A kisagy mint neuronális gép; 1967
<
23 Molnár Ferenc: Egy,
kettő, három
<
24 Ady Endre
Szeretném, ha szeretnének kötetében, 1910
<
25 Kiss József
<
26 Rilke: Das Buch von
der Armut und vom Tode
<
27 Arany János
fordításában
<
28 Márai Sándor annak
idején kéziratban terjesztett, Halotti beszéd c. verséből (az
itt és ott természetesen megfordítva).
<
|
|