Amikor 1897-ben a Királyi Magyar Tudományegyetemen Kövesligethy Radót a kozmográfia nyilvános rendkívüli, majd 1904-ben nyilvános rendes tanárának nevezték ki, az egyetemi csillagászat több évtizedes válságos időszaka ért véget. A kinevezés egyben szervesen illeszkedett az egyetem korszerűsödésének folyamatába; hősünk személyes pályafutása pedig későbbi, kevésbé harmonikus szakaszában is elválaszthatatlan az egyetem belső folyamataitól. Az alábbiakban Kövesligethy egyetemi szerepét elsősorban e szempontokból tekintem át.

Bevezetés

De milyen körülmények vezettek Kövesligethy egyetemi pályafutásának gyors és töretlen felíveléséhez? És mi magyarázza szakterületének a maga korában sem éppen szokványos megjelölését: „kozmográfia”? Ennek megértéséhez vissza kell mennünk időben néhány évtizedet.

A nyolcosztályos gimnáziumi rendszer bevezetésével a 19. század második felére a Bölcsészeti Karon (amelynek keretébe a természettudományok is tartoztak) a képzés szerepe megváltozott. Addigi funkciója inkább egyfajta általános alapműveltségi képzés volt, amely részben a középfokú tanulmányokat is kiváltotta, és más karokon végzendő szakirányú tanulmányokra készített elő. A középiskolai rendszer kiépülése viszont egyfelől lehetőséget teremtett a bölcsészeti, illetve természettudományos képzés szintjének valóban egyetemi szintre való felemelésére, s egyben a magasabb szintű tudományos tevékenységre – erre törekedtek főként a kar tanárai. Másfelől pedig a szakképzett középiskolai tanárok iránti igényt kielégítendő, ennek a karnak is a szakemberképzést, nevezetesen a középiskolai tanárképzést kellett elsősorban szolgálnia, ez utóbbi szempontot viszont a kormányzat igyekezett az egyetemmel szemben érvényesíteni.

A 19. század második felében egész sor reformintézkedés történt, amelyek mind e két fő szempont – színvonalemelés és tanárképzés – egyidejű vagy éppen versengő érvényesítését szolgálták. Már 1850-ben az új középiskolai rendszer bevezetésével együtt létrehozza Leo Thun kultuszminiszter a habilitáció intézményét és a magántanári pozíciót, amellyel a tanári kar létszáma csekély ráfordítással jelentősen bővült, és létrejött a kinevezendő egyetemi tanárok egyfajta utánpótlási bázisa. Eötvös József és Trefort Ágoston kultuszminiszteri időszakában (1867–1888) azután ezt további lépések egész sora követi. 1870-ben egy sor új tanszéket hoznak létre (lásd alább), és megalapítják a Középiskolai Tanárképző Intézetet. 1880-tól az addigi hároméves képzés a karon négyévessé válik. És ami szempontunkból különösen érdekes: 1887-ben megalapítják az első kari szemináriumokat. Mindemellett folyamatosan bővül az oktatói létszám, különösen a tanársegédeké: 1868-ban a karon huszonhárom egyetemi tanár és három tanársegéd dolgozik, míg 1890-re a tanárok száma harmincnyolcra, a tanársegédeké tizenkettőre nő.

Az egyetem korszerűsödésének ez az időszaka ugyanakkor a csillagászat területén egy válságos átmeneti periódussal esik egybe. A válság 1857-ben kezdődött, amikor a csillagászat professzora, Mayer Lambert Ferenc felmondott. (Az akkor megalakuló József Politechnikum – később Műegyetem – élére nevezték ugyanis ki.) A tanszék betöltésére alkalmas más személy nem kínálkozott, így az évekig betöltetlen maradt. Az ellátandó feladatokat átmenetileg Kondor Gusztáv matematikus és csillagász vette át, aki – miután 1863-ban doktorált, majd habilitált – ehhez 1865-től csillagász magántanári címet is kapott. E feladatok között első helyen a matematikai és csillagászati földrajz oktatása állt a leendő tanároknak. (Megjegyzendő, hogy a Csillagászati Tanszék által ellátott órák közül ma is a földrajz alapszakos hallgatók részére tartott Csillagászati földrajz című kurzus a leglátogatottabb; évente mintegy kétszáz diák hallgatja.) A helyzet megnyugtató rendezésére (amit az akkori felfogás szerint nyilvános rendes csillagászprofesszori kinevezés jelentett volna) az 1870-ben létesített új tanszékek mellé bekerült a Mennyiségtani Földrajzi és Csillagászati Tanszék is. A névváltozást bizonyára az motiválta, hogy a tanszék nevében is utaljon fő oktatási feladatára – tekintve, hogy a kormányzat fő szempontja az egyetemi működés tanárképzés céljainak való alárendelése volt. Betöltésre azonban a tanszék a szakemberhiány folytán évtizedekig mégsem kerülhetett: mivel hamarosan váratlanul megürült az elemi matematika tanszéke is, Kondort oda nevezik ny. r. tanárnak, s a csillagászati tanszéken (hogy továbbra is rövid nevén emlegessük) helyettes tanárként működött.

A tudományos tevékenység fejlesztése érdekében az egyetem tanárai, közöttük Eötvös Loránd, sürgették a német nyelvterületen elterjedt szemináriumi intézmény meghonosítását. E szemináriumoknak saját helyiségük és tagságuk volt az egyetemek berkein belül - afféle „klubok” voltak, ahol tanárok és végzős hallgatók a hagyományos, egyoldalú egyetemi előadások helyett kötetlen formában eszmét cserélhettek, akár tanrendi foglalkozások (mai értelemben vett szemináriumok), akár egyszerű beszélgetések formájában, s ahová magányosan is beülhettek a szakirodalmat olvasgatni vagy dolgozni. A koncepciót Eötvös – talán őszinte hittel – a tanárképzés célját szolgáló fontos lépésként tálalta, a „tudós-tanár” koncepció keretében, így az elnyerte Trefort támogatását, s így 1887-től megindulhatott a szemináriumok működése.

Sorsszerű találkozás

A gravitációs kutatásaitól nem függetlenül a geofizika iránt is élénken érdeklődő Eötvös alighanem éppen ekkor ismerkedett meg, vagy legalábbis került közelebbi kapcsolatba a fiatal Kövesligethy Radóval, az Országos Meterológiai és Földmágnességi Intézet asszisztensével. A Theodor Oppolzer és Josef Stefan szárnyai alatt Bécsben végzett tehetséges, fiatal csillagász nyilván olyan „szerzemény”, akit a szakemberhiánnyal küzdő, ugyanakkor lendületes létszám- és színvonalfejlesztésre törekvő egyetem nem szalaszthat el. Eötvös szinte azonnal meghívja Kövesligethyt tanársegédének a Kísérleti Fizika tanszékre, ahol 1888 és 1893 között tölti be ezt a posztot. Közben már 1889-ben habilitál, és tanársegédi állása mellett kinevezik a kozmográfia és geofizika magántanárának. 1893-tól címzetes rendkívüli tanár, 1897-től a kozmográfia rendkívüli tanára, végül 1904-től nyilvános rendes tanára. Kevés kétségünk lehet afelől, hogy már alkalmazásának kezdetén ez a végső cél: az évtizedek óta formálisan betöltetlen, helyettes által ellátott tanszék helyzetének megoldása, egyben Kövesligethy végső révbe juttatása lebeghetett Eötvös szeme előtt. A kozmográfia kifejezés pedig a nyilván túl hosszadalmas korábbi elnevezés (Mennyiségtani Földrajzi és Csillagászati Tanszék) némileg sután tömörített változata. A szívének kedves új tudomány, a geofizika nevét Kövesligethy csempészhette be már magántanári címébe, majd később (1913-ban) a tanszék és az ahhoz kapcsolódó intézet nevébe is. (Utóda, Wodetzky József 1934-től visszahozta a Csillagászati Tanszék elnevezést; a mai Geofizikai Tanszéket azután Egyed László 1951-ben független kezdeményezésként alapította.)

1894-től Lóczy Lajos földrajzprofesszor meghívására Kövesligethy vezető tanárként közreműködik a Földrajzi Szeminárium munkájában is. Lóczytól azután 1908-ban nemcsak a szeminárium, de a földrajzi intézet vezetését is átveszi néhány évre. Elsősorban erre az időszakra vezethető tehát vissza a csillagászati és földrajz-földtudományi szakterületek közötti szoros viszony, amely karunkon máig jellemző. (A Csillagászati Tanszék ma is a Földrajz- és Földtudományi Intézet kötelékébe tartozik.) 1911-ben a Földrajzi Intézet igazgatói posztjára a frissen kinevezett Czirbusz Géza ny. r. tanár került; két évvel később pedig Kövesligethy a Földrajzi Szeminárium vezetését is átadta Czirbusznak, de csak miután előbb a szemináriumot évi 800 koronás költségvetésével együtt kettéosztották: egyik fele maradt a Földrajzi Szeminárium, másik a Kozmográfiai és Geofizikai Szeminárium. A szemináriumok rövidesen (a kozmográfia esetében a kettéosztás formális elismerése után 1913-ban) beolvadtak az azonos nevű intézetekbe, amivel a német mintára bevezetett szemináriumok története a magyar felsőoktatásban véget is ért. Végeredményben Kövesligethy így tanszékének évi 400 korona költségvetési többletforrást szerzett, amiből két munkatársat is alkalmazhatott, így a kor szóhasználatával „intézetet” is kapcsolt már hozzá.¹ Ügyes húzás volt – az egyetemi kamarillapolitika mai mesterei is elismerően csettinthetnek. Ám legfontosabb, hogy mindez nem öncélú ügyeskedés volt: az intézetbe rátermett munkatársakat vett maga mellé. Egyikük, Wodetzky József égimechanikus később utóda lett; a kiváló asztrofizikus, Harkányi Béla pedig már évek óta oktatott a karon mint magántanár, s állásba vételével Kövesligethy a nemzetközi szinten jegyzett tudóst végleg az egyetemhez kötötte.

Megállapíthatjuk tehát, hogy Kövesligethy 1888-as meghívása az egyetemre „végzetes” találkozás volt, amely által a tudós valódi szakmai közösségre és értő hallgatóságra, az egyetem pedig szakmai kiteljesedését nagyban elősegítő munkatársra talált.

Derűre ború

A 19. század utolsó és a 20. század első másfél évtizede hősünk pályafutásának napsugaras délelőttjét és verőfényes delét jelentette. Délutánját azonban komoly viharok zavarták meg.

A nemzetközi szervezetekkel és az Akadémiával kapcsolatos konfliktusokra itt nem térhetünk ki, Kövesligethy 1919 és 1924 közötti egyetemi meghurcolásáról pedig már minden fellelhető adat feldolgozásával részletesen írt Vargha Domokosné és Balázs Lajos (2006). Ennek előzményeiről azonban lényegesen kevesebb szó esett. Pontosan miben is állt Kövesligethy kollaborációja a tanácskormánnyal? Mi vitte rá az együttműködésre a kommunistákkal? És mi okozta a rövid ideig fennálló proletárdiktatúrával szembeni olyan intenzív ellenszenvet egyetemi berkekben, hogy a hivatalos elváráson jóval túlmutató boszorkányüldözést folytattak le?

Hajlamosak lehetnénk azt hinni, a politikának ez a súlyos következményekkel járó behatolása az egyetem korábban politikamentes köreibe csak a világháború és az azt követő teljes összeomlás mellékterméke volt. A gyökerek azonban ennél régebbre nyúlnak vissza.

Terminus post quem-nek talán 1900 májusát vehetjük, amikor a pozitivista és darwinista szellemű oktatást már korábban is nehezményező Egyetemi Nemzeti Párt a tantermekben a kereszt kifüggesztését követelte. Ez a követelés akkor éppolyan abszurd volt, mint ma lenne; az egyetemi szervek részéről ennek megfelelően természetesen visszautasításban részesült. A kérdést mégis évről évre napirenden tartották a harcos katolikusok, míg 1905-ben az egyetem részengedményt tett: a keresztet az aulában kifüggesztették.

E szimbolikus jelentőségű ügynél sokkal fontosabb volt a kontraszelekció elharapózása. Az előmenetel során, elsősorban nyilvános rendes tanári kinevezések esetében mindig is hátrányt jelentett a zsidó származás, sőt kisebb mértékben még a protestáns háttér is. Ezzel együtt a 19. század utolsó évtizedeiben töretlenül haladt előre az emancipáció az egyetem szekularizációjával egyetemben, s a kinevezésekben a szakmai szempontok mindinkább dominánssá váltak. Ez a fejlődés a világháború kitörését megelőző évtizedben megtorpant, sőt visszájára fordult. Nehéz megmondani, hogy a keresztény kurzus befolyásának felerősödése vezetett-e a kevésbé alkalmas jelöltek politikai okokból való egyre gyakoribb preferálásához vagy éppen a protekcióval érvényesülni igyekvő jelöltek és védnökeik tolták maguk elé az informális kommunikációban fügefalevélként a (hivatalos iratokban természetesen kimondatlan) vallási és politikai szempontokat. Inkább az utóbbira enged következtetni az a tény, hogy a kontraszelektív személyi döntések gyakran nem minisztériumi, hanem egyetemi, sőt kari szinten születtek.

A már fentebb említett Czirbusz Géza politikai hátszelű professzori kinevezése is a kontraszelekció jellemző esete volt. (Őt maga Apponyi Albert kultuszminiszter „nyomta be”; professzori periódusát a magyar földrajztudomány azóta is szemlesütve emlegeti.) De különösen kirívó a III. matematikai tanszék esete is, amelynek betöltésére 1911-ben írtak ki pályázatot. A kirendelt bíráló bizottság Eötvös Loránd elnökletével a pályázók közül egyértelműen a már akkor nemzetközileg jegyzett Riesz Frigyest javasolta első helyen; azonban a kari tanács e döntést felülírva a második helyen javasolt, jóval szerényebb eredményeket felmutató Suták Józsefet, sőt ráadásul a szakmailag teljesen jelentéktelen Demeczky Mihályt is (!) kinevezte ny. r.

tanárrá. Az elutasított Rieszt a kolozsvári egyetem tárt karokkal fogadta – ami szintén arra utal, hogy a politikai háttérrel megtámogatott kontraszelekció nem országos tendencia volt, csupán a budapesti tudományegyetem belső életének degenerációja. A viszonyok eltorzulásának váratlan gyorsasága és mértéke jól érzékelhető abból, hogy Eötvös Loránd, a volt kultuszminiszter, akinek megnyilatkozásait alig egy-két évtizeddel korábban még szinte szentírásként kezelték egyetemi és kormányzati körökben egyaránt, most még a kari tanácson sem tudta keresztülvinni szakmai szempontokon alapuló javaslatát.

Hogy a kontraszelekció végső forrása a tehetségtelenség volt és nem a politika, abból is látható, hogy 1915-ben még gróf Teleki Pál, a jeles gazdaságföldrajzi szakember és későbbi miniszterelnök magántanári kérvényét is elfektették. Az ugyanis illetékességből Czirbuszhoz kezült, aki feltehetőleg nem felejtette el Telekinek, hogy könyvéről a sajtóban megsemmisítő kritikát közölt.

E jelenségeket Kövesligethy is nyilván érzékelte, és Eötvös barátjaként és eszmetársaként nehezményezte. Meglehet, a helyzetet reménytelennek ítélve az 1918–19-es forradalmaktól várta a helyzet rendeződését. Persze jó adag naivitás kellett ahhoz, hogy ezt éppen a kommunista diktatúrától remélje, de ezzel nem állt egyedül. Kármán Tódor, az ekkor már világhírű fizikus is abban a reményben tért haza ekkor, és vállalt szerepet a közoktatásügyi népbiztosságban (minisztériumban), hogy közreműködhet a magyar tudományos és egyetemi élet modernizációjában és provinciális elemeinek felszámolásában. Kövesligethy a lehetőséget megragadva elérte, hogy az Eötvös által is nagyra tartott Kármánt nevezzék ki a megürült kísérleti fizikai tanszékre. (Utóbb ezt is felrótták neki.)

Csakhogy a proletárdiktatúra módszerei a kezdetektől alkalmatlanok voltak a szükséges változások átgondolt, szerves és jogszerű véghezvitelére. Alig egy héttel a Tanácsköztársaság kikiáltása után népbiztossági leiratban mentettek fel tisztéből egy sor egyetemi tanárt (a BTK-n a tanári karnak több mint felét!), s a helyükre néhány héten belül újakat neveztek ki. Bár a személyi változások részben valóban a korábbi évek kontraszelekciós döntéseinek korrekcióját szolgálták, kivitelezésüknek ez a módja az egyetemi autonómia lábbal tiprását jelentette, s a kezdetektől a tanácskormány ellen fordította nemcsak a leváltottakat, de az eredetiből még megmaradt egyetemi oktatói testület nagy részét is. Az nyilvánvaló lehetett, hogy a leváltandók és kinevezendők névsorát a politikai komisszárok nem maguk találták ki: valakik az egyetemről „súgtak” nekik. Inszinuáció volna feltételeznünk, hogy munkatársa, Harkányi Béla felkerülése az újonnan kinevezettek listájára – vagy pláne egynémely más tanáré az eltávolítandók közé – Kövesligethy sugalmazására történt volna: inkább sejthetjük ebben a népbiztosságon dolgozó Kármán kezét, aki Eötvössel és Kövesligethyvel ápolt jó kapcsolata révén a kar személyi viszonyairól már korábban is alaposan értesülhetett. Mindazonáltal a leváltottak jó része – köztük egyik későbbi fő vádlója, Tuzson János – nem alaptalanul érezhette úgy, hogy az új kinevezettek részére történt nemtelen helycsinálás áldozatául estek.

Alighanem a személyi ügyekbe való hathatós beleszólás érdekében vállalta el Kövesligethy a bolsevikok által feloszlatott Középiskolai Tanárképző Intézet helyett felállított új intézet vezetését. Az egyik fő vádpont ellene később éppen ez a vállalása lett, amelyet követően a népbiztosságnak még bizonyos indítványokat is tett. Ezek mibenlétéről sajnos nincs információnk; annyit azonban tudunk, hogy ismeretlen – és feltehetőleg nem szakmai – okból az intézetből elmozdította Mágócsy-Dietz Sándort (akit egyetemi tanári tisztéből már korábban felmentettek).

Az egyetemi autonómia felszámolását és a minisztériumi kézi vezérlést tetézte a népbiztosságnak az a racionálisan nem is igen értelmezhető döntése, hogy eltörölték az egyetemi felvételhez szükséges szakmai követelményeket (beleértve az érettségit), így az egyetemet a tavaszi szemeszterben teljesen felkészületlen és oda nem való hallgatók sokezres tömege lepte el. Összességében a tanácsköztársaság időszakának mérlege az egyetemen: az autonómia felszámolása, minisztériumi kézi vezérlés, tömeges leváltások és kinevezések, a hallgatókkal szembeni minőségi követelmények eltörlése vagy felhígítása, kapkodó, ésszerűtlen és egymásnak is ellentmondó intézkedések. Ámokfutás 133 nap alatt, amivel szemben a mérleg pozitív serpenyőjében csupán a korábbi kontraszelekciós döntések részbeni korrekciója áll. Mindennek alapján teljesen indokoltnak mondható a kommün időszaka alatt történt intézkedések utólagos megsemmisítése és az abban közreműködők kérdőre vonása is.

Vargha Magda elévülhetetlen érdeme a Kövesligethy egyetemi „tetemrehívásával” kapcsolatos dokumentumok felkutatása és közzététele. Ugyanakkor cikkeiben Kövesligethyt valóságos mártírként állítja be, amit a tények nem feltétlenül támasztanak alá. Már fentebb láthattuk, hogy a csillagászprofesszor nem volt éppen nyeretlen kétéves, ha az egyetemi személyi politikáról volt szó. Ezt igazolja az is, hogy az igazoltatási eljárás egy pontján „vádlott-társaival” együtt, mintegy ellentámadást indítva, prezentálták Tuzson egy magánlevelét („szóljon… kedves sógorának, a helyettes népbiztos úrnak, hogy hagyjanak meg intézetemben és állásomban”), amelyhez ki tudja, hogyan jutottak hozzá… A kommün időszakában azonban határozottan elgaloppírozta magát. Bár az általa szorgalmazott kinevezések (Harkányi, Kármán) szakmai megalapozottságához nem fér kétség (az elmozdításokéhoz már inkább), a célok ez esetben sem szentesítik az eszközöket. Nemes vagy annak vélt célok nemtelen eszközökkel történő elérésével a tanácskormánnyal együttműködő professzorok az orvosolni kívántnál súlyosabb kárt okoztak az egyetemnek, de végső soron még saját munkatársaiknak is. (Harkányi például előbb-utóbb bizonyára a szabályos úton is elérte volna az egyetemi tanári kinevezést, ha ez az ügy nem jön közbe.)

Igaz, az eljárás túlságosan sokáig elhúzódott – az Akadémián ugyanez néhány hónap alatt véget ért. Ennek oka néhány, Kövesligethyt élesen támadó professzor kitartása volt; érdekes, hogy főként biológusoké (Tuzson, Méhelÿ Lajos, Mágócsy-Dietz), ami egyfajta szakterületek közötti torzsalkodást is sejtet a háttérben. Ugyanakkor az indokait jobban megértő, szakmailag támadhatatlan kollégák jó része (például a matematikus Fejér Lipót, sőt még a proletárdiktatúra által leváltottak közül is például Papp Károly geológus, Fröhlich Izidor fizikus, Hegedüs István klasszika-filológus, Angyal Dávid történész, Beöthy Zsolt esztéta) valamilyen formában igyekezett kiállni mellette, és az őt igen kedvelő egyetemi hallgatóság is írásos nyilatkozatban támogatta. Kövesligethyt végső soron egyéb sérelem nem érte, mint hogy néhány évig kényszerszabadságra küldték. Ez anyagilag is rosszul érinthette (legvalószínűbb, hogy professzori alapilletményét megkapta, de nem részesült a professzori jövedelem nagyobb részét kitevő egyéb forrásokból, mint tandíjjárulék, tanárképző intézeti honorárium), és a tanítástól is eltiltották – viszont teljesen kutatásainak szentelhette magát. (Nemegy professzor mondaná erre: „szeretnék én ilyen büntetést kapni…”) Végül is 1924-ben egy formális sajnálkozó nyilatkozat felolvasásával Kövesligethy ügyét lezártnak nyilvánították, és zavartalanul dolgozhatott tovább.

Tanulságok

Egyetemünk történetének e száz év előtti fejezeteiben búvárkodva kísért az összehasonlítás a jelenlegi viszonyokkal.

A politikának az egyetemi életbe való példátlan behatolása, ami Kövesligethy utolsó két évtizedét megkeserítette, szerencsére ma ismeretlen előttünk. Az egyetem belső élete ma sem konfliktusmentes, de a konfliktusok szakmai szempontok és objektív részérdekek mentén szerveződnek. Még az 1990-es rendszerváltozás után sem kezdődött semmiféle boszorkányüldözés, és máig sem gyűrűzött be a magyar közéletet megkeserítő pártpolitika az egyetem falai mögé. Miközben hajlamosak vagyunk a panaszkodásra, fontos, hogy ne feledkezzünk meg erről az igen nagy pozitívumról sem. Intő jel viszont, hogy az 1880-1890-es évek egyetemi polgársága is nehezen hitte volna, hová fajulnak a viszonyok alig egy-két évtized múltán. Ezt a kivételezett helyzetet tehát nem szabad magától értetődőnek tekintenünk, és szilárdan fel kell lépni minden, a szakmai szempontok háttérbe szorítására irányuló törekvés ellen.

Kevésbé jól jövünk ki az összehasonlításból Kövesligethy pályájának első, felívelő korszakát tekintve. Nem lehet nem észrevennünk, hogy a felsőoktatás utóbbi két évtizedben zajló átalakulásának a Bokros-csomagtól napjainkig olykor a deklarált céljai, olykor pedig az akaratlan következményei teljesen ellenkeznek az Eötvös és Trefort által levezényelt egyetemi reform lényegével. Az intézkedések: az oktató–hallgató arány szándékos csökkentése, az egyetemek és főiskolák közötti különbség megszüntetése a demokratizálás jegyében, a hallgatói létszámok mértéktelen felduzzasztása, a kétszintű bolognai képzési rendszer bevezetése, legfőképpen pedig az ún. normatív finanszírozási rendszer egyértelműen nagymértékű minőségromláshoz vezettek. A nagy hallgatói létszámok, az ennek megfelelő alacsony felvételi követelmények és a bolognai képzés együttesen azt eredményezték, hogy a BSc fokozatok a 19. század közepi bölcsészdoktorátushoz hasonló, általános szakmai alapműveltséget igazoló papirossá váltak, amelyek önmagukban kevés állás betöltésére képesítenek. A magas oktatói óraterhelések és a sok adminisztráció akadályozza a tudományos munkát, amelynek a normatív finanszírozási rendben egyébként is csak „megtűrt” státusa van. Az ún. tudományos normatíva ugyanis valójában egyszerű fejpénz; a habilitáltak, az MTA doktorai (nagydoktorok), akadémikusok létszáma vagy a publikációs tevékenység intenzitása és impaktja a felsőoktatási intézmények költségvetési támogatásában semmiféle szerepet nem játszik. Nem szándékolt, de objektív következményük lett a változásoknak a tanárképzés szinte teljes szétverése is. Vissza a jövőbe: mintha ugyanazt az utat járnánk be fordítva, amit eleink a 19. század utolsó évtizedeiben. Szinte jelképes, hogy egyetemünk egy nem éppen boldog emlékezetű rektora az ezredfordulón a modern értelemben vett tanszékek felszámolását, és helyettük „professzúrák” (a régi értelemben vett tanszékek, professzori állások) létrehozását sürgette – igaz, szerencsére minden eredmény nélkül.

Az utóbbi időben történnek bátortalan kísérletek a kutatóegyetemek (értsd: valódi egyetemek – amikről mindenki tudja, micsodák, és melyek azok) formális megkülönböztetésére. A most folyamatban levő újabb nagy átalakítás talán valóban tesz is valamit ennek érdekében, bár félő, hogy a színvonalat előtérbe helyező szempontokat ismét felülírják partikuláris érdekek. Bíznunk kell abban, hogy nem így lesz, mert ez talán az utolsó esély arra, hogy ne úgy vonuljunk be a történelembe, mint az a korszak, amely Eötvös és Trefort – többek között Kövesligethy közreműködésével felépített – nagy művét semmivé tette.
 

Kulcsszavak: Kövesligethy Radó, egyetem, csillagászat, ELTE, Eötvös Loránd
 

IRODALOM

Bartha Lajos (2005): Kövesligethy Radó emlékezete: két tudomány-terület magyar úttörője. (Egyesületi füzetek 4) A Gothard Amatőrcsillagászati Egyesület kiadása, Szombathely • WEBCÍM (kivonat)

Petrovay Kristóf (2006): A Csillagászati Tanszék története. In: Petrovay Kristóf: A Csillagászati Tanszék negyed évezrede. (Publications of the Astronomy Department of Eötvös University 16) ELTE, Budapest, 69. • WEBCÍM

Sinkovics István (szerk.) (1985): Az Eötvös Loránd Tudományegyetem története, 1635–1985. ELTE, Budapest

Szabados László (szerk.) (2011): Kövesligethy Radó és az asztrofizika kezdetei Magyarországon. (Konkoly Observatory Monographs 8) Konkoly Observatory, Budapest • WEBCÍM

Szentpétery Imre (1935): A Bölcsészettudományi Kar története, 1635–1935. Kir. M. Egyetemi Nyomda, Budapest

Vargha Domokosné - Balázs Lajos (2006): Kövesligethy Radó „tetemrehívásáról”. Magyar Tudomány. 12, 1499–1507. • WEBCÍM

LÁBJEGYZET

1 Két-három fős kutatócsoportokat intézetnek titulálni már akkoriban is visszásnak tűnhetett, így azután a 20. század derekára az intézetek egészére kiterjesztették a tanszék elnevezést, amely így felvette mai jelentését. <