A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 ÖTEN A RENESZÁNSZ ANATÓMUSRÓL

X

Várkonyi Benedek és Gimes Júlia összeállítása


Szentágothai János legenda lett. Az emlékezők nagy lelkesedéssel idézik föl alakját, a „reneszánsz embert”, de tudósi találékonyságáról csak a szakemberek tudnak igazán. Azok, akik tanítványai lehettek, és azok is, akik nem. Agy- és idegkutatók, műtőben dolgozó sebészek és mindazok, akik az ő könyvéből tanulták az anatómiát. Tudósi eredetiségéről és nagyszerűségéről négy agykutatót és egy idegsebészt kérdeztünk meg.

 


 

GULYÁS BALÁZS,
a svédországi Karolinska Intézet professzora


Ön tanítványa volt Szentágothai Jánosnak,

akinek nagyon sokat köszönhet az agykutatás.

Mi volt az a szemlélet, amit az ő látásmódjából leginkább hasznosítani tudott?


Szentágothai János – amellett, hogy nagyon nagy tudós – elsősorban reneszánsz ember volt. Számomra ő az utolsó polihisztor. Rajzolt, gyönyörűen festett akvarelleket; bárhová ment, nem fényképezett, hanem vitte magával az ecseteket, festéket, papírt, és lefestette azt, amit látott. Mindenhez kíváncsi szemmel közelített, mint egy gyermek, és mindennek szinte az összes oldalát próbálta megvizsgálni. Tehát igazi „reneszánsz módon” nézte a dolgokat. Így közelített az anatómiához és az agykutatáshoz is. Számára az anatómiatanítás nem a csontoknak, az idegeknek, az izmoknak a pontos, hiteles és száraz leírását jelentette, hanem azt nézte, hogyha itt ered és itt tapad egy izom, akkor például egy kétfejű karhajlító izom meddig tud egy kart fölemelni, milyen szögben, milyen erővel stb. Olyan volt, mint egy jó építész, aki megtervez egy épületet, és rögtön látja benne az embereket is. Az igazán jó építész a funkcióival együtt képzel el egy épületet, és ezek a funkciók meghatározzák az épület formáját. Szentágothai is így volt ezzel; minden, amire ránézett, egyszerre tartalmazott morfológiai és funkcionális megközelítést és magyarázatot, azaz egy bizonyos morfológiai „megoldás” miért épp úgy alakult ki a biológiai fejlődés során az anatómiában, illetve az egyes anatómiai struktúrák morfológiája hogyan függ össze azok működésével. Ez azonnal meghatározta a funkció iránti érdeklődését, és megpróbálta az alakot a funkcióval magyarázni vagy fordítva. Ez számára hihetetlen sikert hozott. Kortársai csak a szigorú, száraz törvényeket nézték, és szakterületük határait nem hagyták el vizsgálataik során. Például egy anatómus csak az agy morfológiájáról adott leírást, a szövettanász csak a sejtek alakját vizsgálta, az élettanász csak az akciós potenciál amplitúdóját mérte. Szentágothai viszont a kettőt – a formát és a funkciót – teljes egységben látta, és egységben tudott az élő szervezet, benne az agy szerkezetéről és működéséről gondolkodni.


Újnak számított akkoriban az a szemlélet,

amellyel ő tekintett a kutatásra és kutatásának

tárgyára, az agyra?


Megdöbbentően új volt. A múlt század elején Magyarországon, de a világban másutt is mindenki a „poroszos” tudományos megközelítésmódot tanulta: „van egy szigorú szakterületünk, ismerjük annak módszertanát és korlátait, és csak azon belül maradunk”. Ezzel szemben Szentágothai fenegyerek volt, nem tudott megállapodni a korábban sokak által művelt „leíró” sejtanatómiánál, hanem azt is nézte, hogy az adott sejtnek mi a funkciója, és a funkció hogyan befolyásolja a sejt alakját, illetve a sejt morfológiája hogyan befolyásolja annak működését. Tehát mindent nagyobb egységben nézett, és ez merőben új szemlélet volt. De nemcsak az anatómiában, hanem az agykutatásban is, és mindenben, amihez hozzányúlt.


Igen, csakhogy ehhez különleges érzékenységre volt szüksége, ami rendelkezésére is állt.

De alkalmazható ez a személet más számára is? Ön például – aki tanítványa volt – át tudta vagy át akarta venni ezt az érzékenységet vagy szemléletmódot? Látott ebben annyi újdonságot, hogy ezt a saját kutatásaiban is alkalmazza?


Szerintem mindenki, aki Szentágothai hatása alá került, azonnal fölfogta, hogy itt egészen új szemléletmóddal kell megközelíteni a dolgokat. A tanítványai közül Somogyi Péter – aki Oxfordban professzor – nemcsak az anatómiát nézi, azaz hogyan néz ki egy sejt, hanem azt is, hogy a szomszédos sejtek hogyan állnak össze kis helyi hálózattá, milyen neurotranszmitterek működnek az egyes sejtekben, és ezek segítségével milyen a sejtek közötti kommunikáció élettana. Somogyi Péter ezzel a Szentágothai által kialakított szemléletmóddal jutott a világ legkiválóbb agykutatói közé. És mert ezt a funkcionális szemléletet örökölte a mesterétől. Említhetnék sok más magyar agykutatót is, ez a tendencia máig folytatódik, azok között is, akik személyesen már nem ismerték őt. Ők a Szentágothai iskola legfiatalabb tanítványai.


Szentágothai a miénk, és ezért talán kissé elfogultan nézzük a munkásságát, talán az egész magyar tudós társadalom. És persze a kultúra, elvégre ő a kultúra része is. Külföldön mennyire értékelték ezt az érzékenységet, mennyire számított a világ tudományos közvéleménye számára újnak vagy meglepőnek az ő szemlélete?


Ez nem is volt kérdés. Bárhol, ahol megjelent, és előadást tartott, azok, akik a tudományban hasonló szinten voltak, mint ő, abban a pillanatban szövetséget kötöttek vele. Az a szép a tudományban – szemben mondjuk a politikával –, hogy itt nem számít a kor, csak a teljesítmény. Illetve ha valakinek már fiatalon is megvan az érzékenysége, és föl tud tenni olyan kérdéseket, amelyek egyértelművé teszik, hogy ebből a fiúból vagy lányból igazi kutató lesz, akkor egy idős, hasonlóan gondolkodó kutató is azonnal egy hullámhosszon van vele. A kutatás olyan, mint a zenélés: akinek van tehetsége hozzá,

az már fiatalon is zenész, a kor nem számít, persze művelnie kell ezt a tehetséget vagy adottságot. Ugyanígy van a kutatásban is. Ahol Szentágothai megjelent, és előadást tartott, odamentek hozzá a fiatalok is és a vele egykorúak is. Aki megismerte, az visszavonhatatlanul a hatása alá került, és hogy úgy mondjam, „szellemi szövetséget” kötött vele. Párizsban nemrégen az UNESCO székházában emlékülést tartottunk Szentágothai születésének 100. évfordulója alkalmából, és ott megjelent Rodolfo Llinás kolumbiai származású világhírű amerikai agykutató is. Ő 1962-ben fiatal kutatójelöltként, doktoranduszként találkozott először Szentágothaival; nagyon mély barátság alakult ki köztük, ötven év távlatából is úgy emlékszik, hogy az első másodperctől kezdve egy hullámhosszon voltak. Szentágothai ekkor ötvenéves volt, Llinás huszonnyolc. Ezután rengeteg közös munkájuk volt.

 

 

Ugyanez történt a világhírű Nobel-díjas Sir John Ecclesszel is, aki olvasta Szentágothai tudományos közleményeit. Kíváncsi volt, hogy milyen az az ember, aki akkor Pécsett, majd később Budapesten, egy elszigetelt kommunista országban él. Meg akart ismerkedni vele, és eljött meglátogatni. Életre szóló barátság szövődött közöttük, közös publikációkkal, például a világhírű kisagy-könyvükkel. Nem kérdés, Szentágothai elbűvölő személyiség volt. Irresistible – ahogy az angol mondja…

 

Az agykutatásban ma már nagyon fontos

szerepet játszik az információelmélet, és alighanem a filozófia is nagyon sokban segíti

az agy megértését. Ön tanult filozófiát is; Szentágothai a reneszánsz látásmódján túl menyire alkalmazta a filozófiai szemléletet?

A filozófiai nézőpont mennyire volt jelentős

az ő agykutatásában, az ő munkájában?


Ezt nagyon komolyan vette. Sir John Eccles rendkívül érdeklődött filozófiai kérdések iránt, Sir Karl Popperrel együtt írt is egy könyvet, amely azután világhírű lett: The Self and Its Brain. Szentágothaiban hasonló véna volt, mint Sir John Ecclesben; rendkívül izgatta, hogy mi az agy feladata az univerzumban, vagyis hogy filozófiailag hol van a helye. Szentágothai persze nem dualista álláspontot vett fel, mint Eccles és Popper, vagyis egy klasszikus karteziánus dualizmust, hanem megpróbálta az egészet nagyobb egységbe vonni. Rendkívül sokat használta a különböző filozófiai megközelítéseket, annak érdekében, hogy az ő – így hívta – egységes agymodelljét kifejlessze. Az emberi agyat úgy tekintette, mint az univerzumban az általunk ismert legbonyolultabb szerkezetet, amelynek különleges helye van a mindenségben. Ő nem beszélt dualizmusról. Tehát nem kartéziánus test–lélek kettősséget vallott, amit John Eccles. Ő úgy gondolta, hogy az emberi agyban egy olyan hihetetlen struktúra és szerveződés alakult ki, amely valamilyen úton-módon egy másik dimenzióba vezet át minket. Nehéz ezt megfogalmazni, mert az embernek a mai napig is a filozófiai dualizmus veszélye lebeg a feje fölött; azt mondjuk, hogy a testből az agyon keresztül eljutunk a lélekig. Szentágothai ezt sokkal kifinomultabban látta, úgy, hogy az emberi agyban megvalósul az anyag fejlődésének evolúciós csúcsa, ami tényleg átvezet valamilyen magasabb rendű, nemmateriális világba. Ezt nagyon kifinomultan tudta érzékeltetni az írásaiban, ezzel sokat is foglalkozott. Van egy számomra nagyon megható történet. Brüsszelben konferenciát tartottak, ahol Szentágothai elmondta az „egységes agyelméletét”, azt, hogyan szerveződik az emberi agyban lévő több mint százmilliárd neuronnak és egyéb sejtnek az egysége, amely gondolkodni, érezni képes. Ekkor felállt egy angol filozófus, és provokatívan ezt mondta: professzor úr, úgy tudjuk, hogy ön hívő keresztény ember. Itt pedig materiális valóságról beszélt, amely, ha meghalunk, elpusztul, elenyészik, az atomok szétszóródnak a természetben, esetleg más emberek, állatok vagy növények testébe kerülnek. Maga hisz abban, hogy ez nem materiális valóság is lehet?” Szentágothai azt felelte, hogy igen. A filozófus erősködött, hogy „de hát a halála után földbe teszik vagy elégetik az ember testét, annak anyaga a füsttel kikerül a levegőbe, a földben megeszik a bogarak stb. Mégis hisz ön az ember valamilyen végső, örök létezésében?”

Szentágothai erre azt válaszolta: „barátom, én az apostoli krédó minden szavát hiszem!” A filozófus erre azt kérdezte: „ön azt is hiszi, hogy föltámad a test? És ha igen, ezt hogy gondolja? Az agyunk atomjait már rég megették más állatok, vagy azok a tenger mélyére kerültek, esetleg más élőlények testét, sőt agyát alkotják”. Szentágothai erre azt mondta: engem nem érdekel a „hogyan”; én hiszek abban, hogy van egy nálunk magasabb rendű Létező, aki ha azt gondolja, hogy én majd ismét létezem valamilyen formában, akkor ez nem lesz probléma a számára.” Volt benne valami megdöbbentően mély istenhit, és megdöbbentően mély transzcendens érzékenység, amely ott van az írásaiban, az előadásaiban is. Foglalkoztatta az, hogy ez a csodálatos képződmény, az emberi agy nemcsak materiális valóság, hogy ez valami sokkal transzcendentálisabbnak a megjelenése. Ezt misztériumnak gondolta, és mélységesen hitt benne.


Szentágothai munkássága egyéni teljesítmény.

Ez az út, ez a szemléletmód és ez az eredmény mennyire folytatható? Mennyire lehet ma

az ő munkájára építeni, vagy pedig mennyire léptünk túl rajta?


Egyáltalán nem léptünk túl rajta. Bert Sakmann Nobel-díjas kutató nemrég azt mondta, hogy a XXI. századi agykutatás igazi kihívása az, amit Szentágothai indított el. Vagyis hogy ez a százmilliárdnál több sejt hogyan áll össze az emberi agyban, hogyan kapcsolódnak a neuronok egymáshoz és hogyan alkotnak ideghálózatokat. Azt tudjuk, hogy minden sejt átlagosan többezer szinapszissal kapcsolódik más sejtekhez. Hogyan lehet háromdimenziós térben fizikailag föltárni ennek a hatalmas bonyolultságú szerveződésnek a fizikai létét? Amit támogatni kell oxigénnel, vércukorral, energiával stb., el kell szállítani a hulladékanyagokat, állandóan „mozgásban” kell tartani, mert az agyunk akkor is működik, ha alszunk. Ez háromdimenziós – sőt négydimenziós, mert időben is létező – egység, amelynek adott egy finomstruktúrája és állandó működési alaphelyzete, amelyre a gondolkodás, észlelés során ráépülnek a különleges működési formák. Ennek a „négydimenziós idegrendszerben” való gondolkodásnak ő vetette meg az alapjait. A világ vezető agykutatói, a Nobel-díjasok tudják, hogy a mai napig ez a legnagyobb kihívás, amit Szentágothai indított útjára. Tehát egyáltalán nem léptünk túl ezen, sőt, most kezd igazán beérni. Már szintetikus idegrendszert próbálnak számítógépben előállítani, annak alapján, hogy hogyan néznek ki a sejtek, milyen a funkciójuk. Most jelent meg a PNAS-ben (Proceedings of the National Academy of Sciences of the United States of America) egy cikk erről: svájci kutatók egy szuperszámítógépekkel modellezett agyat próbálnak megjeleníteni, és ez a Szentágothai-féle moduláris koncepcióra épül. A XXI. században mind több ilyen megközelítés fog napvilágot látni. Szentágothai János gondolkodásmódja most érik be.