A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 KÖNYVSZEMLE

X

Sipos Júlia gondozásában

 

 

Időszerű történelem


Frank Tibor új könyve az 1919 és 1945 közötti magyar migrációról és emigrációról szól, amelynek részeként a magyar szellemi élet legkiválóbb rétegének jelentős hányada örökre elveszett Magyarország számára. Frank Tibor munkásságát tíz év óta kísérem figyelemmel elsősorban a nagy magyar tudósgeneráció emigrációjának történetéről készített tanulmányai miatt. Amikor évekkel ezelőtt először olvastam kéziratban az itt tárgyalt könyv eredeti angol változatát, tudtam, hogy jelentős történeti munka van a kezemben. Egy elmúlt korról szólt, amelyben pótolhatatlan veszteség érte a magyar tudományt és kultúrát. Időközben, a hazai politikai élet alakulása folytán a most megjelent magyar változatról szomorúan megállapíthatjuk, hogy ennél is több: figyelmeztetésnek is tekinthető, hogy hová vezethet sok más tragédia mellett mindaz, ami jelenleg hazánkban történik. A szerző maga is már a bevezetésben felhívja erre a figyelmet, amikor néhány adat bemutatásához hozzáteszi: „A számoknál egyébként is fontosabbnak tűnik számomra az a hatásmechanizmus, amely ezeket az embereket vándorútra küldte, és amelyet a magyar történelem már ismételten előállított és máig előállíthat. A kivándorlókat nemcsak a korabeli magyar viszonyok ösztönözték távozásra: vonzotta őket a Hitler előtti modern Németország és a modern Amerika is. E könyv legfontosabb tanulsága éppen abban van, hogy idehaza kell olyan feltételeket teremteni, amelyek itthon tartják a tehetséget.” (kiemelés tőlem)

A történet optimistán indul. A kiegyezéstől az első világháborúig az ország fejlődése szempontjából igazi aranykor volt Magyarországon. A közélet demokratizálódott, az iparosodás és modernizáció tekintetében szinte példátlan volt a fejlődés. Esetenként azért is tudott a haladás nagyobb tempójú lenni, mint sok más, egyébként előttünk járó országban, mert nem elsősorban javítgatásról volt szó, hanem a semmiből lehetett-kellett újat teremteni, és az akkor lehetett a legmodernebb is. Az ország az Osztrák–Magyar Monarchia részeként nem volt független, de belső berendezkedését tekintve az volt, és a Budapest és Bécs közötti rivalizálás külön is hajtóerőnek bizonyult. A polgáriasodást elsősorban a nem magyar kisebbségek hozták, és nagyobbrészt a zsidó magyarság. Voltak antiszemita megnyilvánulások, de éppen a kialakuló magyar demokratizmus erejét mutatta, hogy olyan ügyben is, mint a tiszaeszlári vérvád, az ordas eszmék elutasítása egyértelmű volt.

Az első világháború, a polgári forradalom és a kommunista diktatúra, majd a trianoni döntés és a fehérterror mindezt tragikusan megváltoztatta. Az előzőhöz képest kis Magyarország politikáját a balsorsra alapozta, a haladásból a haladást akadályozó közeg és közszellem vált uralkodóvá. A szellemi élet képviselőinek jelentős hányada külföldön kereste boldogulását. Kézenfekvő volt Németországba menni, ahol a weimari köztársaság a nehéz gazdasági körülmények ellenére szabad fejlődést biztosított a szellemi élet számára, és ösztönözte azt. Annál is természetesebb volt ez, mert sok szellemi pályának már a boldog békeidőkben is Németország jelentette a kiteljesedés lehetőségét. Azok között, akik 1919-től kezdődően végleg elhagyták az országot, voltak olyanok, akik már az első világháborút megelőzően is töltöttek hosszabb-rövidebb időt Németországban. A német nyelv és kultúra annyira része volt a magyar műveltségnek, hogy a német emigráció kényelmesen kezelhető változásokat jelentett. Ugyanakkor jó iskola volt arra is, hogy a későbbi továbblépés traumáját enyhítse.

Erre az iskolára pedig nagy szükség volt, hiszen a sok szempontból idillikus és éppen ezért illuzórikus németországi időszaknak brutális véget vetett Hitler és a nemzetiszocialisták hatalomra kerülése. A magyarok nem várták meg, amíg fizikailag is lehetetlenné teszik létüket, többségükben azon nyomban útra keltek, és vagy azonnal, vagy némi egyéb nyugat-európai átmenet után az Egyesült Államokban kötöttek ki. Amerikában néhányan közülük tudományos karrierjüket is kockára téve, tevékeny részesei lettek a védelmi erőfeszítéseknek, ők lettek az ún. marslakók, összesen öten: Kármán Tódor, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Neumann János és Teller Ede. A többiek „csupán” nagyszerű szakmai munkával bizonyították tehetségüket és élniakarásukat. A megkülönböztetésre azért hívom fel a figyelmet, mert a kiváló Marx György „marslakókról” szóló könyvében szinte kalandkereséssel magyarázza az elvándorlásokat és mindenkit a „marslakók” közé sorol, akik Magyarországról elkerülve „Nyugaton alakították a 20. század történelmét.”

Frank viszonylag nagy terjedelmet szentel a természettudósoknak. A valódi „marslakók” közül

 

 

elsősorban Szilárd Leót mutatja be, valamint Kármán Tódort és Neumann Jánost. Mindegyik „marslakó” erősnek akarta tudni az Egyesült Államokat, Szilárd Leó is, akit elsősorban a békés egymás mellett élés híveként és harcosaként ismerünk. De Szilárd is támogatta Teller Edét abbéli törekvésében, hogy meggyőzze az amerikai vezetést a hidrogénbomba kifejlesztésének szükségességéről. Neumann legalább annyira „konzervatív” volt, mint Teller, csak nézetei sokkal kisebb nyilvánosságot kaptak, mint Teller véleménye. Neumann nagyobb elfogadottságához az is hozzájárult, hogy, Tellerrel ellentétben, nem tekintette Robert Oppenheimert biztonsági kockázatnak a híres Oppenheimer-meghallgatások során. A „marslakókon” kívül további természettudósok és matematikusok közül a könyv Polányi Mihállyal és Pólya Györggyel foglalkozik részletesebben. Amit Frank szakmai vonatkozásokban mond, az pontos és megalapozott, nincs oka elnézést kérni azért, hogy történészként nyúl ezekhez a tudósokhoz, de nem is tesz ilyet. A természettudósokról ugyanolyan tárgyszerűséggel ír, ahogyan a zeneszerzőkről vagy az írókról szól. A témák helyenként ismétlődnek, megfelelően az eredeti tanulmányoknak, amelyeken a könyv alapszik, de ez nem zavaró, ellenkezőleg, a különböző hangsúlyok jól kiegészítik egymást.

Az eredeti angol nyelvű kötet átültetése magyarra – tapasztalatból tudom – nem kevés fegyelmet igényel, de ugyanakkor bizonyos árnyalati változtatásokra is lehetőséget kínál. Erre már a könyv címe példa. Az eredeti kötet címe Kettős száműzetés (exile), a magyarban az enyhébb kivándorlás szerepel. Az angol címben helyet kap a zsidó–magyar értelmiségi kategória, és ez hiányzik a magyar változatból – a magyar olvasó számára a szerző ezt nyilván magától értetődőnek tekinti. Mindennek azonban akár más olvasata is lehet. Ha a könyvet a jelenkor számára nyújtott tanulságok szempontjából tekintjük, akkor valóban gondolhatunk arra, hogy jelenleg inkább kivándorlásról időszerű beszélni, ami nemcsak a zsidó magyarok számára jelenthet vonzó alternatívát, hanem szélesebb értelmiségi (vagy akár más szakember) körök számára is.

Egy másik példa az árnyalati eltérésre az angol és magyar változat között, ahogyan a szerző a jeles budapesti fizikus, Ortvay Rudolf Neumann Jánosra gyakorolt hatását jellemzi. Míg az angol változatban azt írja, hogy lehetséges (possible), hogy Neumann figyelme Ortvay hatására fordult a bonyolult automaták és az emberi idegrendszer közötti analógiák felé, a magyar változatban ezt már úgy értékeli, hogy ennek „nagy a valószínűsége”. Frank szerint feltárandó, hogy mekkora hatása volt Ortvaynak Neumannra. Neumann Ortvaynak írt leveleit olvasva, azt hiszem, ez a hatás meglehetősen szerény lehetett. Elismerem azonban, hogy a majd egy generációval idősebb barátnak írt Neumann-levelek mai szemmel szokatlan tiszteletteljes, szuperudvarias stílusa könnyen indokolatlan következtetéseket eredményezhet.

Frank Tibor könyve nagyszerű munka, amely tények gazdagságán alapulva panoramikus képet nyújt egy korszak egyik alapvetően fontos vonatkozásáról. A mai olvasó számára azonban még sokkal többet nyújt, mint ami egy ilyen tanulmánytól elvárható. Ez azért van, mert szemünk előtt zajlanak azok a tragikus restaurációs törekvések, amelyek a két világháború közötti időszakot próbálják visszahozni. Szívesen mondanám azt, hogy a tudomány világa ebből kimaradni látszik, hiszen kevés területen okozott nagyobb veszteségeket Magyarországnak a két világháború közötti időszak, mint a tudományban. A történelemhamisításból azonban nehezen lehet bármely területnek is kimaradnia. Nemrég olvastam az MTA honlapján egy, a Lendület programban Nyugatról hazatelepülő fiatal kutató nyilatkozatát, amelyben a következő megállapítás szerepelt: „Magyarország kitűnő oktatási rendszerének és a tervezhetőbb munkafeltételeknek köszönhetően a háború előtt jelentős innovációs központnak minősült. Örvendetes lenne, ha mindezt ismét elmondhatnánk hazánkról.” A nyilatkozó tudományterülete nem a vonatkozott időszak történetének feltárása, nem ismerhette azt a korszakot, amelyről beszélt, és hiteles tanulmányokból pláne nem vonhatott le olyan következtetéseket, amelyekről szólt. Csak arra tudok gondolni, hogy úgy érezhette, valami ilyesmit várnak el tőle. Frank Tibor könyve, szinte véget nem érő névsorai a korszak száműzetésbe kényszerült tudósairól és más alkotóiról, és a történések mesteri elemzése súlyos figyelmeztetés arra vonatkozóan, hogy, egyebek mellett, mit jelenthet Magyarország számára a két háború közötti korszak visszahozása. (Frank Tibor: Kettős kivándorlás: Budapest–Berlin–New York. Budapest: Gondolat, 2012, 389 p.)

Hargittai István
az MTA rendes tagja