Oktatás – történet – szociológia

A normál szövegbe tördelt címleírás nem tudja érzékeltetni Nagy Péter Tibor új könyvének üzenetét. Az Oktatás – történet – szociológia szavak elhelyezése a címlapon azt érzékelteti, hogy a szavak körkörösen függenek össze: a könyv oktatástörténetről, oktatásszociológiáról, történetszociológiáról egyaránt szól.

Az előszót író, s a kötetet lektoráló Kelemen Elemér megfogalmazásában „Nagy Péter Tibor kutatásai, publikációi új fejezetet nyitottak a hazai neveléstörténet-írásban.” – s mintha maga a szerző is – a könyvcím megválasztásával azt akarná sugallni, valamiféle módszertani szintézisről van szó. A kötet maga részben eleget tesz ennek az elvárásnak, de több is, kevesebb is ennél. Nagy Péter Tibor két tudományág megbecsült képviselője: oktatásszociológiai munkáit a közelmúltban adta közre Polányi-díjas (a Polányi-díj a Magyar Szociológiai Társaság díja az év legjobb könyve számára) könyvében az Utak felfelé-ben, neveléstörténeti szintézise A növekvő állam árnyékában kézirata pedig néhány éve MTA doktora fokozatot hozott a középnemzedékhez tartozó szerzőnek. Talán ezek az elismerések érlelhették meg az elhatározást, hogy az oktatásszociológiai módszer oktatástörténeti használhatóságáról módszertani értelemben is összefoglalja gondolatait – egy korábbi könyveinél lényegesen rövidebb, az Iskolakultúra könyvek sorozat 44. elemeként megjelent kötetben. A szöveg tartalomjegyzéke és a tartalomjegyzékben is olvasható rövid összefoglalók ezt a módszertani célkitűzést követik. A szövegek mégis izgalmasak a módszertani kérdések iránt nem érdeklődőknek is, mert egy-egy módszert, egy-egy „oktatás-történet-szociológiai aspektust” egy-egy valódi, konkrét oktatástörténeti kérdésről szóló tanulmánnyal mutat be.

Az oktatástörténet-szociológus módszertani kihívásait három „élethelyzetben” mutatja be a könyv: a legáltalánosabb, legnagyobb ívű narratívákat összefoglaló neveléstörténet-oktatóéban, a problématörténeti kérdésfeltevésekre válaszoló tanulmányíróéban, s végül a saját empirikus kutatásokat folytatóéban.

„A történettudós, illetve a főiskolákon, egyetemeken oktató történész általában csak egy-egy korszakkal foglalkozik, igen kevés olyan történész van, akinek egyszerre kellene kialakítani álláspontját a középkortörténet és a legújabbkor-történet kérdéseivel kapcsolatban – a neveléstörténész viszont (miközben tudósként ugyanúgy legfeljebb egy-egy korszakhoz kötött) felsőoktatásban dolgozóként kénytelen olyan évszázadokról is beszélni, melyben nem jártas. A művelődéstörténeti, pedagógiai eszmetörténeti, iskolatörténeti paradigmákban mozgó neveléstörténészekhez hasonlóan a szociológiai szemléletű neveléstörténésznek is ki kellett alakítania a maga módszerét” – írja.

A szociológiai paradigmát követő neveléstörténet-oktató szerepkörét és megközelítésmódját is a konfliktusos paradigmában látja, úgy gondolja, hogy az oktatás történetét a középkorban és a koraújkorban is – ahogy egy kortárs oktatáspolitikai elemzésben – „többszereplős történetként” kell leírni. Az első szereplő természetesen az egyház. A nagy ívű középkor-történeti esszében – nem a művelődéstörténeti arculat, hanem az egyházon belüli különböző csoportok eltérő érdekei és társadalmi-politikai kötődései jelentik a fő mondanivalót. A második esszé egy közhiedelmet cáfol: „az állami oktatáspolitika kezdeteit Magyarországon hagyományosan a 18. századra teszik, az abszolutizmushoz, ill. a felvilágosult abszolutizmushoz kötik. A történetszociológiai megközelítés ez alkalommal abban segít, hogy az állam felvilágosult abszolutizmus előtti – sokak előtt teljesen ismeretlen – szerepéről alkothassunk egy narratívát.”

A problématörténeti főfejezet sajátos kihívásra született: „Az oktatásszociológus számos esetben azért gondol végig egy neveléstörténeti problémát, mert valamilyen kortárs oktatásüggyel foglalkozó gyűjtemény számára tanulmányt kérnek tőle.” – írja, s egyértelmű, hogy a szakma legrendszeresebben megjelenő tematikus gyűjteményeire, az Educatio folyóirat tematikus számaira gondol. Láthatólag az ide írandó tanulmányok sajátos műfajúak: „Ebben az esetben nem kell olyan átfogó, nagy narratívát adnia, mint egy klasszikus neveléstörténeti előadásban, azaz olyan korszak kérdéseibe merülhet bele, amelyről már saját – tehát nem másodlagos

szakirodalmon alapuló tudása van. De ezeknél a tanulmányoknál sincs mód klasszikus, több éves történet-szociológiai adatgyűjtésre.” A problématörténeti fejezeten belül három fő módszerről kapunk képet. A „fogalomértelmezés” módszerét (műfaját?, tevékenységét?) az „alternativitás” kapcsán mutatja be – azt bizonyítva, hogy – a szokásos reformpedagógia központú értelmezéssel szemben – egy iskola igen sokféleképpen – azaz diák és tanártársasága vonatkozásában, stb. lehet „alternatív”. A „jelentéstulajdonítás” módszerét egy taneszköztörténeti tanulmány mutatja be: „az elemző feladata, hogy számos mozzanatában jól ismert, s neveléstörténeti munkák által kaleidoszkópszerűen bemutatott jelenségeknek igazi társadalmi jelentést adjon – s ezzel mintegy kijelölni a feladatokat egy alaposabb történetszociológiai-neveléstörténeti kutatás számára.” A „taneszköz” jelentése egyrészt szocializációtörténeti kérdés, másrészt a taneszköz mint tartalomhordozó, mint nyelvi jelenség, mint egyenlőtlenségi mutató stb. tűnik fel.

A „múltba helyezés” olyan módszer, mellyel igen kevesen mernének élni: „egy napjainkban gyakran használt fogalom – erre példa a munkaerőpiac – teljes neveléstörténeti hiányával kell szembenéznünk: az oktatásszociológiai megközelítés mégis megleli és neveléstörténeti folyamatokkal azonosítja, látszólag történetietlenül a múltba helyezi azt.” A múltba helyezés azonban meggyőző és a legkisebb mértékben sem történetietlen: pusztán annak belátására volt szükség, hogy az alfabéták területi mobilitása szemben az analfabéták helyben maradásával éppúgy a munkaerőpiac közvetett indikátora, mint a minősítési törvényből következő egyenlő elhelyezkedési lehetőségek az egyetem felől nézve oly különböző intézmények végzettjeinél, mint a felsőkereskedelmi és a görögös gimnázium.

A Kutatás című főfejezetből kitűnik, hogy „az oktatásszociológiai elemzés igazi sajátja, igazi specialitása, hogy számszerű adatok elemzésével jól lehatárolható időszakra, pontosan körülhatárolt földrajzi térre érvényes új megállapításokat tesz. Ehhez alapvetően háromféle forrás áll rendelkezésre.” Ezek a népszámlálás, az anyakönyv és a közvélemény-kutatás. A dualizmus kori nemzetiségi oktatás elemzésének esete a korban összegyűjtött statisztikai források felhasználását és interpretálását mutatja be. Az anyakönyvi kutatások kapcsán inkább közép- vagy népiskola-történeti elemzésre számítottunk, de az írásban „a két világháború közötti történészdiplomások történetszociológiai vizsgálata példázza, hogy a oktatás-történet-szociológiai vizsgálat egyik legfontosabb forrását az egyetemi és iskolai anyakönyvek jelentik, s különösen az a lehetőség, hogy – ellentétben a személyi azonosítótól megfosztott kortárs szociológiai vizsgálódásokkal – ezek összekapcsolhatók más adatbázisokkal, más elitjelzésekkel, bibliográfiákkal, ezen a módon egészen új állításokat téve egy-egy iskola vagy egyetem végzettjeiről, s további sorsukról.”

Közvélemény-kutatást – neveléstörténeti célokra – talán még ritkábban használnak, mint általában statisztikát. Pedig „az oktatás-történet-szociológus különösen gazdag eszköztárral rendelkezik az utolsó 50-70 év oktatástörténetének elemzésekor. A kutatás pillanatában még élő nemzedékek tagjaiból képzett reprezentatív minta tagjai lekérdezhetők úgy iskolázási életútjukról, mint gyermekkori, fiatalkori megfigyeléseikről az iskola, az egyetem világát illetően – de arra is megkérhetjük őket, hogy a neveléstörténeti megismerés előtt legzártabb szféra, a családi nevelés kérdéseiről szóljanak.” A Nagy Péter Tibor példájában bemutatott kutatás során a megkérdezettek az ötvenes évek budapesti világnézeti nevelésének helyzetét idézték fel.

Azzal kezdtük, hogy a kötet több és kevesebb is módszertani szintézisnél. Több, mert az egyes módszerek kapcsán konkrét neveléstörténeti problémákról tanulhat sokat az olvasó, és kevesebb is, hiszen az egy módszer – egy példa felépítésből következően nem tudjuk meg, hogy bármely felsorolt módszer segítségével megírható-e egy kronologikusan vagy tematikusan „teljes” neveléstörténet, vagy e módszerek valamiféle kombinációja lesz-e egyszer hivatott arra, hogy vele megalkotható legyen az oktatástörténet történetszociológiai szempontú szintézise. (Nagy Péter Tibor: Oktatás-történet-szociológia. Budapest: Gondolat, 2012, 146 p.)

Szabó Lajos
a neveléstudomány kandidátusa,
a Neveléstörténeti Albizottság tagja