Nyugdíjrendszer Magyarországon –

történeti aspektusból

Az idős emberek egyes csoportjairól történő állami gondoskodás, vagyis a nyugdíj jóval régebbi múltra nyúlik vissza, mint gondolnánk. Úgy tudjuk, hogy először IV. Henrik francia király (1553–1610) adományozott ilyen jellegű járandóságokat elaggott tisztviselőinek, sőt azok özvegyeinek is. Magyarországon – több mint százötven évvel később – Mária Terézia vezette be 1771-ben. Mint Franciaországban, ekkor még a Habsburg Birodalomban is csak az állami tisztviselőkre és özvegyeikre vonatkozott. A nyugdíj összegét a fizetés és a szolgálati idő függvényében állapították meg. Tíz-huszonöt év munkaviszony után a fizetés egyharmada járt, ennél magasabb szolgálati idő esetén a nyugdíj összege is emelkedett. Aki negyven évnél többet szolgált, annak élete végéig korábbi fizetésének a teljes összege járt.

A Mária Terézia halálát követő évtizedekben megsűrűsödtek a nyugdíjrendeletek. A kérdés átfogó törvényi szabályozására azonban csak az 1867-es kiegyezés után került sor. A 19. század utolsó harmadától az állami tisztviselők mellett nyugdíjban részesültek az állami alkalmazottak, például a bírák, ügyészek, tanárok, az állami hivatalok altisztjei és szolgái, a katonatisztek, sőt az 1848–49-es honvédsereg még élő katonái is. Más ágazatok öregkori ellátásáról az állam ekkor még nem gondoskodott. Az egyes szakmák és önkormányzatok azonban szervezhettek saját nyugdíjintézetet, illetve pénztárt. Ezek közül legismertebb és legsikeresebb a MÁV nyugdíjalapja volt, amely az 1870-es években jött létre, s amelynek a jövedelmei – tekintettel az alkalmazottak fiatal korára – gyorsan nőttek. A városok külön szabályrendeleteket alkottak tisztviselőik és a szolgaszemélyzet nyugdíjairól, amelyek ezért jelentősen különbözhettek egymástól. Legátfogóbbnak a főváros 1909-es szabályrendelete tekinthető, amely szerint a 65. életév betöltése számított alapfeltételnek. Az állami alkalmazottak esetében ugyancsak ezt tekintették nyugdíjkorhatárnak, bár ettől el lehetett térni. A közalkalmazotti munkavállalók például 60 éves koruktól kezdeményezhették nyugdíjazásukat, de szándékegyezés esetén akár 70 éves korukig is dolgozhattak.

A következő nagy lépésre már a két világháború között, 1928-ban került sor. A Bethlen-kormány javaslatára a parlament ekkor olyan törvényt alkotott, amely az iparban és a kereskedelemben dolgozó összes munkavállalót bevonta a nyugdíjrendszerbe. Ez mintegy másfél millió embert, a városi munkásság túlnyomó többségét jelentette. A nyugdíjkorhatárt a törvény 65 évben szabta meg, a járulékot a munkáltató fizette. Korabeli számítások szerint 1930 körül harmincéves járulékfizetés esetén a magyarországi nyugdíjérték elérte, negyven év után pedig meg is haladta az osztrák szintet.

Az 1928-as törvény nagy hiányosságának számított, hogy a mezőgazdasági munkásokra nem vonatkozott. Őket csak 1938-ban vonták be a rendszerbe. A nyugdíjbiztosított mezőgazdasági dolgozók száma 1940-re elérte az 556 ezret, azaz a cselédek és napszámosok számának közel egynegyedét.

A nyugdíjjogosultság rendszere az államszocializmus körülményei között vált általánossá és egységessé. A nyugdíjasok száma 1950-ben még csak félmillió körül mozgott, a leendő jogosultak száma pedig 4,4 milliót tett ki. Ez az összlakosság felének felelt meg. A mezőgazdaság 1958 és 1961 közötti kollektivizálása során, amikor a rendszert az új termelőszövetkezeti tagokra is kiterjesztették, a nyugdíjjogosultak aránya 85%-ra emelkedett. 1972-től bevonták a rendszerbe a magántulajdonos kisiparosokat, kiskereskedőket és egyéni gazdákat is. Ezt követően a kötelező társadalombiztosítás, beleértve az öregkori ellátást is, gyakorlatilag mindenkire kiterjedt. A kategóriánként különböző szabályokat az 1975-ös társadalombiztosítási törvény egységesítette. Ettől kezdve mindenkire azonos nyugdíjfeltételek voltak érvényesek. A nyugdíjkorhatárt a férfiak esetében hatvan, a nők esetében ötvenöt évben állapították meg. A nyugdíjasok száma ezt követően gyorsan nőtt; 1990-re meghaladta az aktív keresők felét,

vagyis a 2,5 millió főt. A rendszerváltás után további aránymódosulások következtek be. Az ezredforduló éveiben 3,4 millió nyugdíjast tartottak nyílván, miközben az aktív keresők száma nem érte el a négymilliót.

Kozári Monika, aki az elmúlt években elsősorban a dualizmus korának politika- és közigazgatás-történetével foglalkozott (egyik utolsó, 2005-ben megjelent kötetének tárgya az 1867 és 1918 közötti időszak politikai rendszere volt), ennek a több mint két évszázados történetnek 1945-ig terjedő fejleményeit ismerteti új könyvében. A hét fejezetre osztott munkában elsősorban a magyarországi nyugdíjtörvények- és rendeletek elfogadásának körülményeit és azok tartalmát vizsgálja. Az egyes rendelkezések társadalomtörténeti következményei, amelyekkel az utóbbi időben főleg Gyáni Gábor és Tomka Béla foglalkoztak, kívül esnek vizsgálódási körén.

A könyv forrásbázisa alkalmazkodik a választott tematikához. Ennek gerince a Törvénytár és a Rendeletek Tára, valamint a parlamenti naplók és a minisztertanácsi jegyzőkönyvek. Utóbbiakból a döntéselőkészítés folyamatát, előbbiekből magukat a döntéseket, illetve azok jogi kodifikációját lehetett rekonstruálni. Ezek mellett természetesen a korabeli szakirodalmat is feldolgozta a szerző, s alkalmanként egy-egy újságközleményből is merített.
A szorosan vett nyugdíjügy mellett érinti a szerző a társadalombiztosítás egészének fejlődését is, amely jóval rövidebb múltra tekinthet vissza. Bár önsegélyezés már a reformkorban is létezett, a társadalombiztosítás egyes ágaival, mindenekelőtt a kötelező betegségi biztosítással csak az 1880-as évektől foglalkozott az állami politika. Akkortájt és még sokáig ez szinte kizárólag munkásvédelmet jelentett, vagyis csak az ipari és a kereskedelmi dolgozók biztosításában gondolkodtak. A szabadversenyes kapitalizmussal szembeforduló modern konzervativizmus és a nálunk ugyancsak a 19. század utolsó harmadában megszerveződő szociáldemokrácia ezt egyaránt követelte. Ennek köszönhető az 1891. évi XIV. törvény az ipari munkásság betegség elleni, s az 1907. évi XIX. törvény az ipari munkásság baleset elleni biztosításáról. Ezek hatálya mintegy egymillió főre terjedt ki.

Örvendetes, hogy a szerző nem elégedett meg szorosan vett témájával, hanem igyekezett azt tágabb hazai perspektívába helyezni. Ugyancsak jó döntésnek tarthatjuk, hogy a nemzetközi háttér felvázolásával sem maradt adós. A nyugdíjszabályozás, illetve általában a társadalombiztosítás helyzetének európai léptékű ismertetése nagy segítség a hazai fejlemények reális értékeléséhez. Ebből tudjuk meg, hogy az ipari munkások betegségbiztosításának 1891–92-es bevezetésével Németország és Ausztria után Magyarország harmadikként rendezte ezt a kérdést törvényileg. A juttatások ekkori és későbbi színvonala – ezt Tomka Béla kutatásai tárták fel – ugyancsak lépést tartott az átlagos európai mértékkel.

A kötethez több táblázat csatlakozik. Ezekből megtudhatjuk az állami költségvetés különböző típusú nyugdíjasai számának, valamint a nyugdíjakra fordított összegeknek az alakulását 1868-tól 1913-ig. Jó lett volna, ha a szerző az 1920 és 1944 közötti adatsorokat is összegyűjti és közzéteszi. Ezt azonban – nem tudni milyen okból – nem tette meg. Kár, hogy az egyébként nagyon alapos, logikus vonalvezetésű és mindezek következtében jól használható műből ez hiányzik. Hasznos összeállítás a téma szempontjából releváns törvények jegyzéke, s persze a felhasznált szakirodalom jegyzéke is, melyek ugyancsak a Függelékben kaptak helyet.

Mindent egybevetve Kozári Monika könyve jó példázza a mindenkori szociálpolitika politika- és jogtörténeti szempontból történő vizsgálatában rejlő lehetőségeket. Ilyen átfogó vagy akárcsak ehhez fogható szakmunka a magyarországi nyugdíjkérdésről, amely a történészek mellett minden bizonnyal a jogászok és a szociálpolitikusok érdeklődését is fel fogja kelteni, eddig nem született. (Kozári Monika: A nyugdíjrendszer Magyarországon Mária Teréziától a második világháborúig. Budapest, Gondolat, 2012, 366 p.)

Romsics Ignác

történész