A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 A SZEMÉLYES SZUVERENITÁS ÉS KISZOLGÁLTATOTTSÁG ÉLMÉNYE

X

Hunyady György

az MTA rendes tagja, osztályelnök, professor emeritus,

Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Kar

hunyady.gyorgy(kukac)ppk.elte.hu

 

 

A szuverén személyiség az önállóság és akaratérvényesítés prototípusa, melyhez az emberek közelebb vagy távolabb állnak, egészen az ellenpontig: a kontrollmotívumot elfojtó, az önértékelést romboló kiszolgáltatottságig. Az állami szuverenitás igazi letéteményese – a népfelség elvét és az emberi jogokat érvényesítő – demokrácia, amely igényli és tűri polgárai személyes szuverenitását, még ha ezzel a tömegek nem is élnek maradéktalanul. Magyarországon – reprezentatív mintákon – a kiszolgáltatottság kirívóan rossz társadalmi közérzetét tapasztaljuk, ami feltehetően az elvárt szociális biztonság és egyenlőség hiányából fakad. 2011 és 2012 között is erősödtek a társadalomkép kritikai elemei – a kontraszelekció és pesszimizmus skálákon –, és fokozódó fenntartás mutatkozott a pozitív elemekkel szemben – a rendszerigazolás és optimizmus skálákon. Ezt a mozgásirányt magukban nem magyarázzák a tradíciók, alighanem a rendszerváltás óta végbement társadalmi differenciálódás és politikai polarizálódás az oka. A válságos közérzettel párhuzamosan viszont az ún. demokratizmus skálán konstruktív elmozdulások jelzik az állampolgári szuverenitás erősbödésének lehetőségeit.

A minap láthattuk a bravúros sportteljesítményt, a csodálatos ugrást a légkör határáról le a földre; előadásommal valami hasonló történik, amikor az államközi viszonyok normavilágának szférikus magaslatából levetjük magunkat az emberek viszonyainak élményközeli mélységébe. A rendelkezésre álló limitált időben öt tárgykörről próbálok röviden szólni:

1.) mi a személyes szuverenitás, a szuverén személyiség és annak ellenpontja

2.) mi a viszonya az állam és polgárai szuverenitásának

3.) hol állnak a magyar állam polgárai a szuverenitás-kiszolgáltatottság élménydimenziójában

4.) hogy társul a személyes kiszolgáltatottságélmény és a társadalmi viszonyok megélése

5.) mi a konstruktív válasz a személyes kiszolgáltatottság társadalmi élményére.

Márai Sándor a Füves könyvben egy címszót szentel a szuverén embernek. Szerinte „A szuverén ember, aki életét feltette az igazságok hirdetésére és gyakorlására, melyeket megismerés minden következménnyel vállal…kimondja a maga igazát, s aztán helyén marad, utolsó pillanatig és vállalja mindazt, ami az igazságból és a világ türelmetlen félreértéseiből következik.” (Márai, 1943,177.)

Íme, ír rangos író a szuverén személyiségről, ugyanakkor író ír erről az embertípusról: tehát ennek közölt mondandójára, értékes értékelkötelezettségére, befolyásolhatatlan öntörvényűségére figyel. A pszichológus, ha ezt a fogalmi konstrukcióhoz közelíti (amire tudtommal eddig nemigen volt példa), akkor ezt értéktartalmától igyekszik elvonatkoztatni, ugyanakkor a szuverenitás terjedelmét kitágítja a jellegzetesen öntörvényű magatartásra, és szétszálaz három vonatkozást: magát a magatartást, a helyzetet, amelyben ez fellép, és az élményt, amely ezt kíséri, megjeleníti és kiértékeli.

Szuverén az, aki korlátozás nélkül, illetve korlátok letörésével önálló akaratát érvényesíteni tudja. A függetlenségnek és hatékonyságnak ehhez a kombinációjához természetesen szükség van magára a viszonyokat változtató vagy éppen fenntartó akaratra, a tudatossá tett és értékként motiváló célokra, a viszonyok átlátásával társuló belső konzisztenciára, az öntudattal vállalt következetességre. A szuverenitás a tettekben, a magatartásban kifejezésre jutó karakterjegy, aminek megjelenésében – nota bene kiváltásában és kialakulásában – a cselekvő hatalmi helyzete, külső inspirációi és gátjai közrejátszanak. A személyes szuverenitásnak az elmondottak szerint van élményjellege is, ami élesebben jelenik meg, amikor a korlátozás veszélyeztetni látszik a személy önállóságát szándékainak kialakításában, illetve akaratának érvényesítését a gyakorlatban, ezáltal sérti a személy egyediségének és hatékonyságának érzését, önértékelését, és így ellenhatást vált ki.

Ha ebben a hozzávetőleges leírásban van igazság, akkor az akarat a szuverenitás fontos alkotóeleme. Ám hiába van Nietzschéig visszamenően a filozófikus-ideologikus emberképben az akaratnak kitüntetett, időnként már-már kultikus szerepe, valójában a kísérleti pszichológia gondolatrendszerében nehezen kezelhető. Kornis Gyula 1919-ben a kísérleti pszichológia első rendszeres hazai összefoglalójában egy fenomenológiai jellegű leírást adott az akaratról, kiemelve annak cél-tudatosságát, én-hez kötött aktus-jellegét, és hogy „csak olyasmit akarhatunk, a mit saját cselekvésünktől függőnek, tőlünk megvalósíthatónak gondolunk és érzünk.” (Kornis, 1919, III/ 348.) Itt sajátos hangsúllyal, de felbukkan a ma releváns kontroll gondolata: motiváltak vagyunk arra, hogy ellenőrizzük tetteink eredményét, preferált eredményért hajtunk végre cselekedeteket, a tettek és eredmények összeillése adja a kompetencia és a hatékonyság jó érzését, ez énünket is érinti, de alapvető a megküzdési funkciója a külső és belső környezettel való viszonyunkban (Weary et al., 1993.). A pszichológusok táborában természetesen vannak olyan hangok, melyek szerint a kontroll keresését és gyakorlását végül is az ön-lemérés, a hatékonyság kipróbálása motiválja, ami talán nem teljesen általános, de bizonyos (mondjuk A típusú) személyiségekre különösen jellemző lehet (Strube – Yost, 1993). A tevékenységfolyamban különböző fázisokban és minőségben bukkan fel a kontroll motívuma; ezek közül társas viszonylatban is különösen érdekes a kontroll védelme, melynek jegyében az ember döntési és cselekvési szabadságát védi. Kifejezetten ellenhatást – reaktanciát – vált ki az emberekből, ha választási szabadságukat erővel vagy a befolyásolás nyilvánvaló szándékával korlátozzák. Egyszerre csak kedvük támad megtenni mindazt, amit a tiltás vagy lebeszélés kizár, olyasmit is, amit egyébként nem tennének. Még az a paradox helyzet is előállhat, hogy az emberek saját korábbi döntésüket érzik szabadságuk korlátozásának, ismét máskor meghozott döntésük melletti kitartás, sőt az azt kikezdő információk elhárítása révén fejezik ki szabadságukat (Wicklund, 1974). Az emberek között – mint oly sok mindenben – különbségek vannak a kontroll-motiváció mértékében (Burger, 1993), és ezzel együtt járnak magatartási jellemzők is. Például a kontrollra erősebben motiváltak többnyire jobb teljesítményeket produkálnak próbára tevő helyzetekben, kevésbé fogékonyak a konformizáló csoportnyomásra, sőt zsúfolt helyen kényelmetlenebbül érzik magukat. Ugyanők gyakrabban esnek a kontroll illúziójába (valójában véletlenszerű eredmények esetében, majd tévedésüket felismerve erősen elbizonytalanodnak), irreális optimizmus jellemzi őket a rájuk leselkedő veszélyek felmérésében, társas összehasonlítás keretében. Régtől, már az 50-es évektől vizsgált személyiségkülönbség, hogy ki hol találja meg az emberi sorsok, teljesítmények, tettek okát: az aktorban magában vagy a környezeti ráhatásokban (Phares, 1978). A belsőkontroll-beállítódás több kezdeményezést, határozottabb célratörést, nagyobb felelősségvállalást rejt magában, a külsőkontroll-beállítódás a bizonytalanság tudomásul vételét, bizonyos önfeladást, a felelősség elhárítását jelenti. A jobb helyzetű, magasabb státusú csoportok tapasztalata és várakozása – nem meglepő módon – a belső kontrollra inkább hajlamosít. E fogalmi körbe tartozik még a tanult tehetetlenség, amely a kontroll hiánya, elvonása vagy átadása következtében áll elő, tehermentesít a felelősség alól, de el is sorvasztja a hozzáértést, a kezdeményezést és az akaratot, esetenként kényeztet, de minden esetben kiszolgáltatottá tesz (Brehm, 1993). Zárójelesen utalok arra, hogy ma már a jogalkalmazás is beleütközik a szándékosnak nem mondható, de személyes kontroll alatt nem álló esetekbe, amelyek puszta megértése pszichológiai érzékenységet és hozzáértést kíván (Fennel, 2009).

Ha azt mondtuk, hogy az akarat pszichológiai tanulmányozása nem kimerítő, akkor hatványozottan áll ez a szuverenitás helyzeti hátterét képező hatalmi viszonyokra. Eric Dépret és Susan T. Fiske (1993) jegyzik meg ironikusan, hogy a szociálpszichológusok mint kulturált emberek úgy kerülik a hatalom témáját, mintha az – nem a társadalmi berendezkedés alapvető viszonylata, hanem – valami gusztustalan dolog volna. És valóban, a szociálpszichológiai elemzések a személy hatalmát egy másik felett az esetek döntő többségében úgy fogják fel, mint egymásra hatást, melyben az egyik fél nagyobb befolyást gyakorol a másikra, mint az őrá. Ez a közkeletű meghatározás kétségtelenül elasztikus, képes minden hatalmi forrást utólag számításba venni, és még a szituatív helycseréket is utólag elkönyvelni. Dépret és Fiske azonban épp a személyek közötti, sőt a csoportok közötti egymásrahatás tartós kereteként értelmezte a hatalmi viszonyt, melyet épp a kontroll fogalma révén azonosított: a felek egyike ellenőrzést gyakorol a másik sorsa, szükségleteinek és céljainak elérése, mindezek átélése felett, akaratának tehát a másik alá van vetve. Ez fennállhat a másik szándékától függetlenül, sőt annak ellenállása mellett is, de a másik fél erejét meghaladó döntésektől és a döntésekért viselt felelősségétől meg is válhat oly módon, hogy a viselt dolgai feletti kontrollt átengedi, és önként aláveti magát. A szociológia által tárgyalt – természetesen változatos és változó – hatalmi viszonyok értelmezhetőek e gondolatmenetben, a pszichológiai kísérletezés pedig nyer egy független változót, melynek kihatásai módszeresen mérhetők (Russel – Fiske, 2010).

A hatalmi helyzet kedvező feltétel a szuverén akaratérvényesítésre, a szemlélő (és átélő) számára fel is erősíti a szuverenitás benyomását. A hatalom birtokosa aktív ágens, és bizonyos hatalmi távolságon túl észlelt kontrollja és az ezzel járó észlelt felelőssége kontúrtalanul terjed ki az embereket összefűző együttműködés és eredmény teljes egészére. Ezzel kapcsolatos az utóbbi évtized egyik leginkább tanulságos kutatássorozata (Fiske, 2006), amely a társas megismerés társadalmi kontextusának felderítésére irányult, hogy milyen – aszimmetrikus – képet formálnak egymásról a hatalom birtokosai és az alávetettek. A felül lévők egy kategória egybemosódó, sztereotipizált figuráiként látják a lent lévőket, míg ez utóbbiak egyénített képet alakítanak ki a hatalom egyes birtokosairól. Paritásos csoportközi helyzetben a sokszoros egymásrautaltság jegyében a saját csoport tagjairól születik egyénített kép és a másik csoportról sztereotip általánosság. Ha a hatalmi hierarchiát a lent lévők – feszíti tovább gondolatok fonalát Russel és Fiske (2010) – úgy fogják fel, hogy a fent lévők csoportként összezárnak, akkor különösen fenyegetőnek élik meg a felettük gyakorolt kontrollt, és azt nem egyszerűen információkereséssel, hanem élénk, ellenséges érzelmekkel hajlamosak megválaszolni.

Elöljáróban néhány vonással felvázoltuk a szuverén ember portréját, a pszichológiai megközelítések garmadáján átfutva érkeztünk most el a kiszolgáltatottság jellemzéséhez. Ebben definíciószerűen a külső meghatározottság ténye és élménye, tudomásul vétele és általánosítása a lényeges. A mozgástér beszűkül, a célok szegényesek és rövid távúak, elérésükhöz akadálypálya vezet kétes eséllyel. A kontroll, a felelősség, a szabadság elvesztése megfoszt a hatékonyság érzetétől, lerontja az önértékelést, optimista kilátások helyett kétségeket ébreszt, bizonytalanságba taszít és félelmekkel tölt el. Magatartási végletek járhatnak ezzel, az önátadó engedelmességtől a csüggedt visszahúzódáson át a zabolátlan ellenségességig.

Itt most csak a két pólussal foglalkoztunk, de a helyzet, a karakter és az én-élmény szövevénye ennél természetesen bonyolultabb. Engedjük meg, hogy szuverén személyiség is kerülhet kiszolgáltatott helyzetbe, mint ahogy szolgalelkűvé vált emberek is betölthetnek nagy hatósugarú hatalmi pozíciót. Nehéz eldönteni, melyik a drámaibb. Szuverenitásban tobzódó önmenedzselők is szolidaritást vállalhatnak és érezhetnek az elesettekkel, mint ahogy a kiszolgáltatottság gyötrő állapota is megedzhet kiemelkedő, markáns egyéniségeket. Nehéz eldönteni, hogy melyik a felemelőbb. A kiszolgáltatott sorsú, lemondó ember megelégedett és harmonikus lehet a maga keretei között, amint a nagyhatású invenciózus személy is érezheti magát végtelen szerénynek, hiszen maga fogja vissza erővel nehezen fékezhető ambícióit. Most azonban egy (ferde) dimenzióra koncentráljuk érdeklődésünket, és ezen bonyodalmakról nem szólunk.

Mindezek nyomán adódik második lényegi kérdésünk: mi a viszony az állam és polgárai szuverenitása között? A kettő között – bármily nehéz is ezt megragadni – bizonyosan van kapcsolat. Az állampolgárság biztonságot ad és jogokkal ruház fel, melynek fejében kötelezettségek hárulnak rám, és elfogadom a tevékenységem széles területére kiterjedt kontrollt. Működése kihat rám, gyarapodásában és veszteségeiben osztozom, ezek alakulását megőrzöm emlékezetemben, és ez kötődésem erejétől függően identitásom részévé is válik. Személy és csoport áttételében nyilvánul meg kötődésem, ahogy vezetőjének, vezetőinek felnagyított alakját látom, és ahogy azonosságot érzek közösségével, mely jobb esetben egy kulturális egység, amely kiharcolta magának a kollektív önrendelkezés státusát.

Van egy nevezetes kísérletsor, amely bizonyos értelemben a nemzet és az állam percepciójára is fényt vet. E kutatás azt ún. csoportattribúciós torzítást tárta fel, amely szerint csoportok tetteinek hatását, teljesítményét, sikerét és balsikerét hajlamosak vagyunk az egész csoportra, teljes tagságára, tagjainak prototípusára rávetíteni, anélkül, hogy a döntések mechanizmusát, a csoport hierarchiáját, a tagok megoszló szerepét tekintetbe vennénk. (Ahogy a személyek percepciójában a ráható külső feltételektől eltekintünk, úgy a csoportra nézve ennek belső feltételeire nem vagyunk tekintettel.) Amint tudományelőtti előképét, a nemzetkarakterológiát, úgy magát a szociálpszichológiát is hatása alatt tartja a köznapi gondolkodásnak ez a tendenciája: aránytalanul jobban foglalkoztatja a népesség etnikai-nemzeti egységként való reprezentációja, az ezzel való azonosulás és a hozzá való kötődés, mint a népesség együttélésének formáját, rendjét megszabó állam reprezentációja, funkcióihoz és hierarchiájához fűződő érdekmotivált személyes viszony. De azért eredmények jelentkeznek ez utóbbival kapcsolatban is, például hogy milyen bizalmat élveznek az állami intézmények és a közélet szereplői, mitől függ megítélésük, a társadalmi közérzetben milyen szerepet játszik a procedurális igazságosság (vagy hiányának) érzékelése, hogy élnek az emberi jogok, és mi legitim a közgondolkodásban s mi motiválja a jogkövetést.

Az államra vonatkozó közfelfogásban – legalábbis, ahogy szólunk róla – ott bujkál valami antropomorf, perszonifikáló jelleg: nemcsak feje és szervei, de akarata, felelőssége, gondoskodó lelkiismerete, sőt becsülete is van. Ez a párhuzam segít annak közkeletű megértésében is, amit a jogi-politológiai szaknyelv szuverenitásnak jelöl. A szuverenitás az államnak a jogi ideák normatív világában elengedhetetlen attribútuma, ami az államok között annyiban egyenlőséget teremt, hogy ő gyakorol – az erőszak végső eszközével is – kizárólagos hatalmat a maga területén, e nagy szabadsága értelemszerűen azt jelenti, hogy ő visel felelősséget is társadalmának külső-belső békéjéért, szabályozott rendjéért. E szerepet egységben kell látnunk a népfelség, a népek önrendelkezésének elvével, amely az állam hatalmát valamiképpen a népből eredezteti, és a népakarattal legitimálja.

Ez a gondolati kapcsolat felsejlik abban a nemzetközi jogfelfogásban, amely – az Amerikai Egyesült Államok Bush-adminisztráció által 2002-ben és 2006-ban megfogalmazott biztonságpolitikai irányvételét és úgymond preventív önvédelmi gyakorlatát követve, annak érvanyagot szolgáltatva – az államokat megillető szuverenitást demokratikus berendezkedéshez és működésmódhoz köti. (Ez minden bizonnyal különb különbségtétel állam és állam között, mint amit a gyarmatbirodalmak korában a civilizált és nem civilizált országok között tettek, már csak azért is, mert az emberi jogok államhatárokon túlemelkedő nemzetközi képviseletével, ha motívumaiban nem is, de tartalmát és konzekvenciáit tekintve összhangban van (Anghie, 2009). Demokrácia is van sokféle, voltak és lesznek a közhatalmat erősen koncentráló demokráciák is, de valamennyinek közös ismérve, hogy benne – a választás szabályozott módján – ténylegesen a nép delegálja és vonja el a kormányzati hatalmat, ezáltal sakkban is tartja a mindenkori kormányzatot, de egyszersmind meg is kíméli a kormányzatot és önmagát a hatalomváltás brutális megpróbáltatásaitól, amely a hagyományos és modern autokratikus berendezkedések velejárója. Túltekintve a választások gyakorlatán, a népuralom – jobb esetben – az egyének számára alapvető emberi jogokat általánosan biztosít. E lehetőségek és garanciák kiaknázása a demokráciák polgáraival szemben követelményeket támaszt, és rájuk nézve következményekkel jár, melyeket a pszichológia nyelvén a tulajdonság és attitűd nevekkel le lehet írni, és le is írtak.

A szakmatörténeti jelentőségű Zevedei Barbu még az 50-es években a diktatórikus (úgymond tekintélyelvű) személyiséggel szembeállítva beszélt demokratikus személyiségről, aki flexibilitásával, megértésével, együttműködő szellemiségével tűnik ki, és fogad be és el másokat (Barbu, 1956, 106.). Ma már a demokratikus állam polgárának idealizált, elvárt és kialakítani kívánt figurájáról, értékeiről, felelősségtudatáról, kompetenciáiról gazdagodó szakirodalom szól. Számba vett érzelmeinek egy középhosszú listája: „odafigyelő, aktív, független, szellemileg nyitott, tájékozott, megfontolt, toleráns, lojális és bátor” (Brader, 2012, 193.). Alighanem így hangzik a politika szférájában fellépő szuverén személyiség tulajdonságleírása.

Talán helyénvaló azonban, ha a demokratikus állam polgárával kapcsolatos leírásokat és elvárásokat szembesítjük azokkal a válaszokkal, amelyeket a politológus szerzők egy paradox kérdésre adnak: képesek-e a modern társadalmak néptömegei a népuralomban tevőleges és felelős szerepet játszani? (Borgida et al., 2009) Erre vannak igenlő és kétkedő válaszok, valamint óvatos közelítések, amelyek a pluralista demokrácia kényes egyensúlyi rendszerében jelölik ki a néptömegek helyét, ám tekintettel ezek véges áttekintésére, motivációjára, cselekvőképességére is.



A demokratikus berendezkedés tömegekben rejlő feltételeit a szociálpszichológia kétféleképpen vizsgálta. Egyrészt – a demokráciák és a fasizmus világméretű harca idején némi pártossággal – csoportdinamikai laborkísérletekben, melyek az egyenlőbb és aktívabb csoporthelyzetek fölényét bizonyították az autokratikus hatalomcentralizációval szemben. E kísérleti irány sok lépésben tételesen cáfolta a tömeglélektani esszéirodalom végletes állításait, amelyek a 19. században induló tömegmozgalmaktól meghőkölve – talán találó épp így fogalmazni – e tömegeket, a csoportokat, a demokratikus intézményeket épp az egyéni szuverenitás elveszejtésével vádolták.

Másrészt épp a talajukat vesztett, illetve elkényelmesedő tömegek önfeladása inspirálta azt a pszichologizáló társadalomkritikát, amelynek alaptéziseit jól fejezi ki két sztenderd mű címe: A menekülés a szabadság elől (Fromm, 1993) és A magányos tömeg (Riesman, 1983). Ezen gondolatfutamokkal végkonklúziójában rokon a közgondolkodás empirikus vizsgálatából fakadó gyanú, hogy a közemberek nézetei nem rendeződnek össze szisztematikus ideológiává, illetve a választások politikai pszichológiájának az a kikristályosodó tapasztalata, hogy a szavazópolgárt sok esetleges körülmény, személyes hatáskeltés és érzelemmozgató szimbólum zavarja meg az információk tárgyszerű kiaknázásában és a racionális döntésben. Mindez együtt azt sugallja, hogy az emberek, a tömegek, a nép nem képesek kitölteni azt a teret, amelyet a demokrácia jogelvei és intézményei számukra felkínálnak. Nyomós érvek és tények szólnak azonban amellett, hogy az emberek a maguk köznapi módján – sztereotipizált világképükkel – eligazodnak a társadalomban, meg tudják ítélni, hogy a dilemmákat számukra kívánatos módon, hogy kell eldönteni, érzelmeik nem csalják meg őket abban, hogy mi áll személyes és csoportos érdekükben, és miben áll a közjó.

Nem vitás, az ezredforduló mértékadó hatalmainak uralkodó politikai eszméiben – mint minden eszményben – lehetnek illuzórikus elemek, de az emberek lényegi-nembeli egyenlőségének felvilágosult gondolata a 20. században ezzel együtt – vagy épp ezért – nagy győzelmeket könyvelhet el – a nemzeti, bőrszín-, nemek és testi állapot szerinti, kulturális, vallási és politikai alapon – az elkülönülő csoportok felsőbbrendűségének hirdetésével és gyakorlatával szemben. Így van ez akkor is, ha van, ami a 20/21. század fordulóján az ún. piacgazdasági demokráciákban a politikai érdeklődést, aktivitást, eszmei elkötelezettséget lanyhábbá teszi, és ezzel hozzájárul a társadalmi közérzet tendenciaszerű romlásához.

A társadalmi közérzet kirívóan rossz Magyarországon, ezzel a ténnyel kell szembenéznünk akkor, amikor arra a kérdésre keresünk választ, hogy a szuverenitás-kiszolgáltatottság dimenziójában mit élnek át hazánk polgárai. Kirívónak kell minősítenünk e

 

 

reflexív lelki állapotot akkor is, ha tekintetbe vesszük a világtendenciákat, Európa gazdasági instabilitását, a rendszerváltó régió atmoszféráját, a hazai történeti-kulturális miliőből eredeztető „magyar lelkiállapotot”, és a megelőző évek szisztematikusan gyűjtött empirikus tapasztalatait – egyaránt és együtt. Évek hosszú során az affektív irányba forduló társadalomlélektan eszközeivel országos reprezentatív mintákon végzünk vizsgálatokat, és már 2008-ban úgy tűnt, hogy közérzeti mélyponthoz érkeztünk, de 2010 sem hozott trendfordulót (aminek érzékelése maga is erősíti a társadalom mélybe húzó örvénylését). Az emberek úgy érzik, hogy egyénileg és együtt nem tudják kontrollálni sorsuk alakulását, viszonyaiknak nincs biztonságot és békét adó, igazságos és igazolható rendje, helyzetképük leromlik, és kollektív önértékelésük zaklatott. Nézzük ennek a jelenségtanát.

A spontán gondolattársítások nyomába szegődve kérdeztük meg a vizsgálati személyeket, hogy a Magyarország szóról mi jut eszükbe. Értelemszerűen a minta több mint felénél a haza, otthon, lakhely áll az első helyen, ám az első három asszociáció 44%-át teszi ki a bizonytalanság, kilátástalanság, a létbiztonság hiánya, további 23% szól a szegénységről, nélkülözésről, és ehhez az arányhoz közelít a szomorúság és félelem spontán említésének gyakorisága is. Ha kifejezetten az érzelmekre koncentrálunk, és listát kínálunk a vizsgálati személyeknek, akkor 74%-uk állítja, hogy szomorúságot vált ki belőle az ország hívószava, és 65% tagadja azt, hogy lelkesedést váltana ki. (Zárójelben jegyzem meg, hogy pártállás szerint mutatkoznak eltérések, de az érzések teljes kínálatát tekintve mindenütt ezek a domináns válaszok.)

A társadalmi közérzet vizsgálatának szokványos módszere a „szubjektív jóllét” személyes megnyilatkozásainak összegzése kiterjedt (jobb esetben országos reprezentatív) mintán. De ezen túlmenően informatív az is, ha megtudjuk, hogy a vizsgálati személyek hogy látják környezetük és generálisan a társadalom érzésvilágát és ennek alakulását. Az általuk spontán módon említett érzés mindenekelőtt a pesszimizmus (47%), amit a félelem, a félelem a jövőtől, a munkahely elvesztésétől (halmozottan 20%), valamint az általában vett, illetve az anyagi bizonytalanság (16%) követ. Mindez a csalódással és fásultsággal együtt egy nyomasztó és zaklató összképet mutat, melyhez képest a országos reprezentatív minta törpe kisebbsége, 4%-a lát említésre méltó pozitívumot. Az érzésvilág megragadásának más módja, ha általunk kijelölt dimenziókban, ötfokú skálán kérünk választ arra, hogy „Milyen manapság az emberek közérzete?” (1. táblázat)

Mint látható, a zárt kérdezés esetén is egyöntetűen és egyértelműen a negatívumok dominálnak (mindenekelőtt a kiábrándultság és szorongás), és elvitatják az összes pozitívumot (különösképpen az elégedettséget és a derűt). Tartalmilag ezekkel teljesen egybehangzó eredmények születtek, amikor azt kérdeztük, hogy milyen változások mentek végbe az utóbbi öt-tíz évben (leginkább az elégedettség, a vidámság és az optimizmus csökkent). Amikor a vizsgálati személyek nem zárt skálákon nyilatkoztak, hanem maguk választották meg szavaikat, akkor 42% mondja tömören, hogy az emberek közérzete „egyre rosszabb”, továbbá pesszimizmusról, kilátástalanságról, kiábrándulásról szólnak, ugyanakkor 4% alatt marad azok aránya, akik bizalomról és egyéb pozitívumokról beszélnek.

Megkíséreltünk nyomába eredni, hogy a társadalom érzelmi atmoszféráját alkotó egyes érzelmi állapotokat a kérdezettek mihez kötik. Az elégedetlenség forrásaként elsősorban gazdasági tényezőket jelölnek meg: az anyagi helyzetet, a béreket, a megszorításokat, a munkanélküliséget és az ország gazdaságát (ez mind együtt teszi ki a válaszok 56%-át). Ehhez képest második sorba szorulnak a kormányzati politikával, a demokráciahiánnyal, illetve a nemzetközi megítéléssel kapcsolatos fenntartások (együtt 25%) A lázongó tiltakozás indítékai között a kérdezettek szerint a gazdasági- és jogpolitikai kormányzati aktivitás már nagyobb helyet foglal el (a válaszok 75%-a), az ezen túlnyúló gazdasági bajok és társadalmi egyenetlenségek mellett. A félelem tárgya gazdasági természetű: mindenekelőtt a munkahely elvesztése, és a szegénység, a létbiztonság hiánya, az otthont is veszélyeztető adósság, a további megszorítások, az államcsőd réme (erre vonatkozik a válaszok 81%-a). A pozitív érzések (mármint az elégedettség, öröm, remény, törekvés) akkor lépnek fel, mondják a kérdezettek, ha az emberek időszakosan és viszonylagosan úrrá lesznek az aktuális és fenyegető bajokon. Ekkor 10%-nál többen állítják, hogy manapság nincs remény, öröm, sőt 40%-hoz közelít azok aránya, akik úgy látják, hogy az emberek semmivel nem elégedettek.

Személyes érzéseikről szólván a vizsgálati személyek nem a közéletben, hanem a család szűkebb perspektívájában szólnak elégedettségről, és találnak örömet (miközben ezt az anyagi esélyek, a megtakarítások hiánya veszélyezteti). Ugyanakkor kitüntetett figyelmet érdemelnek az országgal, hazánkkal kapcsolatos – elöljáróban egy ponton már érintett érzelmek és ítéletek. Minden összehasonlításban és minden előzményhez képest halványul a büszkeség említésének gyakorisága, alig haladja meg az 50%-ot, ám a szégyenérzetet zömmel tagadják. Szerény mértékben, de túlsúlyba jut az a vélemény, hogy a magyar történelem különb másokénál, jobb lenne a világ, ha a magyar befolyás nagyobb lenne, és egyidejűleg az is, hogy a magyarokat mások tisztelik, illetve az is, hogy nem tartják sokra.

Tanulságos szembesíteni a vizsgálati személyek vállalt értékpreferenciáit és arra vonatkozó percepciójukat, hogy az értékek hogyan érvényesülnek ma a társadalomban.

Az utóbbi években a reprezentatív mintákon végzett kutatásainkban rendre a szociális biztonság értéke emelkedik ki, amit szoros egymásutániságban a rend, a környezetvédelem és a szabadság és gazdasági hatékonyság követ. Ebben az élbolyban vannak apró hullámverések, de a szociális biztonság primátusa szilárd (így van ez azzal együtt, hogy e „tagadó értékek” igénye minden ponton nő, különösképpen a szilárd preferenciasor közepén elhelyezkedő hagyomány és szabadság, valamint a sorzáró hit konzervatív értékmintázata esetében). Mindennek hátteret az ad, hogy a minta hogy ítéli meg ugyanezen értékek érvényesülését a társadalomban, a kívánatos és a tényleges között mely pontokon mutatkoznak a legnagyobb feszültségek. A hétfokú skálán ez évben óriási a különbség a szociális biztonság tekintetében (3,57) Egy jó fél fokkal követi ezt az egyenlőség, a gazdasági hatékonyság és a demokrácia igényének és valóságának eltérése. Az igényekhez mért legnagyobb, változtatásra ösztönző hiányt ezek terén észlelik.

És íme, ekkor már itt tartunk a negyedik kérdés érdemi vizsgálatánál: a társadalmi viszonyok milyen megítélése társul a kiszolgáltatottság személyes élményéhez, és ez milyen lehetőséget az ebből való kilábaláshoz?

Az igények és közállapotok megélt feszültségeiben benne rejlik a társadalom kritikája: arra vállalkoztunk (arra vállalkozunk immár tíz éve), hogy feltárjuk, felszínre hozzuk a fennálló viszonyok értékelését, elfogadását versus elvetését. A ötven itemből álló skála két, egymással összefonódó faktora – a kontraszelekció és a pesszimizmus – az utóbbi három évben növekvő egyetértéssel találkozik.

Hagyományosan ez a közgondolkodás domináns iránya, ami a korszakos 2010 után is csak erősbödik. 2012-re fordulva az egyetértés különösképpen nőtt azzal kapcsolatban, hogy „A mi életünk során mindig minden csak egyre rosszabb”, ”Nincs egy politikus se, akinek egy szavát el lehetne hinni”, „Ki minél magasabban van, annál inkább visszaél a helyzetével”, „Az ember azt hinné, hogy már nem lehet rosszabb, de mégis egyre tovább süllyed a társalom”, „A káosz csak egyre nő ebben az országban.” Ezek a csalódás és kétségbeesés tételei, melyek közül változatlanul magaslik ki a társadalmi polarizálódás észlelése (A gazdagok gazdagodnak, és a szegények csak szegényednek”), amit is nem éreznek legitimnek („A siker itt nem a munkától, hanem a kapcsolatoktól függ”, „ki minél magasabban van, annál inkább visszaél helyzetével”, „Ha megvakarod egy gazdag ember múltját, akkor biztos van benne valami disznóság”.) Az attitűdnyaláb széles körben találkozik növekvő egyetértéssel, a fennlévők kritikája erősödik, miközben fennmarad, ha kissé halványul is a lennlévők pártolása, mármint hogy „Aki tisztességes, az szegény marad” és „Nem azok nélkülöznek, és vesztik el életkedvüket, akik erre rászolgáltak”.

A skálarendszer másik két összefonódó faktora a rendszerigazolás és a pesszimizmus nézeteit öleli fel, melyekkel kapcsolatban a kormányváltás előtt is volt fenntartás, és ez 2010 után tovább nőtt.

A legnagyobb negatív irányú változás azzal kapcsolatban ment végbe, hogy „Vannak olyan politikusaink, akik hozzáértően és jó irányba tudják vezetni az országot”, ezt követi, hogy „Csak rajtunk múlik, hogy elérjük azt, amit célul tűztünk ki”, „Soha ilyen elégedett és bizakodó nem voltam, mint manapság” és „Az emberek többsége ma optimistább, mint volt valaha”. Ez utóbbiak is jó fél fokkal kisebb egyetértéssel találkoznak ma, mint akár csak egy évvel ezelőtt. Korábban az attitűdnyalábbal kapcsolatos vélemények megoszlottak és kiegyenlítődtek, 2012-re azonban a mintaegész válasza határozottan a derűlátás, az önerőre támaszkodó versenyszellem és a gazdasági-politikai elit ellenében billent el. A mélypontot korábban is, ma is az utóbb idézettek, a személyes és társadalmi optimizmus tételei képezték, harmadikként pedig az amerikaias „Gyönyörködni tudok a gazdag, boldog és szép emberekben”.

Nem tanulság nélküli, hogy a minta egésze és különböző csoportjai milyeneket vonnak le. Olyan összegző kérdésekkel kapcsolatban, hogy a magyar társadalom igazságos-e, van-e mindenkinek boldogulási esélye, jól működik-e a politikai rendszer 2011-ben is, negatív irányba billent el a vélemények mérlege (7 fokú skálán 4 fok alá), 2012-re erőteljesebben jelentkezett (a 7 fokú skálán 3 fok alatt). Ennek jegyében radikális változások igénye jelentkezett 2011-ben 4,8-as, idén már 5,4-es skálaértékkel.

Két nagyon is különböző oknál fogva várhatnánk ennek ellenkezőjét. Egyrészt, az állami szuverenitás kontinuitását nélkülöző fejlődésmenet és a bolsevik uralom kitérője után Magyarország 1989 után elnyerte a piacgazdasági demokrácia állapotát, ami elvben a személyes és kollektív szuverenitás kiteljesedését jelenthetné. Másrészt, a szociálpszichológia savanyú társadalomkritikai irodalma szerint (amelybe mindenekelőtt a szociális dominancia és a rendszerigazolás tanai tartoznak) a hatalmon lévők és a kiszolgáltatottak valamiféle együttműködése a demokrácia viszonyai között is fennmaradó-fellépő társadalmi egyenlőtlenségeket is legitimizálja, elfogadhatóvá teszi és stabilizálja. Mindkét várakozásban csalódnunk kell. Manipulatív legitimációs mítoszok jelentkezését tagadni nem lehet, de a rendszerigazolásnak csak sporadikus jelei vannak, és – láthattuk – az emberek igazságtalannak mondják és korlátozónak élik meg a fennálló viszonyokat. A posztkommunista országokban szerzett kirívó tapasztalat (nem utolsósorban az általunk korán feltárt kontraszelekciós élmény regisztrálása) Aleksandra Cichocka és John T. Jost (2012) recens összefoglaló tanulmánya szerint abból fakad, hogy e régióban a panasz és a cinizmus kultúrája fékezi a friss rendszer nyílt igazolását, a letűnt rendszer iránt nosztalgiát hordoznak az idősb korosztályok, és épp e letűnt rendszer maradványa az a tanult tehetetlenség, amely (a piacgazdasági demokrácia dinamikájától eltérően) az állami gondoskodás biztonságára vár, és tartózkodik a politikai érdekérvényesítéstől. Ezek nem irreleváns szempontok, de meglehet, hogy súlytalanok ahhoz képest hogy 1.) maga a nagyléptékű, gyors rendszerváltozás óhatatlanul érték- és legitimációs zavarral jár, 2.) olyan új társadalmi egyenlőtlenségek következtek be, amelyekre se egyéni, se kumulált társadalmi szinten nem lehet meritokratikus magyarázatot találni, 3.) a változás nemzetgazdasági szempontból visszaeséssel (is) járt, és nagy tömegek egzisztenciájában okozott kárt, meg is semmisíthette azt, míg a frissen támadt elitek sem érték el az új összehasonlítási szintként kínálkozó nyugati sztenderdeket, 4.) a rendszerváltást követő kormányok egyike sem teljesíti, hogy az elvárt szinten megőrizze az elementáris jóléti gondoskodást, és fenntartsa az államgazdasági egyensúlyt, ami demokratikus viszonyok között felpörgette a politikai váltógazdaságot, végsőkig élezve a politikai ellentéteket, 5.) ezek repedéseiben felszínre törtek antiegalitariánus törekvések, amelyeknek a második világháború utáni világrendszer erőterében nem volt morális és jogi létlehetőségük sem. Mindezzel együtt az lenne kész csoda, ha a régióban és Magyarországon gazdasági és politikai rendszer igazolása könnyűszerrel és töretlenül jelentkezett volna, és jelentkezne.

Bármi legyen is a társadalmi közérzet hanyatlásának, a kiszolgáltatottság tömeges érzetének alapja, konzekvenciája többféle lehet. E közérzet betokosodása járhat lemondással, önfeladással, tartós anómiával, vagy ellenkező irányban, az erősen motívált kritikus társadalomkép irracionális indulatokat szíthat, és destruktív fejleményekbe is torkollhat. Egyelőre azonban a kiforratlan állapotban benne rejlik a demokrácia megerősítésének konstruktív lehetősége is. Most, alkalmazott terminológiánkkal szólva, az emberek – a demokrácia kereteiben számukra felkínált teret kitöltve – visszavehetik a kontrollt sorsuk, életfeltételeik és belviszonyaik felett, megélt kiszolgáltatottságukból több erőt merítve a szuverén akaratérvényesítéshez.

Ennek vizsgálatára egy huszonöt itemből álló skálarendszert dolgoztunk ki és vezettünk be az utóbbi három évben. Két, alkalmasint összefonódó faktor a demokratikus viszonyok leírását kínálta, egyrészt a közérdek érvényesülését, másrészt a polgároknak az államhoz és egymáshoz fűződő viszonyát érintve. Ezek tételeivel a minta rendre egyetértett, 2010 óta is növekvő mértékben.

2012-ben a legnagyobb egyetértéssel találkozott egyrészt, hogy „A demokrácia ereje abban rejlik, hogy a kormányzatot lehet bírálni, és ha hibázik, akkor szabad választáson le is válthatják az emberek”, másrészt, hogy „A demokrácia azt jelenti, hogy mindenkinek van joga, és lehet véleménye a többség akaratával szemben is.” Ezek az itemek a 7 fokú skálán 6-os értéket nyertek, a jogtudat figyelemre méltó elmozdulása, hogy ugrásszerűen közéjük kerül, hogy „Az állatoknak mint élőlényeknek kijárnak bizonyos jogok”, valamint ugrásszerűen megközelíti őket a szkeptikus gondolat, hogy „Akik jól ismerik a törvényeket és jogszabályokat, azok nemegyszer a maguk javára fordítják azokat a többi közemberrel szemben.”

Ezzel szemben évről évre csökken az egyetértés, nő az elutasítás két másik faktorba tartozó itemek zömével kapcsolatban. 2010-ben elkülönült egy véleménynyaláb, amelyet mint „erős államot” címkéztünk, ennek kritikus pontjain a visszafogott elfogadás 2012-re mérsékelt elutasításba fordult át.

Így különösen azzal kapcsolatban, hogy „Az ellenzéknek tudomásul kell venni, hogy a kormány felelős az országért, és nem szabad állandóan megzavarni annak a munkáját”, de a tekintetben is, hogy „Az emberek nagy többsége úgyse látja át az ország ügyeit, ezért aztán nem is lehet az ő véleményükre építeni a felelős politikát.”

A 2010-ben elkülönült további faktor az erő és egyenlőtlenség motívumait érintette, ennek több, korábban is fenntartással kezelt iteme 2012-ben még nagyobb elutasításba ütközött. Mindig is a mélypontot jelentette a tétel, hogy „Egyes embercsoportok egyszerűen alacsonyabb rendűek, mint mások”, valamint ehhez csatlakozott egy másik: „Ahhoz, hogy elérjük, amit akarunk, néha erőt kell alkalmazni más embercsoportokkal szemben”.

Mindezen változások összképéből talán nem elhamarkodottan következtetünk arra, hogy az általános közhangulat leromlásának és a társadalomkritikai felhang felerősödésének idején – legalábbis a közjogi felfogás vértelen területén – mutatkoznak a szó tág értelmében demokratikus tendenciák a közgondolkodásban.

Ennek tudatában – befejezésül – figyelmet érdemel a jövőbe mutató remények egy különösen szenzitív társadalmi területe. Az imént tárgyalt skálarendszer egy kvázi töltelékelemeként szerepelt az a helyzetértékelő állítás, hogy: „A mi demokráciánkban mindenki egyenlő esélyt kap az oktatásban és a gyógyításban”. Ennek elutasítása (a hétfokú skálán a FIDESZ-szavazók körében 3 feletti, másoknál ez alatti szinten) általános. E ponton indokolt felidéznünk a szabad gondolattársítások láncolatát, melyről érintőlegesen volt szó. Arra a kérdésre, hogy mi kapcsolódik fejükben az „élet értelme” kifejezéshez, a válaszok 57%-a utalt a családra és ezen túl 37%-a konkrétan a gyerekre, unokára. Ha a „gyerek jövőjére” kérdezünk, és kérdeztünk, akkor is visszaköszön, hogy ez a reményforrás, és ha a válaszok harmada bizonytalanságra és kilátástalanságra utal, mégis ezt meghaladó választömeg mutat a „tanulásra, tudásra, iskolára”. És a kör bezárul, ha a hívószó „tanulás” mert ekkor az asszociációk jórészt a tudásra, a tanulás szükségességére és a válaszok zöme (43%) a tanulás révén adódó lehetőségekre, az érvényesülésre vonatkozik, amihez még hozzájárul az a 10–10%, amely ebben látja a megélhetés és a jobb munka előfeltételét. A mély keserűség közérzetében tehát a gyerek, a tanulás, a jobb esély gondolatlánca dereng fel mint kapaszkodó. A közjó mércéjét maga elé tartó demokrácia az oktatás ügyét aligha hagyhatja magára, rendszerét nem metszheti vissza, kisugárzását nem koncentrálhatja szűk rétegekre, se anyagi kényszerek, se szellemi túlnyomás hatása alatt.

Machiavelli azt tanácsolta egykor a fejedelemnek, hogy a köznépet ne fordítsa maga ellen, mert ez végzetes atmoszférát szül (pedig ekkor még a demokráciának csak halvány előképei villództak itt-ott a feudális társadalomban). Tanácsa szerint az elnyomástól tartó nép megelégszik azzal, ha szerény vagyonát és asszonyát nem háborgatja. Az idők változnak, az asszonyok ma már a szuverén állammal szemben nem szorulnak különleges védelemre, lévén egyenlő jogaikért kiálló honpolgárok és az elbürokratizálódott hatalom kevésbé vérbő. Ám ez a kétnemű nép az élet értelmét jószerivel a gyermekeiben és a tanulásban találja meg, és vagyonán kívül ezek háborgatását nem bocsátja meg – amikor az állam a tőle kölcsönzött szuverenitást rajta esetleg így gyakorolja.
 



Kulcsszavak: szuverén személyiség, kontrollmotívum, kiszolgáltatottság, a társadalmi közérzet dinamikája, kontraszekció, rendszerigazolás
 


 

IRODALOM

Anghie, Antony (2009): Rethinking Sovereignty in International Law. Annual Review of Law and Social Science. 5, 291–310. DOI: 10.1146/annurev.lawsocsci. 4.110707.172355
Barbu, Zevedei (1956): Democracy and Dictatorship. Their Psychology and Patterns of Life. Routledge, London • WEBCÍM

Borgida, Eugene – Federico, C. M. – Sullivan, J. L. (eds.) (2009): The Political Psychology of Democratic Citizenship. Oxford University Press, Oxford.

Brader, Ted (2012): The Emotional Foundations of Democratic Citizenship. In: Berinsky, Adam J. (ed.): New Directions in Public Opinion. Routledge, New York, 193–216.

Brehm, Jack W. (1993): Control Motivation: Theoretical Perspectives. In: Weary, G. – Gleicher, F. – Marsch, K. L. (eds.): Control Motivation and Social Cognition. Springer, New York, 3–32.

Burger, Jerry M. (1993): Individual Differences in Control Motivation and Social Information Processing. In: Weary, G. – Gleicher, F. – Marsch, K. L. (eds.): Control Motivation and Social Cognition. Springer, New York, 203–219.

Cichocka, Aleksandra – Jost, John T. (2013): Stripped of illusions? Exploring System Justification Processes in Post-Communist Societies. International Journal of Psychology. (in press).

Dépret, Eric – Fiske, Susan T. (1993): Social Cognition and Power: Some Cognitive Consequences of Social Structure as a Source of Control Deprivation. In: Weary, G. – Gleicher, F. – Marsch, K. L. (eds.): Control Motivation and Social Cognition. Springer, New York, 176-202.

Fennel, Lee Anne (2009): Willpower and Legal Policy. Annual Review of Law and Social Science. 5, 91–114.

Fiske, Susan T. (2006): Mások irányítása. A hatalom hatása a sztereotipizálásra. In: Hamilton, D. L. – Fiske, S. T. – Bergh, J. A. (eds.): A társak és a társadalom megismerése. Osiris, Budapest. 292–314.

Fromm, Eric (1993): Menekülés a szabadság elől. (ford. Bíró Dávid) Akadémiai, Budapest

Kornis Gyula (1919): A lelki élet. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest

Márai Sándor (1943): Füves könyv. Révai, Budapest, 214.

Phares, E. Jerry (1978): Locus of Control. In: London, Harvey – Exner, John E. Jr. (eds.): Dimensions of Personality. Wiley, New York, 263–304.

Riesman, David (1983): A magányos tömeg. (ford. Szelényi Iván) Közgazdasági és Jogi , Budapest

Russell, Ann Marie – Fiske, Susan T. (2010): Power and Social Perception. In: Guinote, Ana – Vescio, Theresa K. (eds.): The Social Psychology of Power. Guilford, New York, 231–250.

Strube, Michael J. – Yost, John H. (1993): Control Motivation and Self-appraisal. In: Weary, G. – Gleicher, F. – Marsch, K. L. (eds.): Control Motivation and Social Cognition. Springer, New York, 220–254.

Weary, Gifford – Gleicher, F. – Marsch, K. L. (eds.) (1993): Control Motivation and Social Cognition. Springer, New York,

Wicklund, Robert A. (1974): Freedom and Reactance. Erlbaum, Potomac

 


 

Spontán gondolattársítások


Magyarország hívószóra

A haza, otthon, lakhely után
• 44% bizonytalanság, kilátástalanság, létbiztonság hiánya
• 23% szegénység, nélkülözés
• 20% szomorúság, félelem


Az emberek érzései hívószóra

• 47% pesszimizmus
• 20% félelem a jövőtől, a munkahely elvesztésétől
• 16% anyagi bizonytalanság


1. táblázat <
 





1. ábra • A személyes értékek és a társadalmi állapotok feszültsége, 2012.

Országos reprezentatív mintán született átlagok hétfokú skálán
 


 


2. ábra • Kontraszelekció és pesszimizmus tételek fogadtatása, 2011 és 2012. 2011:

a kiindulópont; 2012: a nyíl hegye – hétfokú skálán.
 


 


3. ábra • Rendszerigazoló és optimizmus tételek fogadtatása, 2011 és 2012.

2011: a kiindulópont; 2012: a nyíl hegye
 


 


4. ábra • Demokráciába vetett hit tételek fogadása, 2011 és 2012.

2011: a kiindulópont; 2012: a nyíl hegye.
 


 


5. ábra • Az erős kormány, illetve társadalmi megkülönböztetés tételek fogadtatása, 2011 és 2012.

2011: a kiindulópont; 2012: a nyíl hegye; hétfokú skálán.