„Csak egy mitikus múlt megteremtése indíthatta
a jelenkori elemzőket arra a könnyelmű
megjegyzésre, hogy a globalizáció
ütközik a szuverenitással.”
Stephen D. Krasner (1999, 49.)
„A népszuverenitás mindkét elemét kihívás éri: a nép fogalma és a
szuverenitás a végső autoritás értelmében egyaránt radikálisan
átalakul a globalizáció befejezetlen folyamata közepette.”
Adam Lupel (2009, 9.)
A szuverenitás napjainkban ismét igen fontos, és különböző
összefüggéseiben vitatott kérdéssé vált. Mint szinte minden,
alapvetően az állammal összefüggő politikai fogalmat, a vitákat eltérő
tudományos megközelítések jellemzik. A szuverenitás problematikája
azonban nem csak elméleti dilemmaként jelentkezik; megjelenik az
újságok címlapjain, sőt utcai tömegtüntetések követeléseként is
felbukkan. A közéleti vitákban a szuverenitás taglalása gyakran azt
jelzi, hogy szűkült az államok mozgástere, nehezebbé, esetenként
kétségessé vált a hatalom autonóm döntési képessége, ami ma jórészt a
globalizációnak köszönhető. Mennyi autonómiájuk marad a szuverén
nemzeti kormányoknak a gazdasági globalizáció és a nagytérségi
integrációk közepette? Nem számolja-e fel a globalizáció teljesen a
nemzetállami szuverenitást?
A szuverenitás típusai
A szuverenitást érő kihívásokra eleve csak akkor adhatunk helyes
választ, ha megkülönböztetjük különböző dimenzióit. A téma ismert
szakértője, Stephen D. Krasner a következő jelentéseit különbözteti
meg: 1. klasszikus belső szuverenitás; 2. vesztfáliai szuverenitás; 3.
nemzetközi jogi szuverenitás; 4. kölcsönösen függésen alapuló,
úgynevezett interdependencia-szuverenitás (Krasner, 1999a, 112. skk.).
Mindezek a dimenziók nem függetlenek egymástól, de mindegyiknek
sajátos tartalma van. Rendelkezhetünk az egyikkel a másik nélkül, és
nem is egyformán érvényesülnek a valóságban. A szuverenitás
megszűnéséről, kiüresedéséről szóló állítások gyakran azért
vitathatók, mert nem különböztetik meg ezeket az eltérő dimenziókat,
holott a téma differenciált megközelítést igényel. A továbbiakban
először röviden áttekintem a szuverenitás elméletének kibontakozását
és politikai kontextusát, azután tárgyalom a globalizáció kihívásaiból
eredő mai vitákat.
1. A politikaelméletben a szuverenitás kezdettől
fogva a főhatalmat vagy legfőbb hatalmat jelentette, amelynek joga a
döntés egy politikai közösség belső viszonyairól és külső
kapcsolatairól. Ez az alapjelentés megelőzte a szó használatát, amely
csak az újlatin nyelvekben honosodott meg. Már a régi görög
filozófiának is egyik alapkérdése volt, hogy kié a legfőbb hatalom, és
kié legyen a döntés joga a városállamban? Arisztotelész közismerten
eszerint osztályozta az uralmi formákat. A főhatalom egyértelműen
annak a szinonímája, amit a későbbi korok szuverenitásnak hívnak. Aki
a városállam belső törvényeiről és kifelé a biztonságáról (azaz a
háború és béke kérdéséről) dönt, azé a főhatalom. Ezt nem csak egy
ember gyakorolhatja; lehet a főhatalom néhány ember kezében vagy a
szabad, felfegyverzett polgárok sokaságának birtokában is. Ugyanakkor
már Arisztotelész számára is létezett az a probléma, amelyet ma a
szuverén hatalom jogi korlátozásának nevezünk. Ő a politeiát tartotta
a legjobb államformának, vagyis a sokaság olyan uralmát, amely a
törvényen és nem az önkényen alapul. (Ellentétben a mai
szóhasználattal, ő a demokráciát még a csőcselék önkényes és
szeszélyes uralmával azonosította, ami szerinte végül zsarnoksághoz
vezet.) (Arisztotelész, 1969, III. könyv) A Római Birodalom, mint
hódító hatalom idején az impérium mint a parancsadás legfőbb joga volt
a szuverenitás megfelelője. A birodalom jogi kultúrájába mint a
birodalmi legfőbb autoritás megfelelője épült be, és fő megtestesítője
a kései római korban a császári egyeduralom lett.
A szuverenitás elméletét azonban átfogóan elsőként
Jean Bodin, az abszolutizmus teoretikusa fejtette ki az újkor
hajnalán. A fogalom a francia uralkodók „felség” (souverain)
megszólításából eredt. Megfogalmazása szerint „a szuverenitás egy
állam állandó és abszolút hatalma… azaz a parancsolás legfőbb hatalma”
(Bodin, 1987, 75.). A szuverenitás a politikai közösség lényegét
alkotja; valamiféle oszthatatlan szubsztancia, amely nem egy uralkodói
dinasztiához, hanem magához az államhoz kapcsolódik. A szuverén a
polgárok és alattvalók feletti legfőbb hatalom, amelyet nem köt a
törvény. (A de legibus absoluta, azaz „a törvény alól feloldozva”
kifejezésből származik az abszolutizmus fogalma is.) Ellenkezőleg, a
szuverén maga minden törvény forrása: „Ez a hatalom abszolút és
szuverén, mivel nincs más feltételhez kötve, mint amit Isten és a
természet törvénye parancsol” – írja (Bodin, 1987, 78.). Az első
feltétel arra utal, hogy hitbéli kérdésekben a hatalom nem lehet
illetékes; a második, hogy a polgárok tulajdonát és szabadságát
tiszteletben kell tartani. Az állam nem az uralkodó személyes
tulajdona, a királyi birtok a közhatalomtól el van választva. A
szuverén inkább az állam legfontosabb funkcióját testesíti meg: a
belső rend garanciájaként önmagában hordja igazolását, és bizonyítja
hasznosságát a társadalom számára. A szuverén szabadon dönt, a szava
törvény, és nem kell elszámolnia senkinek, miközben mindenki
számadással tartozik neki. Bodin foglalja össze először a szuverén
hatalom fő ismertetőjegyeit is, amelyek többé-kevésbé máig érvényesek.
A legfontosabb a törvények meghozásának, módosításának és eltörlésének
joga. Ez maga után vonja, hogy övé a háború indításának és a
békekötésnek a joga, beleértve a szövetségek kötését és felbontását
is. A belső viszonyok tekintetében a szuverén joga az állam összes
főbb tisztségviselőjének kinevezése és leváltása, s a felettük való
bíráskodás. A szuverén joga a közterhek és rendkívüli adók kirovása és
az alóluk való mentesítés, továbbá gazdasági kiváltságok nyújtása, a
bírói ítéletekkel kapcsolatban kegyelmi jog és amnesztia gyakorlása. A
szuverén joga a pénz kibocsátása és értékének (érctartalmának)
meghatározása. Végül Bodin az alattvalói és hűségeskü betartatásának
jogát is ide sorolja (Bodin, 1987, 119.). Ezeket az ismérveket
alkalmazva ma is megítélhetjük, hogy meddig érnek a legfőbb hatalom
szuverén jogai. Bodin számára a feudális hatalmi struktúrák felbomlása
és a vallásháborúk időszakában csak az abszolút hatalom volt a belső
béke egyetlen záloga.
A szuverenitásnak ezt az abszolutista felfogását
képviselte az angol polgárháború idején Thomas Hobbes is Leviathan
című művében (Hobbes, 1970, passim), azzal a fontos különbséggel, hogy
nála az állam létrejöttének alapja már a társadalmi szerződés.
Bármennyi biblikus idézettel emelte is Hobbes vallási magaslatokra a
szuverént, alapvetően a hatalom szekularizációjának útját egyengette a
társadalmi szerződésről alkotott felfogásával. E hipotézis szerint az
emberek biztonságuk érdekében lemondanak természetes szabadságukról,
hogy minden hatalmat a szuverénre átruházva, egy államban
egyesüljenek, amely biztosítja a belső rendet, a békés polgári
viszonyokat a természeti állapot vadságával szemben. Az uralkodó a
törvény fölött áll, de ő minden törvény forrása. Felségjogai közé
tartozik a tulajdon szabályainak megállapítása, a legfőbb
igazságszolgáltatás joga, a hadüzenet és békekötés joga, a
tisztségviselők kiválasztásának és beiktatásának joga, a jutalmazás és
kitüntetés, illetve a büntetés joga. Ezeket csak időlegesen ruházhatja
át megbízottaira, de velük együtt nem száll át rájuk a szuverenitás
maga, az mindig megmarad a főhatalom oszthatatlan tulajdonságának. Ez
akkor is igaz, ha a történeti példák tanúsága szerint olykor a
népgyűlés vagy az arisztokrácia tölti be a szuverén szerepét.
Hobbes felfogásában a hatalom teremt jogot, és nem
a jog teremt hatalmat (auctoritas, non veritas facit legem). Minden
szerződés csak annyit ér, amennyit a kard erejével be lehet tartatni
belőle. Ha ellenben az uralkodó nem tudja megvédeni a polgárok életét
és biztonságát, akkor felbomlik a társadalmi szerződés, és visszatér a
természeti állapot, melyben nincs jog és erkölcs, mindenki mindenkinek
farkasa. Ekkor elölről kezdődik a küzdelem egy új szuverénnek
hatalommal való felruházásáért.
Új e felfogásban az is, ahogy Hobbes a nemzetközi
viszonyokat kezeli. E téren továbbra is a természeti állapot törvényei
uralkodnak, nem lévén felsőbb hatalom, amely döntőbíróként léphetne
fel az államok közötti viszonyban. Ebben is kifejeződik a hatalom
szekularizációja és a középkori katolikus univerzalizmus vége. Az
államok ugyanolyan szuverén egyénekként lépnek fel jogaik és hatalmuk
biztosítása érdekében, mint a társadalmi szerződés előtti emberek. A
békeegyezmények és barátsági szerződések ezért csak annyit érnek, mint
amennyi az őket alátámasztó hatalom, amely biztosítja betartásukat, és
szükség esetén ki is tudja azt kényszeríteni. Amelyik politikus erről
elfeledkezik, az felelőtlenül viselkedik saját közösségével szemben.
Ez a tradíció él tovább a nemzetközi kapcsolatok elméletének későbbi
realista irányzatában.
A szuverén hatalom oszthatatlanságának képzetét
John Locke haladta meg a liberális konstitucionalizmus elméletével.
Hobbes felfogásával ellentétben, az emberek szerinte képesek arra,
hogy maguknak szabjanak törvényt, és aszerint éljenek. A polgári
társadalomban senki sem állhat a törvények fölött. A természetes
szabadságtól az emberek csak azért válnak meg, hogy magukra vegyék a
polgári társadalom kötelékeit. Kölcsönösen megegyeznek abban, hogy
egyetlen politikai testületté (body politic) válnak, „és egyetlen
államot alkotnak, amelyben a többségé a jog, hogy cselekedjék és
kötelezze a többieket.” (Locke, 1986, 106.) A politikai hatalom
alapja, hivatkozási vagy legitimációs bázisa tehát a polgárok
egyetemleges konszenzusa, az a közös akaratuk, hogy egy állammá
egyesülnek. Miután ez létrejött, elég már a többségi elvre
hagyatkozni, amely a törvények meghozásához szükséges.
Minden hatalom csak delegált, a társadalmi
szerződés csak időleges felhatalmazást ad az uralkodásra, a
szuverenitás ezért végső soron mindig a politikai közösségnél, a body
politicnál marad. Ez a népszuverenitás elvének első, liberális
megfogalmazása. Ha az uralkodó méltatlanná válik a hatalomra, vagy
visszaél azzal, akkor vissza lehet vonni a felhatalmazást, és másra
lehet átruházni. A szuverén hatalom megoszlik a hatalmi ágak között
is, amelyeket a törvényhozói, a végrehajtói és a föderatív –
municipális – hatalom intézményeiben jelölt meg. John Locke elmélete
közismerten nagy hatást gyakorolt az amerikai alkotmányozásra.
Európában a népszuverenitás fogalmát Jean Jacques
Rousseau fogalmazta át radikálisan Társadalmi szerződés című művében
(Rousseau, 1978, 463–791). A főhatalom letéteményese bármilyen
kormányzati formában mindig a nép marad. Mivel a nagy területi
államokban a szuverén nép nem gyakorolhatja közvetlenül jogait,
képviselőket választ a törvényhozásba, azok pedig kormányt állítanak.
De bármely így létesülő hatalom csak delegált, a végső döntés joga
mindig a népé marad. „Mihelyt a nép összegyűlt, a kormány egész
fennhatósága véget ér, szünetel a végrehajtó hatalom… mert ahol a
képviselt személy megjelenik, ott nincs többé képviselő” – írja
Rousseau (Rousseau, 1978, 558.). Koncepciójában benne rejlik az
ellentmondás az elvont „általános akarat” és a társadalom
képviseletében megjelenő plurális érdekek, a közérdeket szem előtt
tartó citoyen és a magánérdekeit követő bourgeois között. Rousseau
radikális demokráciafelfogása alapvetően antipluralista, a
szuverenitás nála is oszthatatlan. Republikánus ethoszának ez a vonása
hatással volt a jakobinus diktatúrára, és rossz hírbe hozta
Rousseau-t, akit a totalitarizmus előfutáraként kezdtek értelmezni. Ez
azonban csak kései visszavetítés. Rousseau hatása elsősorban abban
érvényesül, hogy minden modern államhatalom legitimációs forrása
elismerten a szuverén nép, bármilyen politikai alakzatban. A francia
forradalomban Sieyes abbé a népet már a nemzettel kezdte
helyettesíteni, és ez lett végül a szuverén nemzetállamok hivatkozási
alapja is, amely később a nemzetek önrendelkezésének wilsoni (és
lenini) elvében nyert hatásos megfogalmazást.
A szuverenitás képzete eredetileg a sokcentrumú,
másfelől egyházi gyámság alatt álló politikai rendszerek helyébe
kívánt szilárd központi államhatalmat állítani, amely belső békét
teremt, miközben a polgárok szabadságát is megőrzi. Ebből az elméleti
tradícióból ágaznak szét a szuverenitás későbbi abszolutista és
liberális konstitucionalista felfogásai. Fontos alternatívaként
említhetők Carl Schmitt német jogfilozófus és Jürgen Habermas
politikai filozófus nézetei: az első az abszolutista hagyomány, a
másik a liberális konstitucionalista felfogás örököse. Nézeteikre csak
egy részletesebb tanulmányban térhetek ki.
2. A vesztfáliai békét követően jött létre a modern
államrendszer, melyet a belső szuverenitás kizárólagosságának, az
államok belső és külső elismerésének igénye teremtett meg. Az államok
területi sérthetetlensége, kormányzatuk kizárólagos joghatóságának
elismerése az adott terület és népessége felett, beleértve a külső
beavatkozás tilalmát, időközben a nemzetközi jog részévé vált. A
modern területi állam az állam új típusa – a politikai hatalom és
uralom (authority) ugyanis a középkori Európában nem földrajzilag
determinált volt. Sokféle autoritás létezett, és a politikai
autoritásokat gyakran felülírta a katolikus egyház univerzalizmusa. A
modern állam ellenben területileg körülhatárolt, egységes hatalmi
centruma van, és mind jobban szekularizálódik. A vesztfáliai
szuverenitás normái a gyakorlatban persze nem mindig érvényesültek, a
nagyhatalmi politika sok ponton képes volt korlátozni a gyengébb
államok autonómiáját. A szuverenitás története a szuverenitás
megsértéseinek is a története, ezért nevezi Krasner a szuverenitást a
szervezett képmutatás rendszerének. (Krasner, 1999a, loc. cit. 110.) A
vesztfáliai szuverenitás azonban formálisan mindaddig nem sérül,
ameddig nem avatkoznak bele abba, hogy miként alakítja egy ország a
saját belső uralmi-politikai viszonyait. Az erőszakos beavatkozás
viszont a vesztfáliai szuverenitás nyilvánvaló megsértését jelenti.
Ugyanakkor a hatalmon lévők önként is beléphetnek olyan szerződéses
kapcsolatokba, amelyek korlátozzák a szuverenitásukat. Ilyen korlátok
persze már kezdettől léteztek, amennyiben például az augsburgi
békeszerződés, amely rögzítette a cuius regio, eius religio elvét,
klauzulákat tartalmaz a vallási kisebbségek védelmére is. Később, a
nemzetállamok korában pedig több békeszerződés, így a versailles-i, a
párizsi, az államok jogi elismerésének feltételét a nemzeti és etnikai
kisebbségek védelméhez kötötte. A globalizáció ma az emberi jogi
rezsimek formájában állít korlátot a vesztfáliai értelemben vett
teljes szuverenitás elé.
A globalizáció ITT kezdi ki leginkább a
szuverenitást, amennyiben egyik legfontosabb jellemzője a
deterritorializálódás, a területi kötöttségek oldódása. Az elkülönült
és jelentéssel teli határok, valamint a belügyeknek a külügyektől való
világos elhatárolása mind nehezebbé válik a globális térben. A
megkérdőjelezhetetlen autoritás
|
|
és lojalitás igényét nehezebb fenntartani a
sokféle, egymást átfedő autoritások posztmodern világában.
3. A nemzetközi jogi szuverenitás a vesztfáliai
államrendszer megszilárdulásának és nemzetközi kodifikációjának, majd
intézményesítésének a következménye. Ez talán ma a szuverenitás
fogalmának legismertebb és legelfogadottabb típusa. A szuverén állam
valójában eleve az államok nemzetközi rendszerével együtt született
meg. Az államokat nemzetközi szinten ugyanolyan független, szabad és
egyenlő individuumokként kezelik, mint az állampolgárokat a liberális
államelméletben. A nemzetközi jogi elismerés aktusa magában foglalja
az államok jogi önállóságának, területi sérthetetlenségének, formális
egyenlőségének és diplomáciai immunitásának elveit. A gyakorlatban a
domináns hatalmak mindig is differenciáltan és taktikai érdekeiknek
megfelelően kezelték a nemzetközi elismerést. Találkozhatunk terület
nélküli és formális jogi autonómia nélküli entitások szuverenitásának
elismerésével is. Az előbbire példa a Máltai Lovagrend, az utóbbira a
Szovjetunió létezése idején Ukrajna és Belorusszia szuverén
tagállamisága, vagy a gyarmati státusú domíniumok, például a
függetlenség kivívása előtti India tagsága az ENSZ-ben. A nemzetközi
közösség elismerhet emigráns kormányokat, amelyek már elvesztették
hatalmi pozícióikat, és felszabadítási mozgalmakat, amelyek még nem
vívták ki a függetlenségüket. Ezért több nemzetközi jogi szubjektum
van, mint amennyi ENSZ-tagállam. Külön érdekes eset Kína képviselete
az ENSZ-ben, ahol csak 1979-ben cserélt helyet Tajvan és a Kínai
Köztársaság.
A nemzetközi jogi elismerés jelentősége azon
nyugszik, hogy egy állam szerződésképessé és tárgyalóképessé válik a
nemzetközi porondon, és a külső elfogadottság egy kormányzat belső
legitimitását is erősíti. Az elismerés hiánya nem feltétlen akadálya a
nemzetközi érintkezésnek, de mégis jogbizonytalanságot jelent, és ez a
befektetők távolmaradását eredményezheti. Vitás ügyekben más
elbírálásra számíthatnak az elismert, mint a nem elismert államok az
egyes országok bíróságain. A szuverén állam képviselői külföldön
diplomáciai mentességet élveznek, részt vehetnek nemzetközi
szervezetek tevékenységében, és befolyásolhatják a nemzetközi
szabályokra vonatkozó döntéseket.
A nemzetközi jogi elismerés nem garantálja
automatikusan a belső szuverenitást, sem pedig a tényleges ellenőrzés
képességét az államterület felett. De ez fordítva is igaz lehet: egy
állam rendelkezhet belső szuverenitással, sőt vesztfáliai
szuverenitással is, amennyiben területén megkérdőjelezhetetlen,
kizárólagos fennhatóságot gyakorol. Tajvan és Kína esete jól példázza
ezt: Kínának korábban nem volt nemzetközi jogi szuverenitása,
Tajvannak most nincs, de mindkettő rendelkezett vesztfáliai
szuverenitással. A gyarmati sorból felszabadult államok némelyikére
jellemző, hogy rendelkeznek ugyan nemzetközi jogi elismeréssel, mégsem
képesek betölteni az államok hagyományos funkcióit, nincs
megkérdőjelezetlen belső autoritásuk, és ezért nem tudnak érvényt
szerezni a törvényeknek a saját felségterületükön.
4. Végül a kölcsönösen függő vagy
interdependencia-szuverenitás típusa az, amelyben a globalizáció
hatásai a leglátványosabban megmutatkoznak. James Rosenau szerint ma
alapvetően megváltozik a nemzetközi rendszer: az állam által
ellenőrizhető tevékenységek köre egyre szűkül. Levegőszennyezés,
terrorizmus, drogkereskedelem, valutaválságok, AIDS, nagyarányú
migráció az interdependencia vagy új technológiák következményei,
amelyek transznacionális és nem nemzeti hatásúak (Rosenau, 1990, 89.).
Ez nem érinti a belső szuverenitást, de nagyon is befolyásolja az
állam ellenőrzési képességeit. Ha viszont egy állam nem képes
szabályozni azt, hogy mi jut át a határain, akkor szerinte azt sem
fogja tudni ellenőrizni, ami a határain belül történik (Krasner,
1999a, loc.cit. 148.). A nemzetközi tőkepiacok az I. világháború előtt
nyitottabbak voltak, mint manapság, és a munkaerő migrációja
arányaiban nagyobb volt a 19. században, mint ma. Egyes államok jobban
bekapcsolódnak a nemzetközi vérkeringésbe, mások, főleg Afrikában,
máig is eléggé elszigeteltek maradtak. „A transznacionális áramlások
nem tették az államokat impotenssé a nemzeti politikai napirend
alakításában, és nem is vezettek okvetlenül az ellenőrzés
csökkenéséhez. Sőt, a kormányzati kiadások a fejlett országokban az
1950-es évek óta a globalizációval együtt eltérő mértékben, de
növekedtek” – írja Krasner (Krasner, 1999a, loc. cit. 156.). Az
interdependencia-szuverenitás tehát nem kötődik közvetlenül a
vesztfáliai szuverenitáshoz. Lehet egy állam szuverén nemzetközi jogi
és vesztfáliai értelemben, mégsem képes ellenőrizni a határain átmenő
forgalmat. Más államok nem avatkoznak be, senki nem sérti meg a
vesztfáliai értelemben vett szuverenitásukat, mégis a gyakorlatban
tehetetlenek a belső szuverenitásuk teljes érvényesítése tekintetében.
A szállítás és közlekedés költségeit csökkentő technológiai
változások, valamint a digitális kommunikáció világméretű hálózata
csorbíthatja az államterület fölötti kizárólagos ellenőrzést. Ez
készteti az államok vezetőit végül olyan nemzetközi egyezmények
megkötésére, amelyek külső hatalmi struktúrák felállításával
korlátozzák vesztfáliai értelemben vett szuverenitásukat, miközben
növelhetik a közösen gyakorolt kontroll lehetőségét. Az Európai Unió
ma az a regionális szervezet, amelyik a legmesszebb ment az ilyen
megosztott szuverenitás intézményesítésében, anélkül, hogy
tagállamainak a nemzetközi jogi szuverenitását ez felszámolta volna.
Ellenkezőleg, magának az Uniónak nincsen szuverén képviselete az
ENSZ-ben, és más globális hatókörű nemzetközi testületekben sem
szerepel önálló jogalanyként. Puszta létezése mégis nyilvánvalóan
érinti a vesztfáliai értelemben vett szuverenitást, amennyiben
közösségi szabályozást írhat elő olyan kérdésekben, amelyek régen a
nemzetállamok kizárólagos hatáskörébe tartoztak. És ezek betartásának
szankcionálására is képes, egyes nacionalista vezetők legnagyobb
bánatára. Ugyanakkor senki előtt nem lehet kétséges, hogy az uniós
együttműködés jelentősen meg is növeli a globalizáció hatásai feletti
ellenőrzési képességeket, vagyis erősíti az
interdependencia-szuverenitást.
Globalizáció és szuverenitás
A globalizáció a vesztfáliai szuverenitást leginkább azzal ássa alá,
hogy eloldozza a hatalom területi kötöttségeit
(deterritorializálódás). Az elektronikus hálózatokkal összekapcsolt,
digitalizált világgazdaságban mind több olyan funkcionális intézmény
és hely létezik, amely mintegy területen kívüliséget élvez a szuverén
államok határain belül is. Ezek a modern világ intermundiumai. Ilyenek
például a nagy pénzügyi központok a globális metropoliszokban, az
offshore pénzügyi műveletek támaszpontjai, a szabadkereskedelmi zónák,
a különleges gazdasági övezetek, amelyek közül Hongkong a legismertebb
példa. Általában a bankok és a monetáris politika nemzetközi
szabályozása, és a valutauniók is korlátozzák az államok területi
felségjogait. Az elkülönült és jelentéssel teli határok, valamint a
belügyeknek a külügyektől való világos elhatárolása mind nehezebb a
globális térben. A tér fogalmai ismét szimbolikussá és viszonylagossá
válnak, miként a középkorban, a geográfiai és fizikai jelentés
helyett. A megkérdőjelezhetetlen autoritás és lojalitás fogalmai mind
nehezebben tarthatók fenn a szuverén és a nem szuverén, a területi és
a nem területi, sokirányú és egymást átfedő autoritások posztmodern
világában. Az abszolút területi szuverenitást mindig is könnyebb volt
elképzelni, mint megkonstruálni – írja Kobrin. „Egy posztmodern,
digitálisan integrált világgazdaságban azonban talán már maga az eszme
is értelmét vesztette. Az ellenőrzés egy terület felett már nem nyújt
biztos alapot egy gazdaság vagy gazdasági szereplők fölötti ellenőrzés
számára.” (Kobrin, 1999, 182.)
A globalizáció és szuverenitás viszonyáról folyó
vitában egyesek szerint a szuverenitás hanyatlóban van, mások szerint
továbbra is fennmarad, csak megváltozott funkcióval és tartalommal.
Mások szerint a globalizáció nemhogy megszüntetné, de erősíti és
nélkülözhetetlenné is teszi a szuverenitást. Bővült a szuverén
hatalmak köre, és az általuk garantált jogbiztonság és politikai
stabilitás nélkül elképzelhetetlen a pénzpiacok integrálódása, a
nemzetközi tőkeáramlás, a technológiai beruházások, vagyis a
globalizáció folytatása. A szuverenitás és globalizáció összefüggését
nehéz tisztán politológiai szempontok alapján megérteni. A
globalizáció felforgatja a politikai-hatalmi viszonyokat, de nem
okvetlenül abban az értelemben, hogy az állam jelentősége csökkenne.
Saskia Sassen ezt azzal indokolja, hogy a globális gazdasági dinamika
nemzeti területekbe ágyazódik, ezért igényli a nemzeti kormányok
közreműködését: megfelelő törvényhozást, legitim és stabil politikai
rendszert, megfelelő technikai és humán infrastruktúrát (Sassen,
2000). A nemzetállam nem passzív elszenvedője e folyamatnak, hanem
aktív közvetítője. Miközben egyes területeken csökken a hatalma, más
területeken éppenséggel nő.
Adam Lupel politológus másfelől közelít: nem az
állami szuverenitással van baj, hanem a népszuverenitással. Az állam
köszöni, jól van, csak demokratikus működése szenved csorbát. Szerinte
a népszuverenitás mindkét elemét súlyos kihívás éri: a nép fogalma és
a végső autoritás értelmében vett szuverenitás egyaránt átalakul a
globalizáció befejezetlen folyamata közepette (Lupel, 2006, 6.). Ennek
ellensúlyozására egyesek egy nemzetközi szintre emelt, kozmopolita
demokrácia megalkotását tartják megoldásnak, mint David Held, mások a
globális, többszintű kormányzás rendszerét, melyet James Rosenau,
Robert Keohane és mások hangsúlyoznak. (Vö. Lupel, 2006; Rosenau,
2006; Keohane, 2002; passim.)
Dani Rodrik, a globalizáció egyik jeles teoretikusa
erős szkepszisét fejezi ki mindkét elgondolással szemben. Tézise
szerint a világgazdaság alapvető politikai trilemmája, hogy nem
törekedhetünk egyszerre demokráciára, nemzeti önrendelkezésre és
gazdasági globalizációra; a három közül egyszerre legfeljebb kettővel
rendelkezhetünk. A demokratikus globális kormányzás szerinte kiméra,
mert túl sok különbség létezik a nemzetállamok között ahhoz, hogy
közös szabályokkal és intézményekkel kezelhetők lennének az eltérő
szükségleteikből eredő konfliktusok. „Bármilyen globális kormányzást
tartsunk is szem előtt, az mindig csak a gazdasági globalizáció
korlátozott formáját fogja támogatni. A világunkra jellemző nagy
különbségek a hiperglobalizációt összeférhetetlenné teszik a
demokráciával.” (Rodrik, 2011, loc. cit. 206.) Rodrik választása az,
hogy a demokráciának és a nemzetállami önrendelkezésnek győznie kell a
gáttalan hiperglobalizáció felett. A globalizáció szerinte túl
messzire ment, és ahhoz, hogy folytatni lehessen, erősebb politikai
kontroll alá kell helyezni. Ennek mechanizmusát nem valami kozmopolita
demokráciában, hanem a Bretton Woods-i pénzügyi rendszerhez hasonló
intézmények megújításában látja, amelyek nem korlátozzák a
nemzetállamokat abban, hogy védjék egyes piacaikat, létfontosságú
termelési ágaikat, kialakult szociális rendszerüket. Ez még nem
jelenti a globalizáció végét, csak biztosabb alapokra helyezi azt. A
legújabb könyve arról szól, hogy „a nemzeti demokráciák újra
megerősítése valójában szilárdabb alapra helyezi a világgazdaságot. És
ebben rejlik a globalizáció végső paradoxona. A nemzetközi szabályok
vékony rétege, amely kellő teret hagy a nemzeti kormányok
manőverezésének, jobb globalizációt eredményez. Orvosolja a
globalizáció bajait, miközben megőrzi annak döntő gazdasági
jótéteményeit. Értelmes [smart, intelligens] globalizációra van
szükségünk, nem maximálisra.” (Rodrik, 2011, loc. cit. 222.)
A szuverenitás tehát fontos kérdés, bár egyre
nyilvánvalóbb, hogy sem a tartalma, sem gyakorlásának módja nem
maradhat változatlan. A nemzeti szuverenitás 19. századi ideáljával
azonban nem lehet kezelni a 21. század problémáit. Magyarország
szuverenitását ma senki sem fenyegeti önmagán kívül. Mérlegelni kell
tehát, mit kezdünk vele, miben lehetünk teljesen autonómak, és miben
kell kooperálni; mi az, ami valóban nemzeti érdek, és mi az, ami csak
látszatra az, valójában a nemzet jövőjének a felélése. A szuverenitás
ma sokkal inkább a partnerekkel való együttműködés képességében,
mintsem abban áll, hogy megvédjük magunkat az ellenséggel szemben. Az
Európai Unió e belátás és az ennek megfelelő politika révén érdemelte
ki a 2012. évi Nobel-békedíjat.
Kulcsszavak: szuverenitás, elméletek, viták, autonómia, integráció,
globalizáció
IRODALOM
Arisztotelész (1969): Politika. (Ford.
Szabó Miklós) Gondolat, Budapest •
WEBCÍM
Bodin, Jean (1987): Az államról.
(Válogatás) (Válogatta Sz. Jónás Ilona; ford.: Máté Györgyi – Csűrös
Klára) Gondolat, Budapest
Gombár Csaba et al. (szerk.) (1996): A
szuverenitás káprázata. (Korridor kötetek) Korridor, Budapest
Hobbes, Thomas (1970): Leviatán vagy az
egyházi és világi állam anyaga, formája és hatalma. (Ford. Vámosi Pál)
Magyar Helikon, Budapest
Keohane, Robert (2002): Power and
Governance in a Partially Globalized World. (Kindle Edition)
Routledge, London–New York • Szkennelt változat:
WEBCÍM
Kobrin, Stephen J. (1999): Neomedievalism
and the Postmodern Economy. In: Prakash, Aseem – Hart. Jeffrey A.
(eds.): Globalization and Governance. Routledge, London–New York,
16–187.
Krasner, Stephen D. (1999a): Sovereignty.
Organized Hypocrisy. (Kindle Edition) Princeton University Press,
Princeton, NJ
Krasner, Stephen D. (1999b): Globalization
and Sovereignty. In: Smith, David A. et al. (eds.): States and
Sovereignty in the Global Economy. Routledge, London–New York, 34–52.
Locke, John (1986): Értekezés a polgári
kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljáról. (Ford. Endreffy
Zoltán) Gondolat, Budapest
Lupel, Adam (2009): Globalization and
Popular Sovereignty. Democracy’s Transnational Dilemma. (Series
Rethinking Globalizations) (Kindle Edition) Routledge, London–New York
Prakash, Aseem – Hart, Jeffrey A. (eds.)
(1999): Globalization and Governance. Routledge, London–New York
Rodrik, Dani (2011): The Globalization
Paradox. Democracy and the Future of World Economy. (Kindle Version)
W. W. Norton and Co., New York–London.
Rosenau, James N. (1990): Turbulence in
World Politics: A Theory of Change and Continuity. Princeton
University Press, , Princeton.
Rosenau, James (2006): The Study of World
Politics, Volume 2.: Globalization and Governance. Routledge, New York
Rousseau, Jean-Jacques (1978): Értekezések
és filozófiai levelek. Magyar Helikon, Budapest
Sassen, Saskia (2000): Elveszített
kontroll? Szuverenitás a globalizáció korában. (Ford. Rotyis József)
Helikon, Budapest 2000. (Original: Loosing control? Sovereignty in an
Age of Globalization. 1996, Columbia University Press, New York)
Sassen, Saskia (1999): Embedding the
Global in the National. Implications for the Role of the State. In:
Smith, David A. et al. (eds.) 1999: States and Sovereignty in the
Global Economy. Routledge, London–New York, 158–171.
Smith, David A. et al. (eds.) (1999):
States and Sovereignty in the Global Economy. Routledge, London–New
York
|
|