Bevezető
Bizton állítom, hogy nincs ma országunkban olyan ember, aki ne tudná,
hogy létezik egy hárombetűs szó: IMF. Azt azonban, hogy miért, hogyan
kapcsolódik hazánkhoz, már kevesebben tudják. Több éve már, hogy
kutatási területemnek, doktori disszertációm témájának választottam
ezt a szervezetet, és a vele való kapcsolatunk történetét.
Azok számára, akiket e téma érdekel, most áttekintést adok a
kezdetekről és a csatlakozásunkat közvetlenül megelőző és azt követő
külföldi sajtóvisszhangról. Kutatásaim eredményét úgy nyújtom át
Önöknek, hogy remélem, legalább olyan érdekes lesz az olvasók számára,
mint amilyen élményt jelentett számomra azok megtalálása,
feldolgozása.
Az első közeledésünk a Nemzetközi Valutaalaphoz
Magyarország az 1940-es évek közepén létrehozott nemzetközi pénzügyi
intézményekhez – a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank
(megalakításkor a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank [IBRD]
néven indult el az intézmény, később kapta a Világbank nevet) – már
megalapításukkor csatlakozni kívánt, azonban ez a lépés csak jóval
több mint harmincöt év elteltével következhetett be. A csatlakozás
éve, 1982 tényadat, azt külön bizonyítani nem kell, de az első
kapcsolatfelvételi időpont feltételezésének igazolása érdekében
levéltári kutatómunkát végeztem.
Ennek oka, hogy a rendelkezésre álló, e témával is
foglalkozó hazai szakirodalom tanulmányozása során szembeötlik: a
legkülönfélébb elképzelések léteznek arról, mikor is merült fel
először, hogy tagok legyünk. Csáki György arról ír, hogy „már a
hatvanas években felmerült, 1968 után pedig felerősödött a nemzetközi
pénzügyi rendszer két alapintézményéhez, a Nemzetközi Valuta Alaphoz
és a Világbankhoz való csatlakozásunk gondolata” (Csáki, 1988, 98.).
Bod Péter Ákos azt állítja, hogy 1966-ban vetődött fel először a
puhatolódzó tárgyalások gondolata, de azt a szovjet vezetők akkor még
elutasították (Bod, 2002, 254.). Földes György úgy tudja, hogy a
belépésre vonatkozó javaslat 1966 közepén került az MSZMP
Államgazdasági Bizottsága elé (Földes, 1995, 45–46.). Vígvári András
szerint a két szervezetbe való belépést a politikai élet magas
szintjén 1967 óta forszírozták (Vígvári, 1990, 35.). Nagy Pongrác
feltételezi, hogy az MNB-n belül a csatlakozás gondolata „már a
hetvenes évek közepe táján felvetődött, de a szovjet tilalom miatt
ekkor még nem történhettek ez irányú lépések” (Nagy, 2001, 50.).
Ezek az ellentmondásos vélemények inspiráltak arra,
hogy mélyebb, tudományos megalapozottságú munkával derítsem ki, hogy
mi is az igazság. A kutatómunka elindításához nagy segítség volt az
IMF által kiadott Silent Revolution című könyv, amelyben egyértelmű
utalásokat találtam arra nézve, hogy hazánk már közvetlenül a II.
világháborút követően „kopogtatott” a frissen megalakult IMF ajtaján.
Erről részletesebben lásd James M. Boughton művét (2001, 980–986.).
Gazdasági nehézségek
a II. világháború után
Az ország romokban hevert, a háború szétzilálta a gazdaságot, az
infláció az egekbe szökött, és a győztes nagyhatalmak erején felüli
háborús jóvátétel megfizetésére kötelezték a veszteseket, így
Magyarországot is. A német megszállást követően az állandó
bombatámadások és a szovjet csapatok szárazföldi hadműveletei komoly
pusztítást végeztek, nem is szólva a visszavonuló csapatokról, amelyek
vagy elhurcoltak, vagy megsemmisítettek mindent, amit lehetett. Ez
végül oda vezetett, hogy Európában csak Németországban és a német
megszállás alá került szovjet területeken volt nagyobb a gazdaság
háborús vesztesége, mint hazánkban. Az ország közlekedése, az
úthálózat súlyos károsodásokat szenvedett. A károkat 1938-as
árfolyamon 3,7 milliárd pengőre becsülték. Az összes károkozás
felmérését követően megállapították, hogy Magyarország nemzeti
vagyonának közel 40%-át veszítette el, a teljes anyagi kár 22 milliárd
pengőre rúgott, ami értékben az 1938. évi nemzeti jövedelem ötszörösét
tette ki (Gunst, 1996, 118–121.).
Azonban a háborús veszteségek és károk csak egy
részét képezték a hazai gazdasági nehézségeknek. A háborúban vesztes
Magyarországnak komoly pénzügyi teherrel is szembe kellett néznie. Az
1945. január 20-án megkötött fegyverszüneti szerződés hatéves fizetési
időszakra 300 millió dolláros jóvátételi fizetési kötelezettséget
állapított meg terhünkre. Ebből az összegből 200 milliót a
Szovjetuniónak, 70 milliót Jugoszláviának és 30 milliót
Csehszlovákiának kellett volna teljesítenünk. Korabeli iparügyi
minisztériumi értékelések szerint a jóvátétel az 1938-as magyar ipari
kapacitások mellett súlyos, de nem teljesíthetetlen kötelezettséget
jelentett volna. A háborúban lerombolt és szétzilált magyar gazdaság
számára azonban a szovjet jóvátételből egy évre arányosan eső mintegy
33–34 millió dolláros szállítási kötelezettség a gazdaság
helyreállításáig még úgy is teljesíthetetlennek bizonyult, hogy az
1945. évi jóvátétel több mint egyharmadát a meglévő gyári berendezések
leszerelésével és a Szovjetunióba való szállításával volt köteles az
ország teljesíteni. Az első jóvátételi évben a Szovjetuniónak járó
kártérítésnek mindössze egyharmadát tudta Magyarország kiszállítani
(Külügyminisztérium – Institut des langues orientales, 1969,
156–157.).
Késedelem esetén – természetesen az elmaradt
szállítások teljes pótlásán túl – havi (!) 5%-os büntetőkamatot
vetettek ki. Magyarország (és a többi vesztes, jóvátétel fizetésére
kötelezett ország) számára a legsúlyosabb terhet a jóvátételben
szállított áruk világpiaci áron történő számbavétele okozta. A magyar
ipar ugyanis a kis sorozatok és az alacsony termelékenység miatt a
jóvátételre szánt árukat a világpiaci ár legkevesebb kétszeresét
kitevő hazai termelési költség mellett tudta csak előállítani. Az
oroszok az első években egyáltalán nem respektálták a világpiaci
árakat lényegesen meghaladó magyar termelési költségeket, ami a
gyakorlatban azt jelentette, hogy Magyarország számára a jóvátétel a
hivatalosan megállapított dollár/pengő kurzushoz képest legalább
kétszer annyiba került (Honvári, 2011).
Meg kell említeni azt is, hogy az 1945–46-os
infláció is jelentős mértékben sújtotta a hazai gazdaságot, hiszen a
pengő elértéktelenedett és az árak is hihetetlen módon megemelkedtek.
Mindezek miatt 1946 közepére a pénz elvesztette igazi funkcióját, a
feketekereskedelem virágzott, a naturális árucsere vált jellemzővé.
Ebben a helyzetben a túlélés egyetlen eszköze a stabilizáció volt,
amit az éppen hatalmon álló gazdasági vezetés is felismert. „A
valutastabilizálás mielőbbi megvalósítását Magyarország már azért is
szeretné, hogy ez által lehetővé váljék számára a Bretton Woods-i
egyezményben elhatározott nemzetközi pénzügyi kooperációban való
részvétel.” – olvashatjuk a magyar kormány 1946 nyarán kidolgozott
békejavaslatában (Gecsényi – Máthé, 2008, 1191.).
A puhatolódzó lépések
A taggá válás ebben az időben azért sem lehetett elérhetetlen cél,
mivel a Szovjetunió külügyminiszter-helyettese, Andrej J. Visinszkij a
párizsi békekonferencia plenáris ülésén, az amerikai képviselők
Magyarország jóvátételi fizetése elleni tiltakozására válaszul, többek
között ezt mondta: „ A szovjet kormány következetesen olyan jóvátételi
politikát folytat, amelynek lényege, hogy reális tervekből induljon
ki, nehogy megfojtsa Magyarországot, nehogy aláássa gazdasági
újjáépítésének gyökereit, ellenkezőleg, meg akarja könnyíteni számára
a gazdasági újjászületést, megkönnyíti számára, hogy talpra álljon,
megkönnyíti, hogy belépjen az Egyesült Nemzetek közös családjába, és
részt vegyen Európa gazdasági újjáépítésében.” (Külügyminisztérium
– Institut des langues orientales, 1969, 157.)
A Magyar Országos Levéltárban (továbbiakban: MOL)
végzett kutatásaim során a Külügyminisztérium titkos iratai között
leltem fel egy 1946. október elejei jelentést Szász Sándortól, aki
Magyarország gazdasági tanácsadója volt a washingtoni Magyar
Követségen. (Az USA-val ekkor csak követi szintű diplomáciai
kapcsolatunk volt, ezt a státuszt az 1960-as évek első felében emelték
nagyköveti szintre.) A gazdasági tanácsadó arról számolt be, hogy a
nemzetközi ikerintézmények megkezdték működésüket, döntöttek
Olaszország, Törökország, Szíria és Libanon tagfelvételéről, és
megkezdték a kölcsönkérelmek tárgyalását. Olaszország felvételével
ténnyé vált, hogy a tagfelvétel nem kötődik a háborúban elfoglalt
helyzethez, azonban Anglia javaslatára leszögezték, hogy ez nem
jelent precedenst a többi érintett számára. A magyar
követség munkatársa ennek ellenére tájékozódott Magyarország esetleges
felvételéről. Nemhivatalosan azt a választ kapta, hogy bármely ország
csatlakozhat, de a kérelem benyújtása előtt célszerű az USA
illetékeseivel tisztázni, pártolják-e a felvételi kérelmet (MOL1).
Az IMF washingtoni irattárából származó belső
feljegyzések1 alapján rekonstruálható,
hogy mi történhetett ez idő alatt Washingtonban. Szász Sándor 1946-ban
nemhivatalos jellegű beszélgetést folytatott a belga Ernest de
Selliers-szel, az IMF egyik magas beosztású közgazdászával arról, hogy
Belgium milyen álláspontot képvisel egy esetleges magyar csatlakozási
kérelemmel kapcsolatban. A további egyeztetések eredményeként 1946
októberében de Selliers tájékoztatta Szászt, hogy Magyarország
belépése a Nemzetközi Valuta Alapba egy olyan kérdés, amelyet a
tagországok külpolitikai és nemzetközi minisztériumaival kell
megtárgyalni. Azt tanácsolta, hogy hazánk puhatolózzon a washingtoni
és a londoni külügyminisztériumoknál, illetve azon országok
külügyminisztériumainál, amelyek képviseltetik magukat az
igazgatótanácsban (Boughton, 2001, 981.).
Ilyen előzmények után hazánkban a Nemzetgyűlés
1946. december 10-i ülésén Rácz Jenő pénzügyminiszter az 1946–47. évi
költségvetési expozéjában többek között a nagy tőkehiány enyhítése
érdekében külföldi kölcsönök felvételét javasolta, sőt meg is nevezte,
hogy az „Újjáépítés Nemzetközi Bankjánál és a Nemzetközi Valutáris
Alapnál” kérjük felvételünket. Rácz bejelentette, hogy a kormány
jóváhagyásával a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (továbbiakban: SZEB)
vezetőjéhez fordult annak érdekében, hogy az tegye lehetővé a
nemzetközi újjáépítési bankokkal a kapcsolat felvételét (Szűcs – G.
Vass, 2008, 210–224.).
A csatlakozási kérdésben a SZEB felé történő
megkeresésről végül a Minisztertanács 1946. december 30-i ülésén
döntöttek. A Szviridov altábornaggyal, a SZEB ügyvezető
elnökhelyettesével folytatandó megbeszélés tárgysorozatának 8. és 9.
napirendi pontjai ezt egyértelműen jelzik. A tárgyalás tervéről a
miniszterelnök 1947. január 7-én tájékoztatta a Gazdasági Főtanácsot.
Az első megbeszélésre januárban sor is került, ahol az ügyvezető
elnökhelyettes és a miniszterelnök abban egyezett meg, hogy a
felmerült kérdéseket egy albizottság megtárgyalja. A tárgyalások
azonban szép lassan olyan irányt vettek, hogy kizárólag a Szovjetuniót
érdeklő pontok maradtak előtérben, míg azok a pontok, amelyektől a
terheink enyhítését remélhettük volna, kimaradtak (Szűcs – G. Vass,
2008, 1175–1178.).
A szovjet–magyar tárgyalásokkal párhuzamosan
Amerikában a háttérben tovább folytatódtak a magyar diplomaták
puhatolódzásai. A washingtoni magyar követség 1947. január 18-án azt
jelentette a Külügyminisztériumnak, hogy a hivatalos csatlakozási
kérelem benyújtása előtt feltétlenül meg kell szereznünk az Amerikai
Egyesült Államok és Nagy Britannia elvi hozzájárulását. A követség
levelében az áll, hogy benyomásuk szerint az Amerikai Egyesült Államok
támogatására számíthatunk. Még arra is lehetőséget láttak a
washingtoni magyar követség diplomatái, hogy az ikerszervezetekbe
egyszerre lépjünk be. Azt írták, hogy a legjobb lenne áprilisig
benyújtani a csatlakozási kérelmet, mert akkor akár szeptemberben
dönthetnek is a belépésünkről. Két nappal később a magyar követség azt
javasolta a Külügyminisztériumnak, hogy az USA és Nagy-Britannia
támogatásán túl célszerű lenne az akkori, a döntéshozatalban érintett
egyéb tagok (Belgium, Hollandia, Franciaország, Mexikó, India, Kína,
Csehszlovákia, Kanada, Egyiptom és Brazília képviselőinek)
hozzájárulását is megszerezni (MOL1).
1947 nyarára a hazai politikai erőviszonyok
alapvetően átrendeződtek, ami természetesen jelentősen kihatott a
magyar–amerikai viszony alakulására is. A miniszterelnök Nagy Ferencet
lemondatták, emigrációba kényszerítették, és az őt követő
Dinnyés-kormány már nem jelentett komoly akadályokat az ország
„szovjetizálásának” útjában. Az angolszász hatalmakkal annyira
megromlott a viszonyunk, hogy Harry S. Truman, az amerikai elnök a
békeszerződés megsértésével vádolta meg hazánkat, Romániát és
Bulgáriát. Az új kormány szovjet sugallatra 1947. július 10-én úgy
döntött, hogy nem vesz részt a Párizsban, Marshall amerikai
külügyminiszter által az európai segélyprogram témájában összehívott
értekezleten. A döntésben nagy szerepe volt a szovjet kormány
levelének, amelyet több kelet-európai ország vezetőjének is
megküldtek, és amiben azt kérték, hogy ne vegyenek részt a
megbeszélésen és így maradjanak ki a Marshall-segélyből is. Bár a
kormány hivatalos magyarázata az volt, hogy azért nem veszünk részt,
mert a három nagyhatalom között nem alakult ki egységes álláspont, a
kormányülés jegyzőkönyvéből egyértelműen kiderül, hogy a szovjet
sértődöttség nyomott a legtöbbet a latban (Szűcs, 2000, 452–459.).
Az amerikai vonal olyannyira bezárult, hogy az USA
az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1947. augusztusi ülésén vétójogával élve
megakadályozta hazánk felvételét az ENSZ-be (Germuska, 2001, 147.).
Fentiek ismeretében nem meglepő, hogy az újonnan
formálódó gazdaságpolitikai irányvonalba a csatlakozással kapcsolatos
tapogatózó tárgyalások, a puhatolódzások, a meggyőzési céllal
kezdeményezett megbeszélések nem illettek bele, így nem lehet
csodálkozni azon, hogy az Amerikai Egyesült Államok a magyar belépést
nem támogatta (Boughton, 2001, 981.).
Ezt követően azonban a politikai irányváltásnak
köszönhetően máshonnan kaptunk segítséget. A magyar kormánynak
sikerült a petrozsényi szénbányák részvényeinek átadása fejében
tizenkétmillió dollárral csökkenteni a jóvátételt. 1948 elején a
szovjet fél tizenhét millió dollárral csökkentette a végösszeget
(Baráth, 2004).
Ezzel elindult az a politikai-gazdasági folyamat,
amelynek nagyon leegyszerűsített lényege az volt, hogy a Szovjetunió
azért, hogy a maga számára politikailag elkötelezetté tegye
Magyarországot, inkább vállalta gazdasági és pénzügyi támogatás
nyújtását. Ezzel a politikai vezetést is meggyőzte arról, hogy mielőtt
a Nyugathoz fordulnánk segítségért, mindig konzultáljunk Moszkvával.
Az IMF-be történő tényleges belépésünkig többször is felmerült a
csatlakozás kérdése, azonban ilyenkor akár az utolsó pillanatban is,
de a szovjet gazdasági-pénzügyi segítség a hazai döntéshozók
véleményét is megváltoztatta. 1981-ben jött el végül az, amikor már a
nagy testvér sem tudott segítséget nyújtani, és nyilvánvalóvá vált,
hogy ki kell lépnünk a nemzetközi pénzügyi szintérre, forrást kell
találnunk. Ezt a több mint harmincéves időszakot, és így a
csatlakozási kísérleteket is feldolgoztam, ezzel kapcsolatosan
publikációim jelentek meg, azonban jelen írásom második felében már
csak a végső eredményről adok áttekintést, egy teljesen új
megközelítésből.
Az 1982-es külföldi sajtóhírek
az IMF-csatlakozásunk kapcsán
A témával kapcsolatban elsősorban a MOL anyagai között, ott is
főképpen a pártanyagok között végeztem kutatásokat. Találkoztam olyan
feljegyzésekkel, amelyek a külföldi, és ezek közül is inkább a
kapitalista sajtócikkek ismertetésével informálták akkoriban a hazai
pártvezetést arról, hogy mi a nyugat véleménye az éppen aktuális
magyar politikai vagy gazdasági iránnyal kapcsolatosan. Ezek az
anyagok ösztönöztek arra, hogy a lehetőségek szerint teljes körűen
megvizsgáljam, hogy az 1982. május 6-i csatlakozásunknak és az azt
közvetlenül megelőző időszak gazdaságpolitikájának milyen
sajtómegítélése volt az ellenségesnek kikiáltott tábor szemszögéből.
Mivel a csatlakozásunknak és a csatlakozási előkészületeknek két
főszereplője hazánk és az IMF, a külföldi média mindenképpen
függetlennek tekinthető ebben az aspektusban.
A hazai sajtóhír
Hogyan publikálták az IMF-csatlakozásunk tényét hazánkban? Mielőtt
erre a kérdésre válaszolnék, fontos kiemelni azt, hogy a
sajtótevékenység erős kontroll, cenzúra alatt állt a Kádár-korszak
idején. Az MSZMP Politikai Bizottságának 1957. január 25-i döntése
alapján egészen 1988-ig a Népszabadság szerkesztőbizottságának
vezetője állandó meghívottként vett részt a magyar politikai
hierarchia csúcsszervének ülésein (MOL2).
Azzal kapcsolatosan, hogy 1981 novemberében
benyújtottuk a csatlakozási kérelmünket az ikerintézményekbe, a
politikai döntésnek megfelelően, vagyis hogy „…a sajtó a két
nemzetközi szervezetbe történő felvételi kérelmünkkel kapcsolatos
kérdésekkel egyenlőre ne foglalkozzon.” (MOL3) semmilyen hír nem
jelent meg. Arról a gazdasági szempontból életbevágó, az ország
hitelképességének fenntartásához elengedhetetlenül szükséges
fejleményről pedig, hogy az IMF tagjává váltunk, csak egy néhány soros
hír került kiadásra Magyarországon.
A csatlakozást megelőző külföldi sajtóhírek
Az 1982. év elejei fontosabb, mértékadó külföldi lapokat
áttanulmányozva, alapvetően két forradalmi változás tartotta
izgalomban az írott sajtót hazánkkal kapcsolatosan:
• az egyik az a rendelkezés volt, amely 1982.
január 1-jétől az iparban és a kézműiparban engedélyezte a maximálisan
harminc főt foglalkoztató magán kisvállalkozások létrehozását,
• a másik pedig az a feltételezés, hogy hazánk a
forintot konvertibilissé kívánja nyilváníttatni.
|
|
Talán a legtöbb cikk a fenti, 1982. január 1-jei
magyar reformokról szólt, például egy mérvadó nyugati újság, a Neue
Zürcher Zeitung Újabb decentralizáció a magyar gazdaságban címmel a
következőket írja:
„Magyarország folytatja a csendes reformokat.
Január 1-jétől új előírások léptek életbe a kis- és középüzemek
alapítását illetően, ami a magánszektor bővülését is magával hozza. A
gazdaságtalanul működő állami és a gyengélkedő szolgáltatói vállalatok
reprivatizálása sem tabu már. Egyidejűleg a decentralizáció is
folytatódott, mivel további négy trösztöt oszlattak fel… A trösztök és
nagyvállalatok leépítésének a célja az, hogy rugalmasabb kis- és
középüzemek jöjjenek létre, amelyek hatékonyabb munkát tesznek
lehetővé, és a foglalkoztatottak, valamint a vállalati vezetőség
anyagi érdekeltségét növelik… A fogyasztási szövetkezetek legutóbbi
kongresszusán Lázár György miniszterelnök hangsúlyozta, hogy
Magyarországon szükségessé vált új vállalati formák létrehozása.
Ezeket azonban mégsem értékelik mindig pozitívan, így például
hallhatók olyan vélemények is, amelyek szerint az új kis- és
középüzemek a legértékesebb munkaerőt vonják el a nagy konszernektől.”
A cikk azt is kiemeli, hogy a szocialista
rendszerben negatív hangsúlyt kapott „nyereségvágy” immár a korai
kapitalizálódás első jeleként konkurenciaharcként került
átfogalmazásra (Neue Zürcher Zeitung, 1982. 01. 13.).
A The Economist égisze alatt megjelenő Business
Eastern Europe (egy a kelet-európai gazdasággal foglalkozó üzleti lap)
szerint 1982-ben a magyar vállalatok kulcsszava a rugalmasság lesz,
miután a bevezetett reformintézkedések teljességükben ez évben
kezdenek hatni. A lap szerint előnyt jelenthet, hogy egyre több magyar
vállalat nyerheti el az önálló külkereskedelmi jogot, ami feltétlenül
kamatozó lehet, ha a folyó ötéves tervben előirányzott gazdasági
megélénkülés valóban bekövetkezik. A cikkíró szerint a magyar
kereskedelempolitikának változatlanul az a fő törekvése, hogy
1980-1981-hez hasonlóan tovább csökkenjen a kereskedelmi mérleg
deficitje, és amennyiben erre mód nyílik, a hiányt többlet váltsa fel.
Pozitívumként emeli ki a kormánynak arra való készségét, hogy
feláldozza a mennyiségi növekedést a gazdasági egyensúly „oltárán”. A
cikk szerint Magyarországnak annak ellenére sikerült megőriznie kitűnő
adósi pozícióját, hogy az egy főre jutó adósságállománya viszonylag
magas, sőt az országról ezen a téren kialakult jó véleményt a
belátható jövőben nem fenyegeti veszély. Az esetleges
keményvaluta-szükséglet rendelkezésre állása szempontjából különleges
„biztonsági hálóként” hivatkoznak az IMF és a Világbank tagságra,
amelyet a lap szerint minden bizonnyal jóvá fognak hagyni (Business
Eastern Europe, 1982. 02. 12.).
A The Wall Street Journal arra figyelmeztetett,
hogy bár a magyarok a legkapitalistább gondolkodásúak a kelet-európai
nemzetek között, a magyar külgazdasági helyzet „súlyos”, így
Magyarországot hitelkockázat szempontjából Csehszlovákia, Bulgária és
az NDK elé sorolta. Intő jelnek tartotta, hogy Magyarország 57%-os
adósságszolgálati rátájával Lengyelország után a második a
KGST-országok között (The Wall Street Journal, 1982. 02. 16.).
Egy másik nyugati sajtóorgánum az International
Herald Tribune kissé élcelődő cikke szerint Magyarország tagfelvételi
kérelmének előterjesztése annak a korai jele, hogy a kelet-európaiak
kezdik észrevenni: a „szovjet gazdasági ernyő” beázhat. A bankárok
leegyszerűsített ernyőelmélete azt jelentette, hogy a szocialista
adósokat vészhelyzet esetén a Szovjetunió kisegíti, mintegy gazdasági,
pénzügyi védőernyőt nyújtva föléjük. A cikkben hivatkozott „kezdték
észrevenni” pedig egyértelműen a lengyel válság kezelésére utal,
hiszen a „nagy testvér” láthatóan nem volt hajlandó kimenteni
Lengyelországot szorult helyzetéből. Az is kezdett világossá válni,
hogy ha megszűnnek a Kelet-Európának történő hitelnyújtások, fellép
annak a veszélye, hogy a KGST – ahelyett, hogy egységes egészként
fennmaradna – egységes egészként megbukik, vagyis egy dominóhatás,
vagy a feje tetejére állított ernyő elmélete érvényesül (International
Herald Tribune, 1982. 02. 17.).
Hogyan lett egy lovas nemzetből a kalkulálók népe,
avagy Magyarország megtanulja becsülni a magánkezdeményezést címmel a
szomszédos osztrák sajtó érdekes felvezetéssel indít: „Szűklátókörű
dogmatikusok bel- és külföldön szemük elé tartott kezük mögött
»reprivatizálásról«, a szocialista értékek kiárusításáról, a
státuszszimbólumok hajszolásáról beszélnek.” A Die Presse egy magyar
napilapra hivatkozva új jelenségre hívta fel a figyelmet, mégpedig
arra, hogy a szocializmusban is csődbe mehet egy vállalat, sőt egy
magánvállalkozás is. A szerző a magyar jövőbe vetett feltétlen
bizalommal zárja sorait, mikor ezt írja: „A termelőszövetkezeti
parasztok és a városiak háztáji gazdaságainak példája bebizonyította,
hogy hatalmas »csendes tartalékok« vannak a társadalomban… Ezek a kis
háztáji és kisegítő gazdaságok nemcsak a bruttó agrártermelés
egyharmadát, hanem a szarvasmarha-, burgonya-, tojás-,
sertéshústermelésnek egyenesen több mint a felét biztosítják.” (Die
Presse, 1982. 02. 19.)
1982 márciusában olyan írások jelentek meg, amelyek
összefüggést kerestek a lengyel válság és a magyar csatlakozás között.
Egy cikk szerint a lengyel gazdasági válság Magyarországra gyakorolt
1981. évi közvetlen hatása a lengyel szénszállítás akadozásában és a
timföldszállítások kimaradásában mutatkozott meg. Ezzel párhuzamosan a
magyar iparcikkek lengyel piaca is összeomlott, így ezek a tényezők
negatívan hatottak a magyar gazdaságra. A szerző szerint nagy a
veszélye annak, hogy a lengyel válság rendkívül kedvezőtlenül
befolyásolja a KGST-országok pénzügyi megbízhatóságát. Felteszi a
kérdést: ez vajon érinteni fogja-e Magyarország csatlakozási kérelmét
az IMF-hez és a Világbankhoz? Bár Magyarország IMF-csatlakozási
kérelmét 1981 novemberében az a körülmény siettette, hogy a magyarok
megelőzzék a lengyelek belépési kérelmének a benyújtását, a magyar
hivatalos szervek azt hangsúlyozták: Lengyelországgal ellentétben nem
szándékoznak rögtön készenléti hitelt kérni (Euromoney, 1982. 03.).
Kutatásaim szerint az első olyan cikk, amely a
magyar csatlakozási kérelem gyors és pozitív elbírálását
valószínűsíti, 1982. március végén a Frankfurter Allgemeine Zeitungban
jelent meg. „Magyarország még az IMF közbülső bizottságának május
12-én, Helsinkiben megrendezendő találkozója előtt az alap tagja lesz.
Azt várják, hogy Washington a szocialista ország idő előtti felvételét
nem akadályozza meg.” (Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1982. 03. 20.)
A The Economist a német napilappal egy időben
megjelenő száma véleményem szerint jóval tényszerűbben ír az aktuális
helyzetről. Az angol újság szerint izgatott magyarok „áradata”
tiltakozik amiatt, hogy a kockázatok túlságosan óvatos megítélése
elkerülhetetlenül adósságválságot okoz Magyarországnak és
hitelezőinek. A cikkíró arra számított, hogy Magyarország
legagyafúrtabb gazdasági vezetői arra próbálják meg rávenni a
bankárokat, hogy ne legyenek bizalmatlanok Magyarországgal szemben, és
hitelezzenek neki. Véleménye szerint a nyugati bankárok
bizalmatlanságát nehéz lesz eloszlatni, mivel Magyarország 1981
áprilisa óta a nemzetközi tőkepiacokon nem tudott középlejáratú hitelt
felvenni. Elismeri, hogy egy vonatkozásban hazánk helyzete kedvező,
hiszen „a magyar külkereskedelem kerekeit középlejáratú hitelek
olajozzák”. Mivel hazánk az import nagy részének finanszírozására a
rövid lejáratú szállítói hitelekkel szemben inkább a középlejáratú
hiteleket választotta, ezért ezek kedvezőtlen módon eltúlozták
Magyarország külföldi adósságállományát. Előny viszont az, hogy
Magyarország kötelezettségeinek visszafizetési határideje ezáltal
hosszabb, és így elkerülhető az adósságok esedékességének
teljesíthetetlenül rövid időszakra történő román stílusú
összpontosulása. A szerző megítélése szerint ezért joggal hivatkozik
hazánk arra, hogy a szűkmarkúan és kelletlenül kimért rövid lejáratú
kölcsönök adósságválságba sodorhatják az országot, amit eddig
viszonylag fegyelmezett gazdaságirányítással sikerült elkerülni (The
Economist, 1982. 03. 20–21.).
Talán nem járok messze az igazságtól, amikor azt
mondom, hogy ebben az időben már működött egy jó értelemben vett lobby
a magyar csatlakozás mellett, amire rendkívül nagy szükség volt,
hiszen a lengyel válság miatt a magyar felvételi kérelemre biztosan
árnyék vetült. Pontosan ezt a kontrasztot csökkenthette az Amerikában
megjelenő The Wall Street Journal gazdasági napilapban publikált cikk,
amely többek között a következőket tartalmazta: „Lengyelország
elfogadhatóvá tette Magyarországot...” vagy „Lengyelország
megbüntetésével Magyarország elveszítését kockáztathatjuk” – óvott
nemrég egy üzleti úton itt járt londoni bankár (The
Wall Street Journal, 1982. 03. 26.).
A Handelsblatt az IMF ügyvezető testületének
pozitív javaslata ismeretében 1982 áprilisában már biztosra veszi a
magyar tagságot: „Magyarország lesz valószínűleg Románia és
Jugoszlávia után a harmadik ország a varsói tömbön (sic!) belül,2
amely a Nemzetközi Valuta Alap tagja lesz. Az IMF ügyvezetősége
pénteken Magyarország felvételére vonatkozó javaslatot terjesztett a
kormányzótanács elé… Arra számítanak, hogy Magyarország még a közbülső
bizottság Helsinkiben megrendezésre kerülő ülésszaka előtt az alap
146. tagországa lesz.” (Handelsblatt, 1982. 05. 5.)
A csatlakozást követő
külföldi sajtóvisszhangok
Talán nem meglepő, hogy ilyen előzmények után a csatlakozás tényét
elsőként az amerikai lapok tették közzé, amelyek a tagság legfontosabb
előnyeit is taglalták. A cikkek szerint ezek az előnyök leginkább
abban mutatkoznak meg, hogy a közép és hosszú lejáratú finanszírozás
új forrásai válnak elérhetővé, de ugyanilyen jelentőséget
tulajdonítottak annak is, hogy az IMF tevékenysége várhatóan elősegíti
a nyugati bankárok Magyarország iránti bizalmának helyreállítását, és
növelni fogja a kereskedelmi hitelek megszerzésének valószínűségét.
Mintegy figyelemfelhívásként, az International Herald Tribune finoman
utalt a múltra is, amikor a következőket írta: „A bankároknak a
kommunista országok hitelképessége iránt megnyilvánuló bizalma a múlt
évben megrendült, amikor Lengyelország, majd később Románia
képtelennek bizonyult adósságainak törlesztésére. A nyugati
hitelfelvétel hónapokig lehetetlenné vált számukra, ugyanakkor több
bankár magánvéleménye arra utalt, hogy az IMF támogatása az
egészségesebb pénzügyi kapcsolatok folytatásának jele lehet.”
(International Herald Tribune, 1982. 05. 6.)
Az IMF-tagság javítja Magyarország hitelképességét
címmel a Business Eastern Europe 1982. május 14-i számában megjelent
cikkében felidézi, hogy amióta a lengyel válság 1981. év végén
tetőpontjához ért, Magyarország számára nehézségekbe ütközött a
megfelelő feltételek melletti hosszú lejáratú hitelekhez való jutás. A
rövid lejáratú hitelek állományának növekedése az újság szerint
1985-re a visszafizetési kötelezettségek potenciálisan irányíthatatlan
felhalmozódásával fenyeget. A szerző számítása szerint az 1985-re
esedékes több mint egymilliárd dollár nagyságrendű Visszafizetési
kötelezettség felhalmozódása felvetette a kérdést: képes lesz-e
Magyarország időben eleget tenni fizetési kötelezettségeinek. Az
IMF-hitelekhez való hozzájutási képesség azonban hozzásegíti
Magyarországot ahhoz, hogy megoldja ezt a problémáját, és fenntartsa
feddhetetlen jó hírnevét az adósságok időre történő visszafizetését
illetően. Úgy ítélte meg a lap, hogy Magyarországnak az IMF-be történt
felvétele igazolja: a lengyelországi és a romániai problémák ellenére
a Nyugat még mindig bízik a tervgazdaságokban, feltéve, ha azokat
olyan jól irányítják, mint Magyarországét. A cikk arra is utal, hogy a
szocialista országokat nem tekintik egységes kockázatúaknak, hanem
minden egyes országot külön-külön kezelnek, amelyeket saját érdemeik
alapján ítélnek meg (Business Eastern Europe, 1982. 05. 14.).
Érdekes cikket találtam a Neue Zürcher Zeitungban
Fekete János és a nyugati bankvilág címmel, amiben a Magyar Nemzeti
Bank alelnöke a várva várt esemény kapcsán kissé keserűen veti fel a
nyugati bankok negatív hozzáállását a magyar pénzügyi problémákhoz.
Annak persze örült, hogy Magyarország egyetlen ellenszavazat nélkül az
IMF 146. tagja lett, és ezáltal biztos intézményi talaj került a
lábunk alá, a nyugati bankok mégis majdnem egy évig cserben hagyták az
országot, hiszen Lengyelország és Románia adósságválsága miatt nem
nyújtottak közép- és hosszú lejáratú hiteleket hazánknak sem. Emiatt
az ország likviditási helyzete annyira kiéleződött, hogy a Nemzetközi
Fizetések Bankjának (BIS) segítsége nélkül komoly bajba jutottunk
volna. Fekete szerint a nyugati bankvilághoz fűződő, addig kiválónak
nevezhető viszony kissé beárnyékolódott, mivel Magyarországot egy
kalap alá vették más szocialista országokkal ahelyett, hogy a már
majdnem tizenöt éve megkezdett önálló, magyar utat értékelték volna
(Neue Zürcher Zeitung, 1982. 05. 27.).
Összegzés
Ahogy azt jelen anyag első részében bemutattam, már közvetlenül
megalapításuk után felmerült hazánk csatlakozása az IMF-hez, és hogy
az első csatlakozási kísérletünk sikertelensége nem azzal
magyarázható, hogy a II. világháborúban hazánk a vesztes fél oldalán
állt. A fő okot inkább abban kereshetjük, hogy ahogy hazánk egyre
inkább szovjet befolyás alá került, úgy romlott a magyar–amerikai
viszony. 1948-ra Magyarország hivatalosan is kinyilvánította a keleti
blokkhoz tartozását. Miután az IMF működését döntő módon meghatározó
tagállam, az USA hivatalosan is kijelentette, hogy nem támogatná a
magyar csatlakozást, értelmetlenné vált a taggá válás további
forszírozása. Akkoriban mégsem a csalódottság és a szomorúság lett
úrrá a hazai gazdaságpolitika irányítóin, hiszen egy új és szebb jövő
képe derengett a horizonton, amely a testvéri országok szövetségén
alapult, a hatalmas és erős gazdasági potenciállal bíró szovjet
bajtárs vezetésével, ezért hosszú ideig nem merült fel hazánkban a
csatlakozás kérdése.
A második részben foglaltak alapján kijelenthető,
hogy 1982-ben Nyugaton az előzetes várakozásokkal ellentétben
többségében rendkívül pozitív vélemények, cikkek jelentek meg mind a
csatlakozási kérelmünkkel, mind az IMF-tagságunkkal kapcsolatosan.
Azért kell azt mondanom, hogy a várakozásokkal ellentétesen, mivel a
nyugati sajtó abban az időben nem igazán bánt kesztyűs kézzel a
sokszor csak „vörösöknek” aposztrofált szocialista blokk országaival.
A nyugati kereskedelmi bankárok például „vörös vonallal jelölték meg a
vörösöket”. Ez a mondás (redlining the Reds) az USA gyakorlatából
eredt, ahol a bankárok piros ceruzával karikázták be azokat a
területeket, amelyeket nem tartottak hitelképesnek. A hazánkra
vonatkozó pozitív kép magyarázata főképp az lehetett, hogy a nyugati
államok az országunkat sokszor Kelet Svájcaként emlegették, tehát
megítélésünk a szocialista tagállamok között a legjobb volt. Ezt a
megítélést tovább erősítette a 80-as évek elején elindított
reformfolyamat is, hiszen, mint ahogy az a fentiekből is kiderült, ez
a gazdaságpolitikai lépés a nyugati sajtócikkek alapján is pozitív
fogadtatásra talált.
Kulcsszavak: Magyarország, IMF, valuta, csatlakozás, sajtó, nyugat
IRODALOM
Baráth Magdolna (2004): Mennyi az annyi? A
magyar jóvátétel. In: Halmos Ferenc – Gábor Júlia (szerk.): Száz
rejtély a magyar kommunizmus történetéből. Gesta, Budapest
Bod Péter Ákos (2002): Gazdaságpolitika.
Aula, Budapest
Boughton, James M. (2001): Silent
Revolution – The International Monetary Fund 1979–1989. International
Monetary Fund, Washington •
WEBCÍM
Csáki György (1988): Mit kell tudni a
Nemzetközi Valuta Alapról és a Világbankról? Kossuth, Budapest
Földes György (1995): Az eladósodás
politikatörténete. Maecenas, Budapest
Gecsényi Lajos - Máthé Gábor (szerk.)
(2008): 1920 Sub Clausula 1947. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó,
Budapest
Germuska Pál (2001): A szocialista
iparosítás Magyarországon 1947–1953 között. In: Kőrösi Zsuzsanna –
Rainer M. J. – Standeisky É. (szerk.): Évkönyv 2001. IX. Magyarország
a jelenkorban. 1956-os Intézet, Budapest
Gunst Péter (1996): Magyarország
gazdaságtörténete (1914–1989). Nemzeti, Budapest
Honvári János (2011): 20. századi magyar
gazdasági válságok. In: Katona Csaba (szerk.): Gödörből gödörbe.
Mindennemű válságok Magyarhonban a 19. és 20. században. Mediawave
Közalapítvány – Vas Megyei Levéltár, Szombathely
Honvári János – Torda Csaba (2009):
Magyarország csatlakozása az IMF-hez és a Világbankhoz I. rész.
Archívnet (A Magyar Országos Levéltár elektronikus folyóirata) 9, 1. •
WEBCÍM
Külügyminisztérium – Institut des
langues orientales (Szovjetunió) (1969): Magyar–szovjet kapcsolatok
1945–1948. Dokumentumok. A Magyar Népköztársaság Külügyminisztériuma
és a Szovjetunió Külügyminisztériuma kiadása. Budapest
Nagy Pongrác (2001): Mindenkinek: A
rendszerváltás gazdaságpolitikája. CET Belvárosi, Budapest
Szűcs László (szerk.) (2000): Dinnyés
Lajos első kormányának minisztertanácsi jegyzőkönyvei. 1947. június 2.
– szeptember 19. Magyar Országos Levéltár, Budapest
Szűcs László – G. Vass István
(szerkesztők) (2008): Nagy Ferenc második és harmadik kormányának
minisztertanácsi jegyzőkönyvei. 1946. november 22. – 1947. május 31.
Magyar Országos Levéltár, Budapest
Vígvári András (szerk.) (1990): Adósság.
Tanulmányok adósságunk múltjáról, jelenéről és jövőjéről.
Szakszervezetek Gazdaság- és Társadalomkutató Intézete, Budapest
MAGYAR ORSZÁGOS LEVÉLTÁR IRATOK
MOL1: MOL XIX-J-1-j (USA 1945–64) 33.
doboz
MOL2: MOL 288. fond 5/12. őrzési egység. A
Politikai Bizottság 1957. január 25-i ülése „Javaslat a Népszabadság
munkájának megjavítására” napirendi pont.
MOL3: MOL 288. fond 5/840. őrzési egység. A Politikai Bizottság 1981.
november 10-i ülése „Különfélék” napirendi pont.
LÁBJEGYZETEK
1 Az anyagok teljes
szövegét lásd: Honvári–Torda, 2009.
<
2 Jugoszlávia soha nem
tartozott a Varsói Szerződéshez.
<
|
|