I.
A szuverenitás elve és az emberi jogok tiszteletben tartása sajátos
kapcsolatban lévő fogalmak. Évszázadokon át az államot egyfajta
falként védte a szuverenitás elve, s az államot megtestesítő uralkodót
az alattvalóival való bánásmódot illetően semmi nem korlátozta. Ezen a
falon az első repedések akkor keletkeztek, amikor az államok
kénytelenek voltak kötelezettséget vállalni bizonyos vallási
kisebbségek jogainak tiszteletben tartására.
A korai emberi jogi tárgyú dokumentumok, így az angol Petition of
Rights (1628), a szintén brit földön keletkezett Bill of Rights
(1689), a két amerikai Declaration of Rights (1765, 1774), és a
francia Ember és Polgár Jogainak Deklarációja (1789) belső jogi
instrumentumok voltak. Jóval később jelentek meg azok a nemzetközi
dokumentumok, amelyekben az államok vállalták, hogy alattvalóik,
állampolgáraik bizonyos jogait biztosítják.
Louis Sohn, a nemzetközi jog egyik kiváló amerikai
tudósa egyik tanulmányában a következőket írta: „A nemzetközi jognak
az emberi jogokra vonatkozó modern szabályai az 1940-es évek szinte
észrevétlenül zajló csendes forradalmának eredményei: ennek hatása
most világméretekben terjed, elpusztítva azokat a bálványokat,amelyek
előtt az emberiség évszázadokon keresztül meghajolt. Épp úgy, ahogy a
Francia Forradalom véget vetett a királyok isteni eredetűnek tekintett
jogainak, az emberi jogi forradalom, amely 1945-ben az ENSZ San
Franciscó-i Konferenciájával kezdődött, megfosztotta a szuverén
államokat attól az úri előjoguktól, hogy a nemzetközi jog szerint a
jogok egyedüli birtokosai legyenek. Az államoknak el kellett
fogadniuk, hogy az egyénnek is lehetnek a nemzetközi jog szerinti
jogaik, és nem csupán alattvalók, zálogtárgyak az államok kezében.”
(Sohn, 1997)
Az emberi jogok nemzetközi védelme terén az igazi
áttörés tehát az Egyesült Nemzetek Szervezetének megalakulásával függ
össze, hiszen a világszervezet Alapokmánya 1. cikkének 3. bekezdésében
a szervezettel kapcsolatos célok között egyértelműen rögzíti „az
emberi jogok és az alapvető szabadságok mindenki részére, fajra,
nemre, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül történő tiszteletben
tartásának előmozdítása és támogatása révén nemzetközi együttműködés”
létrehozását.
Az Alapokmány 55. cikke a célokként
meghatározottakat tovább pontosítja, kimondva: „Abból a célból, hogy
létrejöhessenek az állandóságnak és jólétnek azok a feltételei,
amelyek a nemzetek között a népeket megillető egyenjogúság és
önrendelkezési jog elvének tiszteletben tartásán alapuló békés és
baráti kapcsolatokhoz szükségesek, az Egyesült Nemzetek elő fogja
mozdítani… c) az emberi jogoknak és alapvető szabadságoknak mindenki
részére, fajra, nemre, nyelvre, vagy vallásra való tekintet nélkül
történő általános tiszteletben tartását.”
Az 56. cikk pedig a következőképpen szól: „Valamennyi tag kötelezi
magát arra, hogy az 55. cikkben felsorolt célok elérése érdekében a
Szervezettel együttesen és külön együttműködik.”
Ez a szakasz, noha Hans Kelsen szerint az
Alapokmány egyik leghomályosabb rendelkezése, azt rögzíti (Kelsen,
1951, 99.), hogy az államok az 55. cikkben lefektetett célok elérése
érdekében kötelesek a világszervezettel együttműködni, annak akcióiban
közreműködni.
Az ENSZ Alapokmányának és az 1948-ban elfogadott
Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának nagy érdeme, hogy az emberi
jogok tiszteletben tartásának tételét beemelte a nemzetközi jogba, és
a nemzetközi politika részévé tette. Ettől kezdve ugyanis az
államoktól számonkérhetővé vált az emberi jogok betartása, s bár a
szuverenitás elve továbbra is az államközi kapcsolatok alapvető tétele
maradt, arra hivatkozva többé egyetlen állam sem bújhat ki az emberi
jogok biztosításával kapcsolatos kötelezettségei alól.
Azt, hogy az emberi jogok betartása nem lehet
egyetlen állam „belügye”, igen jól illusztrálja a Nemzetközi
Bíróságnak az a megállapítása, miszerint éles különbséget kell tenni
az államok azon kötelezettségei között, amelyeket a nemzetközi
közösség egészével szemben vállalnak, s azon kötelezettségeik között,
amelyeket egy másik állam felé vállalnak. A nemzetközi közösség
irányába fennálló kötelezettségek esetében, s ez vonatkozik az emberi
jogiakra, az érintett jogok fontosságára tekintettel minden államnak
jogi érdeke fűződik azok védelméhez és betartásához, s így azok erga
omnes kötelezettségek (Barcelona Traction, ICJ 1970, 30.).
Mindez azt is jelenti, hogy a nemzetközi közösség
államainak joga és kötelessége az emberi jogok betartása felett
őrködni.
A nemzetközi közösség azonban csak a legsúlyosabb
emberi jogi jogsértések esetén lép fel, olyan esetekben, amikor úgy
véli, hogy az emberi jogi jogsértések elérték azt a szintet, amelyet
tovább már nem tolerálhat. Ilyenkor az intézkedés történhet mind az
állammal szemben, amelynek területén a jogsértés végbemegy, mind pedig
a jogsértést elkövető egyénnel szemben. Az előbbire például szolgálnak
azok az esetek, amikor a nemzetközi közösség államai humanitárius
intervenciót hajtanak végre, vagy pedig a védelmi felelősség elvéből
kiindulva kerül sor különféle akciókra. Az egyénekkel szembeni
fellépés mindenekelőtt az ad hoc és az állandó büntetőbíróságok útján
valósul meg, s e fórumok a legsúlyosabb emberi jogi jogsértések
elkövetőit vonják felelősségre.
Az államot tehát addig védi a szuverenitás tétele,
addig bújhat a szuverenitás elve által épített fal mögé, amíg
tiszteletben tartja az egyén jogait. Abban az esetben, ha elmulasztja,
hogy megvédje a lakosságot, vagy az emberi jogi jogsértések elkövetője
maga az állam, számolhat és számolnia kell a nemzetközi közösség
államainak a fellépésével. A 20. század utolsó évtizedében ilyen
akciók sorozatáról beszélhetünk Irakban, Szomáliában,
Bosznia-Hercegovinában, Ruandában, Haitin, Sierra-Leonéban,
Koszovóban, Kelet-Timorban; az új évezred első évtizedében pedig
Elefántcsontparton, Szudánban, s legutóbb Líbiában.
A humanitárius intervenció egy vagy több állam
általi fegyveres akciót jelent valamely állammal szemben, ezen állam
lakosainak érdekében, olyan esetekben, amikor az adott államban az
alapvető emberi jogok vagy a humanitárius nemzetközi jog normáinak
súlyos megsértése történik, s az érintett állam a polgárok védelmét
nem képes vagy nem hajlandó biztosítani, sőt esetleg a jogsértéseket
éppen az állam közhatalmi szervei vagy olyan személyek vagy szervek
követik el, amelyek magatartásáért az állam tartozik felelősséggel. A
humanitárius intervenció tehát – ha úgy tetszik – a
nemzetközi közösség válasza az emberi jogok tömeges és súlyos
megsértésére, amelyre sor kerülhet a Biztonsági Tanács
felhatalmazásával, de – amint azt a példák mutatják – humanitárius
intervenció történhet biztonsági tanácsi felhatalmazás nélkül is.
Az 2000-es évek közepe óta a
humanitárius intervenciót felváltotta a „védelmi felelősség”
doktrínája,1 melyet a 2005-ben megtartott
ENSZ világcsúcson fogadtak el, s amelyet a Biztonsági Tanács azóta
több határozatában megerősített. A védelmi felelősség doktrínája
lényegében három pilléren nyugszik, mégpedig: a) az állam
felelősséggel tartozik azért, hogy megvédje lakosait a tömeges és a
legsúlyosabb emberi jogi jogsértésektől;2
b) a nemzetközi közösség felel azért, hogy segítse az államot az előbb
említett elsődleges felelősségéből fakadó kötelezettségeinek
teljesítése során; c) ha az állam nem védi meg lakosait a legsúlyosabb
jogsértések bármelyikétől, a nemzetközi közösség felelősséggel
tartozik azért, hogy az ENSZ Alapokmányával összhangban időben
megtegye a szükséges lépéseket, s ha a békés eszközök eredménytelenek,
akkor jogosult beavatkozni, gazdasági szankciókat,
kényszerintézkedéseket elrendelni, fegyveres fellépésre azonban csak
végső esetben kerülhet sor.
A legsúlyosabb emberi jogi jogsértéseket elkövetők
nemzetközi bírói fórumok által való felelősségre vonása szintén a 20.
század terméke.
A II. világháború szörnyűségei megmutatták, hogy
nemcsak a legalapvetőbb emberi jogokat és a humanitárius nemzetközi
jogi szabályokat kell kodifikálni, hanem igenis folytatni kell azokat
az erőfeszítéseket, amelyeknek elindítója a svájci Gustav Moynier
volt, aki a 19. század utolsó harmadában, a francia–porosz háború után
azt javasolta, hogy a nemzetközi humanitárius jogot megsértők felett
nemzetközi választott bíróság ítélkezzen. Ennek jegyében került sor a
II. világháború után ad hoc jelleggel a nürnbergi és a távol-keleti
(tokiói) nemzetközi katonai törvényszékek felállítására és a háborús
főbűnösök bíróság elé állítására.
A legsúlyosabb emberi jogi jogsértéseket elkövetők
felelősségre vonása terén változás csak a 20. század utolsó
évtizedében történt, amikor a világ különböző régióiban nemcsak súlyos
fegyveres konfliktusok törtek ki, de nap-nap után háborús és
emberiesség elleni bűncselekmények elkövetéséről szóló hírek keltek
szárnyra. Sőt, amire Európában a második világháború óta nem volt
példa, nemcsak a sajtó, de az ENSZ által 1992-ben kiküldött szakértői
bizottság is a volt Jugoszlávia területén genocídium elkövetésének
alapos gyanújáról számolt be.
Ezek az események mindenképpen ráébresztették a
nemzetközi közösség államait arra, hogy egyfelől tovább nem
halogathatják egy állandó nemzetközi büntetőbíróság felállítását;
másfelől pedig éppen a délszláv háborúban történt atrocitások
elkövetői – köztük a legfelsőbb politikai és katonai vezetők – számára
világossá kell tenni: számolniuk kell azzal, hogy tetteikért
nemzetközi bíróság előtt fognak felelni.
Így kerülhetett sor az 1990-es évek első felében
biztonsági határozat alapján ad hoc büntetőbíróságként a Jugoszláv és
a Ruandai Törvényszékek felállítására, majd pedig – több évtizedes
eredménytelen tárgyalások után – az 1998-ban a Rómában megtartott
diplomáciai konferencián a Nemzetközi Büntetőbíróság Statútumának
aláírására, és 2000-ben Hágában megkezdhette működését az az állandó
nemzetközi büntetőbíróság, amely akár államfők
felett is ítélkezhet. Az ad hoc büntető törvényszékek létrejötte és
működésük mindennél jobban bizonyítja azt, hogy az államok
szuverenitása nem lehet akadálya a legsúlyosabb jogsértéseket
elkövetők felelősségre vonásának, s a nemzetközi béke és biztonság
fenntartása érdekében – szakítva a tradicionális szabályokkal –
nemzetközi bírói fórumok létrehozása nemcsak nemzetközi szerződés
útján, hanem biztonsági tanácsi határozattal is lehetséges.3
II.
Ismeretes, hogy az ENSZ megalakulása után megindult – időnkénti
megtorpanásokkal – az emberi jogok soha nem látott mértékű
kodifikálása, mind univerzális, mind pedig regionális szinten.
Mindenképpen jelentős fordulatot jelentett az is,
amikor a szuverén államok által az emberi jogok biztosítására vállalt
kötelezettségek megtartását nemzetközi fórumok kezdték felügyelni.
Vagyis, amikor egyfelől bevezetésre került, hogy az államoknak
nemzetközi intézmények előtt kell számot adniuk arról, hogy eleget
tesznek-e az emberi jogok tiszteletben tartására, illetve azok
biztosítására vállalt kötelezettségeiknek; másfelől pedig lehetővé
vált, hogy az emberi jogok megsértésének áldozatai sérelmeikkel
nemzetközi fórumokhoz fordulhassanak.
Napjainkra általánosan elfogadottá vált, hogy az
emberi jogok betartását nemzetközi bírói fórumok, valamint különféle
emberi jogi tárgyú egyezmények alapján felállított független
szakértőkből álló bizottságok, ún. treaty monitoring body-k, magyarul
szerződéseket felügyelő szakértői bizottságok ellenőrizzék.
A nemzetközi bírói fórumokhoz az
egyén akkor fordulhat panaszával, ha valamely állam, de főleg az az
állam, amelynek állampolgára, vagy amelynek területén él, megsértette
emberi jogait. Vagyis, a korábbi alattvaló az emberi jogi bíróságok
előtt jogsértéssel vádolhatja a saját államát, s jó
esélye van és lehet arra, hogy a megkeresett fórum neki ad igazat, és
az államot elmarasztalja.4
Az emberi jogok betartása szempontjából a
szerződéseket felügyelő szakértői bizottságok
tevékenysége is igen jelentős, hiszen e bizottságok számára az
államoknak rendszeresen jelentéseket kell készíteniük a különféle
jogoknak az adott államban való érvényesüléséről, a jogalkotásról,
bírósági gyakorlatról stb.5 Az ENSZ égisze
alatt létrejött nagy univerzális emberi jogi egyezmények alapján tíz
ilyen bizottság felállítására került sor,6
de regionális keretek között is működnek ilyenek. Egyes szakértői
bizottságok saját kezdeményezésükre vizsgálatokat indíthatnak, sőt
helyszíni szemlét tarthatnak az államokban, s a bizottságok egy része
– az államok által az adott egyezmény alapján tett külön nyilatkozat,
vagy pedig fakultatív jegyzőkönyv alapján – egyéni panaszokkal is
foglalkozhat; ilyen esetekben ezek a testületek quasi bírói fórumként
járnak el.
Kétségtelen mind az emberi jogi bíróságok
felállítása és működése, mind pedig az emberi jogi tárgyú szerződések
betartását felügyelő szakértői bizottságok általi ellenőrzés
elfogadása nemzetközi szerződések útján történik. Vagyis, ezek ún.
vállalt nemzetközi kötelezettségek, e kötelezettségek vállalása elől
azonban az államok nemigen térhetnek ki.
Jól bizonyítja ezt az Emberi Jogok Európai
Bírósága. Mint ismeretes, az Európa Tanácsba való felvétel feltétele
az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez való csatlakozás, s ezen
szerződés 19. cikke az Egyezményben és az ahhoz kapcsolódó
jegyzőkönyvekben vállalt kötelezettségek tiszteletben tartásának
biztosítása érdekében az Emberi Jogok Európai Bíróságának
létrehozásáról rendelkezik. Mindez azt jelenti, hogy a kontinens
legátfogóbb nemzetközi szervezetének tagállamai kötelesek elfogadni az
Emberi Jogok Európai Bíróságának joghatóságát.
Az emberi jogi tárgyú egyezmények betartását
felügyelő szakértői bizottságok esetében is hasonló a helyzet.
Valamely civilizált állam nehezen vállalhatja azt, hogy ne
csatlakozzon a legfontosabb univerzális emberi jogi egyezményekhez,
nem véletlen tehát, hogy ezen egyezményekben való részvétel közelít az
ENSZ tagállamainak számához. Az egyezmények betartását felügyelő
szakértői bizottságok felállításáról maguk a szerződések rendelkeznek,
s – bár kezdetben bizonyos államok részéről voltak erre irányuló
kísérletek – az egyezményekben rögzített monitoring rendszer alól nem
vonhatják ki magukat az államok, s az egyezményeknek ezzel kapcsolatos
rendelkezéseivel összefüggésben nem tehető fenntartás.
III.
A szuverenitás és az emberi jogok közötti viszony kapcsán nemcsak az
emberi jogok betartásának és betartatásának kérdését kell vizsgálni,
hanem az emberi jogi tárgyú normák létrejöttének folyamatát is.
Ismeretes, hogy az emberi jogok terén is vannak
olyan általánosan elismert, ius cogens, feltétlen érvényesülését
igénylő szabályok, amelyek – a nemzetközi szerződések jogáról szóló
1969. évi bécsi egyezmény 53. cikkének rendelkezései szerint – „az
általános nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályát
képezik; tehát olyan normát jelentenek, amelyet az államok nemzetközi
közössége, mint egész, olyanként fogadott el és ismert el, mint
amelytől nem lehet eltérni és amelyet csak a nemzetközi jognak az
ugyanilyen jellegű későbbi szabályával lehet megváltoztatni.” Az
emberi jogoknak van tehát egy olyan kemény magja, amelytől az államok
nem térhetnek el. Ilyenként említhető a rabszolgaság, a kínzás, a
kegyetlen, az embertelen és megalázó bánásmód, az élettől való
önkényes megfosztás tilalma. Bármennyire általánosan elfogadottnak
tartjuk ezeket a
|
|
rendelkezéseket, számos példán illusztrálható, hogy
még ezeket a szabályokat is az államok éppen szuverenitásukra,
alkotmányos szabályaikra hivatkozva csak akkor tekintik kötelezőnek,
ha azokat valamely nemzetközi szerződésben kifejezetten vállalták.
Vagyis, az emberi joggal kapcsolatos
kötelezettségek vállalása során az államok mind a mai napig
féltékenyen őrködnek a szuverenitásuk felett. Ebben az esetben nemcsak
arról van szó, hogy bizonyos emberi jogi tárgyú nemzetközi
egyezményekhez csatlakoznak-e vagy sem, hanem arról is, hogy az
egyezményeket a maguk egészében fogadják-e el, vagy pedig azokhoz
fenntartásokkal csatlakoznak, s így az egyezmények bizonyos
rendelkezéseinek alkalmazását magukra nézve kizárják, vagy azt
módosított tartalommal fogadják el.
Az emberi jogi tárgyú nemzetközi szerződésekhez
fűzött fenntartásokkal az államok – az egyéb szerződésekhez csatolt
fenntartásokhoz hasonlóan – részben a saját érdekeiket védik, részben
pedig megpróbálják kötelezettségeiket csökkenteni. Csakhogy itt a
kötelezettségek csökkentése tartalmilag – néhány esettől eltekintve –
nem a nemzetközi közösség egy másik tagja irányában jelentkezik, hanem
az egyének vonatkozásában az állam megpróbál bizonyos, az egyes
egyezményekben rögzített kötöttségektől szabadulni; vagyis, a
fenntartásokkal az állam egyik kezével visszaveszi azt, amit a
másikkal adott.
A szuverenitás és az emberi jogok közötti
összefüggések kapcsán az emberi jogi tárgyú egyezményekhez fűzött
fenntartások kérdése tehát mindenképpen vizsgálandó, annál is inkább,
mert ezekhez a szerződésekhez az államok nagyszámú fenntartást
csatoltak. A fenntartások elterjedtségét mi sem
bizonyítja jobban, mint az, hogy az ENSZ égisze alatt létrejött
tíz legfontosabb univerzális emberi jogi egyezménnyel kapcsolatos
fenntartások száma több százra (!) tehető. Pontos számokról azért
nehéz beszélni, mert egyfelől számos állam az egyezményeknek nemcsak
egy-egy rendelkezéséhez, hanem több szakaszához is fűzött fenntartást,
másfelől pedig az is gyakori, hogy az állam a korlátozást nem
fenntartásnak, hanem nyilatkozatnak nevezi.7
Az emberi jogi tárgyú egyezményekhez fűzött
fenntartásokkal kapcsolatban valójában azzal a dilemmával kell
megküzdeni, hogy mit tekintünk fontosabbnak: e szerződésekben való
minél szélesebb részvételt, még akár meglehetősen vitatható tartalmú
fenntartások árán is; vagy pedig azt, hogy az egyes
egyezmények az okmányban részes valamennyi államban a maga
teljességében érvényesüljenek. Ha az egyezményekben való minél
szélesebb részvételt helyezzük előtérbe, tudomásul véve a nagyszámú és
sokféle fenntartást, akkor azzal is számolni kell, hogy a sokféle
fenntartás aláássa az egyezmények univerzalitását, és veszélyezteti a
szerződések által elérni kívánt célokat.8
Az emberi jogi tárgyú nemzetközi egyezményekhez
fűzött fenntartások vizsgálatánál a szerződések sajátosságaiból kell
kiindulni. E szerződések egyik legfőbb jellemzője, hogy az esetek
többségében azok elfogadása során az államok lényegében olyan
kötelezettségeket vállalnak, amelyekért közvetlenül – legalábbis
ahogyan az más nemzetközi szerződések esetében történik –
ellentételezést a nemzetközi közösség többi tagjától nem várhatnak.
Míg ugyanis a hagyományos do ut des típusú szerződéseknél – a
nemzetközi szerződések jogára vonatkozó 1969. évi bécsi egyezmény
alapján – világos a helyzet: ha a fenntartást kifogásoló állam úgy
véli, hogy valamely fenntartás végképp összeegyeztethetetlen a
szerződés tárgyával és céljával, akkor dönthet úgy is, hogy közte és a
fenntartást tevő állam között a szerződés nem lép hatályba. Vagyis,
egymás irányában a szerződés alapján nem állnak fenn kötelezettségeik,
illetve egymással szemben nem szereznek jogokat. Az emberi jogi tárgyú
egyezmények esetében azonban az államok a nemzetközi közösségnek
címzetten alapvetően nem egy másik állam vonatkozásában való
magatartásra vállalnak bizonyos kötelezettségeket vagy szereznek
jogokat, hanem egyének jogainak tiszteletben tartására, illetve a
jogok biztosítására kötelezik magukat. Ebből következően – a
fenntartások jogára és az azokkal szembeni kifogásokra alkalmazva a
nemzetközi szerződések jogára vonatkozó szokásjogi szabályokat,
illetve analógia útján az 1969. évi bécsi egyezmény rendelkezéseit –
valójában majdhogynem közömbös, hogy a fenntartást tevő és a
fenntartást kifogásoló állam között hatályba lép-e az adott emberi
jogi egyezmény, ugyanis az alapvető kérdés az, hogy a fenntartást tevő
államot az emberi jogok vonatkozásában milyen erga omnes
kötelezettségek terhelik. A fenntartást tevő és a fenntartást
kifogásoló állam egymásközti viszonylatában az egyezmény
hatálybalépésének annyiban lehet jelentősége, hogy bizonyos, az adott
egyezménnyel érintett emberi jogok megtartását nemzetközi fórumok
előtt mennyiben kérheti számon egyik állam a másikon.
Mindezt a Nemzetközi Bíróság a népirtás
bűncselekményének megelőzéséről és megtorlásáról szóló egyezményhez
fűzött fenntartások ügyében meghozott tanácsadó véleményében úgy
foglalta össze, hogy:
„Az ilyen egyezményekben a részes államoknak
nincsenek külön saját érdekeik; mindannyiuknak és az egyes szerződő
államoknak közös érdeke azonban, hogy védjék azokat a magasabb rendű
érdekeket, amelyek az egyezmény létének alapját képezik. Ebből
következően az ilyen típusú szerződések esetében nem beszélhetünk az
egyes államokat megillető előnyökről vagy hátrányokról, még kevésbé a
jogok és kötelezettségek pontos szerződéses egyensúlyáról.”
(Reservations to the Convention. ICJ 1951. 23.)
Az emberi jogi tárgyú egyezményeknek
fenntartásokkal való elfogadásának elterjedtségét és elfogadottságát
az igencsak vitatható tartalmú és az egyes emberi jogi tárgyú
egyezmények tárgyával és céljával nehezen összeegyeztethető
fenntartásokkal szembeni kifogások gyakorlata mutatja leginkább.
Arról van szó, hogy az emberi jogi tárgyú
egyezményekhez fűzött fenntartásokkal szembeni kifogások megtételekor,
illetve a kifogások elmaradása mögött az esetek nem kis részében más
megfontolások húzódnak meg, mint az emberi jogok iránti
elkötelezettség, s éppen ezért az államok nem egy esetben szó nélkül
hagynak bizonyos olyan fenntartásokat, amelyek alapján igen csak
megkérdőjelezhető az adott egyezményhez csatlakozó állam részéről a
szerződésben foglaltak őszinte vállalása. Noha az emberi jogi tárgyú
egyezményekhez fűzött fenntartásokkal szembeni kifogások megtételekor
a kifogást tevő állam sokkal „önzetlenebbül” járhatna el, mint az
egyéb szerződésekhez fűzött fenntartásokkal szembeni kifogások
esetében. E helyett azonban a fenntartásokkal szembeni kifogások
megtételénél, illetve a kifogások elmaradásánál erőteljesen
jelentkeznek más szempontok is, mint az emberi jogok
védelme iránti elkötelezettség. Lényegében erre mutatott rá igen
diplomatikus megfogalmazásban az Emberi Jogi Bizottság, amikor azt
írta, hogy az emberi jogi tárgyú egyezményekhez fűzött fenntartásokkal
szembeni kifogások elmaradása nem jelenti azt, hogy egy bizonyos
fenntartás az egyezmény tárgyával és céljával összeegyeztethető.9
Éppen a meglehetősen kusza helyzet miatt – mutat rá a bizottság –
semmiképpen nem lehet azt felételezni, hogy azért, mert egy állam
valamely fenntartással szemben nem élt kifogással, azt a fenntartást
elfogadhatónak tartja.
A kifogások terén egyébként megfigyelhető egyfajta
szelektivitás is, abban az értelemben, hogy nagyjából azonos tartalmú
fenntartás valamely kifogást tevő állam számára elfogadhatónak tűnik
(magyarul nem terjeszt elő kifogást), ugyanakkor egy másik állam
hasonló fenntartásával szemben kifogással él.
A fenntartásokkal kapcsolatos
kifogások megtétele mögött meghúzódó szimpátiát, illetve politikai
szempontokat jól mutatja a következő példa.
A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 6. cikkében
tiltja halálbüntetés kiszabását 18 éven aluli személyekkel szemben. Az
Egyesült Államok az egyezségokmány ezen szakaszához fenntartást
fűzött,10 s a fenntartással szemben több
állam, így Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Hollandia,
Németország, Spanyolország és Svédország kifogással élt.
A halálbüntetéssel azonban nem csak az
Egyezségokmány említett szakasza foglalkozik, hanem az
Egyezségokmányhoz csatolt II. Fakultatív Jegyzőkönyv is, amely
kifejezetten a halálbüntetés tilalmáról szól. Ha következetesek
lennének az államok, és komolyan vennék az emberi jogok iránti
elkötelezettségüket, akkor valójában a II. Fakultatív Jegykönyvben
részes valamennyi államnak kifogást kellett volna előterjesztenie az
Egyesült Államoknak az Egyezségokmány 6. cikkével
kapcsolatos fenntartásával szemben. Hiszen az Egyesült Államok belső
joga bizonyos tagállamokban nemcsak, hogy nem tiltja a halálbüntetést,
de még azt is megengedi, hogy e szörnyű büntetést 18 éven aluli
személyeken is végrehajtsák.11 Joggal
vetődik fel a kérdés, hogy miért csak nyolc állam élt kifogással az
amerikai fenntartás miatt, és a többi állam miért nem követi ezen
államok példáját.
De megemlíthető a hajdani szocialista államoknak az
a gyakorlata, hogy szó nélkül mentek el bizonyos iszlám államoknak a
nőkkel szembeni megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról
szóló egyezménnyel kapcsolatban tett fenntartásaik mellett, miután
ekkoriban ezen államok egy részét szövetségeseiknek tekintették.
Mindezek alapján igencsak visszafogottnak nevezhető
az államok gyakorlata az emberi jogi tárgyú egyezményekhez fűzött
fenntartásokkal szembeni kifogások vonatkozásában; azonban még ennél
is visszafogottabbak az államok a kifogások joghatásainak
kinyilvánítása terén. Magyarul, hallgatnak arról, hogy valamely
egyezmény tárgyával és céljával összeegyeztethetetlen fenntartással
szembeni kifogásukra tekintettel saját maguk és a fenntartással élő
állam között az egyezményt hatályban lévőnek tekintik-e vagy sem.
Igaza van tehát Anthony Austnak, amikor rámutat
arra, hogy az államok gyakran politikai okokból szerfölött óvatosak
abban a tekintetben, hogy kimondják a fenntartást tevő állam és a
fenntartással szemben kifogással élő állam között a szerződés nem lép
hatályba, még olyan esetekben is, amikor a fenntartás nem állja ki az
„összeegyeztethetőség” kritériumát (Aust, 2002, 119.). Az angol szerző
szerint a legtöbb állam, amikor valamely emberi jogi tárgyú egyezmény
kapcsán igencsak vitatható fenntartással találkozik, egyszerűen
hallgatásba burkolódzik (Aust, 2002, 120.).
Az elmondottak alapján megállapítható, hogy napjainkban az emberi
jogok biztosítása és a normák betartása terén az államok nem bújhatnak
a szuverenitás elve mögé, számadással és felelősséggel tartoznak a
nemzetközi közösség felé az emberi jogok tiszteletben tartásáért, és
súlyos emberi jogi jogsértések esetén számíthatnak a nemzetközi
közösség tagjainak erőteljes fellépésére. Ugyanakkor azonban
általánosan elfogadottnak tekinthető, hogy – leszámítva bizonyos
alapvető, ius cogens normákat – az államokat az emberi jogokkal
kapcsolatban csak olyan normák kötik, amelyeket kifejezetten
vállaltak.
Kulcsszavak: szuverenitás, emberi jogok, szakértői bizottságok,
humanitárius intervenció, védelmi felelősség, fenntartások,
fenntartásokkal szembeni kifogások
IRODALOM
Aust, Anthony (2002): Modern Treaty Law
and Practice. Cambridge University Press Barcelona Traction Light and
Power Company, Limited (Belgium v. Spain); Second Phase. Judgement, 5
February, 1970. I. C. J. Reports, 1970.
Bellamy, Alex J. (2010): The
Responsibility to Protect – Five Years On. In: Ethics & International
Affairs, 24, 2, 143–169.
Bradley, Curtis A. (2010): The United
States and Human Rights Treaties: Race Relations, the Cold War, and
Constitutionalism. Chinese Journal of International Law. 9, 2,
321–344. DOI: 10.1093/chinesejil/jmq014
Bragyova András (1990): Alapozhatók-e az
emberi jogok a nemzetközi jogra? Állam- és Jogtudomány. 34, 94–111.
Henkin, Louis (1995): Editorial Comments.
U.S. Ratification of Human Rights Convention: The Ghost of Senator
Bricker. American Journal of International Law. 89, 2, 341.
Hinsley, Francis Harry (1987):
Sovereignty. Cambridge University Press Kelsen, Hans (1951): The Law
of the United Nations. A Critical Analysis of Its Fundamental
Problems. Stevens and Sons Limited, London
Prandler Árpád (2008): The Concept of the
’Responsibility to Protect’ as an Emerging Norm versus ’Humanitarian
Intervention’. In: Buffard, Isabelle – Crawford, J. – Pellet, A. –
Wittich, S. (Eds.) International Law Between Universalism and
Fragmentation. Festschrift in Honour of
Gerhard Hafner, Martinus Nijhoff,
Leiden-Boston, 711–728.
Reservations to the Convention on the
Prevention and Punishment of the Crime of Genocide. Advisory Opinion.
I.C.J. Reports. 28th May 1951.
Sohn, Louis B. (1997): The New
International Law: Protection of the Rights of Individuals Rather than
States :The American University.Law Review Vol. 32:1,Fall,1997.
Sulyok Gábor (2004): A humanitárius
intervenció elmélete és gyakorlata. Gondolat, Budapest
Tomuschat, Christian (2003): Human Rights:
Between Idealism and Realism. Oxford Univ. Press, Oxford
LÁBJEGYZETEK
1 A „responsibility to
protect,” védelmi felelősség doktrínájának elindítója a kanadai
kormány által 2000-ben felkért tizenkét tagú nemzetközi szakértői
bizottság (International Commission on Intervention and State
Sovereignty) által 2001-ben közétett jelentés volt.
<
2 Ezek alatt genocídiumot,
háborús bűncselekményeket, emberiesség elleni bűncselekményeket és
etnikai tisztogatást értenek.
<
3 Lásd a Biztonsági Tanács
S/RES./827(1993) és S/RES./955(1994). számú határozatait.
<
4 Ilyenként említhető az
Emberi Jogok Európai Bírósága.
<
5 A különféle jogok
betartását felügyelő nemzetközi bizottságok a 20. század első felében
jelentek meg, amikor az 1919-ben alapított Nemzetközi Munkaügyi
Szervezet bizonyos munkaügyi egyezmények betartása felett egyfajta
ellenőrzést kezdett gyakorolni, hasonló mechanizmus működött a
Nemzetek Szövetségének égisze alatt a két világháború közötti
kisebbségvédelmi rendszer keretében.
<
6 Ezek a következők: Faji
Megkülönböztetés Kiküszöbölésének Bizottsága; Nőkkel Szembeni
Megkülönböztetés Kiküszöbölésének Bizottsága; Kínzásellenes Bizottság;
Kínzás és Más Embertelen, vagy Megalázó Bánásmód, illetve Büntetés
Megelőzésének Albizottsága; Emberi Jogi Bizottság; Gazdasági,
Szociális és Kulturális Jogok Bizottsága; Valamennyi Migráns
Munkavállaló és Családtagjaik Jogai Védelmének Bizottsága; Gyermekjogi
Bizottság; Fogyatékossággal Élő Személyek Jogainak Bizottsága; Erőszak
Következtében Eltűntek Bizottsága.
<
7 A nemzetközi szerződések
jogában régtől fogva ismert probléma, hogy valójában mi tekinthető
jogi értelemben fenntartásnak, s mi minősül nyilatkozatnak, politikai
célú bejelentésnek. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi
Egyezségokmányában foglaltak betartását felügyelő Emberi Jogi
Bizottság e tekintetben meghatározónak az állam szándékát tekintette,
s nem az okmány elnevezését, vagyis követte a nemzetközi szerződések
jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény 2 cikke 1. bekezdésének d)
pontjában foglaltakat.
<
8 A kép teljességéhez
kétségtelen hozzá tartozik az is, hogy az államok bizonyos
fenntartásokat idővel visszavonnak, a fenntartások összességéhez
képest azonban elenyésző a visszavont fenntartások száma.
<
9 Lásd Issues relating to
reservations made upon ratification or accession to the Covenant or
the Optional Protocols thereto, or in relation to declarations under
article 41 of the Covenant: 1994.11.04. CCPR/C/21/Rev.1/Add.6, General
Comment No. 24. (General Comments) 17. pont.
<
10 A fenntartás
értelmében az Egyesült Államok fenntartja magának a jogot, hogy – a
jogszabályai adta keretek között – bárkivel szemben (kivéve a várandós
anyákat) halálbüntetést szabjanak ki, beleértve olyan eseteket is,
amikor az elkövető a 18. életévét még nem töltötte be.
<
11 Az Egyesült Államoknak
az emberi jogi egyezményekhez való viszonyulásával kapcsolatban lásd
Curtis A. Bradley (2010) és Louis Henkin (1995) jelzett műveit.
<
|
|