A gyógyszerkutatás kémiája

A könyv harmincegy, ipari és akadémiai gyógyszerkutatási tapasztalattal rendelkező szerző közreműködésével, Keserű György Miklós szerkesztő munkájával született. A szerzői listára tekintve megállapítható, hogy valamennyien területeik kiváló szakemberei; s ha ez önmagában nem is elegendő feltétel egy értékes mű keletkezéséhez, jó előjel az olvasó számára.

Nem hagy kétséget a könyv időszerűsége sem, hiszen ezt megelőzően utoljára az ezredforduló tájékán jelent meg gyógyszerkémiai tárgyú magyar nyelvű átfogó szakkönyv. Ez egyszersmind jelzi a vállalkozás nagyságát is, hiszen nemcsak az új eredmények és ismeretek felsorolására és ismertetésére kellett vállalkozni, hanem törekedni kellett a gyógyszerkutatás területén az elmúlt egy-másfél évtizedben született számos, mondhatni gyökeresen új módszer és felfedezés tárgyalása mellett, a részben vagy egészében új utakon és mentalitással folyó gyógyszerkutatás komplexitásának bemutatására is. Ennek a természetes olvasói igénynek a szerzők által vállalt cél – miként az a szerkesztői előszóból ki is derül – alapvetően meg is felelhet, amennyiben a könyv a „kémiai tudomány keretei között egységben kísérelte meg a gyógyszerkutatás folyamatának tárgyalását”. Ez a törekvés magyarázhatja leginkább, hogy a szerzők integrálták, méghozzá meglehetősen nagy terjedelemben, a kémiai fejlesztést is, és nem a gyógyszerkémia nemzetközileg elfogadott értelmezése szerinti tárgykört választották.

A 853 oldalas könyv öt főfejezetben és azok számos alfejezetében, lényegében a gyógyszerinnováció preklinikai kutatási szakaszának logikai sorrendjében, az adott keretek közötti kellő részletességgel és a legújabb szakirodalmi forrásokat is felhasználva tárgyalja az egyes gyógyszerkémiai tevékenységeket, és rámutat azoknak a gyógyszerkutatás komplex rendszerében betöltött fontos szerepére is. Nagy erénye a könyvnek, hogy kitér a gyógyszerkémiához szorosan kapcsolódó molekuláris biológiai, farmakológiai és toxikológiai alapismeretekre is, ezeket röviden, de érthetően tárgyalva (kitűnőek például a gyógyszercélpontokat tárgyaló, a receptorokról szóló és a CYP-enzimcsaládot tárgyaló fejezetek). Ez a gyógyszerkémikus számára egyúttal megteremti az esélyt, hogy a gyógyszerkutatás sikeréhez nélkülözhetetlen, sokféle szakterületet érintő szoros együttműködés során kommunikációs képessége révén is érdemi hozzájárulása legyen az innováció teljességéhez.

Az 1. fejezet (48 oldal) rövid áttekintést ad magáról a gyógyszerinnovációról, különös tekintettel a kutatásra, ismerteti ezek szervezését, és kitér a kémiának az egyes szakaszokkal kapcsolatos feladataira.

A 2. fejezet (125 oldal) a molekuláris célpont azonosításának folyamatát ismerteti. Véleményünk szerint ez az innováció eredményessége szempontjából a legkörültekintőbb analízist igénylő, kritikus szakasz. A 80-as évekhez képest a piacra kerülő új gyógyszerkészítmények száma az ezredfordulóra jelentősen csökkent, s az utóbbi években alacsony szinten stagnál. A klinikai fejlesztések kudarcának egyik fontos oka a szer nem megfelelő hatásossága (akár hatástalansága) humán alkalmazáskor, ami molekuláris mechanizmusának részben vagy teljes mértékben való alkalmatlanságára vezethető vissza. Az „egy támadáspont – egy betegség gyógyítása” elv mint sikeres gyógyszerkutatási stratégia mai ismereteink szerint inkább a kivétel mint a szabály, legalábbis a komplex patomechanizmusú betegségek túlnyomó többségében (a klinikumban különösen kedvező, eredetileg nagy szelektivitásúként fejlesztett gyógyszerek többségéről is kiderült, hogy valójában nem szelektívek, és terápiás hatásosságuk is többkomponensű mechanizmusuknak köszönhető). A fejlesztés kudarcainak elemzése nyomán a nemzetközi gyógyszeripar új gyógyszerkutatási utakat keres, de részben vissza is tér a régi értékekhez. Előbbit a bioinformatika integrálásával soha nem látott méretű adatbázisok új típusú elemzése és hasznosítása (ez egy esettanulmányt talán megérdemelt volna) illusztrálja, utóbbit például az in vivo farmakológia lehetőségeinek régi-új típusú kiaknázása. Fenotípus-alapú megközelítések részletesen tárgyalásra is kerülnek (2.3. alfejezet). Bármelyik megközelítésről is legyen szó, úgy tűnik, a klinikai siker egyik elengedhetetlen feltétele a megfelelő, betegségreleváns biomarkerek

alkalmazása kutatásban és klinikai fejlesztésben; ezzel a kérdéssel egy rövid, mégis tartalmas alfejezet (2.4.3) foglalkozik. A 2.6. alfejezet a kutatás során alkalmazandó szabadalmi alapismereteket foglalja össze.

A 3. és 4. fejezetek a leghosszabbak (212, ill. 243 oldal): a gyógyszerkémikus mai fegyvertárát ismertetik részletesen és jól érthetően.

A 3. fejezetben a vezérmolekula megkeresésének, a 4. fejezetben a vezérmolekula optimalizálásának eszközrendszeréről, a ma rendelkezésre álló módszerek hatékony alkalmazásáról kapunk kiváló összefoglalást, legtöbbször az adott módszerek gyengéinek, teljesítőképességüknek bemutatására is sor kerül. Érdemes lett volna azonban a kiralitás/sztereokémia jelentőségéről – a hatástól a metabolizmuson át a gyógyszer-biztonságosságig (sőt iparjogvédelemig) – egy önálló részt beiktatni; nincs külön alfejezet, sőt a tárgymutatóban is mindössze egy ilyen hivatkozás fordul elő, jóllehet a gyógyszerhatásnak molekuláris szintű értelmezése szinte inspirálja a sztereokémia sokféle szerepének tárgyalását.

Az utolsó, 5. fejezet meglehetősen nagy terjedelemben (178 oldal), igen részletesen ismerteti a kémiai fejlesztés különféle műveleteit, szempontjait, mellyel a kémiai fejlesztés szakembereinek biztosan hasznos ismereteket nyújt. Mindebből a gyógyszerkémikus tevékenységéhez a hatóanyag kiválasztásának kémiai szempontjai, a sóforma és a polimorfizmus kérdései tartoznak szorosan, melyeket az 5.5. alfejezet tárgyalja megfelelő módon és mélységben.
A könyv jól sikerült részeit képezik a körültekintően válogatott, az olvasó számára az adott problémakör szempontjából tanulságos, de önmagukban is érdekes esettanulmányok.

Tartalmi szempontból csupán egy hiányérzete maradhat az olvasónak: egy kitekintő zárszó után keresve hiába lapozzuk a könyvet. Érdekes lett volna megismerni, hogy mit gondolnak a könyv jeles szerzői a jövőről. Különös tekintettel a formálódó új kutatási irányokról, stratégiá(k)ról, a szemléletváltás szükségességéről, az eredményesség (azaz a gyógyszerterápia számára még megoldatlan betegségek kezelésére alkalmas, továbbá más betegségek esetében az eddigieknél jobb készítmények piacra kerülése) érdekében szükséges lépésekről. Mi a véleményük a gyógyszerkutatás jövőjéről, és hogyan látják ebben a kémia jelentőségét.

Formailag megfelelő a könyv kiállítása, kifogásként legfeljebb a néha szerény ábraminőség említhető (szerkesztő és szerzők aligha tehetnek róla) – bizonyos esetekben a jobb áttekinthetőség, a színvonalas és korszerű tartalom színes ábrákat is megérdemelt volna.

A könyv szakszerűsége mellett is olvasmányos stílusa és gondos szerkesztése megkönnyítik a gyógyszerkémiában, gyógyszerkutatásban való tájékozódást, továbbá korszerű ismeretek szerzését és áttekintését. Egy korszerű szakkönyvnek mindemellett a szaknyelv szempontjából is fontos feladata van: az új, rendszerint idegen (esetünkben főként angol) nyelvi eredetű szakkifejezések honosítása (akár egy nyelvész véleményét is kérve). A törekvés meg is van a könyv szerzőiben, csak nem eléggé következetesen, hiszen több esetben hiányoznak azok a magyar kifejezésjavaslatok, amelyekre a tükörfordítás nem alkalmazható; ugyanakkor számos esetben a magyar szaknyelvi kifejezés mögött zárójelben ott szerepel az angol kifejezés is (szerintem feleslegesen), amikor annak tükörfordítását alkalmazták.

Összességében azonban megállapítható, hogy A gyógyszerkutatás kémiája című könyv jól szerkesztett mű, amely korszerű elméleti és gyakorlati ismereteket tartalmaz, hasznos tanulónak és tanárnak éppúgy, mint a gyógyszerkutatásban érdekelt valamennyi szakembernek. A gyógyszer-kémikus színes tevékenységének szakszerű ismertetése mellett az olvasónak bepillantást nyújt a multi- és interdiszciplináris tudásbázist igénylő gyógyszerinnováció teljes komplexitásába.

Reméljük, hogy e jól sikerült szakkönyvet számos kéz forgatja majd, köztük a kutatói utánpótlást is jelentő fiatal generáció, jeléül a hazai nagyhagyományú gyógyszerkutatás töretlen fejlődésének és új szakemberek iránti folyamatos igényének is – ez azonban már nem csak a szerzőkön múlik… (Keserű György Miklós szerkesztő: A gyógyszerkutatás kémiája. Budapest: Akadémiai, 2011)

Mátyus Péter

az MTA doktora, egyetemi tanár