„Az észlelések kifinomult módszere és annak nyomában kelő számítás természetszerűen kiragadta a seismologiát a geologus kezéből.”
(Kövesligethy Radó, 1908)

A földrengések
műszeres megfigyelésének kezdetei

A 19. század rendkívüli fejlődést hozott a műszaki és természettudományok területén. Sok tudományág ekkor alakult ki, illetve ebben az időben vált külön valamelyik általánosabb tudományterülettől. A geofizika és különösen a szeizmológia is ekkor jelenik meg, illetve válik ki a geográfiából és geológiából.

A szeizmológia mint önálló tudomány megalapítójának az ír Robert Malletet (1810-1881) szokták tekinteni. Az Ír Királyi Akadémián 1846-ban mutatta be a modern szeizmológia tudományos megalapozásának tekinthető On the Dynamics of Earthquake című művét. Magát a szeizmológia szót is ő alkotta, olyan más szakkifejezésekkel együtt, mint például epicentrum, izoszeiszta-térkép stb. Jelentős szeizmológiai műve még az 1857-es pusztító nápolyi földrengésről írott Great Neapolitan Earthquake of 1857: The First Principles of Observational Seismology (1862).

Bár Mallet e művének címében megfigyelésről (observation) beszél, nem műszeres regisztrálást ért alatta, hanem a rengés felszíni hatásainak, például az épületkároknak gondos, tudományos igényű vizsgálatát. Pedig akkoriban már történtek kísérletek a földrengések műszeres megfigyelésére is Európában, különösen Itáliában. Ezek a műszerek azonban nagyon korlátozott képességűek voltak. A nagy belső súrlódási veszteségek és a kis nagyítás¹ miatt csak helyi vagy közeli rengéseket voltak képesek regisztrálni.

A műszeres szeizmológia a 19. század utolsó évtizedeiben indult gyors fejlődésnek. Japánban brit tudósok egy csoportja készített és telepített különböző horizontális és vertikális ingákat.² A modern műszeres szeizmológia megszületése azonban mégis a német Ernst von Rebeur-Paschwitz (1861-1895) méréseihez, illetve felismeréséhez köthető.

Ernst von Rebeur-Paschwitz 1886-ban készített egy horizontális ingát, amellyel az égitesteknek a földi függőleges irányra (a gravitációs térre) gyakorolt hatását kívánta vizsgálni. Műszere azonban a gravitációs tér változásai mellett a vízszintes talajgyorsulásra is érzékeny volt. A regisztrálást fotografikus módszerrel végezte; ő volt az első, aki fotografikus módon folyamatosan regisztrálta a talajmozgást. Meglehetősen nagy nagyítást sikerült elérnie (kb. 290-szerest, szemben a korábban említett, Japánban felállított műszerekkel, ahol ez az érték kb. 50-szeres volt).

1889. április 17-én Rebeur-Paschwitz műszerei (Potsdamban és Wilhelmshavenben) különös jelet regisztráltak (1. ábra). Mint később egy újsághírből megtudta, nem sokkal azelőtt Japánban nagy földrengés történt. Rebeur-Paschwitz felismerte, hogy a műszerei által regisztrált jelek ennek a földrengésnek a következményei. Ekkor vált világossá, hogy a földrengések során keletkező rugalmas hullámokat megfelelően érzékeny műszerekkel az egész Földön regisztrálni lehet. Ezzel a teleszeizmikus regisztrálással kezdődött meg a globális szeizmológia korszaka.

1. ábra • Ernst von Rebeur-Paschwitz regisztrátuma az 1889. április 17-i japáni földrengésről

Hamar világossá vált, hogy a földrengéshullámok vizsgálatával a Föld belső szerkezetére vonatkozó ismereteket lehet szerezni, valamint az is, hogy ez a kutatás hatékonyan csak nemzetközi együttműködéssel valósítható meg. Ezen felismerés szellemében a következő években, évtizedekben sorra létesültek földrengés-megfigyelő állomások, obszervatóriumok szerte Európában. Az adatcsere szervezeti háttere is kezdett kialakulni. Az egymást követő geográfiai, majd később geofizikai és szeizmológiai konferenciákon egyre hangsúlyosabban jelentkezett egy nemzetközi szeizmológiai szervezet megalakításának igénye. Végül 1904-ben megalakult a Nemzetközi Szeizmológiai Szövetség – vagy ahogy akkor fordították, a Nemzetközi Földrengéskutató Szövetkezés – (International Seismological Association), amelynek első elnöke az olasz Luigi Palazzo professzor lett, főtitkára pedig Kövesligethy Radó.

Magyarországi kezdetek

A szervezett földrengéskutatás kezdete a Magyarhoni Földtani Társulat Földrengési Állandó Bizottságának létrejöttéhez köthető, amely a 6,3-as magnitúdójú zágrábi nagy földrengés keletkezése után éppen egy évvel, 1881. november 9-én alakult meg, és az Akadémia anyagi támogatásával működött. Elsődleges célja a Magyar Szent Korona országaiban keletkezett minden földrengéssel kapcsolatos adat összegyűjtése volt, de – legalábbis eleinte – a műszeres megfigyelés nem szerepelt a tervei között. (A bizottság által összegyűjtött makroszeizmikus³ anyagot a később alapított Földrengési Obszervatórium publikálta 1914–15-ben.)

Később azonban a Földrengési Állandó Bizottság is felismerte a műszeres földrengés-megfigyelés jelentőségét, és kísérletet tett műszerek beszerzésére és telepítésére. 1891-ben vásároltak 10 db Lepsius-típusú szeizmoszkópot, de ezek üzembe helyezéséről nem maradt fenn információ (Bisztricsány – Csomor, 1981). Később – átalakulása után, 1900-ban – a bizottság tanulmányútra küldte Kövesligethy Radót több külföldi szeizmológiai állomás meglátogatására, működésük, felszerelésük tanulmányozására. Utazásáról Kövesligethy a Földtani Közlönyben számolt be (1900).

Úti jelentése végén Kövesligethy nyomatékkal említette a magyarországi állomások létesítésének szükségességét. Kiemelte, hogy az európai állomáshálózatból már szinte csak Magyarország hiányzik. (Az Osztrák-Magyar Monarchia területén az első állomás Laibachban⁴ létesült 1897-ben, az osztrák területen pedig 1900 körül már négy jól felszerelt akadémiai állomás működött.) Jelentése végén Kövesligethy ismertette a magyarországi állomáshálózatra vonatkozó pontos tervét, megjelölve a helyszíneket, műszereket és a felmerülő költségeket. Elképzelése szerint a magyar hálózat eleinte öt állomásból állna: Budapest és Ógyalla ún. elsőrendű, míg Fiume, Kolozsvár és Zágráb másodrendű állomás lenne. A hálózat központja Budapesten volna, a budapesti műszer pedig a Földtani Intézet akkor újonnan épült székházában. Kövesligethy ekkor még úgy gondolta, hogy a hálózatot a Földrengési Állandó Bizottság hozza majd létre, de úgy, hogy e hálózat más intézmények állomásait is magában foglalja. A tervezett öt közül kettő lett volna ilyen „külső” állomás: az ógyallait a Meteorológiai Intézet hozná létre és tartaná fenn, a zágrábit pedig Horvátország. A bizottságot tehát csak három állomás költségei terhelnék.

Az első magyarországi szeizmográf telepítése nem a Földrengési Állandó Bizottság tevékenységéhez köthető, de megfelelt a Kövesligethy tervében foglaltaknak. 1901-ben Ógyallán, a Konkoly Thege Miklós alapította központi Meteorológiai Intézetben üzembe helyeztek egy szeizmográfpárt. Ezek az Ómori Fuszakicsi (Fusakichi Omori) és Giulio Grablovitz tervei alapján készült ún. Strassburgi-ingák (2. ábra) a talajmozgás vízszintes komponensét voltak képesek regisztrálni. Valószínűleg ez az időpont a rendszeres magyarországi földrengés-regisztrálás kezdete.

2. ábra • Strassburgi típusú szeizmográf

1902-ben azután a Földrengési Állandó Bizottság is felállította a maga műszereit a Földtani Intézet Stefánia úti palotájának egy kifejezetten e célra készült helyiségében. A március elsején üzembe helyezett műszer itt is egy strassburgi-ingapár volt; beszerzési és telepítési költségeit Dr. Semsey Andor fedezte (Schafarzik, 1903a). Ez a műszer folyamatosan működött 1905 végéig. A készülék kezelését a bizottság két tagja, Kalecsinszky Sándor m. kir. fővegyész és dr. Emszt Kálmán kir. vegyész vállalta magára, akik a mérési eredményeket⁵ rendszeresen publikálták is.

1903-ban dr. Darányi Ignác földmívelésügyi miniszter rendeletére a makroszeizmikus adatok gyűjtése – amivel a Földrengési Állandó Bizottság megalapítása óta foglalkozott – a Meteorológiai és Földmágnességi Intézethez került, ettől kezdve a „mh. Földtani Társulat csak a saját földrengéstani obszervatóriumának vezetésére és gondozására szorítkozik” (Schafarzik, 1903b). Ugyanekkor a régi Földrengési Állandó Bizottság helyébe egy új, kisebb létszámú bizottság lép, amelynek tagja lesz Kövesligethy Radó is.

Szintén 1903-ban a császári és királyi Tengerészeti Intézet szeizmológiai állomást alapít Fiuméban, ami érdekes módon ugyancsak egybevág Kövesligethy 1900-ban ismertetett tervével, legalábbis a helyszínt illetően.

Két évvel később, 1905 végén jelentős intézményi változás következett be a magyarországi földrengés-megfigyelésben. Kövesligethy Radó javaslatára a vallás- és közoktatásügyi miniszter két intézetet alapít: a Földrengési Obszervatóriumot és a Földrengési Számoló Intézetet. Az előbbi igazgatóságával Kövesligethy Radót, az utóbbiéval Jordán Károly egyetemi tanárt bízta meg. Ekkor vette át a Földrengési Obszervatórium a mikroszeizmikus⁶ szolgálatot a Földrengési Állandó Bizottságtól. Annak műszereit is megkapta, és áttelepítette azokat a Magyar Nemzeti Múzeum pincéjébe, ami akkoriban megfelelő helynek tűnt szeizmográfok működtetéséhez.

Egyébként 1905-ben a budapestin kívül már három szeizmológiai állomás működött a Magyar Korona országainak területén: Ógyalla, Fiume és Temesvár, és két „országos” illetékességű intézmény gyűjtött földrengésekkel kapcsolatos adatokat: a Meteorológiai Intézet a makroszeizmikus, a Földrengési Obszervatórium pedig a mikroszeizmikus adatokat. (A harmadik intézményt, a Földrengési Számoló Intézetet Kövesligethy mint a Nemzetközi Földrengéskutató Szövetkezés főtitkára arra szánta, hogy a szövetkezés tagállamaiból érkező mérési adatokból a földrengések paramétereit (újra)számolja egyfajta nemzetközi adatközpontként működve. Azt remélte, hogy idővel ez a tevékenység ide kerül a már ilyen feladatokat ellátó strassburgi központból. Ez az elképzelése azonban – talán az I. világháború miatt – sohasem vált valóra.)

A következő évben (1906) – mintha valóban Kövesligethy terve valósulna meg lépésről lépésre – Zágrábban alapít földrengésjelző állomást Andrija Mohorovičić egyetemi tanár. A műszert (Vicentini–Konkoly-ingapár) Konkoly Thege Miklóstól kapta ajándékba 1905-ben, de csak hónapokkal később tudott anyagi támogatást szerezni a horvát államtól az állomás kialakításához és a műszerek telepítéséhez (Allegretti, 1996). Eleinte a budapesti obszervatóriummal szoros együttműködésben üzemeltette állomását, elküldve annak mérési adatait, amelyeket aztán – a többi vidéki állomás mérési eredményeivel együtt – Kövesligethy intézete rendszeresen publikált. Úgy tűnik azonban, hogy ez a fajta együttműködés később megszakadt, mivel 1909-től a zágrábi adatok nem jelentek meg többé a budapesti obszervatórium kiadványaiban, bár az állomás tovább működött.

Ebben az évben (1906) állították fel a budapesti obszervatórium fő műszerét, a kor legtökéletesebb szeizmográfját, a Wiechert-féle 1000 kg-os horizontális ingát (3. ábra). Ez a műszer volt az első csillapított szeizmográf. A csillapításnak köszönhetően a szeizmogram pontosabban reprezentálta a valódi talajmozgást, mint a korábbi – csillapítatlan – szeizmográfok esetében. A Wiechert-szeizmográf a talajmozgás két horizontális komponensét regisztrálta kormos papíron (ami olcsóbb volt, mint a fotografikus regisztrálásnál használt fényérzékeny papír, könnyebben kezelhető, és – legalábbis akkoriban – részletdúsabb, jobban látható regisztrátumot lehetett vele készíteni). A fejre állított inga nagy (1000 kg-os) tömegére azért volt szükség, hogy a talajmozgás felnagyítása céljából alkalmazott mechanikus áttételek, csatlakozások és az írótűk súrlódási veszteségeit kompenzálni tudják. Az elért nagyítás kb. kétszázszoros volt. A Budapesten, a Nemzeti Múzeum pincéjében felállított műszer 1906 novemberétől szolgáltatott adatokat egészen 1962-ig.

3. ábra • A Wiechert-féle 1000 kg-os

horizontális szeizmográf

A korábban említett intézményi kettősséget a földmívelésügyi miniszter újabb rendelete szüntette meg 1911-ben, amelynek értelmében a Földrengési Obszervatórium átveszi a makroszeizmikus adatok gyűjtését is a Meteorológiai Intézettől. Ettől kezdve a Meteorológiai Intézet nem foglalkozott földrengésadatok feldolgozásával, de az ógyallai és temesvári állomást, illetve szeizmográfot tovább működtette.

Időközben újabb állomások létesültek az országban. 1910-ben Kalocsán indult meg a földrengések regisztrálása a Haynald-obszervatóriumban. 1911-ben Ungváron kezdte meg működését egy szeizmográf, 1912-ben Kolozsváron és Szegeden, 1913-ban Kecskeméten is létesült állomás. Ilyenformán az I. világháború kitörésekor tíz állomás működött a Magyar Szent Korona országaiban (4. ábra).

Az első világháborút követő időszak

Az I. világháború és annak következményei nagy csapást jelentettek mind a magyarországi földrengéskutatásra, mind Kövesligethy Radó személyes pályafutására nézve. A háborút követő békeszerződések értelmében a szeizmológiai hálózat hat állomása az új határokon kívülre került, de a maradék négy állomásból is évekig (1937-ig) csak kettő működött: Budapest és Kecskemét. A Kövesligethy által megálmodott és fáradságos munkával létrehozott állomáshálózatnak vége lett. A Nemzetközi Szeizmológiai Társaság is befejezte működését. Bár a formális feloszlása csak 1922-ben történt meg, az antanthatalmak tudósai már a háború alatt olyan döntést hoztak, hogy semmilyen formában nem működnek együtt a központi hatalmak bármely országából való kollégájukkal (Kosztolányi, 1925). 1919-ben megalakult a korábbi szövetség utódjának tekinthető IUGG (International Union for Geodesy and Geophysics), ebből azonban a vesztes országok képviselői ki voltak zárva. (Az IUGG becsületére legyen mondva, hogy évkönyveiben első főtitkáraként Kövesligethy Radót nevezi meg.)

A Nemzetközi Szeizmológiai Társaság feloszlásával és Kövesligethy főtitkári megbízatásának megszűntével természetesen a nemzetközi számoló központ terve is odalett. Az 1919-es Tanácsköztársaság összeomlása után méltatlan eljárások indultak Kövesligethy ellen, névleg azt vizsgálva, mennyire volt „együttműködő” a tanácshatalommal, de a háttérben inkább néhány kolléga személyes irigysége állhatott. Kövesligethyt elkeserítették ezek a támadások, ráadásul a megmaradt állomások helyreállítására, karbantartására, fejlesztésére sem kapott támogatást.

Változást az 1927. év hozott, amikor a vallás- és közoktatásügyi miniszter rendeletében a két intézetet (Földrengési Obszervatórium és Földrengési Számoló Intézet) egyesítette, és az Országos Gyűjteményegyetem intézeti csoportjához csatolta. Az intézmény új neve Budapesti Szeizmológiai Obszervatórium lett. Ezután Kövesligethy nyugdíjba vonulásáig (1932) a magyarországi állomáshálózat helyzetében nem történt lényeges változás.

Kövesligethy Radó két évvel nyugalomba vonulása után, hetvenkét évesen halt meg. A magyarországi szeizmológiai kutatás megteremtésén túl munkásságának eredménye számtalan csillagászati és szeizmológiai tárgyú tudományos munka és népszerűsítő cikk. Az elméleti kutatások mellett a szeizmológia gyakorlati felhasználását is szorgalmazta. Nevét őrzi az az általa felfedezett és a mai napig használatos formula, amelynek segítségével egy földrengés intenzitáseloszlásából kiszámítható a fészekmélység.

Kövesligethy halála után a Budapesti Szeizmológiai Obszervatórium új vezetője Simon Béla lett, először megbízott, majd kinevezett igazgatóként. 1935-ben az intézet a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem karközi intézménye lett (Simon, 1948), 1937-ben pedig megváltozott a neve is: Országos Földrengési Obszervatórium. Ugyancsak 1937-ben új helyre költözött, rövid idejű Semmelweis utcai tartózkodás után a Deák Ferenc utcában nyert megfelelő elhelyezést. A szeizmométerek a Nemzeti Múzeum pincéjében maradtak annak ellenére, hogy ez a helyszín egyre alkalmatlanabbá vált a földrengés-megfigyelésre, részben a növekvő utcai forgalom által okozott zaj, részben a pince nedvessége miatt.
A II. világháború első évei, illetve az azt közvetlenül megelőző időszak az állomáshálózat látszólagos fejlődését mutatták, mivel a visszacsatolt területeken levő három állomással hétre növekedett a magyar állomások száma. 1942-ben ismét új elnevezést kapott az intézmény: Országos Földrengésvizsgáló Intézet, de továbbra is a Pázmány Péter Tudományegyetemhez tartozott.

A második világháború utáni állapot

A háború utolsó időszaka, Budapest ostroma aztán súlyos csapást jelentett nemcsak az állomáshálózat, de a szeizmológiai kutatás számára is. Bombatalálat miatt ugyanis teljesen elpusztult a budapesti Deák Ferenc utcai központ, minden szeizmogrammal, feljegyzéssel, összegyűjtött adattal együtt. Megsérültek a vidéki állomások műszerei is. A berendezések kijavítása után a háború utáni években négy állomás (Budapest, Kalocsa, Kecskemét, Szeged) működött.

1948-ban a Gazdasági Főtanács minden más intézménytől független, önálló tudományos kutatóintézetté nyilvánította az obszervatóriumot, ám ez az állapot nem tartott sokáig, mivel 1952-ben a Bánya- és Energiaügyi Minisztérium felügyelete alá került, amely az Eötvös Loránd Geofizikai Intézet (ELGI) osztályává tette, de megőrizhette korábbi nevét. Ezzel egyidejűleg egy átmeneti Kanizsai utcai tartózkodás után az intézet az ELGI Damjanich utcai irodáiba költözött. Ebben az időszakban az obszervatórium kapott néhány új, modern szeizmométert, de ezeknek nem sikerült megfelelő állandó helyet találni, így az állomáshálózatban nem történt változás.

Az 1950-es évek közepén az ELTE Geofizika Tanszékének vezetője, Egyed László elhatározta, hogy kialakít egy, az Országos Földrengésvizsgáló Intézettől független földrengés-megfigyelő állomáshálózatot. Kiválasztott négy helyszínt (Budapest, Jósvafő, Piszkés-tető, Sopron), és a következő tizenöt évben üzembe is helyezték az állomásokat. A budapesti Sas-hegyen és Sopron-Bánfalván 1963-ban indult meg a regisztrálás, 1964-ben Piszkés-tetőn (a csillagászati obszervatórium területén), majd 1970-ben Jósvafőn. Mégsem működött az országban két független állomáshálózat, mivel az első egyetemi állomások beindulásával egy időben (1963) a „régi” Földrengésvizsgáló Intézet az ELGI-től átkerült az ELTE Geofizika Tanszékére akadémiai kutatócsoportként. (Ekkor szűnt meg az 1906 óta folyó regisztrálás a budapesti Nemzeti Múzeum pincéjében is.) Érdekesség, hogy a régi nevet itt is megtarthatták.

Ez az állapot sem tartott sokáig. 1970-ben meghalt Egyed professzor, és a kutatócsoport úgy döntött, hogy csatlakozik egy akkoriban alakuló akadémiai intézethez. 1971-ben az MTA főtitkárának javaslatára a kormány létrehozta az MTA Geodéziai és Geofizikai Kutatóintézetet (GGKI) soproni székhellyel, egyesítve a Geodéziai Kutató Laboratóriumot, a Geofizikai Kutató Laboratóriumot és az ELTE Geofizika Tanszékén működő Szeizmológiai Kutatócsoportot. A korábbi Országos Földrengésvizsgáló Intézet a GGKI egy osztálya lett (Szeizmológiai Osztály), régi nevét nem tarthatta meg. Az első osztályvezető Bisztricsány Ede lett.

A lendület, amelyet az egyetem tevékenysége hozott, nem tartott sokáig. Az új műszerek üzembe helyezésével nem nőtt a magyarországi állomások száma, mert 1964-ben leállt a kalocsai és szegedi, 1965-ben a debreceni, és 1973-ban a kecskeméti állomás. Így 1986-ig, a jósvafői állomás leállításáig négy, utána három állomás (Budapest, Piszkés-tető, Sopron) működött az országban egészen 1994-ig.

Digitális korszak

Noha az állomások száma nem változott, 1992-ben jelentős előrelépés történt a hálózat fejlődésében. Az NSzK kormánya a magyar Külügyminisztérium közvetítésével az obszervatóriumnak adományozott egy korszerű széles sávú⁷ digitális műszeregyüttest. A svájci Streckeisen cég által készített STS-2 széles sávú szeizmográf Piszkés-tetőn lett telepítve, a feldolgozó számítógép a budapesti központban. Az adatok átvitele rádiós telemetriával történt. Ez volt Magyarországon az első, állandó szeizmológiai állomáson telepített digitális berendezés. Sajnos a rádiós adatátvitel meglehetősen bizonytalanul működött, ezért azt néhány év után meg kellett szüntetni.

1994-ben a digitális állomások száma tovább nőtt. Az újonnan létesített gyulai és a soproni állomásokon szintén digitális (Kinemetrics SSR-1) adatgyűjtőt telepítettek, az adatátvitel a budapesti adatközpont és az állomások között telefonon történt. Ezek az állomások rövid periódusú (Kinemetrics SS-1) szeizmográfokkal voltak ellátva. A gyulai állomás 2002-ig működött.

1995-ben újabb jelentős változás következett be a magyarországi állomáshálózatban. A Paksi Atomerőmű 1994-ben úgy döntött, hogy a telephely szeizmikus viszonyainak jobb megismerése érdekében egy korszerű digitális állomáshálózatot létesít. A hálózat megtervezésével, megépítésével és üzemeltetésével a GeoRisk Kft.-t bízta meg. Az állomáshálózat 1995 tavaszára el is készült, és kisebb átalakításokkal azóta is működik. Ezzel a magyarországi földrengés-megfigyelő állomások száma 1995-ben 14-re nőtt. Ez komoly előrelépés volt a magyar földrengéskutatásban, mivel ezen állomások adatai a tudományos kutatások számára korlátozás nélkül rendelkezésre álltak.

1997-ben a németországi (Potsdam) központú GEOFON-hálózat képviselői megkeresték az MTA GGKI Szeizmológiai Osztályát, és felajánlották, hogy a piszkés-tetői állomás hardver- és szoftverfelszereltségét tovább korszerűsítik cserében a mért adatokért. A hardverfejlesztés egy korszerű digitalizálót, adatgyűjtő számítógépet és néhány kiegészítő eszközt jelentett, a szoftverét pedig a potsdami fejlesztésű SeisComP programcsomag telepítése. Az együttműködésnek természetesen nem volt akadálya, hiszen a magyarországi szeizmológus közösség mindig is híve volt a korlátozás nélküli adatcserének. Mindazonáltal ez az együttműködés bizonyos többletmunkát jelentett az obszervatórium technikusai számára, mert adatátviteli csatorna nem lévén, az adattároló mágneskazettát a helyszínen havonta cserélni, és aztán postázni kellett.

2001-ben a piszkés-tetői obszervatórium internetkapcsolatának létrehozásával ez a probléma is megoldódott. A SeisComP szoftver és az internetkapcsolat segítségével létrejött a valós időben elérhető első magyarországi szeizmológiai állomás. A GEOFON-hálózattal való együttműködés mind a mai napig töretlen.

A jelenlegi állapot

Különböző anyagi források felhasználásával az MTA GGKI Szeizmológiai Főosztálya az új évezred első éveiben több STS-2 típusú, széles sávú szeizmométert tudott beszerezni. Ezek használatával és internetkapcsolat létesítésével sikerült egyre több helyszínt átalakítani korszerű, széles sávú, valós időben elérhető állomássá: Sopron (2003), Mórágy (a GeoRisk Kft.-vel közös állomás, 2004), Budapest (2004), illetve új állomásokat létesíteni: Becsehely (2005), Tarpa (2006), Mórágy (MTA GGKI állomás, 2012), Létavértes (2012). A jelenleg működő magyarországi szeizmológiai állomásokat az 5. ábra mutatja.

A valós időben (real-time) elérhető állomások használatához természetesen megfelelő adatközpontra is szükség van, amely tartja a kapcsolatot a távoli állomásokkal, fogadja az adatokat, és bizonyos automatikus feldolgozás után archiválja azokat. Az említett állomások telepítésével egyidejűleg az MTA GGKI Szeizmológiai Főosztályán, Budapesten megtörtént az adatközpont kiépítése is, ahol jelenleg a SeisComP program 3-as verziója fut, amely az adatok fogadása és archiválása mellett automatikus földrengésparaméter-számítást is végez, és szükség (közeli nagy rengés) esetén e-mailben értesíti az érdekelteket.

Az internet rohamos terjedése és a GEOFON-hálózatnál kifejlesztett SeedLink adatátviteli protokol használatának általánossá válása lehetővé tette külföldi állomások adatainak valós idejű fogadását is. Két- és többoldalú megállapodások alapján az MTA szeizmológiai obszervatóriumának adatközpontjában is sok (több tíz) külföldi állomás adatait fogadják, mintegy kiterjesztve az országos hálózatot. A több adattal mind az automatikus földrengésparaméter-meghatározás, mind a tudományos kutatás hatékonyabbá válik, megbízhatóbb eredményeket szolgáltat.

Legújabban az akadémia szeizmológiai hálózatának szervezeti háttere ismét megváltozott. Az Akadémia kutatóintézeti hálózatában bekövetkezett változások értelmében a GGKI 2012-ben az MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpontjának (CSFK) tagintézménye lett, és neve is megváltozott: MTA CSFK Geodéziai és Geofizikai Intézet. A budapesti szeizmológiai obszervatórium ezen intézet egyik telephelye lett, és felvette Kövesligethy Radó nevét.
 

Kulcsszavak: szeizmológia, geofizika, földrengés-megfigyelés, Kövesligethy Radó, szeizmográf
 

IRODALOM

Allegretti, Ivo (1996): 90 Years of the Seismological Station in Zagreb (ZAG) (1906–1996). Geofizika. 13, 97–99.

Bisztricsány Ede – Csomor Dezső (1981): 75 Years of Seismological Research in Hungary. Acta Geodaetica, Geophysica et Montanistica Academiae Scientiarum Hungaricae. 16, 2–4., 423–434.

Kosztolányi Dezső (1925): Kövesligethy Radó. Pesti Hírlap. 1925. május 24. (lásd e cikkgyűjtemény 4. oldalán)

Kövesligethy Radó (1900): Néhány szeizmológiai obszervatórium. Földtani Közlöny. XXX, 8-9, 207-222.

Kövesligethy Radó (1908): A földrengésekről. Akadémiai Értesítő. XIX. 312-319.

Schafarzik Ferencz (1903a): A földrengéstan mai állásáról. Budapest

Schafarzik Ferencz (1903b): Változás a magyarhoni földrengések megfigyelésében. Budapest

Simon Béla (1948): Az Országos Földrengésvizsgáló Intézet 1947. évi működése. Az Országos Földrengésvizsgáló Intézet kiadványai, Budapest
 

LÁBJEGYZETEK

1 Hagyományos szeizmográfok esetén a nagyítás a szeizmogramon mérhető kitérés és a valódi talajelmozdulás hányadosa. <

2 A szeizmográfok, illetve szeizmométerek döntő többsége inga elven működik. Ezért gyakran az inga szó a szeizmográf szinonimájaként szerepel. <

3 makroszeizmikus: a lakosság által is érzékelhető földrengésekkel kapcsolatos <

4 Ljubjana <

5 A publikált adat az egyes földrengéshullámok megfigyelőállomásra érkezésének pontos ideje. <

6 mikroszeizmikus: műszeres földrengés-megfigyeléssel kapcsolatos <

7 A hagyományos mechanikus szeizmométerek frekvenciaátviteli tartománya korlátozott. Vannak rövid (1 s körüli) és hosszú periódusú (> 10 s) szeizmométerek. A modern elektronika lehetővé tette széles sávú szeizmométerek kialakítását is, amelyek átvitele széles frekvenciatartományban (például 10 s – 50 Hz) állandó. <