A szuverén személyiség az önállóság és
akaratérvényesítés prototípusa, melyhez az emberek közelebb vagy
távolabb állnak, egészen az ellenpontig: a kontrollmotívumot elfojtó,
az önértékelést romboló kiszolgáltatottságig. Az állami szuverenitás
igazi letéteményese – a népfelség elvét és az emberi jogokat
érvényesítő – demokrácia, amely igényli és tűri polgárai személyes
szuverenitását, még ha ezzel a tömegek nem is élnek maradéktalanul.
Magyarországon – reprezentatív mintákon – a kiszolgáltatottság
kirívóan rossz társadalmi közérzetét tapasztaljuk, ami feltehetően az
elvárt szociális biztonság és egyenlőség hiányából fakad. 2011 és 2012
között is erősödtek a társadalomkép kritikai elemei – a
kontraszelekció és pesszimizmus skálákon –, és fokozódó fenntartás
mutatkozott a pozitív elemekkel szemben – a rendszerigazolás és
optimizmus skálákon. Ezt a mozgásirányt magukban nem magyarázzák a
tradíciók, alighanem a rendszerváltás óta végbement társadalmi
differenciálódás és politikai polarizálódás az oka. A válságos
közérzettel párhuzamosan viszont az ún. demokratizmus skálán
konstruktív elmozdulások jelzik az állampolgári szuverenitás
erősbödésének lehetőségeit.
A minap láthattuk a bravúros sportteljesítményt, a
csodálatos ugrást a légkör határáról le a földre; előadásommal valami
hasonló történik, amikor az államközi viszonyok normavilágának
szférikus magaslatából levetjük magunkat az emberek viszonyainak
élményközeli mélységébe. A rendelkezésre álló limitált időben öt
tárgykörről próbálok röviden szólni:
1.) mi a személyes szuverenitás, a szuverén
személyiség és annak ellenpontja
2.) mi a viszonya az állam és polgárai
szuverenitásának
3.) hol állnak a magyar állam polgárai a
szuverenitás-kiszolgáltatottság élménydimenziójában
4.) hogy társul a személyes
kiszolgáltatottságélmény és a társadalmi viszonyok megélése
5.) mi a konstruktív válasz a személyes
kiszolgáltatottság társadalmi élményére.
Márai Sándor a Füves könyvben egy címszót szentel a
szuverén embernek. Szerinte „A szuverén ember, aki életét feltette az
igazságok hirdetésére és gyakorlására, melyeket megismerés minden
következménnyel vállal…kimondja a maga igazát, s aztán helyén marad,
utolsó pillanatig és vállalja mindazt, ami az igazságból és a világ
türelmetlen félreértéseiből következik.” (Márai, 1943,177.)
Íme, ír rangos író a szuverén személyiségről,
ugyanakkor író ír erről az embertípusról: tehát ennek közölt
mondandójára, értékes értékelkötelezettségére, befolyásolhatatlan
öntörvényűségére figyel. A pszichológus, ha ezt a fogalmi
konstrukcióhoz közelíti (amire tudtommal eddig nemigen volt példa),
akkor ezt értéktartalmától igyekszik elvonatkoztatni, ugyanakkor a
szuverenitás terjedelmét kitágítja a jellegzetesen öntörvényű
magatartásra, és szétszálaz három vonatkozást: magát a magatartást, a
helyzetet, amelyben ez fellép, és az élményt, amely ezt kíséri,
megjeleníti és kiértékeli.
Szuverén az, aki korlátozás nélkül, illetve
korlátok letörésével önálló akaratát érvényesíteni tudja. A
függetlenségnek és hatékonyságnak ehhez a kombinációjához
természetesen szükség van magára a viszonyokat változtató vagy éppen
fenntartó akaratra, a tudatossá tett és értékként motiváló célokra, a
viszonyok átlátásával társuló belső konzisztenciára, az öntudattal
vállalt következetességre. A szuverenitás a tettekben, a magatartásban
kifejezésre jutó karakterjegy, aminek megjelenésében – nota bene
kiváltásában és kialakulásában – a cselekvő hatalmi helyzete, külső
inspirációi és gátjai közrejátszanak. A személyes szuverenitásnak az
elmondottak szerint van élményjellege is, ami élesebben jelenik meg,
amikor a korlátozás veszélyeztetni látszik a személy önállóságát
szándékainak kialakításában, illetve akaratának érvényesítését a
gyakorlatban, ezáltal sérti a személy egyediségének és hatékonyságának
érzését, önértékelését, és így ellenhatást vált ki.
Ha ebben a hozzávetőleges leírásban van igazság,
akkor az akarat a szuverenitás fontos alkotóeleme. Ám hiába van
Nietzschéig visszamenően a filozófikus-ideologikus emberképben az
akaratnak kitüntetett, időnként már-már kultikus szerepe, valójában a
kísérleti pszichológia gondolatrendszerében nehezen kezelhető. Kornis
Gyula 1919-ben a kísérleti pszichológia első rendszeres hazai
összefoglalójában egy fenomenológiai jellegű leírást adott az
akaratról, kiemelve annak cél-tudatosságát, én-hez kötött
aktus-jellegét, és hogy „csak olyasmit akarhatunk, a mit saját
cselekvésünktől függőnek, tőlünk megvalósíthatónak gondolunk és
érzünk.” (Kornis, 1919, III/ 348.) Itt sajátos hangsúllyal, de
felbukkan a ma releváns kontroll gondolata: motiváltak vagyunk arra,
hogy ellenőrizzük tetteink eredményét, preferált eredményért hajtunk
végre cselekedeteket, a tettek és eredmények összeillése adja a
kompetencia és a hatékonyság jó érzését, ez énünket is érinti, de
alapvető a megküzdési funkciója a külső és belső környezettel való
viszonyunkban (Weary et al., 1993.). A pszichológusok táborában
természetesen vannak olyan hangok, melyek szerint a kontroll keresését
és gyakorlását végül is az ön-lemérés, a hatékonyság kipróbálása
motiválja, ami talán nem teljesen általános, de bizonyos (mondjuk A
típusú) személyiségekre különösen jellemző lehet (Strube – Yost,
1993). A tevékenységfolyamban különböző fázisokban és minőségben
bukkan fel a kontroll motívuma; ezek közül társas viszonylatban is
különösen érdekes a kontroll védelme, melynek jegyében az ember
döntési és cselekvési szabadságát védi. Kifejezetten ellenhatást –
reaktanciát – vált ki az emberekből, ha választási szabadságukat
erővel vagy a befolyásolás nyilvánvaló szándékával korlátozzák.
Egyszerre csak kedvük támad megtenni mindazt, amit a tiltás vagy
lebeszélés kizár, olyasmit is, amit egyébként nem tennének. Még az a
paradox helyzet is előállhat, hogy az emberek saját korábbi döntésüket
érzik szabadságuk korlátozásának, ismét máskor meghozott döntésük
melletti kitartás, sőt az azt kikezdő információk elhárítása révén
fejezik ki szabadságukat (Wicklund, 1974). Az emberek között – mint
oly sok mindenben – különbségek vannak a kontroll-motiváció mértékében
(Burger, 1993), és ezzel együtt járnak magatartási jellemzők is.
Például a kontrollra erősebben motiváltak többnyire jobb
teljesítményeket produkálnak próbára tevő helyzetekben, kevésbé
fogékonyak a konformizáló csoportnyomásra, sőt zsúfolt helyen
kényelmetlenebbül érzik magukat. Ugyanők gyakrabban esnek a kontroll
illúziójába (valójában véletlenszerű eredmények esetében, majd
tévedésüket felismerve erősen elbizonytalanodnak), irreális optimizmus
jellemzi őket a rájuk leselkedő veszélyek felmérésében, társas
összehasonlítás keretében. Régtől, már az 50-es évektől vizsgált
személyiségkülönbség, hogy ki hol találja meg az emberi sorsok,
teljesítmények, tettek okát: az aktorban magában vagy a környezeti
ráhatásokban (Phares, 1978). A belsőkontroll-beállítódás több
kezdeményezést, határozottabb célratörést, nagyobb felelősségvállalást
rejt magában, a külsőkontroll-beállítódás a bizonytalanság tudomásul
vételét, bizonyos önfeladást, a felelősség elhárítását jelenti. A jobb
helyzetű, magasabb státusú csoportok tapasztalata és várakozása – nem
meglepő módon – a belső kontrollra inkább hajlamosít. E fogalmi körbe
tartozik még a tanult tehetetlenség, amely a kontroll hiánya, elvonása
vagy átadása következtében áll elő, tehermentesít a felelősség alól,
de el is sorvasztja a hozzáértést, a kezdeményezést és az akaratot,
esetenként kényeztet, de minden esetben kiszolgáltatottá tesz (Brehm,
1993). Zárójelesen utalok arra, hogy ma már a jogalkalmazás is
beleütközik a szándékosnak nem mondható, de személyes kontroll alatt
nem álló esetekbe, amelyek puszta megértése pszichológiai
érzékenységet és hozzáértést kíván (Fennel, 2009).
Ha azt mondtuk, hogy az akarat pszichológiai
tanulmányozása nem kimerítő, akkor hatványozottan áll ez a
szuverenitás helyzeti hátterét képező hatalmi viszonyokra. Eric Dépret
és Susan T. Fiske (1993) jegyzik meg ironikusan, hogy a
szociálpszichológusok mint kulturált emberek úgy kerülik a hatalom
témáját, mintha az – nem a társadalmi berendezkedés alapvető
viszonylata, hanem – valami gusztustalan dolog volna. És valóban, a
szociálpszichológiai elemzések a személy hatalmát egy másik felett az
esetek döntő többségében úgy fogják fel, mint egymásra hatást, melyben
az egyik fél nagyobb befolyást gyakorol a másikra, mint az őrá. Ez a
közkeletű meghatározás kétségtelenül elasztikus, képes minden hatalmi
forrást utólag számításba venni, és még a szituatív helycseréket is
utólag elkönyvelni. Dépret és Fiske azonban épp a személyek közötti,
sőt a csoportok közötti egymásrahatás tartós kereteként értelmezte a
hatalmi viszonyt, melyet épp a kontroll fogalma révén azonosított: a
felek egyike ellenőrzést gyakorol a másik sorsa, szükségleteinek és
céljainak elérése, mindezek átélése felett, akaratának tehát a másik
alá van vetve. Ez fennállhat a másik szándékától függetlenül, sőt
annak ellenállása mellett is, de a másik fél erejét meghaladó
döntésektől és a döntésekért viselt felelősségétől meg is válhat oly
módon, hogy a viselt dolgai feletti kontrollt átengedi, és önként
aláveti magát. A szociológia által tárgyalt – természetesen változatos
és változó – hatalmi viszonyok értelmezhetőek e gondolatmenetben, a
pszichológiai kísérletezés pedig nyer egy független változót, melynek
kihatásai módszeresen mérhetők (Russel – Fiske, 2010).
A hatalmi helyzet kedvező feltétel a szuverén
akaratérvényesítésre, a szemlélő (és átélő) számára fel is erősíti a
szuverenitás benyomását. A hatalom birtokosa aktív ágens, és bizonyos
hatalmi távolságon túl észlelt kontrollja és az ezzel járó észlelt
felelőssége kontúrtalanul terjed ki az embereket összefűző
együttműködés és eredmény teljes egészére. Ezzel kapcsolatos az utóbbi
évtized egyik leginkább tanulságos kutatássorozata (Fiske, 2006),
amely a társas megismerés társadalmi kontextusának felderítésére
irányult, hogy milyen – aszimmetrikus – képet formálnak egymásról a
hatalom birtokosai és az alávetettek. A felül lévők egy kategória
egybemosódó, sztereotipizált figuráiként látják a lent lévőket, míg ez
utóbbiak egyénített képet alakítanak ki a hatalom egyes birtokosairól.
Paritásos csoportközi helyzetben a sokszoros egymásrautaltság jegyében
a saját csoport tagjairól születik egyénített kép és a másik
csoportról sztereotip általánosság. Ha a hatalmi hierarchiát a lent
lévők – feszíti tovább gondolatok fonalát Russel és Fiske (2010) – úgy
fogják fel, hogy a fent lévők csoportként összezárnak, akkor különösen
fenyegetőnek élik meg a felettük gyakorolt kontrollt, és azt nem
egyszerűen információkereséssel, hanem élénk, ellenséges érzelmekkel
hajlamosak megválaszolni.
Elöljáróban néhány vonással felvázoltuk a szuverén
ember portréját, a pszichológiai megközelítések garmadáján átfutva
érkeztünk most el a kiszolgáltatottság jellemzéséhez. Ebben
definíciószerűen a külső meghatározottság ténye és élménye, tudomásul
vétele és általánosítása a lényeges. A mozgástér beszűkül, a célok
szegényesek és rövid távúak, elérésükhöz akadálypálya vezet kétes
eséllyel. A kontroll, a felelősség, a szabadság elvesztése megfoszt a
hatékonyság érzetétől, lerontja az önértékelést, optimista kilátások
helyett kétségeket ébreszt, bizonytalanságba taszít és félelmekkel
tölt el. Magatartási végletek járhatnak ezzel, az önátadó
engedelmességtől a csüggedt visszahúzódáson át a zabolátlan
ellenségességig.
Itt most csak a két pólussal foglalkoztunk, de a
helyzet, a karakter és az én-élmény szövevénye ennél természetesen
bonyolultabb. Engedjük meg, hogy szuverén személyiség is kerülhet
kiszolgáltatott helyzetbe, mint ahogy szolgalelkűvé vált emberek is
betölthetnek nagy hatósugarú hatalmi pozíciót. Nehéz eldönteni, melyik
a drámaibb. Szuverenitásban tobzódó önmenedzselők is szolidaritást
vállalhatnak és érezhetnek az elesettekkel, mint ahogy a
kiszolgáltatottság gyötrő állapota is megedzhet kiemelkedő, markáns
egyéniségeket. Nehéz eldönteni, hogy melyik a felemelőbb. A
kiszolgáltatott sorsú, lemondó ember megelégedett és harmonikus lehet
a maga keretei között, amint a nagyhatású invenciózus személy is
érezheti magát végtelen szerénynek, hiszen maga fogja vissza erővel
nehezen fékezhető ambícióit. Most azonban egy (ferde) dimenzióra
koncentráljuk érdeklődésünket, és ezen bonyodalmakról nem szólunk.
Mindezek nyomán adódik második lényegi kérdésünk:
mi a viszony az állam és polgárai szuverenitása között? A kettő között
– bármily nehéz is ezt megragadni – bizonyosan van kapcsolat. Az
állampolgárság biztonságot ad és jogokkal ruház fel, melynek fejében
kötelezettségek hárulnak rám, és elfogadom a tevékenységem széles
területére kiterjedt kontrollt. Működése kihat rám, gyarapodásában és
veszteségeiben osztozom, ezek alakulását megőrzöm emlékezetemben, és
ez kötődésem erejétől függően identitásom részévé is válik. Személy és
csoport áttételében nyilvánul meg kötődésem, ahogy vezetőjének,
vezetőinek felnagyított alakját látom, és ahogy azonosságot érzek
közösségével, mely jobb esetben egy kulturális egység, amely
kiharcolta magának a kollektív önrendelkezés státusát.
Van egy nevezetes kísérletsor, amely bizonyos
értelemben a nemzet és az állam percepciójára is fényt vet. E kutatás
azt ún. csoportattribúciós torzítást tárta fel, amely szerint
csoportok tetteinek hatását, teljesítményét, sikerét és balsikerét
hajlamosak vagyunk az egész csoportra, teljes tagságára, tagjainak
prototípusára rávetíteni, anélkül, hogy a döntések mechanizmusát, a
csoport hierarchiáját, a tagok megoszló szerepét tekintetbe vennénk.
(Ahogy a személyek percepciójában a ráható külső feltételektől
eltekintünk, úgy a csoportra nézve ennek belső feltételeire nem
vagyunk tekintettel.) Amint tudományelőtti előképét, a
nemzetkarakterológiát, úgy magát a szociálpszichológiát is hatása
alatt tartja a köznapi gondolkodásnak ez a tendenciája: aránytalanul
jobban foglalkoztatja a népesség etnikai-nemzeti egységként való
reprezentációja, az ezzel való azonosulás és a hozzá való kötődés,
mint a népesség együttélésének formáját, rendjét megszabó állam
reprezentációja, funkcióihoz és hierarchiájához fűződő érdekmotivált
személyes viszony. De azért eredmények jelentkeznek ez utóbbival
kapcsolatban is, például hogy milyen bizalmat élveznek az állami
intézmények és a közélet szereplői, mitől függ megítélésük, a
társadalmi közérzetben milyen szerepet játszik a procedurális
igazságosság (vagy hiányának) érzékelése, hogy élnek az emberi jogok,
és mi legitim a közgondolkodásban s mi motiválja a jogkövetést.
Az államra vonatkozó közfelfogásban – legalábbis,
ahogy szólunk róla – ott bujkál valami antropomorf, perszonifikáló
jelleg: nemcsak feje és szervei, de akarata, felelőssége, gondoskodó
lelkiismerete, sőt becsülete is van. Ez a párhuzam segít annak
közkeletű megértésében is, amit a jogi-politológiai szaknyelv
szuverenitásnak jelöl. A szuverenitás az államnak a jogi ideák
normatív világában elengedhetetlen attribútuma, ami az államok között
annyiban egyenlőséget teremt, hogy ő gyakorol – az erőszak végső
eszközével is – kizárólagos hatalmat a maga területén, e nagy
szabadsága értelemszerűen azt jelenti, hogy ő visel felelősséget is
társadalmának külső-belső békéjéért, szabályozott rendjéért. E
szerepet egységben kell látnunk a népfelség, a népek önrendelkezésének
elvével, amely az állam hatalmát valamiképpen a népből eredezteti, és
a népakarattal legitimálja.
Ez a gondolati kapcsolat felsejlik abban a
nemzetközi jogfelfogásban, amely – az Amerikai Egyesült Államok
Bush-adminisztráció által 2002-ben és 2006-ban megfogalmazott
biztonságpolitikai irányvételét és úgymond preventív önvédelmi
gyakorlatát követve, annak érvanyagot szolgáltatva – az államokat
megillető szuverenitást demokratikus berendezkedéshez és működésmódhoz
köti. (Ez minden bizonnyal különb különbségtétel állam és állam
között, mint amit a gyarmatbirodalmak korában a civilizált és nem
civilizált országok között tettek, már csak azért is, mert az emberi
jogok államhatárokon túlemelkedő nemzetközi képviseletével, ha
motívumaiban nem is, de tartalmát és konzekvenciáit tekintve
összhangban van (Anghie, 2009). Demokrácia is van sokféle, voltak és
lesznek a közhatalmat erősen koncentráló demokráciák is, de
valamennyinek közös ismérve, hogy benne – a választás szabályozott
módján – ténylegesen a nép delegálja és vonja el a kormányzati
hatalmat, ezáltal sakkban is tartja a mindenkori kormányzatot, de
egyszersmind meg is kíméli a kormányzatot és önmagát a hatalomváltás
brutális megpróbáltatásaitól, amely a hagyományos és modern
autokratikus berendezkedések velejárója. Túltekintve a választások
gyakorlatán, a népuralom – jobb esetben – az egyének számára alapvető
emberi jogokat általánosan biztosít. E lehetőségek és garanciák
kiaknázása a demokráciák polgáraival szemben követelményeket támaszt,
és rájuk nézve következményekkel jár, melyeket a pszichológia nyelvén
a tulajdonság és attitűd nevekkel le lehet írni, és le is írtak.
A szakmatörténeti jelentőségű Zevedei Barbu még az
50-es években a diktatórikus (úgymond tekintélyelvű) személyiséggel
szembeállítva beszélt demokratikus személyiségről, aki
flexibilitásával, megértésével, együttműködő szellemiségével tűnik ki,
és fogad be és el másokat (Barbu, 1956, 106.). Ma már a demokratikus
állam polgárának idealizált, elvárt és kialakítani kívánt figurájáról,
értékeiről, felelősségtudatáról, kompetenciáiról gazdagodó
szakirodalom szól. Számba vett érzelmeinek egy középhosszú listája:
„odafigyelő, aktív, független, szellemileg nyitott, tájékozott,
megfontolt, toleráns, lojális és bátor” (Brader, 2012, 193.).
Alighanem így hangzik a politika szférájában fellépő szuverén
személyiség tulajdonságleírása.
Talán helyénvaló azonban, ha a demokratikus állam
polgárával kapcsolatos leírásokat és elvárásokat szembesítjük azokkal
a válaszokkal, amelyeket a politológus szerzők egy paradox kérdésre
adnak: képesek-e a modern társadalmak néptömegei a népuralomban
tevőleges és felelős szerepet játszani? (Borgida et al., 2009) Erre
vannak igenlő és kétkedő válaszok, valamint óvatos közelítések,
amelyek a pluralista demokrácia kényes egyensúlyi rendszerében jelölik
ki a néptömegek helyét, ám tekintettel ezek véges áttekintésére,
motivációjára, cselekvőképességére is.
•
A demokratikus berendezkedés tömegekben rejlő feltételeit a
szociálpszichológia kétféleképpen vizsgálta. Egyrészt – a demokráciák
és a fasizmus világméretű harca idején némi pártossággal –
csoportdinamikai laborkísérletekben, melyek az egyenlőbb és aktívabb
csoporthelyzetek fölényét bizonyították az autokratikus
hatalomcentralizációval szemben. E kísérleti irány sok lépésben
tételesen cáfolta a tömeglélektani esszéirodalom végletes állításait,
amelyek a 19. században induló tömegmozgalmaktól meghőkölve – talán
találó épp így fogalmazni – e tömegeket, a csoportokat, a demokratikus
intézményeket épp az egyéni szuverenitás elveszejtésével vádolták.
Másrészt épp a talajukat vesztett, illetve
elkényelmesedő tömegek önfeladása inspirálta azt a pszichologizáló
társadalomkritikát, amelynek alaptéziseit jól fejezi ki két sztenderd
mű címe: A menekülés a szabadság elől (Fromm, 1993) és A magányos
tömeg (Riesman, 1983). Ezen gondolatfutamokkal végkonklúziójában rokon
a közgondolkodás empirikus vizsgálatából fakadó gyanú, hogy a
közemberek nézetei nem rendeződnek össze szisztematikus ideológiává,
illetve a választások politikai pszichológiájának az a kikristályosodó
tapasztalata, hogy a szavazópolgárt sok esetleges körülmény, személyes
hatáskeltés és érzelemmozgató szimbólum zavarja meg az információk
tárgyszerű kiaknázásában és a racionális döntésben. Mindez együtt azt
sugallja, hogy az emberek, a tömegek, a nép nem képesek kitölteni azt
a teret, amelyet a demokrácia jogelvei és intézményei számukra
felkínálnak. Nyomós érvek és tények szólnak azonban amellett, hogy az
emberek a maguk köznapi módján – sztereotipizált világképükkel –
eligazodnak a társadalomban, meg tudják ítélni, hogy a dilemmákat
számukra kívánatos módon, hogy kell eldönteni, érzelmeik nem csalják
meg őket abban, hogy mi áll személyes és csoportos érdekükben, és
miben áll a közjó.
Nem vitás, az ezredforduló mértékadó hatalmainak
uralkodó politikai eszméiben – mint minden eszményben – lehetnek
illuzórikus elemek, de az emberek lényegi-nembeli egyenlőségének
felvilágosult gondolata a 20. században ezzel együtt – vagy épp ezért
– nagy győzelmeket könyvelhet el – a nemzeti, bőrszín-, nemek és testi
állapot szerinti, kulturális, vallási és politikai alapon – az
elkülönülő csoportok felsőbbrendűségének hirdetésével és gyakorlatával
szemben. Így van ez akkor is, ha van, ami a 20/21. század fordulóján
az ún. piacgazdasági demokráciákban a politikai érdeklődést,
aktivitást, eszmei elkötelezettséget lanyhábbá teszi, és ezzel
hozzájárul a társadalmi közérzet tendenciaszerű romlásához.
A társadalmi közérzet kirívóan rossz
Magyarországon, ezzel a ténnyel kell szembenéznünk akkor, amikor arra
a kérdésre keresünk választ, hogy a szuverenitás-kiszolgáltatottság
dimenziójában mit élnek át hazánk polgárai. Kirívónak kell
minősítenünk e
|
|
reflexív lelki állapotot akkor is, ha tekintetbe
vesszük a világtendenciákat, Európa gazdasági instabilitását, a
rendszerváltó régió atmoszféráját, a hazai történeti-kulturális
miliőből eredeztető „magyar lelkiállapotot”, és a megelőző évek
szisztematikusan gyűjtött empirikus tapasztalatait – egyaránt és
együtt. Évek hosszú során az affektív irányba forduló
társadalomlélektan eszközeivel országos reprezentatív mintákon végzünk
vizsgálatokat, és már 2008-ban úgy tűnt, hogy közérzeti mélyponthoz
érkeztünk, de 2010 sem hozott trendfordulót (aminek érzékelése maga is
erősíti a társadalom mélybe húzó örvénylését). Az emberek úgy érzik,
hogy egyénileg és együtt nem tudják kontrollálni sorsuk alakulását,
viszonyaiknak nincs biztonságot és békét adó, igazságos és igazolható
rendje, helyzetképük leromlik, és kollektív önértékelésük zaklatott.
Nézzük ennek a jelenségtanát.
A spontán gondolattársítások nyomába szegődve
kérdeztük meg a vizsgálati személyeket, hogy a Magyarország szóról mi
jut eszükbe. Értelemszerűen a minta több mint felénél a haza, otthon,
lakhely áll az első helyen, ám az első három asszociáció 44%-át teszi
ki a bizonytalanság, kilátástalanság, a létbiztonság hiánya, további
23% szól a szegénységről, nélkülözésről, és ehhez az arányhoz közelít
a szomorúság és félelem spontán említésének gyakorisága is. Ha
kifejezetten az érzelmekre koncentrálunk, és listát kínálunk a
vizsgálati személyeknek, akkor 74%-uk állítja, hogy szomorúságot vált
ki belőle az ország hívószava, és 65% tagadja azt, hogy lelkesedést
váltana ki. (Zárójelben jegyzem meg, hogy pártállás szerint
mutatkoznak eltérések, de az érzések teljes kínálatát tekintve
mindenütt ezek a domináns válaszok.)
A társadalmi közérzet vizsgálatának szokványos
módszere a „szubjektív jóllét” személyes megnyilatkozásainak
összegzése kiterjedt (jobb esetben országos reprezentatív) mintán. De
ezen túlmenően informatív az is, ha megtudjuk, hogy a vizsgálati
személyek hogy látják környezetük és generálisan a társadalom
érzésvilágát és ennek alakulását. Az általuk spontán módon említett
érzés mindenekelőtt a pesszimizmus (47%), amit a félelem, a félelem a
jövőtől, a munkahely elvesztésétől (halmozottan 20%), valamint az
általában vett, illetve az anyagi bizonytalanság
(16%) követ. Mindez a csalódással és fásultsággal együtt egy nyomasztó
és zaklató összképet mutat, melyhez képest a országos reprezentatív
minta törpe kisebbsége, 4%-a lát említésre méltó pozitívumot. Az
érzésvilág megragadásának más módja, ha általunk kijelölt
dimenziókban, ötfokú skálán kérünk választ arra, hogy „Milyen manapság
az emberek közérzete?” (1. táblázat)
Mint látható, a zárt kérdezés esetén is egyöntetűen
és egyértelműen a negatívumok dominálnak (mindenekelőtt a
kiábrándultság és szorongás), és elvitatják az összes pozitívumot
(különösképpen az elégedettséget és a derűt). Tartalmilag ezekkel
teljesen egybehangzó eredmények születtek, amikor azt kérdeztük, hogy
milyen változások mentek végbe az utóbbi öt-tíz évben (leginkább az
elégedettség, a vidámság és az optimizmus csökkent). Amikor a
vizsgálati személyek nem zárt skálákon nyilatkoztak, hanem maguk
választották meg szavaikat, akkor 42% mondja tömören, hogy az emberek
közérzete „egyre rosszabb”, továbbá pesszimizmusról,
kilátástalanságról, kiábrándulásról szólnak, ugyanakkor 4% alatt marad
azok aránya, akik bizalomról és egyéb pozitívumokról beszélnek.
Megkíséreltünk nyomába eredni, hogy a társadalom
érzelmi atmoszféráját alkotó egyes érzelmi állapotokat a kérdezettek
mihez kötik. Az elégedetlenség forrásaként elsősorban gazdasági
tényezőket jelölnek meg: az anyagi helyzetet, a béreket, a
megszorításokat, a munkanélküliséget és az ország gazdaságát (ez mind
együtt teszi ki a válaszok 56%-át). Ehhez képest második sorba
szorulnak a kormányzati politikával, a demokráciahiánnyal, illetve a
nemzetközi megítéléssel kapcsolatos fenntartások (együtt 25%) A
lázongó tiltakozás indítékai között a kérdezettek szerint a gazdasági-
és jogpolitikai kormányzati aktivitás már nagyobb helyet foglal el (a
válaszok 75%-a), az ezen túlnyúló gazdasági bajok és társadalmi
egyenetlenségek mellett. A félelem tárgya gazdasági természetű:
mindenekelőtt a munkahely elvesztése, és a szegénység, a létbiztonság
hiánya, az otthont is veszélyeztető adósság, a további megszorítások,
az államcsőd réme (erre vonatkozik a válaszok 81%-a). A pozitív
érzések (mármint az elégedettség, öröm, remény, törekvés) akkor lépnek
fel, mondják a kérdezettek, ha az emberek időszakosan és
viszonylagosan úrrá lesznek az aktuális és fenyegető bajokon. Ekkor
10%-nál többen állítják, hogy manapság nincs remény, öröm, sőt 40%-hoz
közelít azok aránya, akik úgy látják, hogy az emberek semmivel nem
elégedettek.
Személyes érzéseikről szólván a vizsgálati
személyek nem a közéletben, hanem a család szűkebb perspektívájában
szólnak elégedettségről, és találnak örömet (miközben ezt az anyagi
esélyek, a megtakarítások hiánya veszélyezteti). Ugyanakkor
kitüntetett figyelmet érdemelnek az országgal, hazánkkal kapcsolatos –
elöljáróban egy ponton már érintett érzelmek és ítéletek. Minden
összehasonlításban és minden előzményhez képest halványul a büszkeség
említésének gyakorisága, alig haladja meg az 50%-ot, ám a
szégyenérzetet zömmel tagadják. Szerény mértékben, de túlsúlyba jut az
a vélemény, hogy a magyar történelem különb másokénál, jobb lenne a
világ, ha a magyar befolyás nagyobb lenne, és egyidejűleg az is, hogy
a magyarokat mások tisztelik, illetve az is, hogy nem tartják sokra.
Tanulságos szembesíteni a vizsgálati személyek
vállalt értékpreferenciáit és arra vonatkozó percepciójukat, hogy az
értékek hogyan érvényesülnek ma a társadalomban.
Az utóbbi években a reprezentatív mintákon végzett
kutatásainkban rendre a szociális biztonság értéke emelkedik ki, amit
szoros egymásutániságban a rend, a környezetvédelem és a szabadság és
gazdasági hatékonyság követ. Ebben az élbolyban vannak apró
hullámverések, de a szociális biztonság primátusa szilárd (így van ez
azzal együtt, hogy e „tagadó értékek” igénye minden ponton nő,
különösképpen a szilárd preferenciasor közepén elhelyezkedő hagyomány
és szabadság, valamint a sorzáró hit konzervatív értékmintázata
esetében). Mindennek hátteret az ad, hogy a minta hogy ítéli meg
ugyanezen értékek érvényesülését a társadalomban, a kívánatos és a
tényleges között mely pontokon mutatkoznak a legnagyobb feszültségek.
A hétfokú skálán ez évben óriási a különbség a szociális biztonság
tekintetében (3,57) Egy jó fél fokkal követi ezt az egyenlőség, a
gazdasági hatékonyság és a demokrácia igényének és valóságának
eltérése. Az igényekhez mért legnagyobb, változtatásra ösztönző hiányt
ezek terén észlelik.
És íme, ekkor már itt tartunk a negyedik kérdés
érdemi vizsgálatánál: a társadalmi viszonyok milyen megítélése társul
a kiszolgáltatottság személyes élményéhez, és ez milyen lehetőséget az
ebből való kilábaláshoz?
Az igények és közállapotok megélt feszültségeiben
benne rejlik a társadalom kritikája: arra vállalkoztunk (arra
vállalkozunk immár tíz éve), hogy feltárjuk, felszínre hozzuk a
fennálló viszonyok értékelését, elfogadását versus elvetését. A ötven
itemből álló skála két, egymással összefonódó faktora – a
kontraszelekció és a pesszimizmus – az utóbbi három évben növekvő
egyetértéssel találkozik.
Hagyományosan ez a közgondolkodás domináns iránya,
ami a korszakos 2010 után is csak erősbödik. 2012-re fordulva az
egyetértés különösképpen nőtt azzal kapcsolatban, hogy „A mi életünk
során mindig minden csak egyre rosszabb”, ”Nincs egy politikus se,
akinek egy szavát el lehetne hinni”, „Ki minél magasabban van, annál
inkább visszaél a helyzetével”, „Az ember azt hinné, hogy már nem
lehet rosszabb, de mégis egyre tovább süllyed a társalom”, „A káosz
csak egyre nő ebben az országban.” Ezek a csalódás és kétségbeesés
tételei, melyek közül változatlanul magaslik ki a társadalmi
polarizálódás észlelése (A gazdagok gazdagodnak, és a szegények csak
szegényednek”), amit is nem éreznek legitimnek („A siker itt nem a
munkától, hanem a kapcsolatoktól függ”, „ki minél magasabban van,
annál inkább visszaél helyzetével”, „Ha megvakarod egy gazdag ember
múltját, akkor biztos van benne valami disznóság”.) Az attitűdnyaláb
széles körben találkozik növekvő egyetértéssel, a fennlévők kritikája
erősödik, miközben fennmarad, ha kissé halványul is a lennlévők
pártolása, mármint hogy „Aki tisztességes, az szegény marad” és „Nem
azok nélkülöznek, és vesztik el életkedvüket, akik erre rászolgáltak”.
A skálarendszer másik két összefonódó faktora a
rendszerigazolás és a pesszimizmus nézeteit öleli fel, melyekkel
kapcsolatban a kormányváltás előtt is volt fenntartás, és ez 2010 után
tovább nőtt.
A legnagyobb negatív irányú változás azzal
kapcsolatban ment végbe, hogy „Vannak olyan politikusaink, akik
hozzáértően és jó irányba tudják vezetni az országot”, ezt követi,
hogy „Csak rajtunk múlik, hogy elérjük azt, amit célul tűztünk ki”,
„Soha ilyen elégedett és bizakodó nem voltam, mint manapság” és „Az
emberek többsége ma optimistább, mint volt valaha”. Ez utóbbiak is jó
fél fokkal kisebb egyetértéssel találkoznak ma, mint akár csak egy
évvel ezelőtt. Korábban az attitűdnyalábbal kapcsolatos vélemények
megoszlottak és kiegyenlítődtek, 2012-re azonban a mintaegész válasza
határozottan a derűlátás, az önerőre támaszkodó versenyszellem és a
gazdasági-politikai elit ellenében billent el. A mélypontot korábban
is, ma is az utóbb idézettek, a személyes és társadalmi optimizmus
tételei képezték, harmadikként pedig az amerikaias „Gyönyörködni tudok
a gazdag, boldog és szép emberekben”.
Nem tanulság nélküli, hogy a minta egésze és
különböző csoportjai milyeneket vonnak le. Olyan összegző kérdésekkel
kapcsolatban, hogy a magyar társadalom igazságos-e, van-e mindenkinek
boldogulási esélye, jól működik-e a politikai rendszer 2011-ben is,
negatív irányba billent el a vélemények mérlege (7 fokú skálán 4 fok
alá), 2012-re erőteljesebben jelentkezett (a 7 fokú skálán 3 fok
alatt). Ennek jegyében radikális változások igénye jelentkezett
2011-ben 4,8-as, idén már 5,4-es skálaértékkel.
Két nagyon is különböző oknál fogva várhatnánk
ennek ellenkezőjét. Egyrészt, az állami szuverenitás kontinuitását
nélkülöző fejlődésmenet és a bolsevik uralom kitérője után
Magyarország 1989 után elnyerte a piacgazdasági demokrácia állapotát,
ami elvben a személyes és kollektív szuverenitás kiteljesedését
jelenthetné. Másrészt, a szociálpszichológia savanyú
társadalomkritikai irodalma szerint (amelybe mindenekelőtt a szociális
dominancia és a rendszerigazolás tanai tartoznak) a hatalmon lévők és
a kiszolgáltatottak valamiféle együttműködése a demokrácia viszonyai
között is fennmaradó-fellépő társadalmi egyenlőtlenségeket is
legitimizálja, elfogadhatóvá teszi és stabilizálja. Mindkét
várakozásban csalódnunk kell. Manipulatív legitimációs mítoszok
jelentkezését tagadni nem lehet, de a rendszerigazolásnak csak
sporadikus jelei vannak, és – láthattuk – az emberek igazságtalannak
mondják és korlátozónak élik meg a fennálló viszonyokat. A
posztkommunista országokban szerzett kirívó tapasztalat (nem
utolsósorban az általunk korán feltárt kontraszelekciós élmény
regisztrálása) Aleksandra Cichocka és John T. Jost (2012) recens
összefoglaló tanulmánya szerint abból fakad, hogy e régióban a panasz
és a cinizmus kultúrája fékezi a friss rendszer nyílt igazolását, a
letűnt rendszer iránt nosztalgiát hordoznak az idősb korosztályok, és
épp e letűnt rendszer maradványa az a tanult tehetetlenség, amely (a
piacgazdasági demokrácia dinamikájától eltérően) az állami gondoskodás
biztonságára vár, és tartózkodik a politikai érdekérvényesítéstől.
Ezek nem irreleváns szempontok, de meglehet, hogy súlytalanok ahhoz
képest hogy 1.) maga a nagyléptékű, gyors rendszerváltozás óhatatlanul
érték- és legitimációs zavarral jár, 2.) olyan új társadalmi
egyenlőtlenségek következtek be, amelyekre se egyéni, se kumulált
társadalmi szinten nem lehet meritokratikus magyarázatot találni, 3.)
a változás nemzetgazdasági szempontból visszaeséssel (is) járt, és
nagy tömegek egzisztenciájában okozott kárt, meg is semmisíthette azt,
míg a frissen támadt elitek sem érték el az új összehasonlítási
szintként kínálkozó nyugati sztenderdeket, 4.) a rendszerváltást
követő kormányok egyike sem teljesíti, hogy az elvárt szinten
megőrizze az elementáris jóléti gondoskodást, és fenntartsa az
államgazdasági egyensúlyt, ami demokratikus viszonyok között
felpörgette a politikai váltógazdaságot, végsőkig élezve a politikai
ellentéteket, 5.) ezek repedéseiben felszínre törtek antiegalitariánus
törekvések, amelyeknek a második világháború utáni világrendszer
erőterében nem volt morális és jogi létlehetőségük sem. Mindezzel
együtt az lenne kész csoda, ha a régióban és Magyarországon gazdasági
és politikai rendszer igazolása könnyűszerrel és töretlenül
jelentkezett volna, és jelentkezne.
Bármi legyen is a társadalmi közérzet
hanyatlásának, a kiszolgáltatottság tömeges érzetének alapja,
konzekvenciája többféle lehet. E közérzet betokosodása járhat
lemondással, önfeladással, tartós anómiával, vagy ellenkező irányban,
az erősen motívált kritikus társadalomkép irracionális indulatokat
szíthat, és destruktív fejleményekbe is torkollhat. Egyelőre azonban a
kiforratlan állapotban benne rejlik a demokrácia megerősítésének
konstruktív lehetősége is. Most, alkalmazott terminológiánkkal szólva,
az emberek – a demokrácia kereteiben számukra felkínált teret kitöltve
– visszavehetik a kontrollt sorsuk, életfeltételeik és belviszonyaik
felett, megélt kiszolgáltatottságukból több erőt merítve a szuverén
akaratérvényesítéshez.
Ennek vizsgálatára egy huszonöt itemből álló
skálarendszert dolgoztunk ki és vezettünk be az utóbbi három évben.
Két, alkalmasint összefonódó faktor a demokratikus viszonyok leírását
kínálta, egyrészt a közérdek érvényesülését, másrészt a polgároknak az
államhoz és egymáshoz fűződő viszonyát érintve. Ezek tételeivel a
minta rendre egyetértett, 2010 óta is növekvő mértékben.
2012-ben a legnagyobb egyetértéssel találkozott
egyrészt, hogy „A demokrácia ereje abban rejlik, hogy a kormányzatot
lehet bírálni, és ha hibázik, akkor szabad választáson le is
válthatják az emberek”, másrészt, hogy „A demokrácia azt jelenti, hogy
mindenkinek van joga, és lehet véleménye a többség akaratával szemben
is.” Ezek az itemek a 7 fokú skálán 6-os értéket nyertek, a jogtudat
figyelemre méltó elmozdulása, hogy ugrásszerűen közéjük kerül, hogy
„Az állatoknak mint élőlényeknek kijárnak bizonyos jogok”, valamint
ugrásszerűen megközelíti őket a szkeptikus gondolat, hogy „Akik jól
ismerik a törvényeket és jogszabályokat, azok nemegyszer a maguk
javára fordítják azokat a többi közemberrel szemben.”
Ezzel szemben évről évre csökken az egyetértés, nő
az elutasítás két másik faktorba tartozó itemek zömével kapcsolatban.
2010-ben elkülönült egy véleménynyaláb, amelyet mint „erős államot”
címkéztünk, ennek kritikus pontjain a visszafogott elfogadás 2012-re
mérsékelt elutasításba fordult át.
Így különösen azzal kapcsolatban, hogy „Az
ellenzéknek tudomásul kell venni, hogy a kormány felelős az országért,
és nem szabad állandóan megzavarni annak a munkáját”, de a tekintetben
is, hogy „Az emberek nagy többsége úgyse látja át az ország ügyeit,
ezért aztán nem is lehet az ő véleményükre építeni a felelős
politikát.”
A 2010-ben elkülönült további faktor az erő és
egyenlőtlenség motívumait érintette, ennek több, korábban is
fenntartással kezelt iteme 2012-ben még nagyobb elutasításba ütközött.
Mindig is a mélypontot jelentette a tétel, hogy „Egyes embercsoportok
egyszerűen alacsonyabb rendűek, mint mások”, valamint ehhez
csatlakozott egy másik: „Ahhoz, hogy elérjük, amit akarunk, néha erőt
kell alkalmazni más embercsoportokkal szemben”.
Mindezen változások összképéből talán nem
elhamarkodottan következtetünk arra, hogy az általános közhangulat
leromlásának és a társadalomkritikai felhang felerősödésének idején –
legalábbis a közjogi felfogás vértelen területén – mutatkoznak a szó
tág értelmében demokratikus tendenciák a közgondolkodásban.
Ennek tudatában – befejezésül – figyelmet érdemel a
jövőbe mutató remények egy különösen szenzitív társadalmi területe. Az
imént tárgyalt skálarendszer egy kvázi töltelékelemeként szerepelt az
a helyzetértékelő állítás, hogy: „A mi demokráciánkban mindenki
egyenlő esélyt kap az oktatásban és a gyógyításban”. Ennek elutasítása
(a hétfokú skálán a FIDESZ-szavazók körében 3 feletti, másoknál ez
alatti szinten) általános. E ponton indokolt felidéznünk a szabad
gondolattársítások láncolatát, melyről érintőlegesen volt szó. Arra a
kérdésre, hogy mi kapcsolódik fejükben az „élet értelme” kifejezéshez,
a válaszok 57%-a utalt a családra és ezen túl 37%-a konkrétan a
gyerekre, unokára. Ha a „gyerek jövőjére” kérdezünk, és kérdeztünk,
akkor is visszaköszön, hogy ez a reményforrás, és ha a válaszok
harmada bizonytalanságra és kilátástalanságra utal, mégis ezt
meghaladó választömeg mutat a „tanulásra, tudásra, iskolára”. És a kör
bezárul, ha a hívószó „tanulás” mert ekkor az asszociációk jórészt a
tudásra, a tanulás szükségességére és a válaszok zöme (43%) a tanulás
révén adódó lehetőségekre, az érvényesülésre vonatkozik, amihez még
hozzájárul az a 10–10%, amely ebben látja a megélhetés és a jobb munka
előfeltételét. A mély keserűség közérzetében tehát a gyerek, a
tanulás, a jobb esély gondolatlánca dereng fel mint kapaszkodó. A
közjó mércéjét maga elé tartó demokrácia az oktatás ügyét aligha
hagyhatja magára, rendszerét nem metszheti vissza, kisugárzását nem
koncentrálhatja szűk rétegekre, se anyagi kényszerek, se szellemi
túlnyomás hatása alatt.
Machiavelli azt tanácsolta egykor a fejedelemnek,
hogy a köznépet ne fordítsa maga ellen, mert ez végzetes atmoszférát
szül (pedig ekkor még a demokráciának csak halvány előképei villództak
itt-ott a feudális társadalomban). Tanácsa szerint az elnyomástól
tartó nép megelégszik azzal, ha szerény vagyonát és asszonyát nem
háborgatja. Az idők változnak, az asszonyok ma már a szuverén állammal
szemben nem szorulnak különleges védelemre, lévén egyenlő jogaikért
kiálló honpolgárok és az elbürokratizálódott hatalom kevésbé vérbő. Ám
ez a kétnemű nép az élet értelmét jószerivel a gyermekeiben és a
tanulásban találja meg, és vagyonán kívül ezek háborgatását nem
bocsátja meg – amikor az állam a tőle kölcsönzött szuverenitást rajta
esetleg így gyakorolja.
Kulcsszavak: szuverén személyiség, kontrollmotívum,
kiszolgáltatottság, a társadalmi közérzet dinamikája, kontraszekció,
rendszerigazolás
IRODALOM
Anghie, Antony (2009): Rethinking
Sovereignty in International Law. Annual Review of Law and Social
Science. 5, 291–310. DOI: 10.1146/annurev.lawsocsci. 4.110707.172355
Barbu, Zevedei (1956): Democracy and Dictatorship. Their Psychology
and Patterns of Life. Routledge, London •
WEBCÍM
Borgida, Eugene – Federico, C. M. –
Sullivan, J. L. (eds.) (2009): The Political Psychology of Democratic
Citizenship. Oxford University Press, Oxford.
Brader, Ted (2012): The Emotional
Foundations of Democratic Citizenship. In: Berinsky, Adam J. (ed.):
New Directions in Public Opinion. Routledge, New York, 193–216.
Brehm, Jack W. (1993): Control Motivation:
Theoretical Perspectives. In: Weary, G. – Gleicher, F. – Marsch, K. L.
(eds.): Control Motivation and Social Cognition. Springer, New York,
3–32.
Burger, Jerry M. (1993): Individual
Differences in Control Motivation and Social Information Processing.
In: Weary, G. – Gleicher, F. – Marsch, K. L. (eds.): Control
Motivation and Social Cognition. Springer, New York, 203–219.
Cichocka, Aleksandra – Jost, John T.
(2013): Stripped of illusions? Exploring System Justification
Processes in Post-Communist Societies. International Journal of
Psychology. (in press).
Dépret, Eric – Fiske, Susan T. (1993):
Social Cognition and Power: Some Cognitive Consequences of Social
Structure as a Source of Control Deprivation. In: Weary, G. –
Gleicher, F. – Marsch, K. L. (eds.): Control Motivation and Social
Cognition. Springer, New York, 176-202.
Fennel, Lee Anne (2009): Willpower and
Legal Policy. Annual Review of Law and Social Science. 5, 91–114.
Fiske, Susan T. (2006): Mások irányítása.
A hatalom hatása a sztereotipizálásra. In: Hamilton, D. L. – Fiske, S.
T. – Bergh, J. A. (eds.): A társak és a társadalom megismerése.
Osiris, Budapest. 292–314.
Fromm, Eric (1993): Menekülés a szabadság
elől. (ford. Bíró Dávid) Akadémiai, Budapest
Kornis Gyula (1919): A lelki élet. Magyar
Tudományos Akadémia, Budapest
Márai Sándor (1943): Füves könyv. Révai,
Budapest, 214.
Phares, E. Jerry (1978): Locus of Control.
In: London, Harvey – Exner, John E. Jr. (eds.): Dimensions of
Personality. Wiley, New York, 263–304.
Riesman, David (1983): A magányos tömeg.
(ford. Szelényi Iván) Közgazdasági és Jogi , Budapest
Russell, Ann Marie – Fiske, Susan T.
(2010): Power and Social Perception. In: Guinote, Ana – Vescio,
Theresa K. (eds.): The Social Psychology of Power. Guilford, New York,
231–250.
Strube, Michael J. – Yost, John H. (1993):
Control Motivation and Self-appraisal. In: Weary, G. – Gleicher, F. –
Marsch, K. L. (eds.): Control Motivation and Social Cognition.
Springer, New York, 220–254.
Weary, Gifford – Gleicher, F. – Marsch, K.
L. (eds.) (1993): Control Motivation and Social Cognition. Springer,
New York,
Wicklund, Robert A. (1974): Freedom and
Reactance. Erlbaum, Potomac
|
|