Időszerű történelem
Frank Tibor új könyve az 1919 és 1945 közötti magyar migrációról és
emigrációról szól, amelynek részeként a magyar szellemi élet
legkiválóbb rétegének jelentős hányada örökre elveszett Magyarország
számára. Frank Tibor munkásságát tíz év óta kísérem figyelemmel
elsősorban a nagy magyar tudósgeneráció emigrációjának történetéről
készített tanulmányai miatt. Amikor évekkel ezelőtt először olvastam
kéziratban az itt tárgyalt könyv eredeti angol változatát, tudtam,
hogy jelentős történeti munka van a kezemben. Egy elmúlt korról szólt,
amelyben pótolhatatlan veszteség érte a magyar tudományt és kultúrát.
Időközben, a hazai politikai élet alakulása folytán a most megjelent
magyar változatról szomorúan megállapíthatjuk, hogy ennél is több:
figyelmeztetésnek is tekinthető, hogy hová vezethet sok más tragédia
mellett mindaz, ami jelenleg hazánkban történik. A szerző maga is már
a bevezetésben felhívja erre a figyelmet, amikor néhány adat
bemutatásához hozzáteszi: „A számoknál egyébként is fontosabbnak tűnik
számomra az a hatásmechanizmus, amely ezeket az embereket vándorútra
küldte, és amelyet a magyar történelem már ismételten előállított és
máig előállíthat. A kivándorlókat nemcsak a korabeli magyar viszonyok
ösztönözték távozásra: vonzotta őket a Hitler előtti modern
Németország és a modern Amerika is. E könyv legfontosabb tanulsága
éppen abban van, hogy idehaza kell olyan feltételeket teremteni,
amelyek itthon tartják a tehetséget.” (kiemelés tőlem)
A történet optimistán indul. A kiegyezéstől az első
világháborúig az ország fejlődése szempontjából igazi aranykor volt
Magyarországon. A közélet demokratizálódott, az iparosodás és
modernizáció tekintetében szinte példátlan volt a fejlődés. Esetenként
azért is tudott a haladás nagyobb tempójú lenni, mint sok más,
egyébként előttünk járó országban, mert nem elsősorban javítgatásról
volt szó, hanem a semmiből lehetett-kellett újat teremteni, és az
akkor lehetett a legmodernebb is. Az ország az Osztrák–Magyar
Monarchia részeként nem volt független, de belső berendezkedését
tekintve az volt, és a Budapest és Bécs közötti rivalizálás külön is
hajtóerőnek bizonyult. A polgáriasodást elsősorban a nem magyar
kisebbségek hozták, és nagyobbrészt a zsidó magyarság. Voltak
antiszemita megnyilvánulások, de éppen a kialakuló magyar
demokratizmus erejét mutatta, hogy olyan ügyben is, mint a
tiszaeszlári vérvád, az ordas eszmék elutasítása egyértelmű volt.
Az első világháború, a polgári forradalom és a
kommunista diktatúra, majd a trianoni döntés és a fehérterror mindezt
tragikusan megváltoztatta. Az előzőhöz képest kis Magyarország
politikáját a balsorsra alapozta, a haladásból a haladást akadályozó
közeg és közszellem vált uralkodóvá. A szellemi élet képviselőinek
jelentős hányada külföldön kereste boldogulását. Kézenfekvő volt
Németországba menni, ahol a weimari köztársaság a nehéz gazdasági
körülmények ellenére szabad fejlődést biztosított a szellemi élet
számára, és ösztönözte azt. Annál is természetesebb volt ez, mert sok
szellemi pályának már a boldog békeidőkben is Németország jelentette a
kiteljesedés lehetőségét. Azok között, akik 1919-től kezdődően végleg
elhagyták az országot, voltak olyanok, akik már az első világháborút
megelőzően is töltöttek hosszabb-rövidebb időt Németországban. A német
nyelv és kultúra annyira része volt a magyar műveltségnek, hogy a
német emigráció kényelmesen kezelhető változásokat jelentett.
Ugyanakkor jó iskola volt arra is, hogy a későbbi továbblépés
traumáját enyhítse.
Erre az iskolára pedig nagy szükség volt, hiszen a
sok szempontból idillikus és éppen ezért illuzórikus németországi
időszaknak brutális véget vetett Hitler és a nemzetiszocialisták
hatalomra kerülése. A magyarok nem várták meg, amíg fizikailag is
lehetetlenné teszik létüket, többségükben azon nyomban útra keltek, és
vagy azonnal, vagy némi egyéb nyugat-európai átmenet után az Egyesült
Államokban kötöttek ki. Amerikában néhányan közülük tudományos
karrierjüket is kockára téve, tevékeny részesei lettek a védelmi
erőfeszítéseknek, ők lettek az ún. marslakók, összesen öten: Kármán
Tódor, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Neumann János és Teller Ede. A
többiek „csupán” nagyszerű szakmai munkával bizonyították tehetségüket
és élniakarásukat. A megkülönböztetésre azért hívom fel a figyelmet,
mert a kiváló Marx György „marslakókról” szóló könyvében szinte
kalandkereséssel magyarázza az elvándorlásokat és mindenkit a
„marslakók” közé sorol, akik Magyarországról elkerülve „Nyugaton
alakították a 20. század történelmét.”
Frank viszonylag nagy terjedelmet szentel a
természettudósoknak. A valódi „marslakók” közül
|
|
elsősorban Szilárd Leót mutatja be, valamint Kármán
Tódort és Neumann Jánost. Mindegyik „marslakó” erősnek akarta tudni az
Egyesült Államokat, Szilárd Leó is, akit elsősorban a békés egymás
mellett élés híveként és harcosaként ismerünk. De Szilárd is támogatta
Teller Edét abbéli törekvésében, hogy meggyőzze az amerikai vezetést a
hidrogénbomba kifejlesztésének szükségességéről. Neumann legalább
annyira „konzervatív” volt, mint Teller, csak nézetei sokkal kisebb
nyilvánosságot kaptak, mint Teller véleménye. Neumann nagyobb
elfogadottságához az is hozzájárult, hogy, Tellerrel ellentétben, nem
tekintette Robert Oppenheimert biztonsági kockázatnak a híres
Oppenheimer-meghallgatások során. A „marslakókon” kívül további
természettudósok és matematikusok közül a könyv Polányi Mihállyal és
Pólya Györggyel foglalkozik részletesebben. Amit Frank szakmai
vonatkozásokban mond, az pontos és megalapozott, nincs oka elnézést
kérni azért, hogy történészként nyúl ezekhez a tudósokhoz, de nem is
tesz ilyet. A természettudósokról ugyanolyan tárgyszerűséggel ír,
ahogyan a zeneszerzőkről vagy az írókról szól. A témák helyenként
ismétlődnek, megfelelően az eredeti tanulmányoknak, amelyeken a könyv
alapszik, de ez nem zavaró, ellenkezőleg, a különböző hangsúlyok jól
kiegészítik egymást.
Az eredeti angol nyelvű kötet átültetése magyarra –
tapasztalatból tudom – nem kevés fegyelmet igényel, de ugyanakkor
bizonyos árnyalati változtatásokra is lehetőséget kínál. Erre már a
könyv címe példa. Az eredeti kötet címe Kettős száműzetés (exile), a
magyarban az enyhébb kivándorlás szerepel. Az angol címben helyet kap
a zsidó–magyar értelmiségi kategória, és ez hiányzik a magyar
változatból – a magyar olvasó számára a szerző ezt nyilván magától
értetődőnek tekinti. Mindennek azonban akár más olvasata is lehet. Ha
a könyvet a jelenkor számára nyújtott tanulságok szempontjából
tekintjük, akkor valóban gondolhatunk arra, hogy jelenleg inkább
kivándorlásról időszerű beszélni, ami nemcsak a zsidó magyarok számára
jelenthet vonzó alternatívát, hanem szélesebb értelmiségi (vagy akár
más szakember) körök számára is.
Egy másik példa az árnyalati eltérésre az angol és
magyar változat között, ahogyan a szerző a jeles budapesti fizikus,
Ortvay Rudolf Neumann Jánosra gyakorolt hatását jellemzi. Míg az angol
változatban azt írja, hogy lehetséges (possible), hogy Neumann
figyelme Ortvay hatására fordult a bonyolult automaták és az emberi
idegrendszer közötti analógiák felé, a magyar változatban ezt már úgy
értékeli, hogy ennek „nagy a valószínűsége”. Frank szerint feltárandó,
hogy mekkora hatása volt Ortvaynak Neumannra. Neumann Ortvaynak írt
leveleit olvasva, azt hiszem, ez a hatás meglehetősen szerény
lehetett. Elismerem azonban, hogy a majd egy generációval idősebb
barátnak írt Neumann-levelek mai szemmel szokatlan tiszteletteljes,
szuperudvarias stílusa könnyen indokolatlan következtetéseket
eredményezhet.
Frank Tibor könyve nagyszerű munka, amely tények
gazdagságán alapulva panoramikus képet nyújt egy korszak egyik
alapvetően fontos vonatkozásáról. A mai olvasó számára azonban még
sokkal többet nyújt, mint ami egy ilyen tanulmánytól elvárható. Ez
azért van, mert szemünk előtt zajlanak azok a tragikus restaurációs
törekvések, amelyek a két világháború közötti időszakot próbálják
visszahozni. Szívesen mondanám azt, hogy a tudomány világa ebből
kimaradni látszik, hiszen kevés területen okozott nagyobb
veszteségeket Magyarországnak a két világháború közötti időszak, mint
a tudományban. A történelemhamisításból azonban nehezen lehet bármely
területnek is kimaradnia. Nemrég olvastam az MTA honlapján egy, a
Lendület programban Nyugatról hazatelepülő fiatal kutató
nyilatkozatát, amelyben a következő megállapítás szerepelt:
„Magyarország kitűnő oktatási rendszerének és a tervezhetőbb
munkafeltételeknek köszönhetően a háború előtt jelentős innovációs
központnak minősült. Örvendetes lenne, ha mindezt ismét elmondhatnánk
hazánkról.” A nyilatkozó tudományterülete nem a vonatkozott időszak
történetének feltárása, nem ismerhette azt a korszakot, amelyről
beszélt, és hiteles tanulmányokból pláne nem vonhatott le olyan
következtetéseket, amelyekről szólt. Csak arra tudok gondolni, hogy
úgy érezhette, valami ilyesmit várnak el tőle. Frank Tibor könyve,
szinte véget nem érő névsorai a korszak száműzetésbe kényszerült
tudósairól és más alkotóiról, és a történések mesteri elemzése súlyos
figyelmeztetés arra vonatkozóan, hogy, egyebek mellett, mit jelenthet
Magyarország számára a két háború közötti korszak visszahozása. (Frank
Tibor: Kettős kivándorlás: Budapest–Berlin–New York. Budapest:
Gondolat, 2012, 389 p.)
Hargittai István
az MTA rendes tagja
|
|