GULYÁS BALÁZS,
a svédországi Karolinska Intézet professzora
Ön tanítványa volt Szentágothai Jánosnak,
akinek nagyon sokat köszönhet az agykutatás.
Mi volt az a szemlélet, amit az ő látásmódjából
leginkább hasznosítani tudott?
Szentágothai János – amellett, hogy nagyon nagy tudós – elsősorban
reneszánsz ember volt. Számomra ő az utolsó polihisztor. Rajzolt,
gyönyörűen festett akvarelleket; bárhová ment, nem fényképezett, hanem
vitte magával az ecseteket, festéket, papírt, és lefestette azt, amit
látott. Mindenhez kíváncsi szemmel közelített, mint egy gyermek, és
mindennek szinte az összes oldalát próbálta megvizsgálni. Tehát igazi
„reneszánsz módon” nézte a dolgokat. Így közelített az anatómiához és
az agykutatáshoz is. Számára az anatómiatanítás nem a csontoknak, az
idegeknek, az izmoknak a pontos, hiteles és száraz leírását
jelentette, hanem azt nézte, hogyha itt ered és itt tapad egy izom,
akkor például egy kétfejű karhajlító izom meddig tud egy kart
fölemelni, milyen szögben, milyen erővel stb. Olyan volt, mint egy jó
építész, aki megtervez egy épületet, és rögtön látja benne az
embereket is. Az igazán jó építész a funkcióival együtt képzel el egy
épületet, és ezek a funkciók meghatározzák az épület formáját.
Szentágothai is így volt ezzel; minden, amire ránézett, egyszerre
tartalmazott morfológiai és funkcionális megközelítést és
magyarázatot, azaz egy bizonyos morfológiai „megoldás” miért épp úgy
alakult ki a biológiai fejlődés során az anatómiában, illetve az egyes
anatómiai struktúrák morfológiája hogyan függ össze azok működésével.
Ez azonnal meghatározta a funkció iránti érdeklődését, és megpróbálta
az alakot a funkcióval magyarázni vagy fordítva. Ez számára hihetetlen
sikert hozott. Kortársai csak a szigorú, száraz törvényeket nézték, és
szakterületük határait nem hagyták el vizsgálataik során. Például egy
anatómus csak az agy morfológiájáról adott leírást, a szövettanász
csak a sejtek alakját vizsgálta, az élettanász csak az akciós
potenciál amplitúdóját mérte. Szentágothai viszont a kettőt – a formát
és a funkciót – teljes egységben látta, és egységben tudott az élő
szervezet, benne az agy szerkezetéről és működéséről gondolkodni.
Újnak számított akkoriban az a szemlélet,
amellyel ő tekintett a kutatásra és kutatásának
tárgyára, az agyra?
Megdöbbentően új volt. A múlt század elején Magyarországon, de a
világban másutt is mindenki a „poroszos” tudományos megközelítésmódot
tanulta: „van egy szigorú szakterületünk, ismerjük annak módszertanát
és korlátait, és csak azon belül maradunk”. Ezzel szemben Szentágothai
fenegyerek volt, nem tudott megállapodni a korábban sokak által művelt
„leíró” sejtanatómiánál, hanem azt is nézte, hogy az adott sejtnek mi
a funkciója, és a funkció hogyan befolyásolja a sejt alakját, illetve
a sejt morfológiája hogyan befolyásolja annak működését. Tehát mindent
nagyobb egységben nézett, és ez merőben új szemlélet volt. De nemcsak
az anatómiában, hanem az agykutatásban is, és mindenben, amihez
hozzányúlt.
Igen, csakhogy ehhez különleges érzékenységre volt szüksége, ami
rendelkezésére is állt.
De alkalmazható ez a személet más számára is? Ön
például – aki tanítványa volt – át tudta vagy át akarta venni ezt az
érzékenységet vagy szemléletmódot? Látott ebben annyi újdonságot, hogy
ezt a saját kutatásaiban is alkalmazza?
Szerintem mindenki, aki Szentágothai hatása alá került, azonnal
fölfogta, hogy itt egészen új szemléletmóddal kell megközelíteni a
dolgokat. A tanítványai közül Somogyi Péter – aki Oxfordban professzor
– nemcsak az anatómiát nézi, azaz hogyan néz ki egy sejt, hanem azt
is, hogy a szomszédos sejtek hogyan állnak össze kis helyi hálózattá,
milyen neurotranszmitterek működnek az egyes sejtekben, és ezek
segítségével milyen a sejtek közötti kommunikáció élettana. Somogyi
Péter ezzel a Szentágothai által kialakított szemléletmóddal jutott a
világ legkiválóbb agykutatói közé. És mert ezt a funkcionális
szemléletet örökölte a mesterétől. Említhetnék sok más magyar
agykutatót is, ez a tendencia máig folytatódik, azok között is, akik
személyesen már nem ismerték őt. Ők a Szentágothai iskola legfiatalabb
tanítványai.
Szentágothai a miénk, és ezért talán kissé elfogultan nézzük a
munkásságát, talán az egész magyar tudós társadalom. És persze a
kultúra, elvégre ő a kultúra része is. Külföldön mennyire értékelték
ezt az érzékenységet, mennyire számított a világ tudományos
közvéleménye számára újnak vagy meglepőnek az ő szemlélete?
Ez nem is volt kérdés. Bárhol, ahol megjelent, és előadást tartott,
azok, akik a tudományban hasonló szinten voltak, mint ő, abban a
pillanatban szövetséget kötöttek vele. Az a szép a tudományban –
szemben mondjuk a politikával –, hogy itt nem számít a kor, csak a
teljesítmény. Illetve ha valakinek már fiatalon is megvan az
érzékenysége, és föl tud tenni olyan kérdéseket, amelyek egyértelművé
teszik, hogy ebből a fiúból vagy lányból igazi kutató lesz, akkor egy
idős, hasonlóan gondolkodó kutató is azonnal egy hullámhosszon van
vele. A kutatás olyan, mint a zenélés: akinek van tehetsége hozzá,
az már fiatalon is zenész, a kor nem számít, persze
művelnie kell ezt a tehetséget vagy adottságot. Ugyanígy van a
kutatásban is. Ahol Szentágothai megjelent, és előadást tartott,
odamentek hozzá a fiatalok is és a vele egykorúak is. Aki megismerte,
az visszavonhatatlanul a hatása alá került, és hogy úgy mondjam,
„szellemi szövetséget” kötött vele. Párizsban nemrégen az UNESCO
székházában emlékülést tartottunk Szentágothai születésének 100.
évfordulója alkalmából, és ott megjelent Rodolfo Llinás kolumbiai
származású világhírű amerikai agykutató is. Ő 1962-ben fiatal
kutatójelöltként, doktoranduszként találkozott először
Szentágothaival; nagyon mély barátság alakult ki köztük, ötven év
távlatából is úgy emlékszik, hogy az első másodperctől kezdve egy
hullámhosszon voltak. Szentágothai ekkor ötvenéves volt, Llinás
huszonnyolc. Ezután rengeteg közös munkájuk volt.
|
|
Ugyanez történt a világhírű Nobel-díjas Sir John
Ecclesszel is, aki olvasta Szentágothai tudományos közleményeit.
Kíváncsi volt, hogy milyen az az ember, aki akkor Pécsett, majd később
Budapesten, egy elszigetelt kommunista országban él. Meg akart
ismerkedni vele, és eljött meglátogatni. Életre szóló barátság
szövődött közöttük, közös publikációkkal, például a világhírű
kisagy-könyvükkel. Nem kérdés, Szentágothai elbűvölő személyiség volt.
Irresistible – ahogy az angol mondja…
Az agykutatásban ma már nagyon fontos
szerepet játszik az információelmélet, és
alighanem a filozófia is nagyon sokban segíti
az agy megértését. Ön tanult filozófiát is;
Szentágothai a reneszánsz látásmódján túl menyire alkalmazta a
filozófiai szemléletet?
A filozófiai nézőpont mennyire volt jelentős
az ő agykutatásában, az ő munkájában?
Ezt nagyon komolyan vette. Sir John Eccles rendkívül érdeklődött
filozófiai kérdések iránt, Sir Karl Popperrel együtt írt is egy
könyvet, amely azután világhírű lett: The Self and Its Brain.
Szentágothaiban hasonló véna volt, mint Sir John Ecclesben; rendkívül
izgatta, hogy mi az agy feladata az univerzumban, vagyis hogy
filozófiailag hol van a helye. Szentágothai persze nem dualista
álláspontot vett fel, mint Eccles és Popper, vagyis egy klasszikus
karteziánus dualizmust, hanem megpróbálta az egészet nagyobb egységbe
vonni. Rendkívül sokat használta a különböző filozófiai
megközelítéseket, annak érdekében, hogy az ő – így hívta – egységes
agymodelljét kifejlessze. Az emberi agyat úgy tekintette, mint az
univerzumban az általunk ismert legbonyolultabb szerkezetet, amelynek
különleges helye van a mindenségben. Ő nem beszélt dualizmusról. Tehát
nem kartéziánus test–lélek kettősséget vallott, amit John Eccles. Ő
úgy gondolta, hogy az emberi agyban egy olyan hihetetlen struktúra és
szerveződés alakult ki, amely valamilyen úton-módon egy másik
dimenzióba vezet át minket. Nehéz ezt megfogalmazni, mert az embernek
a mai napig is a filozófiai dualizmus veszélye lebeg a feje fölött;
azt mondjuk, hogy a testből az agyon keresztül eljutunk a lélekig.
Szentágothai ezt sokkal kifinomultabban látta, úgy, hogy az emberi
agyban megvalósul az anyag fejlődésének evolúciós csúcsa, ami tényleg
átvezet valamilyen magasabb rendű, nemmateriális világba. Ezt nagyon
kifinomultan tudta érzékeltetni az írásaiban, ezzel sokat is
foglalkozott. Van egy számomra nagyon megható történet. Brüsszelben
konferenciát tartottak, ahol Szentágothai elmondta az „egységes
agyelméletét”, azt, hogyan szerveződik az emberi agyban lévő több mint
százmilliárd neuronnak és egyéb sejtnek az egysége, amely gondolkodni,
érezni képes. Ekkor felállt egy angol filozófus, és provokatívan ezt
mondta: professzor úr, úgy tudjuk, hogy ön hívő keresztény ember. Itt
pedig materiális valóságról beszélt, amely, ha meghalunk, elpusztul,
elenyészik, az atomok szétszóródnak a természetben, esetleg más
emberek, állatok vagy növények testébe kerülnek. Maga hisz abban, hogy
ez nem materiális valóság is lehet?” Szentágothai azt felelte, hogy
igen. A filozófus erősködött, hogy „de hát a halála után földbe teszik
vagy elégetik az ember testét, annak anyaga a füsttel kikerül a
levegőbe, a földben megeszik a bogarak stb. Mégis hisz ön az ember
valamilyen végső, örök létezésében?”
Szentágothai erre azt válaszolta: „barátom, én az
apostoli krédó minden szavát hiszem!” A filozófus erre azt kérdezte:
„ön azt is hiszi, hogy föltámad a test? És ha igen, ezt hogy gondolja?
Az agyunk atomjait már rég megették más állatok, vagy azok a tenger
mélyére kerültek, esetleg más élőlények testét, sőt agyát alkotják”.
Szentágothai erre azt mondta: engem nem érdekel a „hogyan”; én hiszek
abban, hogy van egy nálunk magasabb rendű Létező, aki ha azt gondolja,
hogy én majd ismét létezem valamilyen formában, akkor ez nem lesz
probléma a számára.” Volt benne valami megdöbbentően mély istenhit, és
megdöbbentően mély transzcendens érzékenység, amely ott van az
írásaiban, az előadásaiban is. Foglalkoztatta az, hogy ez a csodálatos
képződmény, az emberi agy nemcsak materiális valóság, hogy ez valami
sokkal transzcendentálisabbnak a megjelenése. Ezt misztériumnak
gondolta, és mélységesen hitt benne.
Szentágothai munkássága egyéni teljesítmény.
Ez az út, ez a szemléletmód és ez az eredmény
mennyire folytatható? Mennyire lehet ma
az ő munkájára építeni, vagy pedig mennyire
léptünk túl rajta?
Egyáltalán nem léptünk túl rajta. Bert Sakmann Nobel-díjas kutató
nemrég azt mondta, hogy a XXI. századi agykutatás igazi kihívása az,
amit Szentágothai indított el. Vagyis hogy ez a százmilliárdnál több
sejt hogyan áll össze az emberi agyban, hogyan kapcsolódnak a neuronok
egymáshoz és hogyan alkotnak ideghálózatokat. Azt tudjuk, hogy minden
sejt átlagosan többezer szinapszissal kapcsolódik más sejtekhez.
Hogyan lehet háromdimenziós térben fizikailag föltárni ennek a
hatalmas bonyolultságú szerveződésnek a fizikai létét? Amit támogatni
kell oxigénnel, vércukorral, energiával stb., el kell szállítani a
hulladékanyagokat, állandóan „mozgásban” kell tartani, mert az agyunk
akkor is működik, ha alszunk. Ez háromdimenziós – sőt négydimenziós,
mert időben is létező – egység, amelynek adott egy finomstruktúrája és
állandó működési alaphelyzete, amelyre a gondolkodás, észlelés során
ráépülnek a különleges működési formák. Ennek a „négydimenziós
idegrendszerben” való gondolkodásnak ő vetette meg az alapjait. A
világ vezető agykutatói, a Nobel-díjasok tudják, hogy a mai napig ez a
legnagyobb kihívás, amit Szentágothai indított útjára. Tehát
egyáltalán nem léptünk túl ezen, sőt, most kezd igazán beérni. Már
szintetikus idegrendszert próbálnak számítógépben előállítani, annak
alapján, hogy hogyan néznek ki a sejtek, milyen a funkciójuk. Most
jelent meg a PNAS-ben (Proceedings of the National Academy of Sciences
of the United States of America) egy cikk erről: svájci kutatók egy
szuperszámítógépekkel modellezett agyat próbálnak megjeleníteni, és ez
a Szentágothai-féle moduláris koncepcióra épül. A XXI. században mind
több ilyen megközelítés fog napvilágot látni. Szentágothai János
gondolkodásmódja most érik be.
|
|