Erdei – többször

Minden nagy gondolat mihelyt megjelenik, elnyomóan uralkodóvá válik, ezért azután a magával hozott előnyei hamarosan hátrányaivá válnak. Ezért minden berendezkedését csak úgy lehet védeni és értékelni, ha a kezdeteire emlékeznek és ehhez azt is tudják, hogy mindaz, ami a kezdetekben érvényes volt, az most is érvényes. Történelmileg tekintve, ami nálunk jó, az mérsékelt fényű lesz, ami hiányosságunk, az megbocsátódik. Az adott korszakon belül sosincs olyan állapot, amelytől az adott korszak szemlélhető lenne.

Goethe: Maximák és Reflexiók

Azaz már Goethe is tudott az itt következő magyarázkodásokról. Az első annak elmondása, hogy egy informatikával foglalkozó ember miért reflektál olyan dolgokra, amelyek elsősorban a történészek dolgai, de érinti a szociológusokat, az agrárszakembereket és esetleg a pszichológusokat is? A magyarázat félig-meddig a kortársé, aki a felgyorsult történelemben nagyjából egy generációval, tizenhat évvel fiatalabb, mint Erdei Ferenc, de immár több mint kétszer ennyi idővel és nem kevesebb történelmi fordulattal a túlélőé, aki a történetek számos szereplőjével, ha felületesen is, de találkozott, azok számára jelen idejűek voltak, alakítói egyéni történelmének. Ebben a saját időben sokszor úgy élte meg a történéseket, mint a sokat idézett Fabrizio del Dongo a waterlooi csata forgatagában, lelkes bonapartistaként nem érzékelve, hogy egy történelmi esemény színhelyén botorkált.

Így keressük a mában alig tegnapunkat magunknak, gyermekeinknek és unokáinknak, hogy miként tudjuk elmagyarázni ezt a kort, megértetni benne önmagunkat, és tanulságul is továbbadni azt, ami talán pillanatnyilag még le sem szűrhető.

Ez hajtotta és hajtja ma is kortársunk életművét, a hatalmas Huszár Tibor hatalmas vállalkozását, megragadva az utolsó élő beszélgetések lehetőségeit és az ezekkel is ellenőrizhető, megőrzött dokumentumok tanúságait.

Különös aspektusokat tár fel ez a huszári életmű, amelynek spektruma a szerző alaptevékenységéből táplálkozik, a szociológus kérdezőé, aki Bibót és a Magyarországot elhagyni kényszerült, elsősorban a népi mozgalomban jeles személyiségeket szólította meg. Ezek az interjúk, gyűjtések a születésük időszakában már egy nagy értékelési váltás jelzései lettek. Kiegészültek a hazai főszereplők körülírásával, a Kádár-életrajzzal és a Nyers-interjúkötettel, a nomenklatúra és a legaljasabb szint, a kínzókamrák világának egyedi megjelenítésével, az értelem és tisztesség elnyomása, a Sántha-ügy dokumentálásával. Majdnem zárótételként szerepelt a reflexió reflexiója, a saját életút visszaidézése is.

A műfaj egyedi és indokoltan eklektikus. Nem történészi mű, bár fontos hozzájárulás a megfogható tényekhez, pszichologikus, amit sokan elmarasztaltak, de véleményem szerint a megjelenítés talán ebben legerősebb, hiszen az aktorok egyéni kialakulását elemzi, azt a kölcsönhatást, amit az egyén és a történelem gyakorol, és ami állandó tárgya kérdéseinknek, lehetőségeink mérlegelésének. Szociologikus, a másik nagy kölcsönhatás vizsgálatában, a történelem és szereplőinek választásában.

Így vált ez az életmű a maga erősségeiben és gyengéiben is megkerülhetetlenné a közel-tegnapról szóló vitáinkban, a magunk nézetvilágainak alakításában. Ez a dokumentáció a már negyed évezredes idézetekhez és a magam mentegetőzéseihez, amelyek az érdeklődő és érdekelt kontárról szólhatnak.

Talán a legizgalmasabb most Huszárnak a közelmúltban megjelent – vagy három évtized munkájával érlelt −, Erdei Ferencről szóló könyve. Tudatosan politikai életrajz, vállalva azt a Karinthy által kifigurázott elemzést, ami a költőt, a hőst, az alkotó embert szerepei szerint szétoperálgatja. Persze, elkerülhetetlenek egyes személyes részletek, akár lábjegyzetek formájában, de a kevésbé beavatott számára nem mindig érthetően. A sok irodalmi hivatkozás, ezek között sűrűn a saját művekre, kutatásokra is, mutatja ennek a vállalásnak a problémáit, s a legerősebb érv amellett, hogy a félezer oldalas könyv különben a duplájára bővült volna.

Miért a legizgalmasabb? Mert Erdei élete a kor legnagyobb rejtélyét takarja. A múlt század harmincas éveinek egyik legbátrabb és talán legjobban előrelátó, értő politikusa és társadalomkutatója hogyan vált végig magas beosztású útitárssá olyan körülmények között, amelyek természetét, cselekedeteit sokkal közelebbről kellett megismernie, mint a külsőbb körökből a fokozatosan erre ébredőknek. Mik a rejtett rugói a tököli delegáció ijesztően vegyes sorsának? Hogyan alakultak Erdeinek és a népi mozgalom különböző ágainak viszonyai az 1956-ot követő hatéves megtorlási időszakban? Ezeket a kérdéseket feszegették többek közt az Erdei-könyv bemutatójának szereplői is.

Kinek volt igaza? Erdei közvetlenül megélte a hozzá szintén elég közel álló Zöld Sándor tragédiájában a végső konklúzió visszafordíthatatlanságát, az ugyanabban a házban lakó család önkivégzését. Rajk Júlia túlélte a szörnyűséget, és fiúk a magyar építészet egyik legmarkánsabb alkotója lett. Sok más történetünk is van a túlélők igazáról, így lehetett Erdei a kádári konszolidációban a magyar mezőgazdaság történelmi fénykorának alakítója, egész pályája fő törekvésének megvalósítója.

A mostani könyv egyik igyekezete a válasz, de elkerülve a szubjektív ítéleteket, nehezen bizonyítható feltételezéseket. Szigorúan tartja magát azokhoz a hatalmas munkával, hosszú időn keresztül gyűjtött dokumentumokhoz, amelyek ma rendelkezésre állnak. Köztük is különösen érdekesek Erdei 1956. november 2. és 1957 márciusa közötti vázlatos magánmegjegyzései. Huszár igen röviden és kritikusan közöl néhány vélhető tanúságot, így Kádár szerepéről Erdei kiszabadításában. Fontos dokumentuminterjúja Szabó Istvánnal, a nádudvari bölccsel. Mindebből egy olyan kádári társadalompolitikai stratégia alakul ki, amely ugyan a kommunisták közötti nézeteltérésekben csiszolódott, de elég egyértelműen az agrárpolitika és a mögötte álló erők megnyerése vagy semlegesítése szemben az urbánusok kisebb tömegekkel és kevésbé kritikus gazdasági feltételekkel induló, határozottabb írócsoportjával és követőikkel. Kortársi megjegyzésem, hogy ebben a régóta gyökerező és folyamatosan visszatérő társadalmi törésvonal kihasználását is látom.

Más is érthetőbbé válik a töredékekből: Erdei néha erősebben ingadozó lelki alkata és hajlama olyan kompromisszumokra, amelyek lelkiismerete szerint fő célját, a parasztság polgárosodását, modernizálódását segíthetik. Az elvi keménység és a cél érdekében kompromisszumkész, megalkuvó gyakorlatiasság volt a különbség Bibó és Erdei között egész pályájuk során; ez magyarázza, hogy Erdei képes volt együttműködni akkor is, amikor legközelebbi barátja valóban nyomorúságos viszonyok között, vagy épp börtönben élt. Erdei a maga korlátai között később igyekezett segítőkészen és magát meg nem tagadva valamennyire jóvátenni a jóvá nem tehetőt.

Kit igazol végül a történelem? Erdei egyedülállóan zseniális látását a huszadik század harmincas éveiben, huszonöt éves korában, egy hagymaügyekben indult nyugat európai tanulmányút során: ekkor fogalmazta meg, hogy a parasztság, amelyből nemcsak származott, de akikhez egész életében szervesen kötődött, átmeneti formáció a hűbéri társadalom különböző helyzetű földművelői és a fejlett ipari társadalom gépesített mezőgazdaságának szaktudást és öntudatot követelő munkássága között. Ennek útját látta és szorgalmazta a parasztság polgárosodásában egyre inkább eltávolodva a népi mozgalom romantikus nosztalgiáitól, fajhiteitől. A program, amiért érdemes volt egy életet úgy leélni, ahogy Erdei példázta, a huszadik század 70–80-as éveire megvalósulni látszott. Ami később történt a magyar mezőgazdaságban, az jelenleg a program törékenységét és számos, már túlhaladottnak tűnt nézet hosszú lappangását és újraéledését mutatja. A valóság, amit Erdei igen korán és majdnem egyedülállóan felismert, jelen van a világpiacon és az európai fejlődésben, és ha súlyos árat fizet is ezért az ország, de kényszerítően tereli vissza és persze előre a mezőgazdaságot és azt a társadalmat, amely a hagyományos parasztság örököse. Az Erdei-koncepció így fog hatni ebben a megújulásban, ami legalább úgy él lappangva, mint az, ami ellentétével történt.

Mindezt meg kell értenünk, magunknak is át kell gondolnunk, és megőrizve továbbadnunk a következő nemzedéknek. A felsoroltak miatt is nehéz feladat, megértetni az utakat és tévutakat, a történelmi helyzetek kikerülhetetlen aktualitásait és a megfontoltan cselekvő, az adottságokban bölcsebben rostáló tudatalakításban.

Huszár Tibornak ez a könyve – beillesztve az életműbe – ennek a célnak a szolgálója. Erősen ajánlott, párhuzamos olvasmány Huszár egyik legfontosabb segítőjének, Erdei volt munkatársának, Varga Gyula professzornak műve, amit Erdei születésének százéves fordulójára készített. Ebből kiegészül a kép Erdei személyiségéről. Nem véletlen és nem is az évforduló aktualitása szorgalmazza az érdeklődésünket, hanem a múltunk elengedhetetlen okosabb megértése és a jelen élő társadalmi és nem kevésbé gazdasági problematikája.

Ez a recenzió nem szakmai méltatás, kritikai ismertetése az adathűségnek, a szakmák által előírt recenziós menetrenddel a könyv szerkesztésének. Az olvasóé, akikből remélhetőleg minél több értő és gondolkodó lesz. (Huszár Tibor: Erdei Ferenc 1910–1971. Politikai életrajz. Budapest: Corvina, 2012. 501 p.; Varga Gyula (szerk.): Erdei Ferenc emlékezete. Szeged: Bába, 2010, 384 p.)

Vámos Tibor

az MTA rendes tagja