A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 ULYSSESKÉNT AZ AGY KÖRÜL*

X

Szentágothai János

 

 

Kedves Gyula!


Ígéretemnek megfelelően itt küldöm életutam történetét. Eltérően eredeti elgondolásomtól most mégis visszatértem az eredeti Ulysses-kézirathoz, de azzal a változtatással, hogy egy preambulumban megmagyarázom a kézirat keletkezésének történetét és hogy eddig miért nem közöltem. Utána – csekély változtatással – az eredeti monológrész. Ezután jön „16 év múlva” címmel részben egyes, a mai olvasó számára már nem könnyen érthető dolgok magyarázata, utóbbi közéleti szerepem – politikai hitvallásommal –, valamicske az áltudományok elleni harcomról és végül általános frusztráció ellenére – békés kicsengésként – további tudományos-filozófiai szemléletem és ezek reményei.

Megpróbáltam egy hagyományosabb önéletrajzot készíteni, de egyetemi éveim elejéig máris 50 oldalt tett ki. Beláttam, hogy ezt majd csak egy könyvben tehetem közzé, vagy teheti közzé valaki levitézlésem után.

Ebben a formában is fölöttébb vitathatónak vélem, vajon a Természet Világának jót tenne-e egy ilyen önéletrajz? Nem kellene-e helyette inkább egy, az életrajz nyomán készített interjúsorozatot hozni részletekben… A jelen formájú önéletrajz „in vivo” félreérthető, és félre is értenék sokan (nem is szólva az áltudományos establishment rosszindulatú kiforgatásairól).

Ha a mostani ismételt rosszulléteim közeli halálomat jelentették volna, nem lenne aggályom. „Post mortem” ez az életrajz kielégítő volna, de azért nem teszem meg a szívességet senkinek, hogy az előtt halálozzam el, mint amit a sorsom számomra kijelölt…

Ne felejtsd el, hogy az eredeti Ulysses kézirathoz 16 ábra is tartozott, ebből egyesek szükségesek (pl. a kisagymodell), másokat orvostörténeti érdekességük miatt és szerint kell valószínűleg szelektálni.

Pillanatnyilag becsülettel igyekeztem ígéretemet betartani.

Kérlek, ne döntsetek az összes felhozott és esetleg fel nem hozott körülmény gondos mérlegelése nélkül.

Budapest, 1993. szeptember 14.

Üdvözöl

Szentágothai János

 



Tisztelt Professzor Úr!

Mindenekelőtt köszönöm, hogy betartotta ígéretét és megírta nekünk pályája emlékezetének kibővített változatát. Nincsenek aggályaim a kézirat közlésével kapcsolatban. Futóbolond lenne az a szerkesztő, aki ilyen kéziratot kiadna a kezéből, másoknak engedne át. Jól elkülönülő három részre osztható az írás, jövő évi első számaink értékének ígérkezik. Szerencsémnek tartom, hogy kihasználtam egy „gyenge” pillanatát, amikor megmutatta nekem és sikerült kikoldulnom íróasztalfiókjából az elhantolt kéziratot.

Persze, biztosan lesznek olyanok is, akiknek majd nem tetszik a vezető tudósunk öniróniától sem mentes föltárulkozása, de ők lesznek elenyésző kisebbségben. Egyszóval legyen nyugodt professzor úr, jót tesz ezzel az írással a Természet Világának! Természetesen ez a kézirat sem kerüli el gondoskodó simogatásainkat, de még nyomdába adás előtt megmutatjuk önnek az „eldarabolt” változatot.

Budapest, 1993. szeptember 21.
 

Tisztelettel és szeretettel köszönti
Staar Gyula

 



Ennek az írásnak az első részét 1977 őszén írtam Juhász Ferenc felkérésére az Új Írás c. lapjának Pályám emlékezete sorozatához. Habár igyekeztem metaforikus formájával elfogadhatóvá tenni meglehetősen bizarr élettörténetemet és – ami ennél fontosabb – szemléletemet az akkori irodalomirányítás által elviselhetőnek vélt szintig, Aczél György viccesen ezzel tanácsolta el a főszerkesztőt és engem is, kétségtelen jóindulattal: „túl nagy sikere lenne mindkettőnknek”, ti. Aczél György és jómagam, mint a Magyar Tudományos Akadémia „nem akolból származó” elnöke számára. Az irodalomhoz valamit is értő olvasó bizonyára azonnal észreveszi, hogy az életrajz belső monológ formája nem a saját találmányom, hanem James Joyce Ulysses című világhírű regényének és Thomas Mann tündéri Lotte Weimarban c. kisregénye kezdetének – amikor az öreg Goethét monologizáltatja reggel az ágyában – áttétele az én életemre. Nehogy valaki esetleg azt higgye: ilyen jó író vagyok. Ez nem volt soha ambícióm; életem fő célkitűzése és törekvése csak az volt, jó agykutatónak, a 20. század végi értelemben kultúrembernek és a történelmi körülményeink között tisztességesnek, de mindenekfelett kereszténynek maradni.

Logikus kérdés lenne: a pártállam fogytán miért nem közöltem egy irodalmi újságban? Akkor is csemege lett volna! Ez igaz, de 1977 és 1989 között mégis tizenkét év telt el – nagy része közéleti funkciókban –, sok mindent megtudtunk, amit akkor legfeljebb sejthettünk. Nem kellett ugyan radikálisan változtatnom előző szemléletemen, de sok mindent ma már nem vállalhatok – nem a leírt tényeket, de az írásban megnyilvánuló (ál)szerénységgel csak fügefalevélként leplezett „kivagyiságból” és a „minden fortéllyal győzni fogok” életérzésből. Valóban. 1977-ben szégyellni való naivitással úgy éreztem, hogy a szemlátomást fogatlanná váló kommunista rendszer majd lassú evolúcióval, a magyar gulyáskommunizmus továbbfejlesztett mechanizmusával fájdalmatlanul átnő egy embermértékű, szociális elkötelezettségű, de a piaci viszonyok által vezérelt társadalomba. Helsinki után már nyilvánvaló volt, pláne az olyan ember számára, aki 1949 óta sorozatosan ismételt szovjetunióbeli látogatások során láthatta, hogy ez a kolosszus agyaglábakon áll. Bár hangulatom olykori hipomániás hullámtolulásaiban pécsi tanítványaimnak néha mondogattam: az élet nekem tartozik azzal, hogy a kommunista rendszer még életemben összeomlik, de ezt komolyan sosem hittem. Aztán 1956-ban egy pillanatra úgy látszott, hogy megvalósulhat ez a csoda… végül újabb 35 év kellett hozzá…

Írásom lezáró része az elmúlt tizenkét év történetét mondja el, most már hagyományosabb stílusban. Keserű szájízzel kell megállapítanom, hogy az 1977-ben még megvolt optimizmusomat az utóbbi három év nem igazolta. Mégis kötelességem megvallani a teljes igazságot és csakis az igazságot.
 


 

HEUREUX QUI, COMME ULYSSE,

A FAIT UN BEAU VOYAGE1


„Tudósról csak születése és halála évszámát és művei jegyzékét” – tartotta egykor a közfelfogás. Helyesen-e vagy nem – ki tudná megmondani? Dekadens kortünet, hogy eddig már két külföldi kiadó – egy amerikai és egy angol – számára kellett megírnom, hogy szubjektíve miképp éltem „meg” vagy „át” kutatási területem fejlődését az elmúlt 25–30 évben.

Miért ne írnám meg akkor a magyar olvasók számára a keserű-édes „alulnézeti valóságot”? De „ha lúd, legyen kövér” … és „bocsássatok meg énnekem…”2 (főleg persze James Joyce).

1977 fogytán, Budapesten



A Krisztina körút azon részén, amellyel szemben 1795. május 20-án Martinovics és társai fejét vették, az éledő forgalom zaja szerint öt óra lehet. A sötét október végi reggelen a negyedik emelet fölé nyújtózkodó förtelmes neon világítótestek a leeresztett zsalu résein át éles csíkolatot vetnek nagy-nagynéném á la reine Elisabeth 3/4-alakos portréjára (blondelkeretben, ahogy örökhagyó unokanagybátyám végrendeletében vagyon írva). Szép asszony volt, még szebb mint nagymama… darázsderekán Mama szelíd malíciával megmutatta a másfél ujj széles ecsetvonást, amellyel a művésznek még „darazsabbra” kellett azt varázsolnia.

Igen: ma 65 éves lettem én „az ám hazám”… de „havi kétszáz” mindig telt… a sorsnál nincs igazságtalanabb … „Szaporodik fogamban az idegen anyag…”, ezt is jól mondod, Attila,3 de 65 évvel még jó, hogy van, amiben szaporodhat, „mint szívemben a halál”… ebből is van már elég … „nincs már szívem félelmére…”.

Különben is jog szerint a Bad Kissingen-i temetőben kellene feküdnöm az 559-es magyar hadikórház sírjai közt, amikor az a boncolási szepszis el kellett volna vigyen; vagy ha az nem is, az a madárképű holtrészeg amerikai őr, aki GI-davajgitárját nyomogatta a hasamhoz, és én arab hastáncosnő módjára riszáltam magam, hogy legalább a gerincem és az aortám ne kerüljön a lővonalba… (furcsa… az ember agya ilyenkor oly gyorsan működik, hogy az idő lelassul). Ez idestova 32 év ráadás. Utána a hipertónia. 1962-re értem vele a vég küszöbére (ha Guszti4 akkor hirtelen nem tesz teljesen sótlan diétára – amin nálunk akkoriban még szánakozóan mosolyogtak – rég „alulról szagolnám az ibolyát”… Szegény Németh Lászlóval váltottam erről levelet… ő már azt teszi). Ez is 15 év ráadás… és micsoda 15 év!

Alice még alszik. Szokása szerint összegubancolódva, mint az anyaméhben (nem rosszak ezek a nyugaton beauty rest néven reklámozott franciaágyak)… Ez ebben az (expletive deleted)5 életben az egyetlen tökéletes és megbánhatatlan, amiért újra is kezdeném „… eltépném lelkemet, szerelmedért…”6 negyvenöt év szerelem és negyven év házasság után is. Nem véletlen, hogy a római katolikus hit szentségnek mondja (amit a felek egymásnak szolgáltatnak ki). Szentségnek egyébként nem is rossz…

A Család… hm… (nem Balzac írta meg véletlenül?) kegyetlen sorscsapások sora… baj, pszichopátia, degeneráció… bár igazán gonosz ember nem akadt köztük (van-e ilyen egyáltalán?). Hát igen, ennek az ún. magyar középosztálynak az élete sem volt leányálom. Milyen más Alice svájci anyai családja, melynek története három vaskos kötetet tölt ki: stabilitás, polgári jólét, világkereskedelmi józanság. Itt-ott persze ők is kirúgtak a hámból. Egyik őse a nyakláncafférba is belekeveredett mint Cagliostro titkára: sőt – on dit – egy még régebbi valamelyik Lajos sok fattya közül került ki (hja igen, a balkézről való származás osztályprobléma; osztályon felül: „megtiszteltetés”; osztályon belül: „szégyen”, baj, esetleg katasztrófa, oh Homo sapiens!). Csak pont az az egy vonal, amelyhez tartozom, az egyetlen kivétel. Hogyan (?) … nagyobbára ugyanaz a génanyag. „Jó sors és semmi más”, vagy annál több „kegyelem”? Persze az orvosi pálya se kutya („Galenus dat opes”,7 bár a fene egye, ma már ez sem igaz).

Tudomásunk szerint ott kezdődött, hogy két szépapám együtt volt a nagyszombati orvosi kar első hallgatói között: Johannes Petrus Schimert saxo-transsylvanus (erdélyi szász) és Stephanus Lumnitzer (hungarus Schemnitziensis – azaz selmecbányai). Doktori disszertációik a nagyszombati 7. és 14. sorszámot viselik (1776-ban, ill. 1777-ben). Vajon a két copfos, rizsporos parókás úrfi beszélgetett-e olykor egymással, talán épp az akkoriban megjelent Wertherről? Anyai dédapám, Lumnitzer Sándor és nagybátyja, Schöpf-Merei Ágost már a magyar orvostörténelemhez tartoznak (dolgaikat Semmelweis szülőháza őrzi). Német nyelven írt akkori feljegyzései szerint a ‘48–49-es téli hadjáratban segélyhelyen is kloroformban amputált. (Amerikában, ahol 1847-ben először alkalmazták, még a ‘61–65-ös polgárháborúban sem volt ez általános. Akkor még voltunk valakik az orvostudományban!) Majd a honvédorvosi kar főnöke lett. Lumnitzer nem volt forradalmár, Görgey csoportjához tartozott (Schöpf-Merei bezzeg az volt, emigrált is Angliába). Mégis több, mint családunk ékes magyar hangzású nevet viselő tagja, aki ugyanezt az időt olaszországi garnizonokban a hírhedt fehér zubbonyban húzta ki.

Nagypapa, Antal Géza a közép-európai urológia egyik megalapítója. Nálunk nemigen emlegetik (egy nyugat-berlini urológus hívta fel rá pár éve a figyelmet egy orvostörténeti kongresszuson). Persze nem szabad negyvenegynéhány éves korodban meghalnod, mielőtt iskolát teremtettél volna! Apja, Antal László Marosvásárhelyen volt városi orvos. Tolnay Lajos ír róla, nem hízelgően; ennek apja református püspök, az övé valódi Küküllő-vidéki paraszt. No végre, 2:30! „A genealógia tehát nem éppenséggel korszerű.”

A szülői ház: bizarr keveréke a romantikusan zárkózott erdélyi szász világnak és a magyar „lateinerek” kissé dzsentrisen fűszerezett puritanizmusának. Egyik szász ősöm Párizsba ment, hogy lássa Napóleont – ti., amikor még a direktórium tagja volt. (Azt a direktoár dobfedelű íróasztalt, amin ezeket a sorokat írom, állítólag ő hozta onnét. Vajon hogyan szállították akkoriban az ilyen bútort, 10 százalék selejt nélkül?) Persze azóta párszor megsérült: 1849-ben a nagyszebeni csatánál, majd utóbb ‘44–45 telén. „Habent sua fata supellectiles…8 És honnan az az örmény beütés, ami családtagjainkon minduntalan kiüt. Katicát (leányomat) pár évvel ezelőtt Jeruzsálem óvárosában egy öregasszony megölelte, csókolta, idegen nyelven karattyolván, végül közös nyelvet találva azt mondogatta: „de lányom, csak nem akarja letagadni, hogy örmény?”

A papa – dr. Schimert Gusztáv – különleges ember volt, kétszeresen is eretnek: orvosként mint homeopata, nem amikor – mint a reformkorban – a felső (tíz)ezer és a szellemi elit ilyen orvosokhoz járt, hanem amikor ez megvetés, sőt gyűlölet tárgya volt a hivatalosak szemében. Pedig kivételes orvosi egyéniség volt: kiváló diagnoszta, zsebre vághatott az akkori nagyképű nagy klinikusaink közül nem is egyet. És egyben szabadegyház-vezető, megalkuvás nélküli antiklerikális, de gyűlölt minden obskurantizmust; hirdette és tanácsolta a családtervezést (szerencsénkre ezt magára nézve nem tekintette kötelezőnek, 6 fiút nemzett… Talán mégis igaza lenne a „szociobiológia” modern és „reakciós”(?) elméletének, amely szerint minden élőlény kiirthatatlan ösztöne, hogy saját génanyagát mindenáron továbbadja?), a nő szexjogait (persze házasságban).9 Bátorított bennünket a származástan és Freud tanulmányozására. És mélységesen sajnálkozóan lenézte a két világháború közötti magyar felső réteget.

Jellemünket persze a nők alakítják; enyémet (a fivéreimét is) két rendkívüli egyéniség: nagymama és mama. Nagymama, Antal Gézáné Lumnitzer Ilona 21 éves korában özvegyen maradt két leányával, Margittal és Erzsébettel. Erzsébet ritka szépség volt, ez lett a veszte. Regénybe való história, amolyan tragikus magyar Elmer Gantry-történet, feltéve, hogy nem Sinclair Lewis, hanem Szabó Dezső írja meg. Margit lett az anyánk. Nagymama szép, fiatal és tűrhetően jómódú özvegyként a „belle époque”-ban megcsömörlött az akkori úri világ életén és csatlakozott a protestáns hit megújulási mozgalmához (ami a református egyház életében Szabó Aladár és Alice nagyapja, Biberauer Tivadar és apja, Biberauer Richárd nevéhez fűződik, persze erről a mai „felszámoló” egyháztörténet nemigen vesz tudomást). De alázatos viktoriánus puritanizmusával közvetítette a nyelvtudás és a nagyvilág felé kitekintés „szentségét”. Mintha most is mellettem ülne, ölében a Muret–Sanders angol–német nagyszótárral és recitálná: „Fair is foul and foul is fair... „

Anyánk a műveltséget – ha nem volt nyelvismeret vagy természettudomány – pietista és puritán módon „világi hiúságnak” tekintette. Irgalmatlanul szigorú volt, elsősorban önmagával. Nem magatartásodat tartotta számon, hanem hogy szívedben mi az indulat, a gondolatodnak és cselekedetednek mi a rugója – kérlelhetetlen felelősségadás minden percedről. Öt fia közt (egyikünk gyermekkorában meghalt) porosz őrmesterként tartott rendet, kutyakorbáccsal, ha vizsgálóbírói módszerével a hazugság legkisebb elemét fedezte fel vagy az elég nagy számú személyzettel szemben a legkisebb udvariatlanságot. (Nem ártott volna a mai fejesek egyikének-másikának, ha annak idején siheder- vagy süldőlány korában 1-2 éves kurzust kapott volna mamától emberségből a rábízottak iránt.) Hát persze, a „másik partról” nézve sok minden másnak tűnik. József Attila emlékeiben mint a kegyelmesék szennyesét mosó és vacsorájukat kis lábaskában hazahozó anyja él. Nekünk is volt mosónőnk: Ferencné, tagbaszakadt szlovák asszony, aki öt fiát egyedül nevelte rendes munkásembernek. Nem mondom, kemény munka lehetett, de én úgy emlékszem, hogy amikor anyám a másnapi menüt megbeszélte Lenke nénivel, a szakácsnővel (50 évig élt családunkban; nagyanyámhoz jött, mint mindeneslány, amikor az férjhez ment, és nálunk halt meg közel 90 évesen, karosszékből dirigálva a konyhát) és valami szerényebb ebédet rendelt időnkénti takarékossági rohamai egyikében. Erre Lenke néni: „De nagyságos asszony, holnap Ferencné jön mosni, neki ilyen ebédet és vacsorát nem lehet adni.” És hogy „álmában… a postás olyankor köszönt neki” …Papának nem lehetett előre köszönni… alázatot mi főleg az ő homlokán láttunk „…und Demut da und dort, nicht eines Knechtes – doch eines Dienenden und einer Frau” (Rilke: Önarckép 1906-ból).

Mamát puritanizmusa mellett a szecesszió formálta, az anyaföldben gyökerező növény mindent átszövő indáiként járta át és fonta körül bizarr mintázattal családunkat és szőtte elválaszthatatlan egységgé. A természet csodálata, azzal szinte teljes egybeolvadás, életigenlés, azonosulás öt serdülő gyermeke furcsaságaival, ébredező hajlamaival és természetes elszakadási törekvéseivel. Remek banda voltunk (ürge- és sündisznóvadászatok, szalonnasütés és a balatoni vitorlásélet), hírhedt rossz tanulók, de hát a sikert nem feltétlenül az iskolapadban ácsolják. Valljuk be, több abban a családi kondicionálás… „a család története kötelez”… és a puritanizmusra jellemző becsvágy, nem utolsósorban (amiről ma megfeledkeznek) a fizikai munka szentségének hite, vallása és gyakorlata. Próbáltunk volna kibújni valami (főleg kerti) munka alól!

Mama világpolgár volt, minden gyermeke más városban született: Budapest, Pestújhely, Stuttgart, Nagyszeben, Kolozsvár és Zürich (1910 és 1918 között). Azért is szaladtunk tán annyifelé, ahányan voltunk. A szecesszió kedvelt női szimbóluma, a szfinx élt mamában a puritán kéreg alatt: maró iróniával szemlélte a körülötte kavargó világot.10 Amikor utoljára 1976 kora tavaszán egymás mellett feküdtünk bátyám Starnbergi-tó melletti szanatóriumi osztályán, ő 88 évesen, 35 kilóra összeaszottan és megint egyszer haldokolva, én egyelőre még csak ritmuszavarral, milyen fejedelmi humorral kommentálta élete eseményeit, a valamikori tizenéves szeleburdi bakfis szavaival. És amikor 1977 tavaszán a stuttgarti temetőben temettük közel 90 évesen, öregedő fiai és a „külföldre szakadt” távolabbi rokonság körében, szinte hallani véltem harsány, nem éppen ladylike kacaját… a szedett-vedett „gyarlóság” (melynek azonban nemcsak „asszony a neve”) ily gyülekezete láttán. De elfelejthetnél-e ilyen emléket(?): valamikor 1919 kora nyarán (akkor még) 6 kisfiát átterelgetvén a régi Erzsébet híd elegáns szecessziós ívén, egy öreg gyászruhás nénike mellettük elmenve ezt motyogta: „s mind kisfiú: majd jön egy újabb háború és ezeket is mind elviszi…” Mama ezt hallva utánaeredt a néninek és elmondotta, hogy „mi hitben vállaltuk e hat gyermek közül az utóbbi hármat ebben a háborúban, és ha Isten úgy akarja, egy újabb, még rémesebb háborúban is megtarthatja őket”. És most, hatvan évvel később Chicago és Budapest között szétszóródva öten élünk idestova mind 60 év felett, nagy családdal (véletlen?), mindannyian úgynevezett „sikeres élet” vége felé (hm: szociobiológia?), pedig mindannyian „mindent” végigcsináltunk.

Nagyanyám és anyám minden különbözőségük ellenére ennek a földnek a termékei voltak, a magyar „középosztály” jellegzetes képviselői. Alice, a feleségem fordítva; hiába élt idestova 80 évnél többet Magyarországon, jellegzetes nyugat-európainak született és az is maradt – áldozata makacs helyhez kötöttségemnek. Magyar őseimtől örökölt kivagyiságom és anyai kötelességteljesítésének is áldozata lett. Félénk aggodalmaskodásra hajló természete mélyén acélszívósságú és gyémántkeménységű jellem lapul. Míg én kifelé vagány, romantikus kalandoktól vissza nem riadó, rámenős férfi szerepét játszom meg – rendszerint elég sikeresen –, a valóságban atyám könnyen pánikba eső depresszív hajlamait örököltem. Amíg a dolgok jól mennek, én vagyok a „Jani”; jól adom el magamat és főleg tudományomat, de mihelyt komoly baj van, depresszióba menekülök, és feleségem az, aki anyatigrisként helytáll.

De elmúlt 6 óra és le kell ülnöm szépapám íróasztala mellé, hogy a kutatónak azt a gályarabmunkáját folytassam, a soha véget nem szakadó, határidőn túli tudományos kéziratok valamelyikének megírását. Most is új agyelméletem valamely részletével bíbelődöm angolul. Mit tudjátok ti, írók és költők, akik anyanyelveteken írtok… vajon ellenértéke-e e gyötrelemnek az a 10–15 évig ha tartó vérszegény nemzetközi elismerés… „Dynamic patterns” are most attractive, because they would offer „superstructures”11 … és így tovább irgalmatlanul, mert a mai tudományos élet kegyetlen dzsungeltörvénye – „publish or perish”12 – ezt követeli. Micsoda kegyetlen belső kényszer szögez ide minden reggel a magad ácsolta keresztfára? Hiúság, az „élet kérkedése”,13 élni, érvényesülni akarás, a rábízott jövő kutatógeneráció (vagy legyünk nagyképűek): „a magyar tudomány érdeke”? És az az út... Ulysses bolyongásaihoz hasonló …amit megtettél attól a perctől kezdve, amikor hetedikes gimnazista korodban egyik kiránduláson megfogott mezei pocok (nagy pocokév volt akkor, igazi, kemizáció nélküli) nyakát kirándulótársaid minden tiltakozása ellenére kitekerted, hogy az agyát a Golgi-módszerrel mikroszkóppal megvizsgálhassad. Nem ilyen gyarló toll kellene hozzá leírni az élményt, amikor pár nap múlva sárga alapon előtted voltak azok a csodálatos sokágú idegsejtek és finom nyúlványaik összefonódásából keletkezett gyönyörű minták, amilyenekhez hasonlót a világ egyetlen textilművésze sem gondolhat ki. És az a sokévi út, lassan tapogatózva ebben a sötét labirintusban; több tévút, mint találat. Tíz kísérletből jó, ha egy sikerül. Mennyi megtorpanással és újrakezdéssel, eleinte világszerte meg nem értéssel, de az eksztázis ritka pillanatai is, amikor úgy éreztem, hogy kísérleti degenerációs módszeremmel az egész ideghálózat kapcsolási terve kibogozható! Húsz évig dolgoztam ezen, a ‘30-as évek közepétől az ‘50-es évek közepéig – egy világégés közepette – úgy, hogy egy-két kivételtől eltekintve a nemzetközi tudományos közvélemény nemigen figyelt fel munkámra. Majd a váratlan földindulás, amikor az elemi reflexívekben sikerült szerkezetileg demonstrálnom, amit a fiziológusok már sejtettek; ábráim bekerültek Fulton nagy élettani tankönyvének és idegrendszeri kézikönyvének 1949-es kiadásaiba, de saját szakmám (a neuroanatómusok) továbbra is valami sötét vasfüggöny mögötti akarnok rögeszméjének hitték. Sajnos, nem elég sokáig; az ötvenes évek közepén olyan vizsgálómódszereket dolgoztak ki, melyek minden szamárnak lehetővé teszik, hogy e kérdéseket vizsgálja. A sors kegyetlen „bosszúja”, hogy egykori legmerészebb álmaim elemi tankönyvi ismeretté „süllyedtek”. És ha azt gondolod, nyájas, a tudományon kívül álló olvasó, hogy most már be van fejezve a nagy mű s az alkotó pihen, nagyon tévedsz, pár év múlva jobb módszerrel csinálják meg ugyanazt, és mielőtt észrevennéd, nem vagy más, mint ócskavas…

(Természet Világa, 1994. január, 2–7. o.)

 



Januári számunkban adtuk közre Szentágothai János sajátos curriculum vitae-jének első részét. Sajátos, mert kevés tudós vállalkozik ilyen jellegű, önmagával és olvasójával egyszerre beszélgető, töprengő, kitárulkozó visszaemlékezésre. Mostani számunkban kutatói munkásságának kiteljesedését követhetjük végig; a háború utáni időket, a szép emlékű pécsi korszakot, az Akadémián, a „másik gályán” eltöltött éveket. A márciusban sorra kerülő harmadik, befejező részben a legutóbbi tizenkét év történetét olvashatjuk.



De elmúlt fél nyolc… gyerünk mosdani és gyorsan a reggelit. Régebben a ház ilyenkor már hangos volt a gyerekek iskolába vagy egyetemre indításától (három leányt neveltünk fel; most már mind orvosok, saját családdal). Egyedül maradtunk és Alice nesztelen háztartási kompetenciája nyomán rendetlenség csak az íróasztalomon tűretik… A mosdó feletti tükörből minden nappal egy – mégis jaj, de észrevehető árnyalattal – más arc tekint vissza. Sok évig nem volt kellemetlen ez a változás. Az a tejfeles, kissé bágyadt nézésű leányos arc minden alkalommal valamicskét határozottabban, bátrabban nézett szembe önmagával. A romantikusan világfájdalmas tekintetben mind több lett a kérdező, választ követelő. Majd az első ráncok és korán az első ősz hajszálak, meg a homlok kopaszodása is csak nyereség, de aztán kérlelhetetlenül (mint a homokóra fogyó szemei) az alsó szemhéjak táskái az élet delét túllépett, kissé korán öregedő, közel álló szemű (Schöpf-Merei Ágost húgán keresztül génállományomba került) férfiarcot mutatják. Az élénk mozgás, a két lépcsőfok egyszerre vétele és szenvedélytől fűtött beszéd mögött az „aranyfedezet” már csak amolyan mai „konvertibilis valuta”…

Odalent már vár a fekete „státusszimbólum” a háromágú csillaggal. „Jó reggelt, Józsi” (kívülálló füleknek Tófei elvtárs). Elvillan az Erzsébet híd panorámája, a belváros, a Múzeum körút, majd (az autósoknak) a pillanatnyilag kellemessé varázsolt Üllői út. A 93-as kapunál (ahol a ravatalozóhoz hozzák a város mindennapi „termését”) már sűrű sorokban tömörülnek a hallgatók. „Siessünk – mondják –, itt a Szent János a népautóban”. Fel a köpenyt és már jön is a tantermes tanársegéd… „II. éves általános orvoskariak: az agykéreg szerkezete két órában.” Mosolyra késztet mindig az a különbség a tanteremben Lenhossék Mihály század eleji hallgatóságát mutató fényképek és a maiak között: merev keménygallér, fekete zakó, csíkos nadrág, kifent bajszok; egy-két hölgy díszes kalappal, és ma (?) …csak a fiatal tekintetek csillogása ugyanaz. Aztán az előadás kétórás eksztázisa, a csodálatos szerkezetek… ó, a formák rejtelmes varázsa”, ahogy a gondolat boncolgatja a finoman egymásba kapaszkodó részletek ága-bogát…”, „a sok gyökerecske (át meg át hímezi finom fonalát) csomóba szőve, bontja bogját…14 Hehe, és téged ezért fizetnek, amiért te tízannyit adnál (ha lenne miből)… bizarr kutyakomédia, a legtöbb jó tudományos gondolatod előadás közben jön; a kisagymodell és a neuronhálózatok új működési elvei mind a hallgatóknak tartott előadásaid során fogantak. (És persze mi nagy tudományos intézeteket tartunk fenn kizárólag kutatással foglalkozó „tudományos elit” számára; a fejlődés ellentmondása, vagy alapvetően rosszul csináltuk? Ó, Prométheusz… a régiek szimbólumai, pedig én még el se loptam az istenek tüzét… mégis ezek a zsigereket marcangoló kételyek!)

Szeretem ezt az anatómia intézeti szobámat. Annak idején, Lenhossék alatt, 1930-ban ez volt a 60-as labor vagy a „leányszoba”. Ide kerültem be még elsőévesként famulusnak 1930 karácsony tájékán és azóta némi (18 éves) megszakítással látok le a nagy magasföldszinti ablakból ugyanarra a kis kertrészre, csenevész orgonabokraival a még mindig szép akácok alatt. Milyen gyönyörűek is voltak akkor az Üllői út öreg akácfái és maga az egyetemi élet! No de ne próbálj versengeni Németh Lászlóval,15 aki ezt megírta pár évvel korábbról… professzoraink is nagyobbára ugyanazok voltak. A nagy gazdasági válság akkor tört reánk, az élet ment tovább, és a kivételezettekhez tartozva a polgár kényelmetlen feszengésén kívül nem gondoltál sokat azzal a „mondd mit érlel…”-lel. Eleinte nehéz volt az otthoni játéklaboratórium mindent improvizációra bízó feltételeiről átszokni a tudományos szövettan kemény technológiai fegyelmére. De a harmincas évek elején még rend volt, nem technikusok hada dolgozott a „kutató úr” helyett. Mihálik Péter adjunktus csontvelőig ható gúnyos megjegyzéseivel tartott fegyelmet. Nemigen szerették és számtalan gyilkos sztori keringett körülötte, ami viselkedésének furcsaságai miatt a pesti humornak nem esett nehezére. Pedig mint tudós, egyike volt a legvilágosabb fejeknek, akivel a sors összehozott. Regénybe illő figura volt ő is. Anyját állítólagos kollaboráció miatt a fehérterroristák felakasztották, de ezt a „szégyenteljes” titkot próbálta rejtegetni és kompenzálni mindaddig, míg 1944 végén Dél-Afrikáig sodródott (megfelelőbb helyet nem találhatott volna?!). És ha még mindent meg lehetne írni, ahogyan történt és láttad…

De Mihálik minden fegyelme csak ideig-óráig tudott megtartani a szolid iskolás kutatóútján. Ez csak a máz, kifelé a korrekt, szolid kutató (hiszen a piacról élünk), belül romantikus-fantaszta: álomvilág Ulyssese… „Így kell lennie, mert így szép”, ezért lettél hát agykutató… autodidakta (magától marha) módon. Kívül voltaképp sohasem történt veled semmi rendkívüli (azon a pár kalandon kívül), de álomvilágodban annál több, csakhogy ez már szaktudomány és nem idevaló. Az élet tálcán hozott mindent: időben tanársegéd, idő előtt adjunktus és magántanár lettél és ‘44 végére kész önálló ember, majd rövid összeomlási katonai szolgálat és hadifogság után, 34 éves fejjel egyenest belecsöppentél 1946-ban a pécsi orvosi kar anatómiai tanszékébe, egyetlen tanársegéd nélkül, de romantikus „vagányságod” diadalmas tetőfokán.
Pécs háborús rombolásoktól megkímélten, valósággal a boldogság szigetének tűnt akkor; tanszéki elődöm16 rövid működése során szépen felszerelt intézetecske. A ‘46–47-es években kinevezett kiváló tanárok sora révén az akkor még Erzsébet Tudományegyetem Orvosi Kara sok évre nemzetközi tudományos tekintélyben országunk legjelentékenyebb felsőoktatási intézményévé vált (Budapest akkoriban nem számított, túl sok volt a pusztulás és valamivel több a kelleténél a tülekedés és intrika), amely előbb Entz Géza, majd 1948 után Ernst Jenő igaz emberségéből, kivételes tudományos kvalitásaiból és persze politikai tekintélyének védelme alatt jól vészelte át a „fordulat évének” becézett átalakulást, sőt a személyi kultuszos idők nehézségeit is.

Közben sorra jönnek a dolgozószobámba mai munkatársaim. Mindennap van valami izgalmas újdonság, egy-egy új sejtfajta vagy kapcsolódási mód az agykéregben, vagy az agytörzsi magvakban valami új elektronmikroszkópi észlelet, ill. ennek identifikációja azzal, amit a fénymikroszkópban látunk; egy új összeköttetés-féleség követése az új, nagy erejű módszerekkel. Hol van ez attól, amivel negyven évvel ezelőtt ugyanitt küszködtem! Csak az fáj a vénülő kutatónak, hogy szinte mindennap új felfedezések gúnyos fintorként mutatják: annak idején ezt sem vetted észre, nem mertél hinni ösztöneidnek. Túlságosan óvatos komformista voltál tudományodban is (a Bolyai Jánosokat nem ilyen fából faragják, de meg is fizetnek érte).

Hát igen, de legalább a tanítványok tették azzá a felséges Kalüpszó-szigetté. Szerencséd is volt. Ugyan, kinek másnak jutott olyan „Wundermannschaft”,17 mint neked. Nem is tudnád megmondani, hogy kezdődött. Talán azon a délutánon, amikor Entz Béla bácsi 1946 márciusa elején először bevitt az intézetbe és könyvtárába, ahol később 4 évig laktunk. Beszéltél néhány bámész szemű medikusnak; elsőre nem is tűntek ki a legjobbak, csak lassan-lassan alakultak ki emberi kapcsolataink a gyönyörű környéken tett barangolásaink során. Infláció volt, mire budapesti fizetésem táviratilag odaért, fabatkát sem ért. Gyermekeink akkor még Svájcban voltak, ahová őket a kinti rokonság egyik utolsó Budapestről kimenő szerelvényén még ‘44 decemberében kimenekítette. Alice-szal sokat jártuk egyedül a pécsi környéket, gombát szedni, mert bizony a sovány klinikai kosztból nem mentünk sokra. A könyvtárban, majd egy csatlakozó kis laboratóriumban rendezkedtünk be Entz Bélától kölcsönzött kollégiumi bútorokkal (ami lakásunkból megmaradt, Budapesten volt beraktározva).

Eleinte nem is akartunk maradandóan Pécsett berendezkedni. Szó volt róla, hogy átveszem a budapesti II. tanszéket, de az ügy húzódott. És közben észrevétlenül, csodaként kialakult az a különös „kegyelmi állapot”-szerű atmoszféra, amely akkor intézeti közösségünket jellemezte. Mintegy 300 négyzetméter alapterületen éltünk akkor egy gubancban. Alice és a ‘46 őszén Svájcból visszatért gyerekek, tanítványok, takarítóasszonyok, fűtők, boncmesterek, pár laboratóriumban és dolgozószobámban, ahol az intézet egyetlen kutatómikroszkópjánál „nonstop” ült valaki; a szomszéd állatműtőből áthallatszott Bandi18 egy-egy cifrább káromkodása, ha valami nem sikerült. Én meg hol íróasztalom mellett ültem angol nyelvű cikkeimmel bajlódva (azelőtt németül írtunk és ezt a budapesti „Reichsdeutsche”-ben19 kellőképpen belénk verték), hol belenéztem a mikroszkópba, hol beleszóltam a nyitott ajtón keresztül a laboratóriumban szüntelenül zajló paláverbe, hol a készülő atlasz ábráit rajzoltam (ti. a művészek számára a lényeget elő kellett rajzolnom), hol pedig behívtak az állatműtőbe, ahol 4–6 órai idegőrlő preparációval Gömöry és „gang”-je eljutott addig, hogy beszállhassak és két perc alatt tönkretegyem a készítményt. Primitív kísérletes technikánk mellett eddig maradt használható állapotban az egyensúlyérzékszerv egy-egy idegvégződése. Tudományos vagányságaim közül mégis erre vagyok legbüszkébb.

 

 

Közben két nagyobbik leányunk, Katica és Klára kergetőzött lábaink alatt, bújócskáik körzetébe bevonva a bonctermet és a tetemeket takaró lepleket is. Ebben a különös légkörben állt össze minden, amit azelőtt csak részleteiben sejtettem, egységes tudományos világképpé. Oh, nem a maira, ahhoz további 25 év kellett, de mégis valami egésznek, univerzálisnak halvány „földi mására” tanítva, tanulva és férfivá érve.

Boldog voltam, pedig odakint kibontakozott Mátyás, „a nem igazságos” uralma, éjszakánként szürke Pobjedák álltak meg egy-egy ház előtt, a suttogás, hogy tegnap kit vittek el és vajon miért. Mi mégis belül a békés alkotás szigetén éltünk (vagy talán jobb kép lenne Boccaccio vagy Poe pestis elől menekült udvari társaságáé?); az intézeten kívül is egyetemünkön a szolidaritás és az összetartás igaz barátsággá kovácsolódott. Eljártunk egymáshoz vacsorákra éjfél után 2–4-ig vitatkozva, nem csupán a professzorok, hanem Martyn Ferenc, a festő és Dombay János, a kiváló archeológus is.

1950-ben Kossuth-díjamból és a város segítségével lakás is került. No persze ebben nem kis szerepe volt Ernst Jenőnek, aki a csínjaink során fejünkre gyűlő viharokat elhárítgatta. Perverz módon a veszély az élet felfokozott és tudatosabb élvezetére késztetett, és a liszenkóizmus és lepesinszkájaizmus ellen megfogalmaztam közösségünk pimasz jelmondatát, Matyit parafrazeálva: „Intézetünk nem rés, hanem bástya a nyugati tudomány frontján”. Ezért is van benned az a kiolthatatlan nosztalgia az ‘50-es évek eleje iránt: az élet micsoda felfokozott érzése volt, minden szégyenteljes és nyomasztó jellege mellett, a Sántha-féle boszorkányperen donkisotti kirohanásod … vagy az összegyetemi „nagy hurálon”, a rosszul sikerült írásbeli vizsga miatt ellened erőltetett „népítélet”, amelyben nevetségessé tetted a mondvacsinált vádakat. Persze mert more hungarico elárulták a „helyezkedők” a „vádpontokat”, és volt időd felkészülni kellően demagóg viszontválaszra, és az elnöklő Szikra elvtárs megyei első titkár nyilvánosan neked adott igazat; vagy Ödönnel20 inszcenált mesteri színjátékunk, amikor agent provocateur-rel szerzett „vádak” alapján kizárandó hallgatók fegyelmi tárgyalása során „színleg rájöttünk” arra, amit persze már előbb tudtunk, és az „erkölcsi felháborodás” élő szobraiként vonultunk ki a tárgyalásról. Kár, milyen kár (!): tisztességes rendszer nem tud polgárainak ilyen cifra élményeket nyújtani (feltéve, hogy az ember baj nélkül megússza). Szerencsés fickó vagy te alapjában… benned ezt a sok nyomasztó élményt békévé oldja az emlékezés”.21 „Sagschon” – mindig talpadra estél, megmaradtál hét „jó” születési bizonyítvánnyal a zsebedben, amikor ártatlanok százezreit hurcolták el (kollektív szégyenünket persze viselned kell). Bombák robbanása 10–15 méterre tőled, kibiztosított puskával való fenyegetés, két halálosnak ígérkező betegség, és mindez neked a „felfokozott életérzés” emléke? Akkor is így papolnál, ha az élet a bibliai Jób példája szerint járt volna el veled? Vajon milliók között akad-e egyetlen ember is, akit az élet minden ráhatása így vezetett? A családi légkör és nevelés, szigorú, de liberális szellemű iskolai oktatás, a weimari Németország minden rövid életű javát megkaptad az itthoni maszlag helyett. Mestereid, barátaid, kiknek még gyarlóságai is csak torzító tükörként tárták eléd: így ne! És sok éven át volt atyai főnököd Kiss Ferenc (számos furcsasága mellett), értetted és értékelni tanultad ösztönös paraszthumanizmusát, ,,prófétai látását”, és amikor kellett, civil kurázsiját. Végül a legfőbb jó, amit az élet adhat, saját szűkebb családi életed!

1956 után, ahogy konszolidálódtak az ország nagy dolgai, ahogy oldódott kifelé való elzártságunk, úgy esett szét privát pécsi paradicsomunk. Nem vádolhatok senkit, legfeljebb önmagamat, de minek tenném. Jól megúsztam és tudományos munkánk kibontakozása miatt az intézet vezetését mind jobban átengedtem legkiválóbb tanítványomnak, későbbi utódomnak, Flerkó Bélának. Jobban is csinálta. Utolsó Pécsett töltött éveimre esett a világot bejáró utazásaim sora, a lassan mégiscsak beért nemzetközi elismerés és persze kritika; tudományos szemléletem átváltása a neuronláncokról a neuronhálózatok elemzésére és elméletére. Ez a gyarló rajzocska egy 1962/63 telén tartott előadásom táblán készített rajzának utólagos lejegyzése („tanár úr, kérem, azóta sem készültem soha…”), majd a kivitelezett rajz 1963 tavaszán az Akadémián bemutatott elképzelésem. Egy darabig világszenzációt keltett, pár évig azt hittük, felfedeztük a spanyolviaszt. Könyvet is írtunk az ötletből egy ausztráliai és egy japán kutatóval.22 Mondanom se kell, nem fedeztük fel, de azért mégis valamit léptünk előre.

Évek óta rajzoltam fel a hallgatóknak a táblára a kisagy csodálatos derékszögű térrácsot képező neuronhálózatát és elmélkedtem róla, mit jelenthet a térrácsban az ingerület ebben vagy abban az irányban való terjedése. Szép játék mindenképp, de egy idő múlva, 1954 óta tudtuk, hogy a már régebben ismert idegi gátlást különleges gátló neuronok okozzák, amelyekben az ingerület ugyanúgy terjed, mint a többiben, csak az idegrost végződése nem izgalmat, hanem annak ellenkezőjét, minden izgalom letiltását (gátlást) adja tovább. Én is sokat játszottam ezzel az ‘50-es évek második felében, de a Descartes-féle klasszikus reflexív képzete oly módon gyökeresedett belénk, hogy a gátlást úgy tudtuk csak elképzelni, mint az izgaloméval párhuzamosan futó utat a reflexet végrehajtóéval ellentétes hatású izomműködés letiltására. És akkor a kisagykérgen átfutó fő neuronlánc mellé kapcsolt, arra derékszögben futó idegsejtek eloszlásáról és kapcsolatairól beszélve, egyszerre eszembe ötlött: miért ne lehetnének ezek a sejtek gátlók? Villámcsapásként futott át rajtam: igen, tehát ez a gépezet titka! (Innen a későbbi könyv címe.) A többi már a játszma mechanikus lejátszása. Hány variációban próbálgattam ugyanezt a gondolati stratégiát az agyvelő minden részében az utóbbi 15 évben, utóbb mindinkább az agykéregben sok-sok idegtépő gyötrődéssel és pár szép igazolással… „és mi végre”? Ma már ugyanezt direkt eszközökkel és nem vad spekulációval kutatjuk (szerencse, hogy ebben tanítványaim fontos kezdeményező szerepet visznek).

De 12 óra elmúlt és lehet átmenni a másik gályapadhoz, a Roosevelt tér 9. alá. – „Hogy vannak, hölgyeim … (ez a titkárnőkhöz … „olaj”23) … és fejest az akták világába. Bizottsági jegyzőkönyvek, elnökségi és közgyűlések előkészítése, határozatok megfogalmazása (jaj, valaki meg ne sértődjék), nemzetközi együttműködés, protokollfogadások, bolondok és feltalálók, világmegváltó ötletek boldog birtokosainak levelei garmadával, kérelmezők joggal vagy anélkül, munkatársakkal való tanácskozás, egyszóval a tudománypolitikai bürokrácia százfejű hidrája és egy mindenek felett: „hiúság, tudós a neved”.

Szívesen csinálnám, ülnék ezen a Dózsa-trónon, ha sikerülne csak valamicskét is javítani tudományos közéletünk számos baján. Mily lelkendező boldogsággal fogtunk hozzá tudománypolitikánk reorganizációjához 1948-ban a Tudományos Tanács és 1949-ben az Akadémia újjáalakításának idején. A sok szép új folyóirat, amely majd szétviszi a világba tudományunk hírét. Volt is eredménye. Hány gratuláló levelet kaptam a háborúból éledező Európa országaiból azzal a kérdéssel, hogyan lehet ilyen kis országból ennyi területen érdekes új eredményt előteremteni? Ide jártak nem egy fejlett nyugati országból módszereket, modern szemléletet tanulni, amíg még vagy amikor már újra lehetett. Tekintélye is volt az Akadémiának tudományos életünkön belül és kifelé a közéletben egyaránt. Azután észrevétlenül, valahol a ‘60-as évek táján ez a hímpor kissé megkopott, egy alapjaiban megváltozott, sokszorosan bonyolultabbá vált világ hideg fényében azon vesszük észre magunkat, hogy nem vagyunk azok, akiknek magunkat véltük. Vagy csak magunkat csaltuk és sohasem voltunk valakik? Vagy nem is történt semmi, csupán egy mikroszkópos méretű, közepesen fejlett országocska, ugyan mit is akarhat ebben a fékeveszetten (hová) rohanó fejlődésben? De nem, ezerszer nem: „az nem lehet, hogy ész, erő és oly szent akarat, hiába sorvadozzanak…”!

De lejárt a meghosszabbított munkaidő is, és kissé már rogyadozó térddel mászom fel a negyedik emeletre (a felvonót orvosi megfontolásból kerülöm), és befogad az édes otthon, amit jobbik éned tart fenn és tölt ki szeretetének melegével. Itt békesség honol, csend és szerető gondoskodás vesz körül: nyugodt beszámoló a gyermekekről és szaporodó számú unokákról, megnyugtató a család kontinuitásának tudata; lehetséges-e, hogy az a sok minden értelmen és érdemen felüli jó, amit az élettől kaptunk, egy újabb és talán még újabb nemzedékre tovább szálljon?

„Az ágyam hívogat”24 – de jól mondja Ady Endre! – mégis a túlfeszített agy egy üresen járó malomként tovább morzsolja saját köveit. Micsoda kifürkészhetetlen út vezet attól a gügye mosolyú, tudatra alig-alig eszmélt, bámész, rövidnadrágos fiúcskától [rossz olvasás és fejszámolásban való abszolút impotenciád miatt… (az apróságokban való koncentráció most sem erős oldalam) társaid nevetsége voltál] mai önmagadhoz? Csupán hatvan év telt volna el azóta, hogy egy bámész gyermeki agy kezdte gyűjtögetni benyomásait az emberi kultúra által összeszedett ismeretanyagról, és csak ötven év azóta, hogy mikroszkópban először láttál idegsejtet! És most pimasz önbizalommal a természet legnagyobb remekművén próbálod kontár kezedet? Ugyanaz lehet-e a tudományos agy- és tudatelmélettel küszködő lélek, mint az a „képlékeny anyag”, melyet egy család tradíciói és meggyőződése formált? Furcsa és hihetetlen, de mégis a válasz: igen! Csak… „Ó, mért oly későn, levelek hullása, daru távozása idején”:25 …miért csak negyvenöt év útkeresése után akadozó szívvel, rövidülő lélegzettel jutok el a „semmiből? (talán?) „új világot teremtő” agyelmélethez? Persze a tudomány eddig nem volt érett, sőt nagyobbára ma sem az, még csak matematikai alapjait teremtették meg (az ún. „disszipatív struktúrákban” vagy dinamikus mintázatokban) annak az új tudásnak, ami egységes agyelmélethez kell, és pár évvel ezelőtt itt-ott erről tartott előadásaim az értetlenség betonfalába ütköztek. De a gyümölcs érik, csupán én azt már meg nem érem! „Denn wir sind nur die Schale und das Blatt. Der grosse Tod, den jeder in sich hat, das ist die Frucht um die sich alles dreht.”26

És mindezek után boldog embernek véled magadat? „Heureux qui comme Ulysse…” „boldog, ki szép utat tett, mint Ulysses hajdan” …igen, ilyen értelemben az, így visszatekintve minden simasága mellett is kalandos, szép életút az, amire visszatekintek. Bánod-e? Oh, igen: sok minden elszalasztott alkalmat, az óvatos, hagyomány- és törvénytisztelő polgár megannyi gyávaságát és megalkuvását. Hogyan is mondja Hamlet nagy monológjában: „Ekképp az öntudat/ belőlünk mind gyávát csinál, / s az elszántság természetes színét / a gondolat halványra betegíti; / ily kétkedés által sok nagyszerű, / fontos merény kifordul medriből / s elveszti ’tett’ nevét”.27

Kevésbé bánom sok romantikus bolondságomat, akkor is, ha volt egynémely következménye. Nem bántad meg, hogy nem mentél el, amikor előtted lett volna a nagyvilág? Lehettél volna „nem más itt, mint osztályidegen, nem más ott, mint szám egy képleten…”,28 vagy „idegenbe szakadt kiváló hazánkfia”… „Áldjon vagy verjen sors keze”; ezzel tartoztam önmagamnak, családom történetének és ennek a népnek, és aki csak szolgálni akar; azt csalódás nem érheti… Goszpodi pomiluj.
(Természet Világa, 1994. február, 52–55. o.)
 



Ez a hatvan év legmeghatározóbb impresszióit szinte csak rohamlépésben felvillantó belső monológ nyilván nem alkalmas arra, hogy valós képet adjon a második világháború előtti élet édességéről. Persze, már akinek – Magyarország már akkor is „a hárommillió koldus országa” volt –, de a kivételezett felső középosztály élete ifjúkoromban még sokáig a boldog béke szigetének tűnt. Szüleink már akkor is az 1914 előtti „nagy békét” sírták vissza érthető nosztalgiával; a dualista Osztrák–Magyar Monarchia idejét, amit persze mások – a maguk szempontjából bizonyára jogosan – a népek börtönének neveztek. Számomra mégis a húszas évek második fele és – a gazdasági nagy válság ellenére – a harmincas évek eleje volt a tudatra ébredés és helyem megtalálásának örökre elvesztett édene. Iskolatársaim egyharmada volt zsidó vagy legalábbis újonnan kikeresztelkedett, hiszen a Német Birodalmi Felsőreáliskolába általában nem a nagyon vallásos, hanem az így vagy úgy félig vagy gondolatban már asszimiláns nagykapitalista családok gyermekeit járatták. Barátaim között e tekintetben sohasem éreztem és tettem a legkisebb különbséget sem, ezért volt mindig és lett mindinkább az antiszemitizmus a racionális emberi érzés és magatartás abszurd antitézise. A nagy mesterem, Lenhossék Mihály vezette I. sz. Anatómiai Intézet, minden emberi gyarlóság és apró rivalizálás ellenére ideális munkahely, minden világ legjobbikának, egy boldog szigetnek tűnt, ahol már gimnazista koromtól belekóstolhattam a hobbiszerűen játszott tudomány valódi levegőjébe és művelésébe, majd belekezdhettem saját kísérleteim megvalósításába. Közvetlen laboratóriumi főnökeim, Mihálik Péter és a tragikus sorsú Podhradszky Lajos (ifjúi rajongással és csodálatommal körülvett, végül egy Gömöri Pállal kitervezett, elkésett mentési kísérletünk ellenére 1949-ben belekerült Rákosiék „húsdarálójába”), akinek tragédiáját előre kellett látnom, egyike a sok tízezres vagy százezres magyar sorsoknak... a zsidó nép szörnyű pokoljárásán felül (és bizony nem teljesen függetlenül).

A ma olyan sokat vitatott Horthy-korszakról azok beszélnek, akik ebből semmit sem éltek át, vagy akik éppenséggel azért maradtak meg a budapesti zsidóságból, mert Horthy élt és azt képviselte – jól vagy rosszul –, amire történelmünk egyik mélypontján, 1919-ben vállalkoznia kellett. Én magam a tragédiát már Gömbös Gyula miniszterelnökséggel való megbízatásától fogva éreztem és sohasem tudtam megbékélni a sorssal, sem megérteni, hogy Bethlen István nem vette vissza az ország vezetését. Nyilván mint igazi politikus, tudta, hogy a politika csinálói – nem a magyar nép – számára ő már nem elfogadható: azok akkor már beleszaladtak az ún. „országgyarapító” zsákutca- és katasztrófapolitikába (az igazi és végleges országvesztésbe). Csak azt nem értem, hogy 50 évvel a katasztrófa után újra van politikai erő, amely népünket a kitapasztalt zsákutca felé terelné, és ami nagyobb baj, a nép, az istenadta nép nem jelentéktelen része ebbe a haláltáncba újra belevihető.

A monológomban csupán felvillantott részletek mind a valóságban megtörténtek, csak sokkal szörnyűbbek voltak: mondjunk el példaként csak egyet a felsoroltak közül.

A mai olvasó számára pl. a „Sántha-boszorkányper”-re való rövid utalás bizonyára semmit sem mond. Pedig a Rákosi-korszak Akadémiájának egyik legjellegzetesebb és megalázó eseménye volt.

Sántha Kálmán, Magyarország legjelentősebb ideggyógyásza, neuropatológusa és agysebésze a háború előtt lett a debreceni egyetemen az ideg- és elmegyógyászat professzora. Liberális emberként nehezen tűrte az előző rendszer debreceni – a maradandóság városa és egyben a „kálvinista Róma” – szellemét. A hadi események alatt, 1944-ben kitartott Debrecenben, és a németek kiűzése után létrejött Alkotmányozó Nemzetgyűlés tagja lett. Ilyen módon aktív részt vállalt a debreceni egyetemi közélet megtisztításában, egy ideig orvoskari dékán is volt. 1948 elején, tehát már a fordulat előtt „kiszeretett” a rendszerből és éles polgári engedetlenség típusú személyi ellenállást fejtett ki. Az újra bevezetett katonai ismeretek tanítása ellen harcolt, pacifista elveket hangoztatva.

Állítólag Rákosi személyes utasítására a helyi kommunisták „nem hagyjuk magunkat provokálni” jelszóval tűrték Sántha nyílt ellenzékiségét. Egyszer azután, valamikor 1951-ben Sántha egy elmegyógyászati előadáson azt találta mondani: „a testi és lelki megterhelés általában nem alkalmas pszichózis (elmebaj) kiváltására, kivéve, amikor valaki úgy látja, hogy az önmaga által vállalt feladat megoldására már nem képes”. Ez így még nem lett volna baj, hiszen egyszerű és helyes orvosi ténymegállapítás. De példaként az élsportolókat és sztahanovistákat említette. Ezzel aztán betelt a pohár. Az Akadémián egy délelőtt összehívták a párttagokat és mi, pártonkívüliek az orvostudomány legfajsúlyosabb egyéniségénél, Haynal Imrénél gyülekeztünk a II. sz. Budapesti Belklinikán. Hamarosan jöttek az első hírek a kényszerű párttagoktól: „Köpjetek bennünket szembe, de Sántha védhetetlen”.

Délután volt az I. emeleti, akkor még eléggé romos, de úgy is szép ülésteremben az összakadémiai ülés: a nagy hatalmú elnökségi tagok kezüket tördelve könyörögtek, „csak ne szóljatok hozzá”. Ott volt, mint méhanyakirálynő Ratkó Anna miniszter asszony (volt szövőnő) „heréi”-től körülvéve, Rusznyák István az undortól öklendezve – mert hiszen régimódi úriember volt – olvasta fel a vádiratot.

Jöttek egymás után az előre megrendelt hozzászólások – az ismert szovjet recept szerint –, Sántha az előttem levő sorban ült és csendesen csak ennyit mormogott, inkább magának: „sajnálom önöket, uraim”. Az orvosi „ellenzék” a leghátsó sorban ült: Hetényi Géza (a volt pénzügyminiszter édesapja), én, Kerpel-Fronius Ödön és Haynal Imre. Egy nagyon gusztustalan újabb felszólalás közben Hetényi azt mondja: „Ha hallgatunk, elkövetjük az írástudók árulását; kettőnknek itt a nyílt ülésen és kettőnek közülünk majd az orvosi osztály zárt ülésén kell felszólalnia (amely az alapszabály szerint a kizárási határozatot volt hozandó). Én vállalom az első hozzászólást, a másodikat a nyílt ülésen talán te, János, a zárt ülésen majd Haynal és Kerpel-Fronius szólaljon fel.” Így is történt, engem nem kellett ilyesmire biztatni, Hetényi Géza a tapasztalt belgyógyász és nagystílű társadalmi ember rutinjával szólt hozzá. Erre Rusznyák azonnal válaszolt, ügyesen úgy vitázva, hogy egyben védje barátját, Hetényit is.

Egy-két további hozzászólás után azután én beszéltem már távolról sem Hetényi Géza csiszolt rutinjával, de ismereteimből származó szakmai indoklással. Erre Ratkó magából kikelve üvöltött: „Hol él maga, mit képzel…?” Ernst Jenő barátom azonnal odament hozzá és a közel ülők hallatára ezt mondta: „Ratkó elvtársnő, vigyázzon, ez egyik legtehetségesebb kutatónk, ő régi értelmiségi kódja szerint reagál, bízza őt rám”. Utánam Ernst nagyon szellemesen próbálta érveimet cáfolni, ezzel valamiféle tárgyi vita látszatát keltve. (Azért mondom ezt el ilyen részletesen, hogy jelezzem, még ebben a szörnyű helyzetben is voltak barátok a másik oldalon, akik próbálták a helyzetet menteni.) Ernst egyébként Rákosinak gyakori beszélgetőtársa volt a pécsi egyetemen, Rákosiék „szürke eminenciás” helytartója. Ugyanakkor kiváló tudós és abszolút tisztességes ember, aki ilyesmiről folytatott beszélgetéseinkben mindig megpróbálta megmagyarázni – persze sikertelenül –, hogy a jelen történelmi eseményeket úgy kell néznem, mint valami természeti jelenséget. Persze Haynal és Kerpel-Fronius zárt ülési felszólalása ellenére Sánthát kizárták. Rákosiék ebben semmit sem bíztak a véletlenre. Az Orvosi Osztály tagjainak többsége (nagyobbára formálisan) párttag volt, és a kiosztott „igen”, „nem”, „tartózkodom” szavazócédulákból az ülés után be kellett szolgáltatniuk a megmaradt cédulákat. Így a többség eleve biztosítva volt, egy ideig vártuk éjjelenként a szürke Pobjedát, de nem jött, azaz nem értem jött.

A többi, csak jelzett esemény hasonlatosan félelmetes és groteszk volt, ezt igyekeztem monológomban érzékeltetni. Hiába, a szerencse fia voltam, nem az én érdemem, hogy „hübriszem” (sorsom) kihívása ellenére megmaradtam. A boncolási szepszist is a sorsnak ilyen önmagam elleni kihívása következtében szereztem. Megmaradásom isteni csoda, valószínűsége olyan, mintha valaki ötször egymás után öttalálatost nyerne a lottón. … Életem ezért nem egy komoly tudós szokásos életrajza, sokkal inkább egy Chaplin-burleszkre hasonlít, azzal a különbséggel, hogy megtörtént.

Az 1956-os kalandjaimról nem kívánok beszélni; több értelmiségit akasztottak az enyéimnél kisebb bűnökért, de a szerencse fia – nemzetközi nevű kutató – pár évi szilenciummal és írásbeli feddéssel megúszta. Isten után kinek lennék hálás?

1985-ben éreztem, nem lenne célszerű tovább is az Akadémia elnökének maradni. Azt hittem, hogy megszabadultam a közélettől, amikor egy képviselőválasztási hirdetményen megláttam nevemet a Hazafias Népfront jelöltjei között az országos listára. Első impulzusom az volt – bár engedtem volna ösztöneimnek! –, hogy arra való hivatkozással, hogy erről nekem senki se szólt, elhárítom magamtól a dolgot. De azután Pál apostol egyik levelében írtakkal nyugtattam lelkiismeretemet: „Aki pedig valami jót tehetne, de nem teszi, bűne az annak.” A lelkem mélyen megint „hübriszem” követése volt.

Parlamenti karrierem mindjárt az elején veszélyesen indult. Az újonnan felállt, kb. 20 tagú Elnöki Tanács tagja lettem az akkor már halálosan beteg Petri Gábor helyett, mint egyetlen orvos. (Szegedi sebészprofesszor és a Szegedi Orvostudományi – ma Szent-Györgyi Albert – Egyetem Hetényi halála utáni szürke eminenciása; nem tudom, valaha párttag volt-e vagy nem, előttem mindig a fenntartásokkal, de korrektül együttműködő szakembernek látszott.) Az utolsó (1985–1990) pártállami parlament jellegzetes technokrata parlament volt, de 1987-től kezdve pár ellenzéki került be utóválasztásokkal. Eleinte szokott rutinjával működött, az Elnöki Tanácsban is unalmas rutinügyek zajlottak, bár néhányszor, főleg Kádár Jánossal – persze kínos kölcsönös udvariassággal – volt néhány vitám a halálos ítélet általam javasolt eltörlése és főleg az egyházak életébe (püspöki kinevezésekhez való előzetes állami hozzájárulás) való beavatkozás tárgyában. Látható volt, hogy voltaképpen nyitott kapukat döngetek. Az MSZMP vezetése már akkor látta, hogy ezekben és hasonló dolgokban engednie kell.

Az események 1987–88-ban pörögtek fel, de nagyobbára nem a parlamentben, hanem sokkal inkább az ellenzéki mozgalmakban és az utcán. Volt egy-két jelentősebb hozzászólásom az egyházi iskolák ügyében (sajnos, maguk az egyház képviselői nem támogatták) és végül 1988. október 7-én elmondhattam nevezetessé vált beszédemet a bős–nagymarosi vízierőmű-tervről. A Parlamentben csúfosan alulmaradtam, a 360 szavazat közül csak 19 szavazott a teljes leállítás mellett, 30-egynehány tartózkodott, és a túlnyomó többség támogatta az eszeveszett projektumot. Sőt, akkor kezdtek hozzá – osztrák segítséggel – szerveink a nagymarosi körgát építéséhez. Erről kár itt hosszan beszámolni, hiszen felszólalásomat számtalan videoszalag rögzítette és nagy része bekerült az ismert Dunaszaurusz-dokumentumfilmbe. Az ügyet még 1980-ban az MTA elnökeként ismertem és évekig harcoltam különböző bizottságokkal. Kétszer a Politikai Bizottság elé is citáltak, de Kádár János (meggyőződésem szerint az 1968-as, maga által sem helyeselt magyar katonai beavatkozásért bocsánatkérő gesztusként) mereven ragaszkodott a tervhez. Nagyon messzire vezetne, hogy az egész vízépítészeti vonal (a vizes lobby) történeti felelősségét elemezzem. Pedig nyilván én a jéghegy csúcsát sem ismertem eléggé.

  A fordulat során, 1989 májusa után 1990 márciusáig még élénken részt vettem a vitákban, nyilván ezért ragaszkodtak az MDF vezetői 1990-es országos listán való jelölésemhez.

Ezzel gyakorlatilag vége is szakadt aktív közéleti szerepemnek. Ami ezután következett, az már csak frusztráció, és az „anyám, én nem ilyen lovat akartam” műnépdal szavával fejezhető ki. Csodáltam a kormánykoalíció egykori vezetőjének, Antall József miniszterelnöknek páratlan karizmatikus bátorságát és bölcsességét, valamint elismeréssel adózom Szabad György tudós politikus elkötelezettsége iránt. Minden más már nem az én világom, tisztességgel végigszolgálom az 1990–94. évi ciklust, de azon túl még egy százalékban sem kívánok és tudok a felelősségben osztozni. Nem mintha nem érteném, hogy a hatalom békés átadásának ára volt: a mai alkotmány, párt- és választási törvények, Alkotmánybíróság, egykamarás ház, gyorsan meghozandó hevenyészett gazdasági törvényhozás stb. A magam szerény nemzetközi horizontjával nem tudom megérteni, hogy az ócska és levitézlett hamis nacionalizmus és önsajnáló búsmagyarkodás ilyen erővel támadjon fel, és a másik oldalon a hozzám igazán közel álló liberális eszméket ilyen politikai iszapbirkózásba kell-e belevinni.

Alig szabadultunk fel a nyomasztó marxista-leninista ideológia mákonyától, a liberális és pedagógiai oldalról miért kell így riogatni a vallás, illetve az általános emberi erkölcs oktatásától féltve a gyermekek lelki függetlenségét? Talán az egész Európában folyó vallásoktatástól kell az ifjúságot félteni és nem az irracionális életformákba és közösségekbe való meneküléstől? Az egyházak sem tudnak elszakadni a pártállammal való együttműködést túlzottan is eltanult emberektől. A falu népe inkább a már ismert rosszat választja a helyi önkormányzat élére az ismeretlen (vagy talán nem is létező) potenciális vezetők helyett.

Nem is ötven évvel népünk alkotó tehetségét (éppen mássága folytán) legszerencsésebben, gazdasági és kulturális területen kiegészítő (vallási-etnikai) kisebbségének (törpe maradványa híján) kiirtása után újra van antiszemitizmus! Évszázados kirekesztettségük után a cigányságtól azt követelnék, hogy egyszerre ugyanolyan magatartási mintákat tegyen magáévá, mint az évezredes falusi kultúrájú magyar, szláv, német és (külön hátrányai ellenére) román paraszt. Beugrunk a gyors meggazdagodást ígérő nyugati kereskedelem legsilányabb trükkjeinek és lefitymáljuk a saját – külsőségekben bizonyára szegényebb, de a lényeg tekintetében értékesebb – termékeinket. Engedjük, hogy ebül szerzett tulajdonnal új szerencselovag-osztály induljon vállalkozni.

Tudom, hogy minden más, gondolkodásra képes értelmiségi, pláne az, akinek némi külföldi világlátása van, ugyanúgy gyötrődik ezek láttán. Most már szeretnék kívül maradni és csak elviselni azt, ami rám vár személyesen és szűkebb családomra. 81 évével az ember mit is várhat mást, mint békés öregséget és csendes elmúlást egy feltámadás reményében.

Az 1970-es évek óta számos kalandom volt a világszerte robbanásszerűen szaporodó áltudomány és obskurantizmus elleni harc terén. Akadémiai elnökségem alatt „gúzsba kötve táncoltam”, mert a pártvezetés szerint az MTA elnöke ilyen alantas dolgokba nem keveredhet bele. Később az áltudományos szubkultúra világszerte támadásba ment át, és mindez a felszabadult Magyarországra is begyűrűzött. A tömegkommunikációs szervek ebből az obskurantista mételyből (Nulladik típusú találkozások, csodaszerek stb.) aránytalanul nagy mértékben vesznek részt. Ha politikai éleslátásuk olyan, mint tudományos műveltségük, akkor jaj ennek a társadalomnak… Én utolsó leheletemig küzdeni fogok (Churchill háborús szavai szerint London előtt, Londonban, London után, sőt Anglián kívül is), küzdeni minden áltudomány ellen (és erre kétszeresen érvényes Faludy György Villon-átköltéséből a monológomban adott idézet).

Ami számomra reális marad az életben, az a (halvány) remény, az 1977-es írásomban még csak jelzett erőfeszítésem, saját szaktudományom fejlődése és ebben tovább is remélt szerepem. 1977-ben még naivul úgy gondoltam, hogy az önszervezés sokkal általánosabb jelenségének és elméleti alapjainak jobb megismerése az agyelméletek terén is gyorsan fogja éreztetni hatását. Konkrétan arra gondoltam, hogy a test-lélek kettősség több ezer éves problémáját, ha nem is megoldjuk, de fejlesztünk rajta az önszervezés és információelmélet újabb ismeretei segítségével. Régebbi, Székely György jelenlegi debreceni professzorral végzett idegrendszeri embriológiai kísérleteink utaltak számomra először arra, hogy az idegi lényegét mindmáig a René Descartes által a 17. században felismert reflexelv keretében magyarázó agyelméletek alapfeltétele hibás. Eredeti nyomaikban és a fejlődés legkezdetén az idegi jelenségek nem reflexek, hanem az egymással kölcsönösen kapcsolt izgalmi (excitatorikus) és gátló (inhibitorikus) elemek hálózatában keletkező spontán ingerületi állapotok hozzák létre önszervezéssel a fejlődő állat első idegi működéseit, a külvilágtól függetlenül. Csak a további magzati fejlődés során kapcsolódnak ezek az ősműködések össze a külvilágból származó impulzusok felvételére alkalmas receptorokkal (érzékelőkkel).

Ez a felismerés önmagában még nem agyelmélet, de annak leendő fontos eleme. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy az idegi lényegét csak a reflexgépezet paradigmájától való elég radikális elszakadás és a spontán – belső forrásból jött – aktivitások önszervezéssel való összekapcsolása képzetéhez kell eljutnunk. Persze ez még önmagában kevés, az is kell hozzá, hogy az idegi jelenségek információelméleti aspektusait is bevonjuk egy ilyen új agy-elme (test-lélek) szemlélet alappilléreiként. Ennek első csírái Szilárd Leó egy 1929-ben megjelent cikkében mutatkoztak meg, aki egy ilyen szemlélet leglényegesebb elemét már tisztán látta, mielőtt az ún. Shannon-féle 1948-as információátvitel matematikai formulája megfogalmazásra került volna. A descartes-i reflexelv „trónfosztásából” szükségszerűen következik az egész kartéziánus „res extensa” (kiterjedéssel rendelkező) és „res cogitans” (gondolkozó „nem-anyag–anyag”) épület összeomlása. De semmi esetre sem úgy, ahogy ezt az ún. redukcionista materialista filozófusok remélték, hanem egy sokkal bonyolultabb és ezelőtt nem sejtett új filozófiai irányban majd a jövőben fogják kidolgozni. Megfelelő filozófiai alapképzettség hiányában óvakodnom kell idáig merészkedni, de annyi máris nyilvánvaló, hogy az esetben, ha azt, amit az emberi ősvallások óta a tárgyak és élőlények mögött rejlő léleknek (lényegnek) éreztek és a vallások így megfogalmaztak, az a valóságban csak az állati idegrendszerekben, azok működő idegi struktúráiban megnyilvánuló és kódolt információrendszer. A világegyetem legcsodálatosabb terméke, az emberi agy tehát egy információs világrendszer hordozója: tudatunk és mindaz, ami benne rejlik, amit önmagunkról tudunk, nyelvünk, művészetünk, elméleteink, tudományunk, mind-mind működő agyi struktúrák által hordozott információs rendszer. Ha ezt az információelméletet a modern fizikai világkép ismeretében végiggondoljuk, nyilvánvaló, hogy elvileg nem lehetünk determináltak, nem vagyunk a véletlen és az előző peremfeltételek vak játékszerei, hanem szabad akaratúak és tetteinkért felelősek a legszigorúbb természettudományi világkép szerint is.

Ennek egyes filozófiai és teológiai következtetéseit néhány egyházi hetilapban írt cikkemben már kifejtettem. Úgy vélem, a legszigorúbb keresztény (vagy bármely kultúrvallás híve), vagy a legradikálisabb ateista számára is elfogadhatók az ezekben az írásaimban csak felvázolt alapelvek. Teljes és szakszerű kifejtésükhöz már más műveltségű és életvezetésű agy kell, mint az, amit saját sorsom adott.

Végül is azzal a mindennel megbékélt érzéssel nézhetek mindegyikünk sorsa, földi létünk vége elé, hogy számtalan bizarrsága, romantikus tévedése, burleszk szituációi, később szükségtelennek ítélt hamis, de jó szándékkal vállalt kompromisszumai ellenére életem „jó mulatság, férfimunka volt”.

(Természet Világa, 1994. március, 100–102. o.)
 


 

LÁBJEGYZETEK

* Megjelent a Természet Világa 1994. január-márciusi számaiban. <

1 Joachim du Bellay, 155 Les Regrets XXXI. Rónai György fordításában: „Boldog, ki szép utat tett, mint Ulixész hajdan…” <

2 Faludi György: Villon átköltéseiből <

3 József Attila Születésnapomra, majd utóbb Levegőt c. verseiből <

4 Bátyám: Schimert Gusztáv müncheni kardiológusa <

5 A hírhedt Nixon-magnetofonszalagok átiratában így jelzik nyomdafestéket nem tűrő kiszólásait <

6 Vörösmarty: Ábránd <

7 „Galenus (értsd: az orvosi működés) vagyonossá tesz” <

8 „Habent sua fata libelli” latin közmondás; a könyveknek megvan a maguk sorsa (itt bútorok) <

9 Ti., hogy a férfiak ne tekintsék „szexuális élvezeti tárgynak”, hanem „partnernek” <

10 Egyik legcifrább élményem, ahogy nekünk, posztpubertásos fiúknak utolérhetetlen gusztóval (majd ráébredvén a „lélekrombolás” bűnére… későn elszörnyülködve) mesélte, hogy családunk nagy barátja, majd későbbi főnököm és tanszéki elődöm, Kiss Ferenc egyik prédikációja után két (nem egészen fiatal) nő közötti eme beszédfoszlányt hallotta: „…nem is lenne rossz falat ez a szép fekete szent…” <

11 „Dinamikus (funkciós) minták azért is vonzó képzet, mert úgynevezett „superstruktúrákat”… (szövegrészlet egyik 1977-es cikkemből) <

12 „Közölj (tudományos dolgozatokat), vagy dögölj meg…” <

13 János I. levele 2.16 (Károli ford.) <

14 József Attila Óda c. verséből <

15 Németh László: Homályból homályba <

16 Vereby Károly, 1909–1945 <

17 Vitorlás szleng: csodalegénység <

18 Dr. Gömöry András, később kiváló szívsebész <

19 Budapesti Német Reáliskola <

20 Kerpel-Fronius Ödön, a gyermekgyógyászat világhírű professzora <

21 József Attila: A Dunánál <

22 J. C. Eccles-szel és M. Itoval: A kisagy mint neuronális gép; 1967 <

23 Molnár Ferenc: Egy, kettő, három <

24 Ady Endre Szeretném, ha szeretnének kötetében, 1910 <

25 Kiss József <

26 Rilke: Das Buch von der Armut und vom Tode <

27 Arany János fordításában <

28 Márai Sándor annak idején kéziratban terjesztett, Halotti beszéd c. verséből (az itt és ott természetesen megfordítva). <

 

 


 

 <