Bevezetés

2012. március 3-án megalakult a Túlélés Szellemi Kör (TSZK), a szakértők önkéntes csoportja. A kör működésében a világnézeti felfogástól és politikai szimpátiától függetlenül olyan szakértők vesznek részt személyes minőségben, akik már foglalkoztak távlati társadalmi, gazdasági, természet- és környezetvédelmi problémákkal. Tevékenységük vezérlő elve a fenntarthatóság érvényesítésének elősegítése, a nagy távlatokban jelentkező és súlyos társadalmi problémák következményeinek túlélését elősegítő intézkedések megalapozása elsősorban nemzeti szinten.

A TSZK első Vitairatát a Greenfo.hu hírportál 2012. október 2-i száma közölte Kezünkben (volt) a jövő címmel és azzal a szándékkal, hogy nyilvános vitát gerjesszen a következő évtizedekben várható új természeti, gazdasági és társadalmi problémákról egy fenntartható és a túlélést biztosító állapot elérése érdekében.

A jelen közlemény elsősorban a Vitairat tartalmi megállapításait ismerteti, kiegészítve a szerzők értelmezéseivel.

A Vitairatot a tagok egyetértésével fogadták el.

A földi környezet minőségének romlása

Az elmúlt negyven-ötven évben a földi környezet minőségének romlását tapasztalhatjuk. Csak néhány példa ennek illusztrálására: hárommillió négyzetkilométernyi erdőt irtottak ki 1970 és 2012 között. A légkör szén-dioxid-tartalma az ipari forradalom előtt 280 ppm volt, és ezen a szinten viszonylag stabil értékeket mutatott több százezer éven keresztül, de mára már elérte a 391 ppm-et. Szemét és hulladék halmozódik fel nagy területeken, beleértve az óceánokat is. A biodiverzitás legalább 30%-kal csökkent 1970 óta. Ugyanakkor a Föld lakossága 3,7 milliárd főről 7,0 milliárdra növekedett 2012-re (Vida, 2007).

Az ENSZ főtitkára, U Thant már a múlt század hetvenes éveinek elején kifejtette, hogy a környezetrombolás miatt az emberiség történelme során először jutott abba a helyzetbe, hogy békés körülmények között veszélybe került a létezése. A szomszédos Ausztriából idézhetjük Josef Riegler osztrák politikust, aki az ökoszociális piacgazdaságról írva kifejti: „Az emberiség arra a pontra érkezett, amikor rövidlátó tetteivel nemcsak a természeti egyensúlyt bontja meg, hanem saját létalapját is megsemmisítheti.” (Riegler – Moser, 2001, 31.)

A Római Klub elnevezésű civil szervezet 1972-ben publikálta A növekedés határai (Meadows et al., 1992) című jelentését, amelyben megkongatta a vészharangot, miszerint a 21. század elején súlyos ökológiai és társadalmi válságba kerül az emberiség, ha minden azonos módon folytatódik a termelésben, a fogyasztásban, a természeti erőforrások felhasználásában és elszennyezésében. Radikális változtatásokat sürgettek, ami kétség kívül korlátozta volna a gazdasági növekedést. Sem a politikusok, sem a társadalom nagyobbik része nem vette komolyan a figyelmeztetést. 1973-ban jelent meg Ernst F. Schumacher A kicsi szép (magyarul Schumacher, 1991) című műve, amelyben megkérdőjelezte a fennálló gazdasági rend alapvető értékeit. A közgazdasági Nobel-díjas Jan Tinbergen szerkesztette a Római Klub harmadik kiadványát, amely 1976 -ban RIO-jelentés (Reshaping the International Order) címen jelent meg, és egy új világgazdasági rend létrehozásának szükségessége mellett érvelt (Tinbergen, 1979) (Simai, 2001).

A fenntarthatóság fogalmi gyökereit John R. Hicksnek (1939) azon gondolatához vezethetjük vissza, miszerint a jövedelem „az a maximális érték, amit az ember az adott héten elfogyaszthat, azt remélve, hogy a hét végén még ugyanolyan jól élhet, mint a hét elején.” Ugyanez a John R. Hicks 1970-ben, amikor a környezeti válság körvonalai már látszottak, arról beszélt, hogy a banki gépezetbe homokot kell szórni, hogy lassuljon a növekedés. Ezt az úgynevezett Tobin-féle adót fedezi fel most újra az EU-bürokrácia és a hazai politika. A furcsa talán csak az, hogy amivel akkor a növekedést remélték megfékezni, azzal most a gazdaság növekedését remélik élénkíteni. Az ökológiai közgazdaságtan részben Hicksnek a jövedelemmel kapcsolatos tételére alapozza a fenntartható fogyasztásra vonatkozó elméletét (Marshall – Toffel, 2005).

A magyar származású Polányi Károly 1944-ben megjelent tanulmányában figyelmeztet a piacgazdasági eufória veszélyeire: „Ha egyedül a piaci mechanizmus irányítaná az emberek és természeti környezetük sorsát, sőt még a vásárlóerő mennyiségét és felhasználását is, a társadalom elpusztulna. […] A kulturális intézmények védőernyőjétől megfosztva az emberek belepusztulnának a társadalmi elhagyatottságba: meghalnának a heveny társadalmi felfordulás áldozataiként, erkölcstelenség, perverzió, bűn, éhhalál következtében. A természet elemeire hullana szét, a környezet, a táj szeméttelepekké válnának, a folyók elszennyeződnének...” (Polányi, 2004, 94–95.)

Polányi tanulmányában jól kirajzolódnak a körvonalai annak, amit manapság a fenntarthatóság három pilléreként emlegetünk. A Brundtland-féle (Brundtland, 1987) definícióban megjelenő generációk közötti egyenlőségnek is vannak elmélettörténeti gyökerei, amit az irodalom Solow–Hartwick-féle fenntarthatósági elvként tart számon (Marshall – Toffel, 2005).

Herman Daly a Steady State Economyról írt tanulmányában (Daly – Cobb, 1989) kifejti, hogy a véges Földön nem lehetséges végtelen gazdasági növekedés. Daly újabban már a megtelt Földről és új gazdasági paradigmák alkalmazásának szükségességéről beszél (Daly, 2005).

A probléma társadalmi dimenzióját találóan összegzi Lányi András: „Az emberiség örökségét, különösen a biodiverzitást elsősorban nem a szükségletek kielégítésének mértéke, hanem a módja veszélyezteti. A környezetünket, egészségünket, kapcsolatainkat, kultúránkat, életünk minőségét és politikai intézményeinket egyaránt romboló örömtelen pazarlás, vagyis az irányított kényszerfogyasztás mai rendszere valószínűleg nem több, hanem kevesebb embert tesz elégedetté, kevesebb embert ajándékoz meg azzal a tudattal, hogy értelmes életet él, mint ha »szükségleteinket« más módokon elégítenénk ki.” (Lányi, 2011)

A növekedés bűvöletében élni azért is értelmetlen, mert bizonyos határ felett a növekedés nem okoz megelégedettséget (Csikszentmihályi, 2000). „Minden társadalom számára úgy tűnik, létezik egy időszak, amelyben a gazdasági növekedés (ahogyan azt szokásosan mérjük) javulást hoz az életminőséget illetően, de csak egy pontig – ez a küszöbpont –, ami fölött ha még van gazdasági növekedés, az életminőség elkezdhet romlani.” (Max-Neef, 1995)

A fogalom történeti és ismeretelméleti gyökereit vizsgálva Desta Mebratu (1998) különbséget tesz a fenntarthatóság intézményi (nemzetközi intézmények, nemzetközi civil szervezetek és gazdasági egyesületek), ideológiai (öko-teológia, öko-feminizmus és öko-szocializmus) és akadémiai (környezetgazdaságtan, mély ökológia és társadalom-ökológia) nézőpontjai között. Szerinte a három verzió eltérő nézeteket vall aszerint, hogy mi a véleményük a fenntarthatósági válság forrásáról, miben látják a probléma megoldásának lényegét, és milyen eszközök alkalmazásától remélik a megoldást? A nézetek igen sokfélék, és legfeljebb annyi konvergencia figyelhető meg közöttük, hogy mindenki egyetért a holisztikus közelítés szükségességében, de aztán a részleteket illetően már abban sem, hogy mit értenek holisztikus szemléleten. Jó húsz éve a következőképpen összegezte a problémát Stephan Schmidheiny: „amikor a politikusok, az iparosok és a környezetvédők híján vannak a gyakorlati tanácsoknak, gyakran egy új vízió, új értékek, új elköteleződés és új etika iránti igény mögé menekülnek. Az ilyen megszólalások gyakran szónoki és síri segélykiáltások. Ez a fenntartható fejlődési probléma bökkenője és természetesen a fő oka is annak, hogy az elvi elfogadottság ellenére kevés a konkrét cselekedet a gyakorlatban.” (Schmidheiny, 1992)

Azóta sem jutottunk sokkal előrébb – a problémák felismeréséig talán eljutottunk, a megoldás megtalálása azonban még várat magára.

A válságjelek felerősödése
globális és nemzeti szinten

A világ tudósainak többsége egyetértésre jutott abban, hogy a ma élő nemzedék az emberiség történetének legnagyobb kihívásával szembesül. Fennmaradásunk múlik azon, hogy milyen választ találunk a földi életlehetőségek drámai romlására. Az éghajlati viszonyok átalakulása, a biológiai sokféleség hanyatlása, a termőtalaj pusztulása, a szennyezés és kiszáradás következtében világszerte fenyegető ivóvízhiány mind az emberi beavatkozás következménye. A felsorolásra kerülő okok összefüggő rendszert alkotnak: (Vida, 2007) (Faragó, 2007)

• a bolygó eltartóképességét meghaladó népességnövekedés,

• nagyléptékű, környezetromboló technológiák gátlástalan alkalmazása,

• a gazdasági növekedés kényszere, ami a haszonelvű piaci versenygazdaság velejárója,

• a jólétet a javak pazarló használatával azonosító fogyasztói életmód az egyik oldalon, a másikon nyomor sújtotta országok, amelyeket a szükség kényszerít természeti kincseik kiárusítására,

• az úgynevezett szabadkereskedelmi világrend, amely a helyi közösségeket megfosztotta gazdasági és politikai önrendelkezésük java részétől, és ezáltal az utolsó akadályokat is elhárította az erőszakos, embertelen és környezetromboló növekedés útjából.
A természetben jelenleg zajló változások rövid távon megállíthatatlanok, káros hatásuk azonban mérsékelhető. A minden ember számára méltó élet nélkülözhetetlen természeti feltételeinek fogyatkozása a mostani világrendet alapjaiban rendíti meg. Aláássa a nemzetek és földrészek közötti bizalmat, a helyi és nemzetközi konfliktusokat az erőszakos megoldások felé tereli. Az előttünk álló világméretű politikai és gazdasági válság azonban az egyes országokat és régiókat nem egyenlő mértékben fogja érinteni. Sikeres helytállásra azoknak van esélyük, akik (Gyulai, 2012) (Lányi, 2011)

• megőrizték, vagy visszaszerzik az ellenőrzés jogát saját erőforrásaik felett,

• mérsékelni tudják kiszolgáltatottságukat a világgazdaságban zajló változások esetében,

• képesek a demográfiai folyamatok dinamikus egyensúlyának fenntartására,

• életmódjukban alkalmazkodnak a természeti környezet adottságaihoz, és ennek megfelelő technológiákat választanak,

• mindent megtesznek az alapvető természeti szolgáltatások minőségének megőrzése érdekében.

Azok, akik az elkerülhetetlen pályamódosításra túl későn szánják rá magukat, a legsúlyosabb megpróbáltatásoknak néznek elébe. A természeti rendszerek összeomlását világszerte a társadalmi rendszer működésének súlyos rendellenességei jelzik és kísérik: köztük az éhínség, tömeges migráció, a társadalmi szolidaritás hanyatlása és az erőszak terjedése.

Magyarországot ezek a veszélyek a legközelebbről érintik. A jövő nemzedékek életlehetőségeit fenyegető változások közül különösen aggasztónak tartjuk:

• az egyre súlyosbodó csapadékhiányt,

• felszíni és felszín alatti vizeink elszennyeződését,

• a termőtalaj pusztulását,

• az ipari és kommunális hulladék nem megfelelő kezelését; lemaradásunkat az újrahasznosítás, a hulladékmentes technológiák, megújuló erőforrások hasznosítása terén,

• az ipari jellegű monokultúrás termelés következményeként a biológiai sokféleség hanyatlását a mezőgazdaságban.

A társadalmi veszélyek közül kiemeljük:

• gazdaságunk példátlan függőségét a világpiactól, különösen a nem megújuló energiaforrások esetében, (Végh et al., 2008)

• a hazai munkaerő és a helyi tudás kihasználatlanságából, természeti adottságaink célszerűtlen és fenntarthatatlan használatából fakadó tömeges szegénységet,

• a falusi munka- és életlehetőségek romlását, a falvak népességmegtartó képességének csökkenését,

• a legszegényebb társadalmi rétegek, különösen a cigányság szegregálódását és az ennek folytán kialakuló, helyenként már erőszakba torkolló állapotokat,

• a kölcsönös bizalom és segítőkészség hanyatlását.

Mi legyen a teendő hosszú távon
és nagy távlatokban?

Erre a kérdésre a feleletet a kormánynak kell elsősorban megadni. Rövid távú (két-hároméves) elképzelésekről naponta hallunk információkat, mint például: államadósság-csökkentés, munkahelyteremtés, adópolitika stb., de a hosszabb távra (tíz-tizenöt év) szóló feladatokat a Nemzeti Fenntartható Fejlődés Stratégiája című dokumentum tervezete és az azt megalapozó Jövőkereső (Schmuck, 2010) című értékelés tartalmazza. De mi legyen utána? Mi legyen az a vezérfonal, amely biztosítja a több évtizedes periódusra való felkészülést? Vagy nagy távlatban milyen valószínűsíthető jövőképről gondolkodjunk, és milyen nagytávlatú problémákkal birkózzunk meg? A Római Klub is ilyen dimenzióban gondolkodott, és kereste a megoldást. De van-e egyáltalán valamilyen biztosra vehető helyzet, ami bekövetkezik negyven-ötven év múlva egy olyan világban, ahol az egy-két év múlva várható helyzeteket is nagyon nehéz megjósolni? A válasz: igen; vannak ilyen tényezők. Megnevezünk hármat. Az első: ma hétmilliárd ember él bolygónkon. Nagy valószínűséggel prognosztizálható, hogy negyven-negyvenöt év múlva kilencmilliárdnyian leszünk. A második ilyen biztos pont, hogy az embereknek három olyan, semmi mással nem helyettesíthető életfenntartó tényezőre van szükségük, mint a tiszta levegő, az egészséges víz és az élelem. A levegő minőségével nem lesz globális probléma, a földi klímát azonban már most veszélyeztetjük. Az édesvízzel és ezen belül az ivóvízzel pedig biztosan súlyos gondok jelentkezhetnek. Az élelem területén alakulhat ki a legsúlyosabb helyzet. A harmadik biztos pont, hogy egyes erőforrások már ma kimerülőben vannak, és a meglévők birtoklása súlyos társadalmi konfliktusokhoz vezethet. Ezek ismert tények, ami hiányzik, az a képesség, hogy kellő időben felismerjük ezek bekövetkezését, hogy az emberiség a lehető legkisebb megterhelésekkel élje túl a minőségileg új és nehéz periódusokat.

Vagyis napjainkban világszerte erősbödik a túlélésre való felkészülés. A jövő egyik kulcsszava a túlélés.

Milyen külső problémák fognak
fokozottabb mértékben begyűrűzni
Magyarországra 2050-ig és utána?

Íme a felsorolás:

• a Föld olajkészletének drámai csökkenése,

• a klímaváltozás és káros hatásainak felerősödése,

• a termőföld fogyása és minőségromlása,

• nő a globális gazdasági és pénzügyi rendszerek összeomlásának kockázata,

• biztonságpolitikai veszélyek,

• a globális ökológiai eltartóképesség súlyos romlása,

• tömeges migráció a Kárpát-medence irányába.

Magyarország lakosságának túlélését elsősorban nekünk, magyar állampolgároknak kell biztosítanunk. Ennek feltételeit a fenntarthatóság elvei alapján kell kidolgozni.

Alapvetések a teendőkhöz

A Vitairat hangsúlyozta a következő elveket:

• Ne fosszuk meg örökségüktől az utánunk jövőket: természeti forrásainkat csak megújuló képességük mértékében vegyük igénybe.

• Gondoskodjunk arról, hogy a közvélemény hiteles tájékoztatáshoz jusson a természet romlásával kapcsolatos civilizációs válságtendenciákról; segítsük elő a társadalmi felelősségvállalás, a közügyekben való felelős részvétel mintáinak terjedését.

• Időben térjünk új utakra: az iskolában, az egyetemeken, a tudomány műhelyeiben olyan tudás megszerzésére és átadására törekedjünk, amely a földi életlehetőségek gazdag változatosságának megőrzését szolgálja, és képessé tesz arra, hogy különbséget tegyünk tudás és információ, fejlődés és növekedés, szabadság és mértéktelenség között.

• A gazdasági és politikai siker mutatójának többé ne a nemzeti jövedelem növekedését tekintsük, hanem a hazai (anyagi és szellemi) források fenntartható használatából származó jövedelmet. Hogy e jövedelem minél nagyobb hányadát fordíthassuk olyan javakra, amelyeket mi magunk állítottunk elő, éljünk bátran és határozottan a hazai piac védelmének valamennyi jogszerű eszközével. Ez az egyetlen út, amelyen tisztességes megélhetéshez juttathatjuk a munka nélkül, vagy a létminimum alatt tengődő honfitársainkat (a felnőtt magyar népesség mintegy 40%-át).

Az ökológiai fenntarthatóság és a tömeges elszegényedéssel járó szociális problémák megoldása a legszorosabban összefügg a helyi közösségek önrendelkezésének, az önrendelkezés gazdasági alapjainak helyreállításával. Ehhez az alábbiak szükségesek:

• az önkormányzatiság és a szubszidiaritás törvényes feltételeinek megerősítése,

• az agráriumban a helyi adottságokhoz alkalmazkodó, kisebb léptékű, munka- és tudásintenzív gazdálkodást, és ennek megfelelő, a nagybirtokrendszer terjedését korlátozó intézkedések,

• a fenntarthatóságot szolgáló talaj- és vízgazdálkodási, állat- és növényvédelmi eljárások elterjesztése;

• a megújuló energiaforrások részesedésének gyors növelése; az energiatakarékosságot ösztönző, adott esetben kikényszerítő intézkedések bevezetése a termelésben ugyanúgy, mint a közlekedésben és a közellátás terén.

• Az elkerülhetetlen pályamódosítás (ökológiai rendszerváltozás) azonban nem hajtható végre törekvéseinkkel szemben ellenséges nemzetközi környezetben. Szövetségeseket kell keresni Európában és a nagyvilágban olyan együttműködéshez, amely előnyt biztosít a kulturális és természeti örökség megőrzésének a rövid távú üzleti érdekkel szemben, nem áldozza fel a közszabadságot a kereskedelem szabadságának oltárán, és az önrendelkezést, az ökológiai fenntarthatóságot fontosabbnak tartja az üzleti hálózatok gyilkos világpiaci versenyében elért sikernél.

A lehetséges konkrétabb cselekvési területek

Oktatás, kutatás • Tudósok, politikusok keresik a válságból kivezető utat, jó tanácsokban nincs hiány, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy válságokból mindig azok a nemzetek kerültek ki megerősödve, amelyek akár csökkenő gazdasági teljesítmény esetén is növelni tudták a kutatásra és az oktatásra fordított kiadásaikat. Jelenleg az EU a csökkenő gazdasági teljesítmények mellett is próbálja növelni e téren a kiadásokat. Ez persze csak kevés tagállamnak sikerül. Az EU erőfeszítéseket tesz arra, hogy segítse a lemaradókat. Sajnos Magyarország is a lemaradók közé tartozik. Hasonló a helyzet az oktatással, annak tartalmát illetően pedig kulcskérdés a „rendszerszemlélet”, az összefüggések megismertetése. Az iskolákban hiteles példaképekkel kell, hogy találkozzanak a fiatalok, akiket követve számukra is fontos lesz kultúránk hagyományainak szeretete, egy közös értékrend vállalása, az erkölcsi normák befogadása. Az oktatási folyamat kreatív gondolkodásra nevel, arra, hogy minél többet megértsen a természet, a társadalom és a gazdaság folyamataiból, meg tudja különböztetni a jót a rossztól, s később felnőttként képes legyen élete kisebb és nagyobb kérdéseiben önállóan dönteni. Az alapvető vitakérdés: a fenntarthatóság alapelveivel összhangban milyen tartalmú és célú oktatásra és kutatásra van szükség?

Fejlesztések • A számtalan különállóan működő ágazat, tudományág, szakosított szervezet, az azokat művelő szakemberek, még ha mind-mind tudásuk javát adják is, túl sok esetben egyoldalúan értékelik a folyamatokat és a lehetőségeket. Hasonlóképpen, a „prioritásokat” a saját ágazatuk, diszciplínájuk, szervezetük működési területe, célkitűzése alapján határozzák meg. Emiatt egymásnak ellentmondó érvek, programok sokasága van egyszerre jelen. Így él egymás mellett például nemzetközi, EU- és hazai szinten is egyfelől a fenntartható fejlődés programja és intézményrendszere, másfelől a fejlesztések egyoldalú programja és intézményrendszere. Az összhang hiánya minden cselekvés élét tompíthatja, hatását akár semmissé is teheti. Az alapvető vitakérdés tehát: milyen tartalmú és célú fejlesztésekre van szükség, s miképpen biztosítható azok összhangja?

Gazdaság • A gazdaság működésére vonatkozó új modellnek az egyik legfontosabb eleme minden bizonnyal – a természeti és a társadalmi feltételeket messzemenően számításba vevő – strukturális gazdasági fejlődés. Ezzel a megközelítéssel a foglalkoztatásban radikális javulást lehetne elérni, és töredékére lehetne csökkenteni a környezetterhelést. A gazdaságnak át kellene állnia egy olyan pályára, amelyikben a gazdasági fejlődés a jelenleg a jövedelemszerzésből kirekesztettek (nem foglalkoztatottak) számára is megfelelő megélhetési lehetőséget teremt. A munkatermelékenység növekedése sem feltétlenül jár kevesebb ember foglalkoztatásával. A munkaidő csökkentésével, részfoglalkoztatással feloldható volna az ellentmondás. Arra keressük a választ, hogy mi a gazdaság tényleges szerepe a túlélésben, a fenntarthatóság elérésében?

Jólét • Meg kell változtatni a jólétről, a kényelemről, a fogyasztásról, a termelésről a sokak által megszokott elképzeléseket, elvárásokat. Ennek egyik eleme, hogy a készlettársadalmat át kell alakítani szolgáltatástársadalommá. Nem szabadna általában a kényelmi szolgáltatásokat biztosító összes eszköz birtoklására törekedni, meg kell elégednünk az általuk nyújtott, és esetenként szerényebb szolgáltatások igénybevételével. Tisztáznunk kell, hogy mik a valós emberi szükségletek, a méltányos életfeltételek, a mindenki számára – alapvető emberi jogként – elérhető jóléti körülmények.

Természeti erőforrások • A természeti erőforrások hatékony használatára, a megújuló erőforrások fokozott felhasználására van szükség. A fokozatosan elfogyó és környezetszennyező fosszilis energiahordozókat mielőbb fel kellene váltanunk a megújuló energiaforrásokkal, ami azonban zökkenő nélkül már aligha lehetséges, és ez egyúttal az életmód változását is jelenti. Környezeti szempontból a felhasznált energia összes mennyisége a meghatározó, még akkor is, ha megújulóból származna az összes. Mi a teendő a vészesen fogyó természeti erőforrások további felhasználásával kapcsolatban?

Verseny és együttműködés • A verseny, ha kiegészülne az együttműködéssel, az jobban szolgálná a közérdeket, mint a verseny túlhajtása. Ez kulcskérdés mind globális, mind EU-, mind hazai szinten. Európa is jobban járna, ha megtartaná a területén ma meglévő termelő tevékenységeket, és mértéktartó arányban engedné betelepülni keletről a kisebb bérért is dolgozni hajlandó fiatal munkaerőt, elősegítve egyfajta kulturális, az európai demokratikus hagyományokat tiszteletben tartó asszimilációt. Ez segítene megőrizni azt a sokszínű gazdasági szerkezetet, ami Európát eddig jellemezte, és ami Európa gazdaságának a stabilitását biztosította. Mit tegyünk a társadalmi együttműködés erősítése érdekében, és miképpen segítsük ezt regionális, illetve globális keretekben?

Erkölcs • Az ember erkölcsi lény, ami azt jelenti, hogy rászorul az erkölcs útmutatására. Az etikát úgy tekinthetjük, mint az élővilágot fenntartó önszabályozás rendszerének szerves részét. Tudásunk – ezt talán kár volt feledni – mindenekelőtt a jónak és rossznak tudása. Nincs semleges tudás, mert az ember nem a tények, hanem az értékek világának lakója. Az újjáépítés csak új erkölcsök szerint lehetséges: az utódainkért és a földi élet sorsáért ránk háruló személyes felelősség belátása alapján. Egyetértésre juthatunk-e abban, hogy milyen értékeket kell közös tevékenységünk alapjának tekinteni?

Az állam • Az állam nem maradhat semleges – mint ahogy soha nem is volt az. Feladata, hogy a jót ösztönözze, és a rosszat üldözze. Arra azonban nem formálhat jogot, hogy maga állapítsa meg, mi a jó, az igaz és a szép, hanem a politikai és kulturális párbeszéd szabadságán kell őrködnie különféle kiváltságos csoportok dominanciaigénye ellenében, ugyanúgy, mint a kultúrát, illetve a kulturális sokszínűséget korrumpáló és lealjasító törekvésekkel szemben. Amennyiben a kultúra létértelmezések párbeszéde, úgy természete szerint nyitott más kultúrák felé. A párbeszéd azonban mindig egy hagyomány alapján, e hagyomány értelméről és megújításáról folyik. A környezet jó állapotban való megőrzéséhez is megfelelő állami szerepre van szükség. Ugyancsak jelentős állami szerepvállalás szükséges ahhoz, hogy az oktatásra, a tudományos kutatásra, a művészetek, az irodalom művelésére elegendő forrás jusson. Mit kell megfelelő és nem megfelelő állami szerepnek tekinteni ezen a téren?

Regionalitás és szubszidiaritás • A régiókra alapozó társadalomban sokféle értéket elfogadó multikulturális közösségek alakulhatnak ki, amelyben a társadalom tagjai kölcsönösen egymásra vannak utalva. Felelős és érdemi részvétel a közügyek intézésében csak akkor lehetséges és kívánatos, ha léteznek helyi (regionális, szakmai, munkahelyi, kulturális) közösségek, és ezek maguk dönthetnek a sorsukról. A részvétel és önrendelkezés feltétele a dolgok emberi léptékének helyreállítása: lokalizáció és szubszidiaritás. Mert csak arról tudunk helyesen dönteni, aminek ismerjük a helyét. Minél nagyobb a távolság a döntésben érintettek és a döntéshozók között, annál valószínűtlenebb, hogy jó döntések szülessenek. Miért fontosak a helyi közösségek, mihez és milyen garanciák kellenek saját közügyeik intézéséhez, s mikor, hol és miben célszerű támogatást kapniuk?

A TSZK Vitairata hosszú (40–50 év) időszakra vonatkozik. A fenntarthatóság elvét szeretnénk érvényesíteni. Elsősorban Magyarországra koncentráltuk a helyzetértékelést, illetve a túlélésre való tudatos felkészülés néhány cselekvési programját. A mindenkori kormányok számára a kritikus folyamatokra és a cselekvési eljárásokra hívjuk fel a figyelmet. Tudjuk, hogy ezek csak hosszú időszak következetes munkájával valósíthatók meg. Abban, amit intézkedési lépéseknek javasolunk, kevés a teljesen új gondolat. Újdonság viszont, hogy mindezeket belehelyeztük egy átfogó és erősödő veszélyhelyzetbe, ami kikényszeríti a kemény intézkedéseket.
 

Kérés az Olvasókhoz • Jelen cikk szerzői a TSZK Vitairatát, illetve a TSZK belső vitáiból vett szemelvényeket használták fel a kézirat összeállítása során. Kérjük az Olvasót, fejtse ki véleményét a leírt gondolatokról. Tudjuk, hogy nézeteinket sokan kétkedéssel fogadták, és a megvalósítás lehetőségeiről igen eltérő véleményt alakítottak ki. Várjuk a véleményeket, illetve újabb ötleteket, tanácsokat.
 

Kulcsszavak: fenntartható fejlődés, fenntarthatósági stratégia, erőforrások kimerülése, ökológiai és társadalmi válság, túlélés, klímaváltozás
 

IRODALOM

Anon (1992): World Development Report 1992, Development and the Environment. Oxford University Press, Oxford

Brundtland, Gro Harlem (1987): Our Common Future. Martinus Nijhoff Publishers, Dordrecht, The Netherlands

Csikszentmihályi Mihály (2000): The Costs and Benefits of Consuming. Journal of Consumer Research. 27, 267–272.

Daly, Herman E. – Cobb, John (1989): For the Common Good. Beacon Press, Boston

Daly, Herman E. (2005): Economics in a Full World. Scientific American. 293, 3, 100–107. doi:10.1038/scientificamerican0905-100

Meadows, Donella – Randers, J. – Meadows, D. (2005): A növekedés határai Harminc év múltán. Kossuth, Bp.

Easterlin, Richard A., (1995): Will Raising the Income of all Increase the Happiness of All?. Journal of Economic Behavior and Organization. 27, 1, 35–47.

Faragó Tibor (2007): A globális éghajlatváltozás veszélye és a nemzetközi egyezmények. Külügyi Szemle. 6, 1, 79–94.

Gyulai Iván (2012): Fenntartható fejlődés. Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány, Miskolc

Hicks, John R., (1939): Value and Capital: An Inquiry into Some Fundamental Principles of Economic Theory. Clarendon Press. Oxford, UK

Kahneman, Daniel (2003): Maps of Bounded Rationality: Psychology for Behavioral Economics. The American Economic Review. 93, 5, December, 1449–1475. • WEBCÍM

Lányi András (2011): Miért fenntarthatatlan, ami fenntartható? A környezetbarát gazdálkodás és a közösségi vállalkozás esélyei egy aprófalvas régióban. In: Kerekes Sándor – Szirmai V. – Székely M. (szerk.): A fenntartható fogyasztás környezeti dimenziói. Aula, Budapest, 197–238.

Marshall, Julian D. – Toffel, Michael W. (2005): Framing the Elusive Concept of Sustainability: A Sustainability Hierarchy. Environmental Science and Technology. 39, 3, 673–682. • WEBCÍM

Max-Neef, Manfred (1995): Economic Growth and Quality of Life. Ecological Economics. 15, 115–118. • WEBCÍM

Meadows, Donella H. – Meadows, D. – Randers, J. (1992): Beyond the Limits. Chelsea Green Publishing Co., Post Millis, Vermont

Mebratu, Desta (1998): Sustainability and Sustainable Development: Historical and Conceptual Review. Environmental Impact Assessment Review. 18, 6, 493–520. • WEBCÍM

Polányi Károly (2004): A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. (Második, átdolgozott kiadás.). Napvilág, Budapest

Riegler, Josef – Moser, Anton (2001): Ökoszociális piacgazdaság. Agroinform, Budapest

Schmidheiny, Stephan (1992): Changing Course: A Global Business Perspective on Business. The MIT Press, Massachusetts • WEBCÍM

Schmuck, Erzsébet (szerk.) (2010): Jövőkereső: a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács jelentése a magyar társadalomnak. Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács, Budapest • WEBCÍM

Schumacher, Ernst F. (1991): A kicsi szép. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest

Simai Mihály (2001). Zöldebb lesz-e a világ? A fenntartható fejlődés szerkezeti problémái a XXI. század elején. Akadémiai, Budapest

Tinbergen, Jan (1979): R.I.O. jelentés. Budapest: Közgazdasági és Jogi

Végh László – Hetesi Zz. – Szám D. (2008): Utolsó kísérlet. Híradás a Föld állapotáról. Kairosz, Budapest

Vida Gábor (2007): Fenntarthatóság és a tudósok felelőssége. Magyar Tudomány. 12, 1600–1606. • WEBCÍM

Scazzieri, Roberto – Sen, A. – Zamagni, S. (eds.) (2008): Markets, Money and History. Essays in Honor of Sir John Hicks. Cambridge University Press, Cambridge (UK)
 

LÁBJEGYZET

* A megalakulást Láng István kezdeményezte, a Kört az általa meghívott szakértők (Bartholy Judit, Faragó Tibor, Fülöp Sándor, Gyulai Iván, Hetesi Zsolt, Kerekes Sándor, Lányi András, Nováky Erzsébet, Vida Gábor) hozták létre. A TSZK alakuló ülésén a tagok Kerekes Sándort bízták meg a tevékenység napi szinten való összefogásával és koordinálásával. <