Történelemtörténetek

Hét évvel ezelőtt már szerencsém volt bemutatni László János A történetek tudománya című könyvét, és most, mielőtt az új mű ismertetésére sor kerülne, jónak látom e könyv summáját röviden felidézni. Gondolom ezt azért, mert a Történelem – történetek. Bevezetés a narratív szociálpszichológiába című kötet bizonyos értelemben az előző folytatásának, kiegészítésének és bizonyításának tekinthető.

A hivatkozott kötetben László János bemutatta, hogy miként jön létre olyan narráció, amely társadalmivá válik, megteremti egy csoport, többek között a nemzet identitását. A folyamat feltétele, hogy legyen, aki meghallgatja a történetet. A kapcsolatot a közös élmény biztosítja, amelynek akár egy apró szelete is elegendő, hogy kiváltsa a reakciót. Elég tehát egy utalás, és a társasági élmény felújul. Ha a történet meggyökerezett, képes járványszerűen elterjedni, főként, ha elég sokszor elismétlik, és ha intézmények is elősegítik. Ha a narratíva eljut idáig, erős identifikáló tényezővé válik, amely „nagyhatalommá” lesz, önálló életet él, és adott esetben nagy károkat is okozhat. Mindenfajta fundamentalizmus ebben a betegségben szenved.

E rövid összegzésből is kitűnik, hogy egy történész sokat meríthetett László említett könyvéből, az előttünk fekvő kötet pedig még közelebb jár a történész szakmához és észjáráshoz. A Történelem – történetek című könyv főtémája az elbeszélés mineműsége és szerepe a csoport, a nagycsoport, a nemzet identitásának kialakulásában. László ebben az írásában ugyanúgy, mint a megelőzőben, gondosan bemutatja a narratív szociálpszichológia tudományos előzményeit, és jelzi az elhatárolódási pontokat. E szövegrésszel kapcsolatban felhívnám a figyelmét a kiterjedten vizsgált „bűnbak”-probléma kutatására és kutatóira, mivel e téma – benyomásom szerint – rokona, mondhatni testvére a nemzeti identitás problematikájának, és a kérdéskörben több jeles munka született hazánkban is – elsősorban Pók Attila tollából.

Az alapos bevezetés után László János felveti a kérdést, hogy egyáltalán mi is a nemzet, amelynek identitása a könyv tárgya. Azt állítja, hogy mindegy, miként fogalmazza meg valaki a nemzetet, a szociálpszichológia számára a nemzet egy olyan csoport, „amelyhez az egyén érzelmileg kötődik, amellyel azonosul. Elsajátítja a csoportra jellemző kulturális szimbólumokat, részesedik a csoport múltjában, az eseményeket a csoport perspektívájából képes szemlélni, átveszi a csoportra jellemző attitűdöket, értékeket, viselkedési mintákat és megküzdési módokat.” (83–84.) Ehhez a magam részéről még annyit tennék hozzá, hogy a nemzeti identitás kialakulásának feltétele, hogy tagjai megértsék egymást, mert azonos jeleket, illetve nyelvet használnak. Ha a fentieket összességében elfogadjuk, akkor viszont már egyáltalán nem lehet bármiként meghatározni a nemzetet, mert ez a definíció egyértelműen kizárja, hogy a nemzet akár „kitalált”, akár „elképzelt” közösség lenne, vagy hogy kizárólag a modernitásban lehetne beszélni róla. László János ebbéli meggyőződését alátámasztja, hogy több ízben is utal az ősi elbeszélésekre, regékre, mondákra, mítoszokra, amelyek ugyancsak identitásteremtő funkciót töltöttek be, és nyilvánvalóan etnikai törzsekhez csatolhatók, még akkor is, ha az etnikumok szüntelen keveredtek.

Nehéz probléma mindenesetre, hogy mi tekinthető az elbeszélések körében hiteles kollektív alkotásnak. Mindenesetre ismertek olyan ősi elbeszélések, amelyek teljesen, vagy legalábbis nagy részükben egy kollektíva alkotásának tekinthetők. Utóbb viszont előkerülnek az olyan közösséginek látszó narratívák és sztereotípiák, amelyeket kisebb-nagyobb közösségek átvesznek, és amelyek azért terjedhetnek járványszerűen, és maradhatnak fenn makacsul, mert sokszor elismétlik őket, és az intézményrendszerek is támogatják őket – hogy László János gondolataiból merítsek.

A közösség megszületése vélhetően minden emberi csoport nagy gondja volt, és az emberek fantáziája az eredetmítoszok körében szinte végtelennek tűnik. A törzs megszülethetett úgy, hogy földjével együtt egyszer csak kibukkant a tengerből, alapítója felnőhetett egy nőstényfarkas jóvoltából, megteremtője, fejedelme egy turulmadárnak köszönhette a létét és így tovább. Védő-óvó szerepet tölthetett be az oroszlán, a sas, a medve, a kenguru, vagy a természeti erők, mint a Nap, a Hold, a tenger.

Az autentikus népi, közösségi elbeszélések körében említhető az Ószövetség, a védák hosszú árama, a Mahábharáta nagy része, a sagairodalom. Az utóbbiról tudjuk, hogy sem királyi udvar, sem kolostori tudós papság nem befolyásolhatta, mivel ilyesmi Izlandon a 10–13. században nem létezett. Egyszerű halászok és állattenyésztők múlatták az időt azzal, hogy saját történetüket, a kimagasló eseményeket írásba foglalják, a leírtakat téli napokon egymásnak felolvassák, elismételjék, kiegészítsék. A sagairodalom életkora csak néhány évszázadra terjed, ezzel szemben a felemlített többi forrás évezredek alatt keletkezett, és a tudósok csak egyikükben, a Mahábharátában fedezték fel helyenként a papok beavatkozását, ahol a szöveg meseszerű folyamát filozófiai és erkölcsi tanok szakítják meg. E szövegek közös motívuma a fény és a sötétség, a jó és a rossz szembenállása és szüntelen harca. Mindezek az elbeszélések hiteles kollektív alkotások, bármennyi is bennük a reális, illetve a képzelt, a fantázia szülte elem.

Mielőtt a mesterségesen (is) alakított tudatformákra rátérnék, megemlítem, hogy bizonyos emlékképek akár ebből az ősi anyagból, akár utóbb megszületett konstrukcióból képesek fennmaradni hosszú időn át olyan körülmények között is, amelyek egyáltalán nem kedveznek nekik. Erre egyébként más összefüggésben László is utal. Nem emlegették fel, és intézmények sem támogatták például az úgynevezett Székely himnusz kultuszát, amikor az 1980-as években feljelentettek pécsi egyetemistákat, akik hajnalban, részegen ezt a nótát bömbölték az utcán. A Székely himnusz, amely nem volt sem székely, sem himnusz, vagyis művi kitaláció volt csupán, átvészelte a Rákosi- és a Kádár-korszakot, vidáman él mind a mai napig, és identitásformáló tényezőként tölt be szerepet.

Ezzel már abba a világba jutottunk, amelyben egyre nehezebb az autentikus kollektív elbeszéléseket és érzelmeket elkülöníteni a manipuláltaktól. Utóbbiak körébe tartoznak László szerint (szerintem is) a nemzetkarakterológiák és sztereotípiák. A kollektív emlékezet kérdése viszont mind bonyolultabbá válik. Bonyolult többek között azért, mert nem bizonyított és vélhetően nem is bizonyítható, hogy a vizsgált elitek véleménye és attitűdje a kollektív emlékezet megjelenési formája lenne, márpedig többnyire csak az vizsgálható. Más kérdés, hogy az elitek – az ismétlések és intézmények segítségével – saját mentalitásukat mennyiben tudják átvinni a nagyobb közösségekre. Olykor sikerül, más esetekben csak a populáció egy része veszi át, vagyis teljesen nem sikerül. Megesik, hogy egyáltalán nem sikerül, mert korábbi, „nagyhatalommá” vált képzetek mereven útját állják.

A tendenciát tekintve azonban az elitek véleményátvitele többnyire sikeres volt már a koraközépkorban, és nem kis részben sikeres a modern időkben is. A francia elit például mindenkivel elhitette saját gall származását, és csak legutóbb volt kénytelen felfedezni, hogy zömmel ugyanúgy egy germán törzs, a frankok leszármazottai, miként a németek. (Tőlük származik az ország és a nép neve is.) Svájc polgárai egész Európával együtt áhítattal emlegették, megmintázták, drámahőssé tették Tell Vilmost, akiről a történészek csak valamikor az 1960-as években derítették ki, hogy sosem létezett. Megszülethetett természetesen népmondákból is, ám a szobrok és művek már nem ebbe a kategóriába tartoztak.

A kollektív emlékezés, érzület és az elitek által kifejtett manipulálás összefonódására van egy autentikus példám. Egy szakdolgozóm kitalálta, hogy utánajár az első világháború után felállított hősi emlékművek megszületésének. Arra bukkant, hogy a háború után elözvegyült asszonyok, gyereküket

vesztett házaspárok, pártában maradt menyasszonyok kezdtek azon siránkozni, hogy nem ismerik szeretteik sírját, nincs sem sír, sem emlékhely, ahová letehetnének egy szál virágot vagy egy gyertyát. Addig, addig, amíg felkeresték panaszukkal az elöljáróságot, amely elöljáróság vakarta a fejét, mert ellentmondani nem tudott, de pénze sem volt, hogy a kívánságnak eleget tegyen. Felfigyeltek viszont a népi óhajra sebtiben megalakult pénzügyi társaságok, amelyek hozzáláttak az igények bekasszírozásához. Csakhogy felkapta a fejét a közoktatási miniszter, Klebelsberg Kunó is, és nem hagyta annyiban a dolgot. Eldöntötte, hogy ki valósíthatja meg az emlékműveket, és azt is, hogy miként. Ennek hála ellepték az országot a világháborús emlékművek, amelyeket elég nehéz megkülönböztetni egymástól. Kétségtelen, hogy a kollektív emlékezet és a kollektív gyászra irányuló vágy volt a művelet sarokpontja, a politika azonban rátelepedett, kisajátította, és a megemlékezést a saját képére formálta.

Így azután nehéz megállapítani, hogy a nagy nemzeti narratívák mennyiben követik az elitek céljait és elvárásait, illetve, hogy mennyire tekinthetők autonómnak. A nemzeti identitás konstrukciója – mondja László János – legalább három csatornán keresztül zajlik. Az egyik csatornát a történetírás és a történelemtankönyvek szolgáltatják, amelyek ugyan objektivitásra törekednek, ám a tankönyvek egyúttal a kanonizált identitástudat formáit is közvetítik, míg a történettudományt „gyakran áthatja a saját csoport iránti elfogultság.” (144.) A másik nagy csatornát a személyes emlékek – naplók, emlékiratok stb. – biztosítják, amelyek sokban eltérhetnek a hivatalosnak tekinthető állásponttól, valamint egymástól is. Elfogadja tehát Gyáni Gábor és mások nézetét, miszerint a kanonizált identitás, a vulgáta nem élvez hegemóniát. Végül egy köztes csatornát alkotnak a művészetek, az irodalom és a média.

A továbbiakban a kötet a fenti felosztás szerint végzett vizsgálatok számítógépes kiértékelésének várható eredményeit mutatja be. A diákoknak és egyetemistáknak feltett kérdésekre adott válaszok azt mutatják, hogy a válaszadók nagy többsége pozitív eseménynek tekintette a honfoglalást, az államalapítást, Hunyadi János törökellenes harcait, 1848/49 kezdeteit, 1956 első napjait és a rendszerváltást, míg a tatárjárás, a török hódoltság, az 1849-es vereség, Trianon, a 2. világháború, a holocaust és 1956 leverése a negatív kategóriába került. Erről a következő összegzést olvashatjuk: „A vizsgálatok tanúsága szerint a kollektív emlékezet egyfelől kettéosztja a történelmet egy távoli, dicsőséges múltra, és egy ezt követő vereség- és veszteségsorozatra, másfelől pedig úgy reprezentálja a forradalmakat, mint amelyek ünnepelt győzelmekkel kezdődnek, majd elnyomásba és alávetettségbe torkollnak. Az így kifeszülő történelmi pályaív nem tűnik a legmegfelelőbb váznak ahhoz, hogy érzelmileg stabil identitás épülhessen köréje. Mint láttuk, a magyar nemzeti identitás jellegzetes érzelmei a félelem, a szomorúság, a csalódottság, a lelkesedés, a remény.” (168.) E képet variálja némileg a kiválasztott történelmi regények sugallata, de összességükben ezek is depresszív érzelmi hangoltságra utalnak, vagyis kevéssé változtatnak a szomorúságon és szorongáson, még ha előtérbe hoznak önkritikus érzelmeket is.

Ezt az összegzést aligha lehet kétségbe vonni a jelenlegi tudati állapotok ismerete alapján. Mindazonáltal az állapotleírás több további kérdést vet fel. A dicsőséges és a dicstelen események kijelölésével kapcsolatban az a kérdés merül fel, hogy vajon a magyarok fejében van-e a hiba, vagy a történelem valóban ilyen válaszokat tesz lehetővé, ha azokat az eseményeket tesszük fel kérdésként, amelyek más felosztást nem is tesznek lehetségessé. Ezen aligha lehet változtatni, ha kijelentjük, hogy sikerült kivernünk a törököket, legyőznünk a Habsburg urakat, és elűznünk a ruszkikat, mert ezeknek az állításoknak egyike sem felel meg a történeti valóságnak. Ezzel szemben megkérdezhető, hogy vajon milyen válaszokat kapnánk akkor, ha rákérdeznénk a törökök eltávozását követő évszázad gazdasági és kulturális újjászületésére, azután a reformkorszakra, Pest és Buda egyesítésére, a főváros kiépítésére, az Operaház megnyitására stb. Benyomásom szerint ezzel többet segítenénk a magyarok szomorúságán és sértettségén, mintha csak a veszteségek feledésére szeretnénk őket rávenni.

Hozzáteszem, hogy a kérdések kiválasztása a szociálpszichológusok, és László János által távolról sem önkényes. E témákat sugallják a tankönyvek, ezeket állítja középpontba a történettudományos feldolgozások megoszlása a politikatörténet és minden más történelmileg fontos vagy akár fontosabb részdiszciplína között, mint amilyen a gazdaság-, a társadalom-, a művelődés- és műveltségtörténet stb. stb. Végül ezek a témák köszönnek vissza rendszeresen a médiában. Vagyis egy meglehetősen széles csapat dolgozik azon, hogy a magyar nemzettudat a bánatra, önsajnálatra és szorongásra szűküljön le, amin a szociálpszichológia azért nem változtathat igazán, mert nagyrészt „hozott anyagból” dolgozik.

A 9. fejezetben szerzőnk azt vizsgálja, hogy kinek tulajdonítják a magyarok saját áldozatszerepüket, és arra a várható következtetésre jut, hogy a külső tényezőknek; önmaguknak egyáltalán nem vagy jóval kevésbé, miközben saját erényeiket hajlamosak felnagyítani. Ehhez hozzáteszi, hogy ebben az utóbbi időben történt némi elmozdulás. Egy jelentős kisebbség esetében ugyanis már önkritikus érzelmek is felmerültek. Ebben az attitűdben ismereteim szerint nincs semmi, ami kivétellé tenné a magyar identitástudatot. A 20. sz. utolsó harmadáig soha sehol nem merült fel, egyetlen nemzet esetében sem, hogy valamilyen kudarcot önmagának kellene tulajdonítania, vagy hogy talán ő sem viselkedett szebben, mint az ellensége. Annál inkább hirdette minden győztes saját kiválóságát sőt tévedhetetlenségét, a vesztes viszont ártatlanságát. E megátalkodottságon Willy Brandt ütötte az első rést, amikor elismert német bűnöket, és bocsánatot kért értük.

Az utolsó nagy fejezet a trianoni traumával foglalkozik. Megállapítja, hogy a Trianont követő évek érzelmi telítettsége idővel valamelyest enyhült, és helyt adott kognitív elemeknek. A rendszerváltást követően azonban a felmérések belső ellentmondásokat tartalmaznak. Egyfelől a bőséges adatfeltárás megindította a trauma leépülését, másfelől azonban újjáéledt egy olyasfajta érzelmi telítettség, amely a Trianont követő évtizedekre volt jellemző. Ez az újraéledés – véli a szerző – ellentmond minden más tapasztalatnak, amennyiben egy trauma eleven hatása legfeljebb 80 évre tehető. A rendhagyó magatartás okát abban összegzi, hogy a traumát életben tartották az átmeneti revíziók, ezek semmivé válása a 2. világháború végén, s hibernálta a Rákosi- és a Kádár-korszak kényszerű hallgatása.

Minden vizsgálati szempont abban összegződik, hogy a magyarság továbbra is az áldozat szerepében látja önmagát, és minden felelősséget a háború győztes nagyhatalmaira hárít. Az egyetlen igazi változás, hogy az értékeléshez tapadó érzelmi telítettség csökken, s valamelyest növekszik a kognitív feldolgozásra irányuló törekvés. László felveti azt a kérdést is, hogy mi lehet a kivezető út. Talán hallgathatunk rá; szerinte az jelentene előrelépést, ha „a jóvá nem tett veszteség történetét felváltaná egy olyan perspektívát érvényesítő konstrukció, amely egy pozitív jövőbeli végkifejlet felé vezető út… állomásaként integrálja a trianoni békét a nemzettörténetbe.” (268.) Ennek feltétele a saját szerep és felelősség vizsgálata mellett a nemzetközi, hatalmi erőviszonyok reális számbavétele. Ezen az alapon lehetne a leszűrhető pozitív tapasztalatokra koncentrálni. (László János: Történelem – történetek. Bevezetés a narratív szociálpszichológiába. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2012)

Ormos Mária

történész, az MTA rendes tagja