Bevezetés

A modern, mai értelemben vett geológia tudományának kezdetét Charles Lyell 1830-ban megjelent kötetéhez, a Principles of Geology¹ című műhez kötjük. Lyell munkája a geológia tudományának robbanásszerű fejlődését és tudományos alapjainak lerakását tette lehetővé. Központi gondolata szerint a Föld történeti múltját úgy érthetjük meg, hogy a jelenben zajló folyamatokat megfigyelve és értelmezve azokat, vonunk le következtetéseket, melyeket a földtörténeti múltban is érvényesnek tartunk. Eközben azt feltételezzük, hogy a megfigyelt folyamatok a Föld múltjában is hasonló módon működtek, mint ahogy manapság megfigyeljük. A népszerűsítő irodalomban a „múlt megértésének kulcsa a jelenben van” összefoglalásként honosodott meg a geológián belül aktualizmus elveként ismert módszer. És ez a módszer igen hasznosnak bizonyult a Föld elmúlt, mintegy félmilliárd éves történetének feltárásához, megértéséhez és leírásához, megteremtve azt a stabil alapzatot, amelyre építkezve magának az elvnek a korlátait is felismertük. A tudomány fejlődése az elmúlt évszázadok során nem csak a geológiában vezetett paradigmaváltáshoz. Ám a legtöbb esetben az aktuális paradigma lecseréléséhez az vezetett, hogy a leváltandó paradigma keretei között fejlődő tudásunk rámutatott a leváltandó paradigma korlátaira. Jelen írás hasonló paradigmaváltás (módosítás?) példáját mutatja be a geológia tudományában. Aktualitását a Mars bolygón sikeresen landolt Curiosity marsjáró² kutatásainak kezdete adja.

A geológiai elv általánosítása
és egyetemes princípiummá tétele

A magyar földtani szakirodalomba a Lyell által leírt jelenség és módszer az aktualizmus elve kifejezésként vonult be. Az elv azonban nem maradt meg a földtan vagy a természettudományok szűkebb berkein belül, hanem hódító útra indult a társadalomtudományok felé. Ennek elsődleges oka az, hogy Charles Darwin evolúciós elméletének kidolgozásában döntő szerepe volt Lyell elméletének. Az evolúciós elmélet térhódításával és általános elfogadásával a társadalomtudományok (elsősorban a történettudományok) mindenhol (így hazánkban is) előszeretettel fordultak a módszer felé, amely alkalmas eszköznek tűnt a hasonló történeti kérdések vizsgálatához. Sándor Klára és Kampis György (2000) ekként vélekednek az aktualizmus elvének alkalmazhatóságáról a társadalomtudományokban:

„A darwini elmélet fontos és hatékony segédhipotézise Lyell eredetileg a geológiára megfogalmazott uniformitási elve.³ Ez a jelen és a múlt között kapcsolatot teremtő elv […] hozzájárul a megfigyelhető és a nem megfigyelhető jelenségek közötti gátak lebontásához és a tudomány számára létfontosságú természetes általánosítás megalapozásához. Hallgatólagosan ugyanis minden tapasztalati tudomány egy teljes adatmező ismeretét tételezi fel, miközben mindig csak egy adott minta hozzáférhető a számára; a kettő között a Lyelléhez hasonló segédelvek biztosítják az átjárást. Lyell elve alapján nincs okunk kételkedni abban, hogy az evolúciós folyamatok a múltban is olyanféleképp játszódtak le, ahogyan ma, csak éppen a mai folyamatok közvetlenül megfigyelhetők, a múltbeliek meg nem.”

A társadalomtudósok ilyetén tisztelgése Lyell nagysága előtt és elméleti eszköze általános alkalmasságának elfogadása a múltbeli jelenségek vizsgálatára bármely történettudományban megnyugtató, és jelzi, hogy igen fontos és általános tudományos vizsgálati módszert adott a kezünkbe. Tanulságos ütköztetni ezt a társadalomtudósok által megfogalmazott véleményt egy természettudós gondolataival, aki a lyelli elvet vizsgálta természet- és társadalomtudományos aspektusból. A hivatkozott kutató a török Cêlal Şengör geológusprofesszor, aki az egyes tudós (legyen az természet- vagy társadalomtudós) történelemfelfogása felől közelítve más eredményre jutott. Fontos munkájában (Şengör, 2001) két természet- és két társadalomtudós történelemfelfogását vizsgálta, és tette az alábbi megállapításokat: „Amikor megvizsgáltam, hogy Hutton⁴ és Smith⁵ milyen módon közelítette meg a történelmet, észrevettem, hogy ők is felismerték ezt [a folyamatok összevethetőségének korlátozottságát]. Ezzel magyarázható, hogy történelemfelfogásuk tudománnyá vált. […] Marx és Werner⁶ azt gondolták, hogy a múlt teljesen megismerhető, vagy legalábbis abban az értelemben teljesen megismerhető, hogy bárkit képessé tesz arra, hogy tökéletesen megértse azon törvényeket, amelyek kormányozzák folyamatait annak érdekében, hogy képes legyen biztos előrejelzéseket adni. Ez a meggyőződés inkább vallásos, semmint tudományos. Ez az oka, amiért a werneri geológia és a marxi közgazdaságtan igen hamar a hit által megfogalmazott tézisekben szilárdult meg, és elvesztette bármiféle tudományos karakterét, ha volt is valaha.”

Şengör arra is rámutat, hogy a tapasztalat miként vezet intoleráns dogmatizmushoz, és ássa alá a tudományt, ugyanakkor felmutatja, hogy a megfigyelésen alapuló bátor felvetések és az ezekből következő szigorú cáfolatok miként szolgálják az emberi tudás előrehaladását. És ráérzett arra, hogy bizony a jelen folyamatainak a múlt jelenségeire történő mechanikus adaptálása hibás következtetésekhez vezet. Şengör tehát felteszi a kérdést: Képes-e a történettudomány (legyen az természet- vagy társadalomtörténet) vezetőnk lenni azon folyamatok megértésében, amelyek a természet és az ember evolúcióját kormányozzák? Provokatív módon az elvet megfordítja, és megvizsgálja, hogy melyik megközelítés a célravezető: a jelen felől megközelítve megérteni a múltat, vagy a múlt felől vizsgálva megfejteni a jelent? Mondanivalónk szempontjából lényegtelen a kérdésre adandó válasz. Ami ebből a szempontból lényeges, az, hogy egy adott keretrendszeren belül hasznos és hatásos módszer a keretrendszeren kívül – vagy azon belül ugyan, de megváltozott paraméterek mellett – már nem hasznos segédelv, hanem kiüresedett sablon, melyet alkalmazva nem a megértés, hanem a kudarc lesz a kutató jutalma. Jelenleg a geológia tudománya ebben a helyzetben van. Új felfedezések küszöbén állunk. Olyan világokat kell megértenünk, múltbeli folyamataikat megismerni, leírni és rekonstruálni, amelyhez kiindulópontot, első fogódzót csak Földünk és az aktualizmus elve kínál. Ám annak ellenére, hogy a tudományos módszer a természettudományt művelők körében általánosan elfogadott, a kutatók vérmérsékletük szerint igencsak különbözőek. Talán ez vezet oda, hogy mindennapi munkájuk során a különböző kutatók mennyire veszik figyelembe Cêlal Şengör óvatosságát, és a kutatás során milyen mértékben alkalmazzák a többirányú szempontrendszereket, milyen gyakran gyakorolják a szempontváltás képességét, és veszik figyelembe vizsgálati módszereik korlátait.

Az aktualizmus elvének kiterjesztése
Földön kívüli világokra

Az amerikai Viking és Mariner űrszondák által a Földre sugárzott képeken látott felszíni formák különleges érdeklődést váltottak ki a geológusokból. Ezeken a képeken ugyanis a földihez meghökkentően hasonló folyamatok eredményeit vélték felfedezni a kutatók. Igen hamar megkísérelték ezeket interpretálni, és az aktualizmus elve alapján azonosítani földi folyamatokkal, jelenségekkel és képződményekkel. Az egyik igen szellemes magyarázat Paul Komar (1983) amerikai kutató nevéhez fűződik, aki földi modellkísérleteket végzett a marsi formák azonosítására. Komar észrevette, hogy a Mariner és Viking űrszondák által lefényképezett egyes felszíni alakzatok nagyon hasonlítanak a Mississippi, Missouri és Columbia folyók által kialakított szigetek alakjára. Lemérte, hogy a földi és a marsi „szigetek” hossz- és kereszttengelyének aránya mekkora. Különös egyezést talált: a marsi formák esetében az érték 3,15, míg a földi folyami szigetek esetében 3,25 volt a két tengely aránya. A meghökkentő egyezés alapján modellkísérletekbe fogott. Áramlási kísérleteiben azt találta, hogy a marsihoz leginkább hasonlító formák akkor jönnek létre, ha egy kör alakú akadály (= marsi becsapódási kráter) körül áramló víz ellepi az akadályt, át tud fölötte bukni, de az átbukó víz magassága csak töredéke az akadály magasságának. Levonta tehát a következtetést, hogy a marsi formákat is sekély áramló víz hozta létre. Látni akart egy elvet, vagy látni akart egy törvényszerűséget érvényesülni ott, ahol az valójában nincs is jelen… Miért állítom ezt? Azért, mert fontos paramétereket nem vett számításba, azaz úgy próbálta alkalmazni az aktualizmus elvét, hogy nem győződött meg annak érvényességi tartományáról. Gondolhatnánk azt, hogy ami harminc évvel ezelőtt történt, az nem ismétlődik meg, hiszen tanulunk saját tévedéseinkből, emellett sokkal több információnk van a Marsról (Carr, 2007). Nagyot tévednénk. Az aktualizmus elvét még ma is sokan félreértelmezik. Ugyanez a téves megközelítés érhető tetten Lorena Moscardelli és Lesli Wood friss kutatásaiban. Ők is a marsi felszíni folyamatokat vizsgálták (Moscardelli – Wood, 2011), és állapították meg, hogy a marsi felszíni alakzatokat nem folyóvíz, hanem víz alatti tömegfolyások hozták létre, mint a Földön. Ahogy Paul Komar, úgy ők sem vették kézbe Occam borotváját…

Felismerjük az aktualizmus elvének korlátait

Annak ellenére, hogy az aktualizmus elve a geológiában csaknem százötven éven keresztül megkérdőjelezhetetlen segédelve volt a földtani kutatásnak, és Földünk megismerésében alapvető szolgálatot tett, tudásunk bővülésével megjelentek az elv általános alkalmazhatóságába vetett mély elkötelezettség falán az első repedések.

A proterozoos példa

Földtani tudásunk elmélyülésével és szerteágazásával egyre több ismeretre tettünk szert a korai Föld fizikai, klimatikus, légköri, asztronómiai és üledékképződési viszonyairól. Egyre több bizonyítékunk gyűlt össze, amelyek alapján megkérdőjeleződött, hogy a korai Föld (jellemzően a prekambriumi, tehát félmilliárd évvel ezelőtti) viszonyai között az aktualizmus elve nem, vagy csak igen korlátozottan érvényesülhetett. James Walker (1982) mutatott rá, hogy a proterozoos, de még inkább az archaikus Föld teljesen más fizikai paraméterekkel rendelkezett, mint amit ma ismerünk. Az akkori nap tizenöt órával volt rövidebb a jelenleginél. Következésképpen a földi év nem 365, hanem akár 450 napból állt. A Hold sokkal közelebb keringett a Földhöz, mint jelenleg, következésképpen jóval nagyobb árapályhatást is keltett. Ám Földünk belseje is egészen másként viselkedett, mint amit ma ismerünk. A belülről áramló hőfluxus jóval erősebb volt (akár hatszorosa a jelenleginek), tehát a földköpeny hőmérséklete magasabb volt, következésképpen a viszkozitása jóval kisebb. Ezért gyorsabban mozogtak a kontinentális lemezek, kisebbek voltak a litoszféralemezek és szegélyük jóval hosszabb volt, mint manapság, ugyanakkor az óceáni kéreglemezek jóval vastagabbak voltak (Hunen – Berg 2008). Egészen mások voltak tehát a lemeztektonikai viszonyok. Központi csillagunknak, a Napnak a luminozitása jóval gyengébb volt (egyes becslések szerint mintegy 25%-kal kevesebb sugárzás érte a Földet, mint manapság). Ezen felül a légkör összetétele sem hasonlított a ma (vagy a fanerozoikum során) ismert összetételhez. Be kellett lássuk tehát, hogy a földtörténet ezen korai szakaszában az aktualizmus elve nem alkalmas Földünk akkori folyamatainak helyes megközelítéséhez, megértéséhez és leírásához. Az aktualizmus elve tehát nem univerzális segédelv a földtanban, hanem megszorításokkal alkalmazható csak. Minél távolabb megyünk az időben visszafelé, annál jelentősebbek a korlátozások, annál kevésbé alkalmazható az elv a múlt megértésére.

A késő kréta/paleogén példa

Ám a tudomány eredményei nemcsak a prekambriumi Föld viszonyai közt korlátozzák az aktualizmus elvének érvényességét és alkalmazhatóságát. Sokáig gondoltuk (reméltük?), hogy az aktualizmus elve mint vezérelv töretlenül érvényes a fanerozoos (elmúlt ötszázmillió év) éra folyamataira. A legfrissebb kutatási eredmények cáfolni látszanak reményeinket. Ellen Thomas és munkatársai földtani közelmúltunkból, alig hatvan-hetven millió évvel ezelőtti időszakok történéseiről

mutatták ki (Thomas et al., 2006), hogy az aktualizmus elve csak jelentős megszorításokkal alkalmas a Föld megismerésére, sőt, ezen elv mechanikus alkalmazásával a mából közelítve és értékelve, igencsak hibás következtetésekre juthatunk. A késő kréta és paleogén kori óceánok mélyvízi átlaghőmérséklete Ellen Thomas és munkatársai vizsgálatai alapján 8–12 °C között mozgott. Ez jóval magasabb fenékhőmérséklet, mint amilyeneket ma mérünk (2–4 °C). Ugyanakkor a kréta/paleogén óceánok felszíni vizeinek produktivitása jóval alacsonyabb volt, mint a maiaké (Thomas et al., 2006). Meglepő módon a kréta/paleogén tengerek aljzati foraminifera-faunáinak gazdagsága és változékonysága a mai, magas produktivitású faunákéhoz hasonlított. Ez azért meglepő, mert akkortájt ugyanezekben a faunákban a felszíni (planktonikus) és sekélyvízi foraminifera-faunák produktivitása és diverzitása zuhanásszerűen csökkent, miközben a mélyvízi (benthosz) faunákra nem, vagy csak igen kis mértékben hatott a felszíni formák diverzitásának és a felszíni vizek produktivitásának csökkenése. Ebből az a következtetés vonható le, hogy üvegház-periódus idején (mint amilyen általában jellemezte Földünket) a késő kréta – paleogén korban a pelágikus planktoni és az aljzati (benthosz) foraminifera-populációk együttmozgásának hiánya a maitól teljesen különböző szénciklus működésével magyarázható. Valószínűnek tűnik, hogy a (mint a jelenlegi) jégsapkás periódusokban egészen más folyamatok épülnek föl, és szállítják a szenet a mélyóceánokba, mint az üvegház-periódusok idején. Az ebből levonható végkövetkeztetés elgondolkodtató: találtunk egy olyan fanerozóos jelenséget, amelyre ugyancsak érvénytelen az aktualizmus elve. Az az elv, amit alapvetően egy olyan időszakban élve dolgozott ki az ember, amely atipikus a Föld teljes történetére nézve. Ez tehát óvatosságra int: az aktualizmus elve nem tévedhetetlen törvény. Sokkal inkább olyan segédelv, amely még saját tárgyára alkalmazva is csak jelentős megszorításokkal érvényes. Különösen igaz ez olyan világok/korok vizsgálatára, melyek jelene, múltja teljesen más feltételeket kínált, mint amilyenek felől megközelíteni szeretnénk azokat.

A marsi geológia és az aktualizmus elve

Térjünk vissza a Mars bolygó kutatásához és Paul Komar tévedéséhez. Amikor a Mars felszíni alakzatai közül a könnycsepp alakú szigetek⁷ földi analógiáit keresve Komar eljutott a Mississippi és Missouri folyók sekély, áramló folyóvíz által létrehozott hasonló formájú felszíni struktúráihoz, majd modellkísérletekkel „igazolta” azok eredetét, kialakult benne az a tudományos csőlátás, ami sajnos számos kutatót elragad, ha eredeti (vagy annak vélt…) felfedezés közelébe jut. A látszólagos analógia ugyanis egyáltalán nem utal tényleges analógiára. Az amerikai kutatónak nem tűnt fel, hogy a földi könnycsepp alakú szigetek csak formájukban hasonlítanak a marsi struktúrákhoz, méreteikben eltörpülnek azokhoz képest! A marsi alakzatok ugyanis annyira nagyok, hogy ezerszer vagy akár tízezerszer annyi vízre lenne szükség létrehozásukhoz, mint amennyi a Mississippi által szállított vízmennyiség (Carr, 2007). A másik igen fontos tényező, amit nem vett figyelembe, a felszíni gravitáció. Ez ugyanis a Marson a Föld felszínén mértnek mindössze 40%-a. Márpedig az üledékképződés során, az üledékes struktúrák létrejöttében az egyik legfontosabb tényező a gravitáció nagysága, ami hatást gyakorol a szállított részecskék ülepedésére, az ülepedés sebességére, a szállított részecskék nagyságára stb. Kevéssé valószínű tehát, hogy egykor Mississippi-szerű folyók hömpölyögtek a Marson. Lorena Moscardelli és Lesli Wood már figyelembe vették a csökkent gravitáció hatását. Ők (Moscardelli – Wood, 2011) a Trinidad melletti tengerek aljzatát radartérképek alapján vizsgálva, 1000–1400 méteres vízmélységben olyan körülfolyási struktúrákat⁸ találtak, amelyek alakjukban, sőt egyes esetekben még méretükben is megegyeztek a marsi könnycsepp alakú szigetek alakjával, méretével és tengelyarányával. Az aktualizmus elvét követve levonhatnánk a következtetést, hogy a földi tenger alatti törmelékfolyások által kialakított formáknak megfelelő marsi analógiákat találtunk meg, azaz Paul Komar elméletével szemben ezek nem folyóvízi, hanem mélytengeri (1000–1400 méteres vízmélység mellett) kialakult eróziós formák. Ám ezzel ugyanazt a hibát követnénk el, mint Komar. Ő nem számolt a csökkent gravitáció hatásaival az üledékképződési rendszerekben, míg Moscardelli és Wood azzal nem számoltak, hogy miként alakulhatott ki 1,5 km-es vízmélység a Marson? Ám egyvalamivel egyik kutató sem számolt: a méretkülönbséggel és annak valódi okával. Paul Komar szigetei néhány száz méter, legfeljebb néhány kilométer nagyságúak, Moscardelli és Wood földi, a tengeraljzaton feltárt eróziós árnyékmaradványai pedig mintegy 15 km hosszúak (területük pedig 15 km²). A marsi hasonló struktúrák hossza 5 és 47 km, míg területük 4 és 430 km² között mozog. Nem vették figyelembe a marsi csökkent gravitáció hatását. Márpedig a gravitáció alapvetően határozza meg az üledékes formák alakját, kialakulását és képződését. A Trinidad mellett, mintegy 1500 méteres vízmélységben kialakuló eróziós csatornák képződése során ugyan a víz felhajtóereje csökkenti valamelyest az effektív gravitációt, amely így a 9,81 m/s² értéknél kisebb lehet. Ám a Mars felszíni gravitációja (3,71 m/s²) olyan kicsi, hogy nem követel meg több kilométeres vízborítottságot ahhoz, hogy a földihez hasonló struktúrák jöjjenek létre a Mars felszínén – állítja Devon Burr. A marsi folyamatok helyes értelmezésében sokkal fontosabbnak tűnik a csökkent gravitáció szerepe, mint az aktualizmus elvének szolgai alkalmazása.

Az aktualizmus elvének érvényesülése
egyéb világokban

A Szaturnusz Titán holdja jóval egzotikusabb világ, mint a marsi felszín és jelenségei. Mégis, a Titánon a Cassini-szonda radarmérései alapján pontosan ugyanolyan szigeteket látunk, mint a Marson és a Földön (Burr, 2011)! Vegyük elő a földi aktualizmus elvét? Nem érdemes. A Titán fizikai paraméterei még inkább eltérnek a földiektől. A légnyomás a Titán felszínén a földi tízszerese, míg a felszíni gravitáció mindössze 1,35 m/s². Az aktualizmus elve alapján, a Titánon vízborítást és ezer méteres vízmélységet tételezzünk fel, hogy létrejöhessen a hasonló struktúra? Nyilvánvaló képtelenség. A Titán esetében a hasonló formájú struktúrák létrejöttében az alakformáló tényező a sűrű légkör eolikus folyamatai lehettek. A Titán bolygón érvényes lehet az aktualizmus elve, ha nem földi kiindulást alkalmazunk. Ezen világoknak mind-mind megvan a saját – és ott érvényes – aktualizmus elvük.

Összefoglalás

Az aktualizmus elve a földtan tudománya megalapozásának és kezdeti fejlődésének időszakában általánosan érvényes elvként kiváló segédeszköz volt a Föld múltbeli folyamatainak megértésében. Tudásunk bővülésével, elmélyülésével és szerteágazásával azonban Földünk múltjában és bolygótestvéreink jelenében megismertünk olyan jelenségeket, amelyeket az aktualizmus elvének szolgai alkalmazásával (a kritikai megközelítés mellőzése mellett) lehetetlen megérteni és/vagy helyesen értelmezni. Az elmúlt évtizedek bizonyították, hogy az elv mechanikus alkalmazása számos esetben vezet téves vagy megmosolyogtató következtetésekhez. Az aktualizmus elve tehát önmagában csak akkor alkalmas és megfelelő segédelv, ha alkalmazása előtt kitűzzük azt az érvényességi tartományt, amelyen belül alkalmazzuk. Ha ezt helyesen tesszük, akkor valóban megfelelő segédelvhez jutunk, ám semmiképpen sem tekinthető általános és univerzálisan alkalmazható törvényszerűségnek.
 

Ezúton köszönöm meg Konrád Gyula tanszékvezető (Pécsi Tudományegyetem) bölcs sorait és kritikai megjegyzéseit, amelyek sokat javítottak ezen írás színvonalán.
 

Kulcsszavak: aktualizmus, Mars, Föld, uniformitási elv, történettudomány, földtörténet
 

IRODALOM

Burr, Devon M. (2011): Sedimentology in a Reduced-gravity Environment: Submarine Analogs for Streamlined Forms on Mars. Geology. 39, 7, 703–704. DOI: 10.1130/focus072011.1 • WEBCÍM

Carr, Michael H. (2007): Mars: Surface and Interior. In: McFadden, Lucy-Ann – Weissman, P. R. – Johnson, T. V. (eds.): Encyclopedia of the Solar System. 2nd edition. Academic Press–Elsevier Inc, San Diego–London–Amsterdam, 315–330. • WEBCÍM

Hunen, Jeroen van – Berg, Arie P. van den (2008): Plate Tectonics on the Early Earth: Limitations Imposed by Strength and Buoyancy of Subducted Lithosphere. Lithos. 103, 1–2, 217–235. DOI: 10.1016/j.lithos.2007.09.016

Komar, Paul D. (1983): Shapes of Streamlined Islands on Earth and Mars: Experiments and Analyses of the Minimum-drag Form. Geology. 11, 651–654. DOI: 10.1130/0091-7613(1983)11 <651.SOSIOE> 2.0.CO;2

Lyell, Charles (1930–1834): Principles of Geology: Being an Attempt to Explain the Former Changes of the Earth’s Surface, by Reference to Causes Now in Operation. John Murray, London • WEBCÍM [2012. november 5.] A négykötetes változat: WEBCÍM

Moscardelli, Lorena – Wood, Lesli (2011): Deep-water Erosional Remnants in Eastern Offshore Trinidad as Terrestrial Analogs for Teardrop-shaped Islands on Mars: Implications for Outflow Channel Formation. Geology. 39, 7, 699–702. DOI: 10.1130/G31949.1

Sándor Klára – Kampis György (2000): Nyelv és evolúció. Replika. 40, 125–143. • WEBCÍM

Şengör, Cêlal A. M. (2001): Is the Present the Key to the Past or the Past the Key to the Present? James Hutton and Adam Smith Versus Abraham Gottlob Werner and Karl Marx in Interpreting History. Geological Society of America Special Papers. 355, 1–62. DOI: 10.1130/0-8137-2355-8.1

Thomas, Ellen – Brinkhuis, H. – Huber, M. – Röhl, U. (2006): An Ocean View of the Early Cenozoic Greenhouse World. Oceanography. 19, 4, 94–103. • WEBCÍM

Walker, James C. G. (1982): Climatic Factors on the Archean Earth.Palaeogeography, Palaeoclimatology, Palaeoecology. 40, 1–11, DOI: 10.1016/0031-0182 (82)90082-7

URL1

LÁBJEGYZETEK

1 Lyell, Charles (1797–1875): Principles of Geology Being an Attempt to Explain the Former Changes of the Earth’s Surface, by Reference to Causes Now in Operation. A műnek már a címe is magában hordozza a geológia központi gondolatát, hogy a Föld múltbéli változásait a jelenleg is ható folyamatok tükrében lehet megérteni. (Eredetiben letölthető: Lyell, 1830–1834.) <

2 A Curiosity rover marsjáró küldetése folyamatosan követhető a NASA honlapján (URL1) <

3 Igen zavaró, hogy ugyanarra a fogalomra a magyar geológiában az aktualizmus elve kifejezés honosodott meg, míg a magyar társadalomtudomány az uniformitási elv kifejezést fogadta be. A kétféle megnevezés hátterében az áll, hogy az angol eredetiben az aktualizmus elve a uniformitarianism kifejezésként szerepel, melynek szöveghű fordítása az uniformitási elv. A geológiai szakkifejezés talán a lyelli elvet jobban ülteti át a magyar nyelvre, hiszen lényegét adja vissza: a múlt jelenségeit a mában is megfigyelhető (aktuál) jelenségekből levezetve érthetjük meg. <

4 James Hutton (1726–1797) az aktualizmus elvének kidolgozója. Elmélkedése szerint a földtani folyamatok jelenleg is zajlanak, és ugyanezek hozták létre a múltban is a megfigyelt képződményeket, kőzeteket, korszakokat. Ezek hosszú folyamatok, amelyekhez sok idő kell. Elmélete nyitotta meg a földtörténeti idő fogalmának térhódítását, ami a Föld keletkezését több millió évvel tolta vissza az időben az emberek tudatában. <

5 Adam Smith (1723–1790) skót közgazdász. 1776-ban megjelenik fő műve, A nemzetek gazdagsága (The Wealth of Nations), amit sokan a nyugati világ legnagyobb hatású művének tartanak. A kor közgazdaságtanát új alapokra helyezte, és ezzel megalapozta a klasszikus közgazdaságtan tudományát. <

6 Abraham Gottlob Werner (1749–1817): német geológus, a „német geológia atyja”. Központi tézise szerint a Földön csaknem valamennyi kőzet és ásvány egy valaha létezett és mindent elborító ősóceánból származik, amely fokozatosan húzódott vissza a jelenlegi helyzetébe, miközben kiváltak belőle a kőzetek és ásványok. Ez az elmélet lett az alapja a neptunista geológiai iskolának. <

7 A nemzetközi szakirodalomban a TSI-rövidítés honosodott meg: Teardrop Shaped Islands (könnycsepp formájú szigetek). <

8 Helyesebb talán elmosási vagy elhordási struktúrának nevezni ezeket. A nemzetközi szakirodalomban az ESR-rövidítés utal a jelenségre: Erosional Shadow Remnants (eróziós árnyékmaradványok). A tengerfenéken még nem, vagy csak részben konszolidált üledék fölött áramló törmelékfolyások által hátrahagyott struktúra. <