PALKOVITS MIKLÓS,
a Semmelweis Egyetem Anatómiai,
Szövet- és Fejlődéstani Intézetének professzora

Bár Ön hosszú éveken át dolgozott együtt Szentágothaival, sokak szerint nem tekinti

magát a tanítványának. Ez igaz?

Nem igaz, hiszen Szentágothai alapvetően befolyásolta életemet, pályámat, tudományos gondolkodásomat. Mi majdnem húsz évig dolgoztunk együtt, tíz közös publikációnk van. Csak Hámori Józsefnek van több közös cikke Szentágothaival. Persze, hogy a tanítványa voltam. Talán azért gondolják sokan, hogy „megtagadom” őt, mert kapcsolatunk nem volt mindig felhőtlen. Amikor Herzka Ferenc Apáink jönnek velünk szembe című interjúsorozatában beszélgetett velem, kerek perec feltette a kérdést, hogy szerettem-e Szentágothait, én nemmel válaszoltam. Nemmel válaszoltam azért, mert egyrészt olyan hihetetlenül tiszteltem az Öreget – tudja, így hívtuk – hogy ez valahogy nem fért össze azzal, amit szeretetnek hívnak. Másrészt voltak nézeteltéréseink, az is fájt, hogy nem javasolt akadémikusnak. 56 után nehezen kerültem vissza az Anatómiára, és közölték velem, hogy az Akadémia közelébe se mehetek, és tanszékvezető sem lehet belőlem. Szentágothai óvatos ember volt, és nem vállalt miattam konfliktust. De azt tudom, hogy a munkámat nagyra tartotta. Annyira tiszteltem, hogy amikor professzor lettem, és felajánlotta, hogy tegezzem, nem voltam rá képes. Hogy a tanítványa vagyok-e? Erről van egy történetem. 1993-ban kaptam meg az egyik legjelentősebb német tudományos elismerést, a Rinecker Award-ot. Kellemetlen érzés volt, mert tudtam, hogy az Öreg jobban megérdemelné, mint én, de így döntöttek. Würzburgban a díszvacsorán felkérték Szentágothait, hogy mondjon valamit a tanítványáról, és akkor ő azt mondta, hogy azt a munkát, amiért az elismerést kaptam, nem vele végeztem, tehát ilyen értelemben nem vagyok a tanítványa. Ezt igen korrektnek éreztem, ahhoz a munkához valóban nem volt semmi köze. Én akkor ott azt mondtam viccesen: gyakori, hogy a tanítvány megtagadja a mesterét, de ami itt történt, ritkán fordul elő: a mester „tagadta meg” a tanítványát.

Szentágothai az agykutatás sok területén jelentőset alkotott. Hogy csinálta?

Ön melyik tulajdonságát emelné ki?

Szent-Györgyivel kapcsolatban szokták ugyan elsütni, de én Szentágothaira is éppúgy igaznak gondolom: „nézett, amit más is nézett, és meglátta, amit mások nem láttak meg”. Rendkívül szellemes és intelligens volt, félelmetes megérzései voltak. Hihetetlenül intuitív volt. Mondok egy példát. Már évtizedek óta vitatkoztak arról, hogy az agy egyik sejtcsoportjában, az ún. Edinger–Wesphal-féle magban mi az idegsejtek funkciója. Az a nézet alakult ki, hogy a magnak a szem akkomodációjában, azaz a közelre-távolra nézéshez való alkalmazkodásban lehet szerepe. Szentágothai is elkezdte vizsgálni e mag sejtjeit, és arra a következtetésre jutott, hogy jelentős részük ugyanolyan, mint a hipotalamusz sejtjei. Le is írta ezt, de 1942-ben ennek nem volt semmi visszhangja. Elhallgatták, nem értették, még ma sem tanítják így. 2006-ban derült ki, hogy ezek a sejtek valóban olyanok, mint egyes hipotalamuszsejtek, és ugyanolyan neuropeptideket termelnek, mint amilyeneket a hipotalamusz is „előállít”. Hatvannégy év telt el közben… Hát nem fantasztikus? Nyolc különböző kutatási témát és

területet gyűjtöttem össze, melyben az Öreg jelentőset alkotott. A kisagyról felépített modellje például ma is alapját képezi a számítógépes kisagyi modelleknek. De ha már a kisagynál tartunk, van erről is egy történetem. Szentágothai a kisagy kutatásában együtt dolgozott Sir John Ecclesszel és Ito Maszaóval (Masao Ito), akik elektrofiziológusok voltak, és az Öreggel közösen egy igen híressé vált könyvet is írtak a kisagyról. A könyvhöz Szentágothai szolgáltatta a neuroanatómiai adatokat, fény- és elektronmikroszkópos felvételeket, és természetesen elméletet is kreált a kisagy működéséről. De valahogy megérezte, hogy nem stimmelnek az Eccleséknek elküldött alapadatok, és megkért, hogy az én csoportom is végezze el a méréseket. Négy évig dolgoztunk ezen Szentágothaival együtt, a kisagy valamennyi sejttípusát és azok rostjait szisztematikusan vizsgáltuk, mértük. Az egyedi adataink jelentősen különböztek a korábbiaktól. Viszont mire összeállt a kép, mire korrigáltuk a korábbi adatokat, kiderült: igaza volt az Öregnek. A működési modell, amit a hibás részeredmények alapján megfogalmazott, korrekt. Tehát egyrészt megérezte, hogy azok a korábbi adatok valahogy nem felelnek meg a valóságnak, ugyanakkor feltételezte, szinte megérezte, hogy milyennek kell lenniük. És még valamit: nem „sumákolt”, mindezt, hogy így történt, ő maga írta le és mondta el nyilvánosan. Óriásit alkotott a hipotalamusz-hipofízis rendszer, továbbá az agykéreg kutatásában is, és még sorolhatnám, hiszen mondom, nyolc különböző kutatási területet gyűjtöttem össze. De szerintem ez a szám vissza is ütött. Fogalmazhatnék úgy is, hogy Szentágothai nem volt Nobel-díjas „alkat”. Ő homo ludens volt. Ha volt egy jó ötlet vagy egy izgalmas megfigyelés, azok magával ragadták, azokból kihozott valamit, amivel az adott kutatási témának új szemléletet, új irányt adott. És abban a pillanatban azt a dolgot ott is hagyta, és már egy másik, majd egy harmadik érdekes témával foglalkozott. Ezt a Nobel-díj szempontjából nem szeretik. Többnyire azokból lesznek Nobel-díjasok, akik végigvisznek egy-egy témát, és nem mozdulnak ki egy kutatási területről. Az Öreg viszont sziporkázott, szórta jobbnál jobb ötleteit, de keveset vitt teljesen végig. Amikor egy-egy téma érdekessége számára megszűnt, folytatását másokra hagyta. Például a hipotalamusz parvocelluláris neuronjainak kutatása, az eredmények megfogalmazása óriási, meghatározó jelentőségű. Száz százalékig biztos vagyok abban, hogy ha azt „üzleti szemléletű” tudósként (ami nem volt) végigjátszotta, végigcsinálta volna, megkapta volna a Nobel-díjat. Számára a tudomány szent volt, de ugyanakkor játék is. Nagy, szent játék. És ez volt az, amiben óriási volt. Hadd mondjak még valamit. Szentágothai több nyelven ragyogóan írt, de nemzetközi szinten a személye és az előadásai tették híressé. A személyisége, a szuggesztivitása. Ha valamit leírt, elismerték, elfogadták. De amikor el is mondta, elbűvölte a hallgatóságot. Ó, a John, a John csodálatos! – mondták.

Az intuíciót nyilván nem lehetett ellesni tőle,

azzal születni kell. Mit lehetett mégis

mindebből megtanulni?

Látni. Nézni az agyat és meglátni valamit benne. Merni gondolkodni, merészen, korlátok nélkül. Merni spekulálni, és merni hinni magunkban. Az Öreg írta le, hogy többre értékel egy nagyon érdekes, sziporkázó, ám téves koncepciót, mint az adatok korrekt, szürke és „lélektelen” halmazát. Hajlandó volt bármilyen érdekes, intelligens ötleten gondolkodni, és lelkesedni. Mert ő igazi homo ludens volt. Játékos ember, nagyon nagy játékos.