Széles körű filozófiai ismeretek, hat nyelv tudása
és kézügyesség – csupán ez a három aprócska dolog játszott szerepet
abban, hogy Ádám György nemzetközi hírű agykutatóvá vált. Évtizedeken
át tanulmányozta a lelki folyamatok élettani hátterét, kutatta például
a belső szervekből kiinduló tudattalan agyi folyamatokat, és azt, hogy
tanulással, tréninggel hogyan lehet ezeket tudatossá tenni. Lehetővé
tette, hogy tanítványai az ELTE-n általa alapított Összehasonlító
Élettani Tanszéken foglalkozzanak a tudat és a tudattalan kérdéseivel,
az alvás és a hipnózis jelenségeivel, illetve molekuláris és
sejtszintű élettani folyamatokkal.
Az alábbi interjú a 2005-ben, a Magyar Rádió
Aranyemberek című műsorában hangzott el.
Ön 1940-ben érettségizett Nagyváradon,
de orvosi tanulmányait csak négy évvel később kezdte meg. Mi volt a
„késlekedés” oka?
Engem fiatal koromban a humán tudományok érdekeltek, elsősorban a
filozófia, az irodalom, a szociológia. Megemlítem Henri Bergson
francia filozófus, és Lucien Lévy-Bruhl szociológus nevét, akik nagy
hatással voltak rám. Műveiket még az érettségi előtt eredetiben,
franciául olvastam. Aztán a rengeteg keserűség, betegség, halál,
borzalom, a lágerek, a hadifogságok, az emberi szerencsétlenségek
tömege, amelyeket láttam és megtapasztaltam megváltoztatta
szemléletemet, és úgy döntöttem, hogy az akkor elvontnak tűnő
filozófia, vagy irodalomtudomány helyett, egy sokkal konkrétabb, és
sokkal hatékonyabbnak tűnő területet, az orvostudományt választom.
Orvosi tanulmányaim első éveit Kolozsvárott, illetve Marosvásárhelyen
töltöttem. Negyedéves koromban költöztem Budapestre, és itt szereztem
orvosdoktori oklevelet. Kezdő orvosként belgyógyászati osztályra
kerültem, de hamar rájöttem, hogy engem elsősorban a betegségek
keletkezésének mikéntje, a jelenségek háttere érdekel. 1949-ben
doktoráltam, egy évet dolgoztam belgyógyászati osztályon, majd
1950-ben a Budapesti Orvosi Egyetem Élettani Intézetébe kerültem.
Hogyan lett pszichofiziológus,
azaz a lélek élettanának kutatója?
1952-ben azok közé kerültem, akiket a leningrádi (ma Szentpétervár)
Pavlov Intézetbe jelöltek aspiránsnak.
A Leningrád melletti, Koltusi nevű faluba kerültem.
Ez egy kutatófalu volt, amelyet még a cári időkben kezdtek építeni a
Nobel-díjas Pavlov számára. Itt kizárólag idegélettani, és
pszichofiziológiai kutatásokat műveltek. Az ötvenes években a Pavlov
Intézet Pavlov presztízsének köszönhetően még privilegizált
világszínvonalú intézet volt, ahová jártak a nyugati folyóiratok is,
tehát a könyvtárban mindent elolvashattam, amit csak akartam.
Akkoriban még semmiféle cenzúra nem működött. Ugyanakkor rendelkezésre
álltak a kor legmodernebb műszerei, és Pavlov közvetlen tanítványai
közül még legalább tucatnyian dolgoztak ott, holott Pavlov akkor már
rég nem élt, ő 1936-ban halt meg.
A légkör csodálatos volt, valódi tudományos műhely
sok-sok művelt és hallatlanul felkészült emberrel. Koltusiban még a
háború alatt, Leningrád ostroma alatt is működtek az állatházak,
megvoltak a kísérleti kutyák, megmaradt a majomház, és mindez a
kutatásnak olyan színvonalát eredményezte, ami Európában párját
ritkította.
Három évig, tehát 1955-ig dolgoztam ebben az
intézetben, és ez visszavonhatatlanul a lelki jelenségek fiziológiai
háttere felé fordította a figyelmemet. Az Élettani Intézetben Bálint
Péter professzor volt a tanszék vezetője. Ő vesekutatással
foglalkozott, én nála kezdtem a pályámat, feladatom a veseműködés
lelki összetevőinek kutatása volt. Koltusiból hazatérve olyan
kandidátusi értekezést írtam meg oroszul és védtem meg Leningrádban,
amely a veseműködés és az agy különböző funkcióinak
kölcsönkapcsolatáról szólt, és amelyre ma is büszke vagyok.
Budapestre visszatérve, fiatalokat magam mellé véve
pszichofiziológiai laboratóriumot szerveztem a Puskin utcai Élettani
Intézetben, s közben 1956 után módom volt Franciaországba utazni.
Párizsban és Lyonban több hónapot töltöttem különböző idegfiziológusok
bűvkörében, és rendkívül érdekes kutatásokat végezhettem. Ezt követően
meghívtak az USA-beli Los Angeles-i Agykutató Intézetbe, ahol szintén
jónéhány hónapot tölthettem el. Az orosz, a francia és az amerikai
befolyás tehát tíz éven belül ért, új ismereteket, új metodikákat
sajátíthattam el, különböző szemléleteket ismerhettem meg. 1966-ban
alapítottam meg az ELTE-n az Összehasonlító Élettani Tanszéket, és
addigra elvont elméleti ismereteim, és a gyakorlati kísérletezésben
való jártasságom – szerintem – szerencsésen ötvöződtek.
Az ELTÉ-n elképzeléseim és terveim alapján hét
kutatócsoportot hoztunk létre, amelynek tagjai a szerveződés különböző
szintjein végezték kutatásaikat az idegsejt-szintű problematikától
egészen az emberi vizsgálatokig.
Minden héten tudományos vitaüléseket tartottunk –
ezt tulajdonképpen a Pavlov Intézetben látottak szerint vezettem be –,
amelyeken diszkussziók, folyóirat- és könyvismertetők váltották
egymást, és így alakult ki az a szintetikus látásmód, ahol az
idegsejtekkel foglalkozó kis csoport megismerhette például az emberi
hipnózissal foglalkozó kutatók nézeteit és munkáját. Tulajdonképpen
két nagy gondolatkör környezetében alakultak ki a kutatások.
Foglalkoztunk a sejtektől kezdve az emberi tanulásig az elemi
tanulásnak a különböző szintjeivel, a másik irányzat pedig a tudat
határállapotai, az alvás, az álom, a hipnózis, és az éber tudat
összefüggései voltak. Úgy érzem, ezek a témaszintek mindvégig
szerencsésen ötvöződtek egymással, és néha a „földhözragadt”
fiziológiai mérésektől eljutottunk egy-egy elméleti felismerésig. Ezek
töredékek maradtak, hiszen nem vagyunk birtokában a vágyott, nagy
tudatelméletnek, de hogy ez valamikor majd megszülessék, ahhoz egy-két
morzsát remélhetőleg mi is hozzátettünk.
Filozófiai ismeretei miben segítették önt?
A kérdésfelvetésben, a jelenségek megértésében, vagy esetleg az
eredmények értelmezésében?
Ezek mindegyikében segítettek. Amikor ugyanis az ember kitalál egy
kérdést, és lépésről lépésre megtervezi az annak megválaszolásához
szerinte elvezető kísérleteket, kell hogy legyen előtte egy vízió,
hogy hová is akar eljutni. Ha nincs elképzelése arról, hogy mire is
akar jutni, akkor nagyon szegényes lesz a kísérleti elrendezés.
Például voltak kísérleteink, amelyek során azt vizsgáltuk, hogy az
emberi vékonybélbe a szájon keresztül bejuttatott, ballon végű szonda
gyenge felfújása, amit a kísérleti személy nem érez, okoz-e valamilyen
elektromos változást az agyban. Tulajdonképpen egy bélben lejátszódó
folyamat lelki vonatkozásait vizsgáltuk. Nos, ha a kísérletek
megtervezésekor nincs meg az az elképzelésem, hogy a feszítés
érzékelése tudattalanul, de megtörténik, akkor nem tudtam volna
kitalálni ezt az egész kísérletsorozatot. A kísérleti személy lenyelte
a szondát a ballonnal együtt, és mi a ballon felfújásával enyhe
feszítést gyakoroltunk a bélfalára. Beszámolója szerint semmit nem
érzett, az agyából származó elektromos jelzések azonban megmutatták,
hogy az információ igenis eljutott az agyba, csak tudattalan maradt.
Azt hiszem a filozófiai meggondolások vittek bennünket abba az
irányba, hogy megvizsgáljuk: ezek az agyi történések tudatosíthatók-e.
És azok voltak. Amikor ugyanis ezeket a gyenge bélfeszítési ingereket
„most figyeljen kérem” szóbeli felszólítással társítottuk, kiderült,
hogy szótársítással ezek a nem tudatos ingerek tudatossá tehetők.
Hasonló ez a folyamat ahhoz, ahogy a kisgyerek szobatisztává válik,
azaz szociális környezete hatására a végbél és a húgyhólyag ingereit
lassan megtanulja érezni.
Tehát mi társításos filozófiai elgondolással olyan
dolgot terveztünk meg, amely a való élet egy picike szeletét is
modellezi. És itt természetesen újra szerephez jut a filozófia, mert
mindez nem jelenti azt, hogy célunk lehet, hogy az embert megtanítsuk
belső szervei történéseinek érzékelésére. Egyáltalán nem jó az, ha
mindent megérzünk. Most például itt ülünk egymással szemben, és
fogalmunk sincs, hogy mennyi a vérnyomásunk, holott erről agyunk
minden másodpercben információt kap, és nem lenne jó, ha erről
tudnánk. Nekünk tehát az a filozófiai felfogásunk, hogy a tudattalan
zsigeri események maradjanak csak a tudattalanban, és ezen a ponton
filozófiánk ütközik egy másfajta filozófiával…
Mire gondol? A különböző pszichoterápiákra, amelyek során gyakran
próbálnak meg tudattalanban lévő dolgokat felszínre hozni?
Igen. És azt gondolom, hogy a tudattalanból csak nagyon óvatosan,
nagyon célratörően és nagyon átgondoltan szabad csak megpróbálni
tudatosítani bizonyos dolgokat, mert több kárt okozunk vele, mint
hasznot. Mi természetesen a megismerés érdekében végeztük ezeket a
kutatásokat, nem azért, hogy alkalmazzák majd őket.
55 éve dolgozik kutatóként. Hogyan éli meg
azokat a változásokat, amelyek az elmúlt években, évtizedekben
lezajlottak a tudományban?
A kutatás iparrá vált, adatgyárrá, rengeteg ember foglalkozik vele, és
innen kívülről az ember
úgy érzi, hogy egyre kevésbé kellenek hozzá
igazi ötletek, vagy gondolatok...
Nekem teljesen más a véleményem.
Gyártják a kutatók a cikkeket a molekula
bal fülének jobb sarkáról, majd a molekula
bal fülének bal sarkáról…
Ez szellemes megfogalmazás, de gyakran nem tudunk továbblépni anélkül,
hogy a molekula bal fülének jobb sarkáról való eredményt ismernénk.
Mondok egy példát, bár ez a terület távol áll tőlem, bár értenék
hozzá!
2003-ban befejeződött a teljes emberi örökítő anyag
betűinek leolvasása. A humán genom megismerése teszi majd lehetővé,
hogy megismerjük a betegségek kialakulásának örökletes mechanizmusait.
De ehhez az szükséges, hogy emberek százai végezzék a részletes, a
molekuláris jobb fültől a bal fülig való kutatásokat. Tehát kutatási
gyárak, vagy nagyüzemek szükségesek ahhoz, hogy ebből az emberi
öröklődés nagy szintézise megszülessék.
A régmúltban a neves filozófus, Immanuel Kant, aki
a maga korában hallatlanul művelt természettudós is volt, felállította
azt az elvet, hogy az emberi gyermek nem üres viasztáblaként jön a
világra, hanem bizonyos agyi készségekkel születik. Ezt ő a priori,
eleve adott gondolkodásnak nevezte. Sokáig ez egy elvont filozófiai
tétel maradt, de nekem meggyőződésem, hogy ma már a Kant-féle
|
|
a priori bizonyított biológiai valóságnak
tekinthető. Az emberi genom ismerete alátámasztja azt, hogy az agynak
a négy-öt hónapos magzati korban történő kialakulásától kezdve az
egyén bizonyos készségeket huzalozva, vagyis genetikailag adottan kap
és mire a csecsemő megszületik, számos a priori adott, veleszületett
készsége van. Felismeri a fő színeket, formákat, a magzati életben
hallott anyai hangot megkülönbözteti más emberi hangoktól, tehát
vannak olyan készségek, amelyeket Kant filozófiailag a priori leírt,
és ma a genetikai valóságot képviselik. K ki szintetizálja manapság
ezeket a dolgokat? Nyilvánvalóan azok a biológiailag és
pszichológiailag művelt filozófusok, akik világszerte, köztük
Magyarországon is dolgoznak.
Én tehát nem tartom elszegényedettnek a mai
tudományos légkört, sőt sokkal gazdagabbnak látom, mint a szórványos
18., 19. és talán 20. század eleji kutatási környezetet. A mai helyzet
hallatlan optimizmussal tölt el. Derűlátással, ami – hogy a műsor
címéből kölcsönözzek kifejezést – bearanyozza időskori életemet. És
biztos vagyok abban, hogy minden generáció újratermeli azokat a
tehetséges fiatalokat, akik kutatni, gondolkodni, szintetizálni
képesek, és akik a jövő világának tudományos megalapozását
továbbviszik.
Ön 44 évesen már tanszékvezető
egyetemi tanár volt, 48 évesen pedig akadémikus. Mit gondol, mi volt
az ön erőssége?
Egyrészt a szerencse, másrészt az a belső kíváncsiság, amely sajátja
minden olyan embernek, aki a dolgok mélyére szeretne nézni. Már a
születésem helyét is szerencsének tekintem, mert Nagyváradon, egy
soknyelvű, sokkultúrájú városban születtem, ahol magyar anyanyelvemen
kívül már az iskolában kellett románul, franciául tanulni. Az
Osztrák-Magyar Monarchia légköre a némettudást is igényelte, így mire
leérettségiztem, már négy nyelven tudtam. Később megtanultam angolul,
és hatodik nyelvként oroszul. Ez a hat nyelv a mai napig a birtokomban
van.
Adottságaimat illetően szerencsés mozzanat, hogy
rendelkezem a kísérletezésben oly fontos kézügyességgel. Apám órás
mesterember volt, és szakmáját nekem is megtanította, le is vizsgáztam
belőle. Számomra a patkányon, egéren, békán, kutyán, macskán végzett
operációk nem jelentettek problémát, és ezekre tanítványaimat is
megtanítottam. A kísérletező fiziológusnak a műtéteken kívül az
elektrotechnikához is értenie kell, és számomra ez sem jelentett
problémát. Ifjúkori filozófiai gondolkodásomat továbbfejlesztve az
elméleti kérdések is állandóan a közelemben voltak, tehát a
gondolkodni tudás, a nyelvi adottságok, a technika iránti fogékonyság,
és a világba történő kitekintés ötvöződött azzá, amivé végül is
váltam.
Azt mondják, ön legalább akkora tudományszervező, mint amekkora
tudós.
A hetvenes években néhány évig az ELTE rektora volt, és ez idő alatt
születhetett meg például
az immunológia és az etológia tanszék, kikupálódott az akkor már
haldokló mikrobiológia tanszék, az Összehasonlító Élettani Tanszéke
pedig – ahogy erről korábban már beszéltünk – lehetővé tette, hogy
egymás mellett éljenek
a különféle szintű és rendszerű kutatások.
Azt mondják, ön tudományszervezőként is megérezte, hogy mik a modern,
korszerű
és fontos dolgok.
Ez ugyanaz a kíváncsiság és kitekintés a világba, ami engem a
kutatásban is segített. Nem kellett más hozzá, mint az a pozícióba,
amelybe egyébként véletlenül kerültem. Akkor olyan rektorjelöltet
kerestek, aki kívül áll az ELTE klikkjein, és mivel engem az orvosi
egyetemről hoztak át ide professzornak, fogalmam sem volt a
Bölcsészkar és a Jogi Kar rejtelmeiről. Tulajdonképpen ezért
választottak meg engem rektornak. Kitekintve a világba, rögtön
feltűnt, hogy mi az, ami a biológia terén ezen az egyetemen hiányzik
és sürgősen pótlandó. Valóban sikerült rövid idő alatt immunológiai
műhelyt, genetikai műhelyt, etológiát és más modern tanszékeket
felújíttatnom, illetve alapíttatnom. Ezt a folyamatot segítette az a
szerencsés körülmény, hogy 1972-ben, amikor rektor lettem, lehetett új
állásokat kreálni. Valóban hoztam az egyetemre négy új
biológiaprofesszort, de a Bölcsész-és a Jogi Karon is keletkeztek új
professzúrák. De ez csak helyzetfelismerés volt, nem valami szervezői
zsenialitás. Örülök azonban, hogy ezt érdememként emlegetik, és
örülök, hogy a dolgok így történtek.
Mennyire volt szükség mindezekhez pártkapcsolatokra?
Mint mindenhez, ehhez is kellett pártbeli jóváhagyás. Nem igaz, hogy
aki felnőtt emberként abban az egypártrendszerben élt, nem
kompromittálódott. Az akkori értelmiségiek, könyvtárigazgatók,
kutatók, rektorok nem tehették azt meg, hogy nyíltan dacolva az akkori
áramlattal valamilyen belső emigrációba alámerüljenek. Viszont azt
gondolom, hogy az értelmiségnek az a része, amely tudás birtokában
van, függetlenségét minden korban megőrzi. Tehát én sosem éreztem,
hogy nem vagyok független ember. Nem éreztem, mert mögöttem állt az a
tudás, amelyet magam szereztem. Azt az 5-6 nyelvet, amelyen beszélek,
írok, publikálok, előadok, semmiféle rendszer nem veheti el tőlem,
mert az a fiziológiai, bölcseleti, biológiai és orvosi tudás, amely a
részem, az engem szuverén emberré tesz. És amikor – kezdve a
Szovjetuniótól a ma is bizonyos politikai problémákat halmozó Kínáig –
jártam a különböző országokban, láttam, hogy van az értelmiségnek egy
nagyon széles rétege, amely minden körülmények között is mindvégig
megőrzi tisztánlátását, szuverenitását, humorérzékét és az
alkalmazkodásnak azt a szintjét, amely a fennmaradáshoz szükséges.
Ennek köszönhetően az 1989-es változásokat Magyarország sem úgy
fogadta, hogy mindent elölről kell kezdeni, hanem megvoltak azok a
tudományos, közéleti műhelyek, amelyek ma is zavartalanul működnek. Az
univerzitás, az egyetem egyetem volt azokban az időkben is, sok művelt
és alkotó koponya nevelődött fel, az akkori ifjúság, amely ma a
politika és a közélet csúcsán van, akkor kezdte iskoláit, és szüleik,
nagyszüleik is többé-kevésbé alkalmazkodtak az akkor pártállam
körülményeihez Alkalmazkodtak, mert alkalmazkodniuk kellett. Ki
nehezebben, ki könnyebben. Én, őszintén szólva, aránylag könnyen
alkalmazkodtam.
Régi vesszőparipája az áltudományok elleni küzdelem. Tagja a
Tényeket Tisztelők Társaságának, akik az áltudomány elleni harc
jegyében minden évben szerveznek egy konferenciát. Több mint 10 éven
át volt a Tudományos ismeretterjesztő Társulat elnöke. Nem érzi úgy,
hogy ez reménytelen erőfeszítés? Nem érzi úgy, hogy a tudomány
elvesztette a bizalmat, és ezzel a csatát? Hogy az emberek jobban
bíznak a szélhámosokban, álgyógyítókban, csodatévőkben, mint a
tudomány embereiben?
A tudás fejlődésével a látszólagos tudás is fejlődik. Azért vállaltam
és vállalok népszerű tudományos előadásokat, és azért vállaltam el a
TIT elnöki funkcióját, mert hiszek abban, hogy az áltudás fennmarad
ugyan, de előbb-utóbb a marginális, hordalék is szerepet fog játszani,
mert közben megmutatjuk a valódi értékeket. A rákellenes küzdelemnek
eszköze a valódi genetikai és valódi új molekuláris biológiai tudás
terjesztése. Természetesen vannak gyógyító cseppek, karperecek,
kenőcsök és más áleszközök, ez kikerülhetetlen, hiszen azok az
emberek, akik ezt terjesztik, élni akarnak, ebben üzletet látnak, és
jól is élnek.
A tudomány és a látszólagos tudomány tehát egymás
mellett él, és ha az egyik hordalék eltűnik, lesz helyette másik. Ez
az élet rendje.
Átfordíthatjuk ezt politikára is. A szélsőséges
politikai mozgalmak néha nagyon ártalmasak, de hiszek a demokráciában,
amely a szélre, a marginális szintre sodorja ezeket a mozgalmakat, és
így az ésszerűséget nagy tömegben és hosszú ideig talán nem tudják
legyőzni.
A szkeptikusokat magammal együtt vidámabbaknak
szeretném látni. De vannak mérges emberek körülöttünk, akiket feldühít
az áltudomány megjelenése, feldühítenek a rákellenes cseppek, az
álgyógyszerek, a vízzel hajtott autó. Ezeken nevetni kell. Kinevetni
őket. A humor, az irónia átsegíti az embert azokon az indulatokon,
amelyek joggal keletkeznek, de én nem tartozom az indulatos
áltudomány-ellenes harcosok körébe. Én a nevető és kinevető
áltudomány-ellenes küzdők közé sorolom magam, akik szerintem sokkal
hatékonyabbak. Bölcs humorral több eredményt lehet elérni, mint ideges
Don Quijote-i harccal. Szkeptikus barátaim ezért vonnak be
munkálkodásukba bűvészeket. Az illuzionistának ugyanis az a dolga,
hogy becsapja az embereket. Egyetlen példát mesélek el. Valamikor egy
mátészalkai színész azzal hirdette magát, hogy bekötött szemmel a
tenyerével lát. Engem is be akartak hívni a TV-be, hogy nézzek meg egy
filmet, és mint agykutató magyarázzam meg a jelenséget. Mondtam: kérem
szépen, én ehhez nem értek. Tenyérrel látni természetesen képtelenség,
van viszont egy szakma, amelynek szakemberei ezt reprodukálhatják, ez
pedig a bűvész. És Rodolfo játszi könnyedséggel megismételte a színész
produkcióját. Gács Rezső ugyanis kiálló orrú ember volt, és az volt az
illető színész is. Minél szorosabban lekötötték a fekete kendővel a
szemét, annál nagyobb rés maradt arccsontja és a kötés között, tehát
lefelé látott. És Rodolfo simán leutánozta, nem kellett hozzá más,
mint a szakmai trükk. A különböző áltudományos trükköknek ma is a
bűvészek a legjobb leleplezői, mert az illúziókeltés tanult
foglalkozásuk.
Ön 83 éves. Árad önből a derű, letagadhatna
nem tudom hány, de jó néhány évet, az egyetemi doktori védésektől
kezdve a kutatáson
és a könyvíráson át sok mindent csinál.
Elárulja, hogy mi ennek a fiatalságnak a titka?
Nyilván egyfelől jó géneket örököltem. Másrészt azonban magam is olyan
életmódot folytatok, amilyet kortársaimnak javaslok. A szellemi
elfoglaltságot sosem szabad abbahagyni, az agyat mindig dolgoztatni
kell. A dologtalan agy hamarabb tönkremegy. Nem értelmiségi
barátaimnak és embertársaimnak azt ajánlom, hogy fejtsenek
keresztrejtvényt, kártyázzanak, sakkozzanak, tehát olyan
elmefoglalatosságokat űzzenek, amelyek az agyi vérkeringést életben
tartják, és ehhez még adottságaikhoz mért tevékenységet is fejtsenek
ki. A passzív, otthon ülő, semmivel nem foglalkozó, semmi iránt
érdeklődést nem mutató ember biztosan megrövidíti az életét, bár azt
nem mondom, hogy az ellenkezője hosszabbítja. Ezt csak remélni merem.
|
|