A 2007–2009-es világgazdasági válság minden bizonnyal legfontosabb jellemzője volt, hogy miközben a fejlett országok kivétel nélkül súlyos recesszióba zuhantak, a fejlődő és feltörekvő országok¹ egy csoportja olyan mértékben növelte gazdasági teljesítményét, és ezzel párhuzamosan javította pozícióit, hogy ma már a világgazdaság önálló erőközpontjának tekinthetők. Az új erőviszonyok sokoldalúan befolyásolják a globalizáció folyamatát, megváltozott érdekérvényesítési potenciált jelentenek és az országok szuverenitását is érintik, beleértve ennek gazdasági dimenzióit is.

1. A globalizáció közgazdasági értelmezéséről

A globalizáció ma a nemzetközi gazdasági kapcsolatok, a nemzetközi gazdaságtan talán legfontosabb „alapkérdése”. Az 1980–1990-es évektől felgyorsult globalizációs folyamat fő hajtóerejét a termelési tényezők – a munka, a tőke, a tudás és a technológia – nemzetközi áramlásának korábban soha nem látott mértékű és dinamikájú bővülése jelenti. Fontos előfeltétele azonban a gazdaságpolitikai szemléletváltás, amely a II. világháborút követően folyamatosan, de az 1980-as évektől egyre kiterjedtebben jellemezte a kormányok gazdaságpolitikai felfogását, irányát: a liberális kereskedelempolitika uralkodóvá válása (legalábbis az iparban), a valutakonvertibilitás biztosításának általános törekvése, a pénz- és tőkemozgások általános liberalizációja. Nem kétséges, hogy a globalizáció legfőbb – s mindenképpen leglátványosabb – hordozói és feltételei az általánosan liberalizált pénz- és tőkepiacok.

Egy OECD-kiadvány a globalizációt a következőképpen definiálja: „a globalizáció fogalmát széleskörűen használják, hogy leírják a javak, szolgáltatások piacának, a pénzügyi szolgáltatásoknak, a vállalatoknak és iparágaknak, valamint a technológiák és a verseny nemzetköziesedését. […] Három fő erő járult hozzá jelentős mértékben a globalizációs folyamathoz: i) a tőkeműveletek liberalizációja és a dereguláció – mindenekelőtt a pénzügyi szolgáltatások terén; ii) a piacok további megnyitása a kereskedelem és a beruházások előtt, ami felerősítette a nemzetközi versenyt; iii) az a vezető szerep, amelyet az információs és kommunikációs technológiák (ICTs) játszanak a gazdaságban. Mindezen esetekben a piaci erők és a speciális állami politikák is fontos szerepet játszottak. A globalizációt jelentős mértékben mikroökonómiai folyamatként foghatjuk fel, amelyet a vállalati stratégiák és viselkedés hajtott arra, hogy válaszoljanak ezekre a kérdésekre.” (OECD, 2005, 16. – kiemelések az eredetiben)

A 2007–2009-es világgazdasági válság – melynek előidézői között minden bizonnyal felsorolhatjuk a globalizáció olyan jellemzőit, mint a pénz- és tőkepiacok liberalizálása – éppen a globalizáció eszköztára következtében futótűzként terjedt ki a világgazdaság csaknem egészére. A válságban nyilvánvalóvá vált – mindazok számára, akiknek ez nem volt már korábban is nyilvánvaló… – az egyes nemzetgazdaságok szoros összekapcsoltsága, totális egymásrautaltsága. „A közelmúlt gazdasági válsága megerősítette a globalizáció erejét, egyúttal azonban megmutatta a globális gazdasági rendszer sebezhetőségét is. A globális kapcsolatok növelték a gazdasági interdependenciákat, és ez megkönnyítette a válság tovaterjedését. Ami az Egyesült Államokban pénzügyi válságként indult el, gyorsan globális gazdasági válsággá alakult át, ami a nemzetközi kereskedelem és a külföldi közvetlen befektetések drámai összeomlásához vezetett.” (OECD, 2010, 8.)

Gazdaságelméleti szempontból nyilvánvaló, hogy a globalizáció a nemzetközi gazdasági kapcsolatok közelmúltjának és jelenének meghatározó folyamata, de – mint semmilyen világgazdasági folyamat – nem tekinthető visszafordíthatatlannak.² A világgazdasági viszonyok kedvezőtlen alakulása nyomán (ha és amennyiben jelentős általános növekedéslassulás, a világkereskedelem bővülésének megtorpanása, a nemzetközi tőkeáramlás jóval alacsonyabb dinamikája mellett) visszaesés következhet be a liberalizáció, a dereguláció, következésképpen a globalizáció elmélyülése terén. Egyes felfogások szerint a globalizáció megtorpanása elsősorban akkor következhet be – ahogyan azt Simai Mihály kifejti (Simai, 1998) –, ha a vezető ipari államok, azaz a legfejlettebb országok érdekeltsége csökken a globalizációs folyamat továbbvitelében. Mások, például Soros György, úgy vélik, éppen a globalizáció fölgyorsulása vezethet annak széthullásához, de legalábbis meggyöngüléséhez – abban az esetben, ha egyre több ország akarna (és tudna!) kikerülni a globális kapitalizmus hatóköréből. (Soros, 1999) A 2007–2009-es világgazdasági válságban – kivált annak a globális pénzügyi válság tekintetében legsúlyosabb, 2008 szeptemberétől 2009 nyaráig terjedő szakaszában – kétségtelenül jelentős visszaesés következett be a liberalizáció és dereguláció területén, s a privatizációt – nyilvánvalóan átmenetileg! – fölváltotta az állami tulajdonszerzés. A globális pénzügyi rendszerben a válság óta érvényesülő erőteljesebb szabályozási törekvések³ ugyancsak értelmezhetőek a globalizáció megtorpanásának jeleként. Mindezek ellenére, 2012 végén már aligha beszélhetünk a globalizáció végleges és visszafordíthatatlan megtorpanásáról, jelentős és tartósnak ígérkező visszafejlődéséről. „Az elmúlt két évben a világ az 1930-as évek óta legsúlyosabb válságát tapasztalta meg. Ennek ellenére – sok szakértő félelme ellenére – nem tört ki nagyobb protekcionizmus. A globalizáció, az elmúlt három évtized gazdasági és politikai megatrendje, változatlanul szilárdan őrzi helyét.” (Rachmann, 2011) 2012 végén is osztható a Financial Times kolumnistájának konklúziója: „A globalizáció egy olyan korszakban gyökeredzett meg és prosperált, amikor a főbb gazdasági hatalmak erős konjunktúrát tapasztaltak. Ezt fenyegeti az az új világ, amelyben a feltörekvő gazdaságok kézzelfoghatóan sokkal jobban teljesítenek, mint a nyugat gazdaságai. A globalizációval szembeni fenyegetés mindaddig nőni fog, míg ki nem alakul egy összehangolt és megalapozott globális fellendülés.” (Rachmann, 2011)

A transznacionális társaságok,⁴ mint az közismert, olyan hatalmas, alaptevékenységüket több nemzetgazdaság között megosztó vállalatok, melyeket egy meghatározott központból („anyavállalat”) irányítanak, s tevékenységük fő hajtóereje az anyavállalati érdekérvényesítésben megnyilvánuló, összvállalati szintű globális optimalizáció. Ez a globális optimalizáció kiterjed a nyersanyag- és energiaköltségek, a termékegységre jutó bérköltségek, a technikai lehetőségek, a technológiai lehetőségek, termékek teljes életciklusára jutó profitok, az egyes termelési fázisokban rejlő méretgazdasági előnyök, a külső finanszírozás, az összvállalati értékesítési rendszer és a transznacionális társaságok rendelkezésére álló átfogó információs rendszer globális optimalizációjára. A transznacionális társaságok az anyavállalatok és a leányvállalatok, valamint a leányvállalatok egymás közötti elszámolásában transzferárakat alkalmaznak. Miután az egyes leányvállalatoknak nem kell maximális profitra törekedniük – hiszen a cél az összvállalati, tehát az anyavállalat konszolidált mérlegében megjelenő – profit maximálása, a transzferárak jövedelmezőségtorzító hatása nem jelent problémát.
A transznacionális társaságok a globalizáció fő hajtóerői, miután egyidejűleg testesítik meg a tőke, a magasan képzett munkaerő, a technológia, a közbülső és végtermékek nemzetközi áramlását. „Globális tevékenységüknek köszönhetően képesek – a változó keresletnek és költségfeltételeknek megfelelően – tevékenységeket átcsoportosítani multinacionális hálózataikban, termelésük összehangolása és különböző országok közötti megosztása érdekében. Külföldi leányvállalataik nem egyszerűen piacként funkcionálnak a fogadó országban, de gyakran kiszolgálják a szomszédos országokat is, továbbá inputokat állítanak elő a multinacionális hálózat egyéb leányvállalatai számára. A vállalaton belüli kereskedelem, azaz: az MNE-k és leányvállalataik közötti kereskedelem a nemzetközi kereskedelem egyre nagyobb részét alkotja.” (OECD, 2010, 9.)

A TNC-k egyszerre számos kormánnyal állnak kapcsolatban – leányvállalataik eltérő jogi és szabályozási környezetben, eltérő intézményi viszonyok között működnek. A fogadó országok eltérő szocio-kulturális környezetet, különböző munkakultúrákat, sajátos piaci viszonyokat jelentenek a TNC-k számára – ezek figyelembe vétele, az ezekhez való hatékony alkalmazkodás nélkül az adott leányvállalatok nem járulhatnak megfelelően hozzá a TNC globális optimalizációs törekvéseihez. „minden vállalat államok által meghatározott jogi és gazdasági institucionális környezetben működik, s így a transznacionális vállalatok – […] – egy időben több jogrendszer és gazdaságpolitika keretei között alakítják többé-kevésbé egységes vállalati tevékenységüket. A transznacionális társaságok tehát meghatározott mértékben függnek az államoktól.” (Simai, 1997, 104. – kiemelés az eredetiben!)

Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy az államok, azaz: a tőkefogadó országok is erősen függnek a transznacionális társaságoktól: a TNC-k, leányvállalataik révén, jelentős foglalkoztatók, komoly adófizetők, korszerű technológiák szállítói, exportpiacok biztosítói, korszerű vállalatvezetési ismeretek meghonosítói, valamint a bruttó állótőkeképződés fontos szereplői és a folyó fizetési mérleg esetleges hiányainak leginkább preferált finanszírozói lehetnek. A külföldi befektető célja azonban az összvállalati profitmaximálás, s egy-egy adott leányvállalatnak az ebben a folyamatban betöltött szerepe nem feltétlenül esik egybe a tőkefogadó ország gazdaságpolitikai törekvéseivel. A leányvállalat tevékenységét nem a fogadó ország gazdasági életéhez, fejlődéséhez kapcsolódó célok motiválják, hanem a globális optimalizációnak való megfelelés. Egy leányvállalat tevékenységének lényegi megváltoztatása a tőkefogadó ország számára jelenthet kedvezőtlen strukturális változásokat – pl. a magasabb hozzáadott érték termelésére képes vertikumok visszafejlesztését, a foglalkoztatás csökkentését. Ha egy hazai vállalatot felvásárol egy külföldi TNC, az annak értékláncába való beillesztés gyakran eredményez negatív változásokat a tőkefogadó ország, a leányvállalat földrajzi környezetének gazdasági tevékenységében – a fentebb említett esetleges negatívumokon túl a K+F-kapacitások visszafejlesztését, akár megszüntetését.

A TNC és a tőkefogadó ország(ok) közötti érdekkonfliktus kifejeződhet a TNC erőteljes érdekérvényesítési törekvéseiben, a fejlesztések – egyáltalán, a befektetés – támogatásának „kikényszerítésére irányuló erős gazdaságpolitikai nyomásban. „A transznacionális társaságok olyan országokban, ahol súlyuk jelentős, nagymértékben befolyásolhatják, korlátozhatják – különösen a nemzetközi tőkeáramlásban játszott szerepükkel – adott feltételek mellett az állami makrogazdasági politikák hatékonyságát.” (Simai, 1997, 104. – kiemelés az eredetiben!)

2. Globalizáció – transznacionalizáció –
gazdasági függetlenség

Mint fentebb már röviden jeleztük, a globalizáció – per definitionem! – korlátozza a nemzetgazdaságok szuverenitását. Ez alapvetően a transznacionális társaságok tevékenységén keresztül valósul meg – amelyek az anyavállalat irányítása alatt a leányvállalatoknak a fogadó ország gazdaságpolitikai törekvéseitől független célrendszer szerinti működését határozzák meg.

A TNC-k és az állami/nemzetgazdasági közötti szuverenitási érdekkonfliktusokat már 1971-ben igen élesen vetette fel Raymond Vernon, a transznacionális társaságok működésének első nagy kutatója,⁵ a Sovereignty at Bay című művében (Vernon, 1971b). A könyv drámai felütéssel hívja fel magára az olvasó figyelmét: „Hamarosan, úgy tűnik, a szuverén államok meztelennek érzik magukat. Az olyan koncepciók, mint a szuverenitás és a nemzetgazdasági erő különösképpen értelmüket vesztettnek tűnnek.” (Vernon, 1971b, 3.)

Vernon felfogása szerint ugyan nyilvánvaló a multinacionális cégek jelentős hozzájárulása a világ aggregált termelékenységéhez és a gazdasági növekedéshez, de a leányvállalatokat fogadó országok feszültségeket okoztak – miután ezek az országok külső függésük növelésétől tartottak. A független államok jogos igénye az erőforrásaik feletti rendelkezés (vagy legalábbis a felhasználásának ellenőrzése), a TNC-k leányvállalatai azonban anyavállalataiktól, azaz külföldről kapnak az erőforrás-áramlásra vonatkozó utasításokat. „Mindaddig, amíg a potenciális érdekkonfliktus nem oldódik meg, a vállalat konstruktív gazdasági szerepét pusztító politikai feszültség kíséri” (Vernon, 1971/a, 736.).⁶ Vernon úgy vélte, kevés a kétség abban a tekintetben, hogy az amerikai cégek külföldi leányvállalatai pozitív hozzájárulást jelentenek a leányvállalatokat befogadó gazdaságok számára. Ami az USA-beli gazdasági jólétet illeti, „a nettó hatás valószínűleg pozitív, de a menedzsment és a részvényesek haszna nyilvánvalóan nagyobb, mint az alkalmazottaké.” (Vernon, 1971/a, 742.) Ehhez járul, hogy a politikai következményeket tekintve „az USA által ellenőrzött leányvállalatok léte a külföldi gazdaságokban nehezen tekinthető egyértelmű és pozitív hozzájárulásnak az USA külkapcsolataihoz.” (Vernon, 1971/a, 743.)

Az 1950–1960-as években a tőkefogadó országok kettős céltól vezérelve erősen preferálták a külföldi cégek jelenlétének vegyesvállalati formáját: így remélték csökkenteni a jövedelemkivonás lehetőségét, egyúttal csökkentve az USA-val szembeni politikai feszültségeket. Vernon jól látta ennek a koncepciónak az életképtelenségét – az idő gyorsan igazolta, a vegyesvállalati forma a nyolcvanas évektől kezdődően világszerte visszaszorult. Az idő igazolta Vernon általános előrejelzését is: „A multinacionális vállalatok által kiváltott problémák fennmaradnak. Az USA-ban és más fejlett országokban az 1970-es évek elején kiújuló protekcionizmus ellenére a nemzetgazdaságok közötti együttműködést az 1950-es és 1960-as években növelő tényezők változatlanul keményen érvényesülnek. A nemzetközi kommunikáció áramlása változatlanul exponenciálisan növekszik, a hatékonyság emelkedését és a költségek csökkenését eredményezve. Noha a nemzetközi kereskedelmet bizonyos mértékig korlátozhatják a vámok és a kvóták, de a tőke és a gondolatok nemzetközi áramlásának a nemzeti határokon való korlátozása egyre inkább szélmalomharcnak tűnik. Ahogy ezek a nehezen megfogható elemek egyre gyorsabban hatolnak át a határokon és a nemzeti ellenőrzés hatékonysága egyre tompul, a jövő nagy kérdése az, hogy milyen hosszú idő szükséges a kormányoknak arra, hogy a feszültségek mértékét elfogadhatatlannak tartsák.” (Vernon, 1971/a, 746.)
Vernon mindebből arra következtetett, hogy elkerülhetetlen az államok közötti jogi és szabályozási együttműködés – de ez nem fogja felszámolni az anyaországok és a tőkefogadó országok közötti politikai feszültségeket. (Lásd Vernon, 1971/a, 747–648., 750–751.)

A későbbiekben Raymond Vernon többször is áttekintette 1971-es – addigra már klasszikussá nemesedett – könyvének fő gondolatait. 1991-ben a következőket írta:

„Fokozatosan, csaknem észrevétlenül a kormányok egyeztetve módosították a gazdasági szuverenitás felfogását. Tudatában vannak például, hogy nemzetközi együttműködés nélkül képtelenek lennének a jövőben biztosítani bankjaik biztonságos létezését vagy fenntartani értékpapírpiacaik rendes működését. Ugyanakkor, csak vonakodva fogadják el a központi bankok közötti bizonyos együttműködés szükségességét a rendezetten működő devizapiacok fenntartása érdekében. A számítógépek kényszerítő erejének hatására globális sztenderdeket hoznak létre a távközlési tevékenység különböző ágazataiban.” (Vernon, 1971/a, 193.) A tövid írás utolsó két bekezdése mintegy összegzi Vernon tapasztalatait és véleményét a nagyvállalatok és a kormányok kapcsolatrendszeréről, a transznacionalizálódás és a nemzeti/nemzetgazdasági szuverenitás kapcsolatáról. „A történelem számos bizonyítékát mutatja a kormányok képességének arra, hogy hosszabb időn keresztül együtt éljenek nemzetközi kapcsolataik akut kétértelműségeivel. Lehetséges, éppen ezért halogatják a kormányok a végtelenségig bármilyen komoly erőfeszítés megtételét a multinacionális vállalatok működésével kapcsolatos politikai feszültségek csökkentésére irányuló együttműködésre. A vállalatok maguk feltett kézzel választhatnák a végtelen halasztást választott útként […] A vállalatok és a kormányok oldaláról egyaránt ostobaság volna azt feltételezni, hogy a kapcsolataikhoz kapcsolódó beteges feszültségek megszűnnek. A távközlési forradalom feltartóztathatatlanul összekapcsolja a nemzetgazdaságokat, megzavarva a nemzeti identitásokat és újradefiniálva a nemzeti szuverenitás határait. Miután a kormányok egyoldalú lépésekkel próbálják megoldani felmerülő problémáikat, nagy eséllyel károsítják mind a saját nemzeti érdekeiket, mind azokét a multinacionális vállalatokét, amelyektől függenek. A kihívás egy olyan sokoldalú megközelítés megtalálása, amely kezelhető mértékűre csökkenti az elkerülhetetlen feszültségeket.” (Vernon, 1971/a, 195. – kiemelés tőlem: Cs. Gy.).

3. Globalizáció és gazdasági szuverenitás –
a III. évezred második évtizedének kérdései

A globalizációs folyamat a III. évezred kezdetére tovább mélyült – s rendkívül nagy mértékben ki is szélesedett: a globalizáció/transznacionalizáció ma már valóban átfogja a glóbusz egészét, s egyre újabb ágazatokra terjed ki. Két évtizeddel ezelőtt teljességgel elképzelhetetlennek tűnt, hogy a nemzetközi szolgáltatáskereskedelem legyen a legdinamikusabban bővülő ágazat a világkereske-delemben, s ugyanilyen elképzelhetetlen volt, hogy a külföldi közvetlen befektetések éppen a szolgáltatások és az infrastruktúra területén bővüljenek a legnagyobb ütemben.

A feltörekvő országok egy meglehetősen kiterjedt csoportjának⁷ gazdasági sikerei a III. évezred eddig eltelt időszakában a globalizáció fokozott elfogadására utalnak. Ma már egyáltalán nem igaz, hogy a működő tőke kizárólag a fejlettebb országokból áramlik a kevésbé fejlett országokba: a fejlett országokon belül már nem az USA a legnagyobb működőtőke-exportőr, a nyugat-európai cégek jóval többet ruháznak be az USA-ban, mint az USA-beli cégek Nyugat-Európában; a fejlődő országok immár nem egyszerűen az FDI-beáramlás mintegy felét vonzzák, de tőlük származik a kiáramló FDI több mint 25 százaléka (UNCTAD, 2012, 4.).

A Vernon által exponált, fentebb részletesen bemutatott problémák sem enyhültek, éppen ellenkezőleg: „A vállalati értéklánc globalizálódása a mai globalizáció központi kérdése. Ez a folyamat a globális termelési hálózatoknak a növekedéséhez kapcsolódik, amiben a multinacionális társaságok játsszák a főszerepet, s ami a termelés fizikai széttöredezettségéhez vezetett. Mindez a vállalati átstrukturálódás jelentős növekedéséhez vezetett – a termelés-kihelyezést és az offshore-tevékenységet beleértve.” (OECD, 2010, 208.) Az egyre erősebben fragmentált vállalati értéklánc egyes elemein keresztül a tőkefogadó országok kormányai egyre kisebb hatást gyakorolhatnak a transznacionális társaságok globális stratégiájára, illetve telephelyválasztási tevékenységére. Az értéklánc globalizálódása és fragmentálódásának fokozódása növeli a tőkefogadó országok sebezhetőségét – az egyes termelési fázisoknak a helyi körülményektől akár teljesen független áthelyezése következtében. A feltörekvő országok fejlődése – mind vonzóbb tőkeimportőrré válásuk és mind jelentősebb tőkeexportőri szerepvállalásuk révén egyaránt – növeli a tőkeimportőr országok közötti versengést.

A 2007–2009-es válság hatására ugyan kissé megtorpant a globalizáció elmélyülése – de távolról sem fordultak meg a meghatározó tendenciák: a világgazdaságban a válság nyomán sem észlelhetőek erős törekvések a globalizációból való kiszakadásra.

A globalizáció és a gazdasági szuverenitás kérdésköréről kifejtetteket az alábbiakban lehet összefoglalni:

• A globalizáció per definitionem szűkíti a nemzetgazdasági szuverenitást.

• A globalizáció a nemzetközi munkamegosztás, a világgazdaság szerves fejlődésének eredménye a modern piacgazdaság – a mai kapitalizmus – működésének, a nemzetközi gazdasági integrálódás mai legfejlettebb fokának kifejeződése, így adottság a világgazdaság minden szereplője számára.

• A nemzetközi munkamegosztás transznacionalizálódása, a vállalati értékláncok fokozódó globalizációja tovább gyöngíti a tőkefogadó országok rendelkezési lehetőségeit bizonyos erőforrásaik felett.

• A globalizáció minden eddiginél nagyobb lehetőséget nyújtott/nyújt a fejlődő országok számára a világgazdaság fejlett centrumához való felzárkózásban.

• A globalizáció körülményeihez alkalmazkodni képtelen országok lemaradása, elmaradottsága ugyanakkor fokozódhat.

• A globalizáció pozitív jóléti hatást eredményez a tőkefogadó országok számára is – bár ez az előny alighanem kisebb, mint a befektető transznacionális társaságoké.⁸

• A szuverenitás szűkülése nem elsősorban abban nyilvánul meg, hogy a transznacionális társaságok „rákényszerítenek” bizonyos gazdaságpolitikai lépéseket a tőkefogadó országokra, nemzetgazdaságokra, hanem abban, hogy „nem megfelelő feltételek esetén” a tőkét kivonják az adott országból (vagy/és elmaradnak a további befektetések).

• A globalizáció „természetes következménye” a gazdasági környezet univerzalizálódása, a gazdasági törvénykezés és a szabályozó rendszerek globális harmonizációja.

• Az országok, nemzetgazdaságok optimális alkalmazkodása a globalizációhoz/transznacionalizálódáshoz az, ha megkísérlik a lehető legnagyobb haszon elérését a lehetséges legkisebb költség (haszonáldozat) mellett.

Az optimális alkalmazkodás három kulcseleme az alábbiakban foglalható össze:

• az oktatási és képzési rendszer olyan fejlesztése, amely az egyre fragmentáltabb globális értékláncokon belül a nagyobb hozzáadott értéket előállítani képes résztevékenységet teszik vonzóvá a potenciális befektetők, transznacionális társaságok számára;

• a nemzetgazdaság megfelelő rugalmasságának biztosítása – a képzett munkaerőn túl a megfelelő infrastruktúra és a logisztikai lehetőségek biztosítása, a megfelelő beszállítói tevékenységre képes középvállalati szektor léte, a beruházás-ösztönzés hatékony intézményi rendszere, a kellően rugalmas pénzügyi közvetítő rendszer stb. révén lehetséges.

• a működőtőke-import révén modernizálódó gazdaságok számára kulcskérdés a külföldi befektetésekért folytatott versenyben – a befektetés-ösztönzés általános „inflálódásának” körülményei közepette is – a célirányos és hatékony befektetésösztönzési rendszer kialakítása és hatékony működtetése.

A transznacionalizáció, s így a globalizáció (Vernon által már 1971-ben exponált) érdekkonfliktusainak rendezéséhez elengedhetetlen a nemzetközi összehangolás – elterjedt szakkifejezéssel –, a globális kormányzás. A 2007–2009-es válság talán legfontosabb következménye a szabályozási törekvések erősödése, a globális szabályozási harmonizációra való törekvés (pl. a banki tevékenység nemzetközi szabályozására irányuló Basel III. megállapodás).

A globális kormányzás a sokoldalú kormányközi együttműködés hatékonyságának fokozását kell(ene), hogy jelentse – annál is inkább, mert (Dani Rodrik rendkívül szellemes megfogalmazásában) „A nemzetállam passé. Eltűntek a határok. A távolság halott. A Föld lapos. Identitásunkat már nem a születési helyünk határozza meg. A gazdasági életünket formáló döntéseket nagy multinacionális vállalatok és arctalan nemzetközi bürokraták hozzák meg. […] de a demokratikus döntéshozatal változatlanul szigorúan nemzetállami keretekben zajlik. S igen jó oka van annak is, hogy a mi komplex és változatos világunk a globális kormányzásnak csak egy igen keskeny ösvényét teszi lehetővé.” (Rodrik, 2011, 207–208.) Dani Rodrik szerint elsősorban „globális szabályokra”, „globális sztenderdekre” van szükség (melyek úgy működnek, mint a közlekedési szabályok) – alapvetően a nemzetközileg összehangolt munkaügyi szabályok, az egységes globális termékbiztonság és a pénzügyi szabályozás terén. „Ha mi képesek vagyunk együtt élvezni a globalizáció és a demokrácia hasznát, ki törődik azzal, hogy a nemzeti politikusok elvesztik az állásukat?” (Rodrik, 2011, 202.)

A végső cél tehát nem a tévesen értelmezett szuverenitás, mert a globalizáció korában gazdasági szempontból értelmezhetetlen védelme, hanem a globális vállalati hálózatokba, értékláncokba való optimális – azaz: a nemzetgazdaság számára maximális jóléti hatást biztosító – integrálódás. Ez azonban aligha lehet egyetlen állam, egyetlen nemzetgazdaság ügye: feltételezi a globális kormányzás előrehaladását.
 

Kulcsszavak: világgazdaság, globalizáció, transznacionalizáció, gazdasági szuverenitás, globális értéklánc, nemzetközi munkamegosztás, válság, feltörekvő gazdaságok, globális kormányzás
 

IRODALOM

Csáki György (2009): Világgazdasági válság és korszakváltás. In: Magas István (szerk.) Világgazdasági válság 2008–2009. Aula, Budapest, 35–71.

Gilpin, Robert (1975): U.S. Power and the Multinational Corporation: The Political Economy of Foreign Direct Investment. Basic Books, New York

Jackson, Robert H. (1990): Quasi-States: Sovereignty, International Relations, and the Third World. Cambridge University Press, New York • WEBCÍM

Kobrin, Stephen J. (2001): Sovereignty@Bay: Globalization, Multinational Enterprise, and the International Political System. In: Rugman, Alan – Brewer, Thomas (eds.): The Oxford Handbook of International Business. Oxford University Press DOI: • WEBCÍM

OECD (2005): Measuring Globalisation. Handbook on Economic Globalisation Indicators. OECD

OECD (2010): Measuring Globalisation. Handbook on Economic Globalisation Indicators. OECD

Rachmann, Gideon (2011): Is Globalisation on the Retreat in 2011? The Financial Times. 3 January. • WEBCÍM

Rodrik, Dani (2011): The Globalization Paradox. Norton & Co., New York

Simai Mihály (1997): Nemzetközi üzletpolitika. Aula, Budapest

Simai Mihály (1998): A globalizáció és a társadalomtudo-mányok. Társadalomkutatás. 3–4., különösen: 137–8.

Soros György (1999): A globális kapitalizmus válsága. Veszélyben a nyílt társadalom. Scolar, Budapest

Szentes Tamás (2002): A világgazdaság az ezredforduló elején. In: Blahó András (szerk.): Világgazdaságtan II. kötet. Globális fejlődés – gazdaságdiplomácia. Aula, Budapest

UNCTAD (2010): World Investment Report ’2010. Investing in Low-Carbon Economy. UNCTAD, Geneva–New York • WEBCÍM

UNCTAD (2012): World Investment Report ’2010. Towards a New Generation of Investment Policies. UNCTAD, Geneva–New York • WEBCÍM

Vernon, Raymond (1971/a): The Multinational Enterprise: Power versus Sovereignty. Foreign Affairs. July,

Vernon, Raymond (1971/b): Sovereignty at Bay. The Multinational Spread of U.S. Enterprises. Basic Books, New York

Vernon, R. (1981): Sovereignty at Bay: Ten Years After. International Organization. 35, 3 (Summer)

Vernon, R. (1991): Sovereignty at Bay: Twenty Years After. Millennium. Journal of International Studies, 20, 2, (December)
 

LÁBJEGYZETEK

1 A „feltörekvő gazdaságok/feltörekvő országok” (emerging economies/emerging countries) kategóriája általánosan elterjedt, a nagyobb népességű és sikeresen fejlődő fejlett országok megjelölésére használják Indiától és Kínától Argentínáig, Brazíliáig és Mexikóig. <

2 Osztjuk Szentes Tamás felfogását az unilineáris gazdaságfejlődési modell lehetetlenségéről. (Lásd: Szentes, 2002, 96.) <

3 Az USA-ban elfogadott Dodd-Frankley Act, a Basel – III., valamint az Európai Unióban (értelemszerűen nem kizárólag a globális tendenciák, hanem az EU belső pénzügyi válságának következtében is) érvényesülő erőteljesebb pénzügyi szabályozás ennek a folyamatnak a legfontosabb és leglátványosabb megnyilvánulásai. <

4 A továbbiakban a szakirodalomban leginkább elterjedt transznacionális társaság (TNC) – kategóriát használom (mert magam is érdektelennek találom ezen vállalatbirodalmak – egyébként is folyamatosan, s meglehetősen nehezen követhető – tulajdonosi struktúráját, mert a többnemzetiségű tulajdonosi kör nem érinti e vállalatok tevékenységének alapvetően határokon átívelő, azaz: nemzetek feletti jellegét. A multinacionális társaság kategóriáját (MNE) csak idézetben használom – amennyiben ez az eredeti kategóriahasználat. <

5 Raymond Vernon (1913–1999) amerikai közgazdász, 1941-ben szerzett PhD-fokozatot a Harvard Egyetemen, s azt követően csaknem tizenöt évet dolgozott az USA közigazgatásában – aktív szereplője volt a Japán GATT-csatlakozását, illetve a Marshall-tervet menedzselő amerikai csapatnak. 1965-től – haláláig – a Harvard Egyetem professzoraként tevékenykedett. A nemzetközi kereskedelem kérdéseinek tanulmányozása után érdeklődése az USA transznacionális vállalatai felé fordult (ő még a multinational enterprises kifejezést használta), s ezen kérdéskör egyik legismertebb szakértőjévé vált. Nevét az egyetemi oktatásban leginkább a „termékek életciklus-görbéje” őrzi. A New York Times Raymond Vernon, a Shaper of Global Trade című nekrológgal búcsúztatta (1999. augusztus 28.). <

6 A hivatkozott tanulmány a Sovereignty at Bay című kötet bevezető fejezeteként jelent meg. <

7 Gondoljunk itt a G–20 csoport tizenegy feltörekvő tagjára (Argentína, Brazília, Dél-Afrikai Köztársaság, Dél-Korea, India, Indonézia, Kína, Oroszország, Mexikó, Szaúdi Arábia és Törökország)! <

8 A nemzetközi gazdaságban közismert – már Adam Smith is kifejtette a nemzetközi cseréből származó (abszolút) előnyök ismertetésénél, éppen úgy mint David Ricardo (a komparatív előnyök elméletének kifejtésekor) –, hogy a kölcsönös előnyök nem jelentenek szükségszerűen azonos előnyöket. <