Laza hálók szorításában

Léteznek furcsa, érdekes pillanatok az ember életében – túl jón és rosszon –, amikor a mindennapi élet sodrását kiiktatva elkezdünk különböző dolgokon, időnként pedig bizonyos szavak értelmén, igazi jelentésén gondolkodni. Csak úgy. Váratlanul bevillan a szó (amely természetesen sokkal több, mint egy „szó”), körüljárjuk, forgatjuk, majd ugyancsak hirtelen valami visszatérít minket a fősodorba. Mi az érték, a véletlen, a határ, a semmi? Mi a kapcsolat? Hogyan működne, vagy nem működne a világ kapcsolatok nélkül? Erre nem lehet válaszolni, de arra talán igen, hogy hogyan működnek a kapcsolatok. „Mikor Maria Gorettit szentté avatták, s anyja és testvérei ott állottak a Szent Péter-templomban – ahogy a gyilkos is, aki már kiszabadult, és most harmadrendű ferences barát volt, ott szorongott az ünneplő tömegben –, sokan hümmögtek. Maria Goretti a tisztaság és az ellenállás szentje volt. De sok anya élt Nápolyban és Salernóban, aki a vállát vonogatta. »Az én lányom is ellenállt« – mondták ezek az anyák, mikor a rádió közvetítette a szentté avatás ünnepségét. – »Mindenhez összeköttetés kell« – mondták az idősebbek.” (Márai Sándor: San Gennaro vére, 70–71.) Mi módon jöhet létre két vagy több pont (cselekvő) összekapcsolódásából egy újabb értelem, egy újabb lehetőség, egy újabb létező? Mindebből miként lesz tőke és az mire használható? Hogyan használjuk a kapcsolati tőkét, ha más utak járhatatlanná válnak? Sik Endre nemrégiben megjelent könyve ezeket, és az ezekhez hasonló kérdéseinket járja körül, s válaszol is rájuk. A szerző egyúttal missziót is vállal: a szociológia népszerűvé tételének, újrafelfedezésének, egyszersmind kvázi megmentésének misszióját – mivel mostanában olyan érzésünk lehet, hogy valami rejtélyes erő ellenáll a társadalomtudományoknak. Ez a munka komolyan vett, empirikusan megalapozott tanulmányok logikusan egymásra épülő láncolata, mindenki számára „emészthetően”, vagyis: olvasmányosan, érthetően és értelmezhetően, de ahogyan haladunk előre lassan arról is képet kapunk, hogyan lesz egy tanulmánykötet több mint a benne összegyűjtött tanulmányok összessége, majd végül igen súlyos, morális kérdésekkel találjuk szemben magunkat. Ezek megtalálását az olvasóra bízzuk. Az első fejezetben a további értelmezhetőséghez nélkülözhetetlen elméleti alapokat fekteti le a szerző, tisztázza a különböző társadalmitőke-, kapcsolatitőke-elméleteket a jelentősebb szakirodalom felhasználásával. (Bóklászás a társadalmi tőkétől a kapcsolati tőke felé). A téma elméleti tisztázása és szakirodalmi áttekintése után, a második fejezetben (A háztartás és a háztartások közötti munkacsere) szociografikus elemzéseket kapunk a háztartások közötti segítségcserék és viszonzások világából, vizsgálva és érthetővé téve a kapcsolatok működését. Megtudhatjuk, hogy a kaláka egy népzenei együttes nevénél többet jelent, hiszen a puha szocializmus idejében ezek a háztartások közötti kapcsolati viszonyok egyfajta kölcsönös teremtő/termelő erővel bírtak. Mindezt a kényszer szülte, de működött… A harmadik fejezet a kapcsolatokat és kapcsolati hálókat – az elmúlt és a még létező – gazdasági mechanizmusok oldaláról tárgyalja. Közös nevező a munkaerőpiac (Behálózott gazdaság). Itt is – mint a könyvben másutt is – egyszerre szórakoztató és elszomorító, időben és térben sokfelől válogatott empirikus példákat találunk a megértéshez. Vajon létezik-e közös pont a késői szocializmus második gazdaságának alkalmi munkaerőpiaca és az ötven évnél öregebb szociológusok között? Erre is van válasz. A negyedik fejezet már nem az egyszerű kölcsönhatásokon alapuló kapcsolatokat vizsgálja, hanem egy bizonyos tulajdonságokkal rendelkező

kapcsolati hálót (Taxisblokád és Robin Hood). A gyors összeállás és szétesés, a háló hatékonyságának és sebezhetőségének okait és okozatait érthetjük itt meg. Foglalkozási szubkultúrák jellemzéséből kiderül: miért keselyű a hiéna? A könyv az ötödik fejezetben (A szocializmus diszkrét „Aczél”hálója) éri el szándékolt vagy szándékolatlan csúcspontját. Úgy tűnik, a szerző erre a fejezetre fókuszál, és e rész okán – melyben némi irónia és humor segítségével szelídülnek meg a szocializmusra oly jellemző kapcsolati viszonyok – oly fontos a társadalmi és kapcsolati tőke elméleti alapjainak megértése. Ezért kicsit hosszasabban időzünk e rész tárgyalásánál. A bizonytalanságok és kockázatok mai, második modernitásából (Ulrich Beck: Die Modernisierung der Moderne) némi nosztalgiával tekintünk vissza a kapcsolatok akkori struktúrájára és azok kiszámíthatóságára. Ám hiába gondolnánk nosztalgiával a már-már a múlt ködébe vesző szocializmus diszkrét bájára, nem szabad kísértésbe esni: az a világ nem/sem volt jó. Tönkretette a lelkeket, az „egyszer majd mi is kérni fogunk öntől valamit” elv állandó feszültségben tartotta a színdarab szereplőit, azokat folyamatosan és folytatólagosan elvtelenségre késztette, s ennek (is) isszuk erjedő gyümölcslevét még ma is. A kapcsolati hálót is csak a piaci logika működteti, a kapott szívességért valakinek, valamikor, valahol (vissza) fizetni kell, és a fizetés módja bizonytalan. Egy társadalom, ahol mindenki mindenkinek farkasa, egyszersmind elvtársa (volt?). Az aczéli korszak világlátásának és érzületeinek megértésében ismét Márai segít nekünk: „Ezért az erőszakos hatalmi rendszerek titokban többre becsülnek egy tudóst, egy írót, aki a rendszer hatalmi körzetében marad, de nem lép be a pártba, nem lelkendezik a fasizmusért vagy a kommunizmusért. Egyféle csendes, morgó, de mindenestől ártalmatlan világnézeti ellenzékben marad, de otthon van, dolgozik, s az erőszakos rendszer ezt mondhatja saját tömegeinek és a világnak: látjátok, nem vagyunk mi olyan barbárok… Ez az ember ellenünk érez és gondolkodik, de mi megtűrjük, kenyeret adunk neki, nem kényszerítjük meggyőződésével ellentétes mutatványokra és kijelentésekre.” (Márai Sándor: San Gennaro vére, 149–150) Az elvtársiasság elvtelensége olyannyira beépült az akkori társadalomba, hogy a lenyomatok továbböröklődése az egyik legjobban sikerült hosszú távú projektünk lett. A bemutatott (akkori) való-világban nem bízott – mert nem bízhatott – senki senkiben, a múlt megidézése egyszersmind magyarázattal szolgál a jelen állapotaira is: bizalmatlanság, boldogtalanság és ellenségképek. Ebben a fejezetben hosszú expozíciós idővel készült pillanatfelvételt kapunk, amin a kép szereplői egyáltalán nem vigyorognak, vagy ha mégis, akkor a vigyor igen kényszeredett. Mindeközben a mi mosolyunk is keserédes, hiszen olyan érzésünk támad, hogy az idő mint anyag megmerevedett. Konkrétan fogalmazva: (közép-) keleten a helyzet változatlan. Most a szociológus mondja el nekünk a laikus tapasztalatát: „igen, ez akkoriban már csak így ment és megy ma is”. A fenti gondolatmenet a hatodik fejezetben él tovább (Kapcsolati tőke a posztszocializmusban), a hetedik fejezet pedig egyszerre szól a reményről és a reménytelenségről (Kapcsolatérzékeny útfüggőség). Kimozdítható-e valami a pályájáról, ha azt a valamit rendkívül erős vonzási energia tartja az úton? Azokban a furcsa, érdekes pillanatokban, amikor az embernek van ideje az olyan szavak értelmén gondolkodni, amelyek egy puszta szónál többet jelentenek, a kapcsolat szó már kevesebb (vagy mégis több) feladatot ad nekünk. Született egy könyv a „kapcsolat”- ról. Kötelező irodalom. (Sik Endre: A kapcsolati tőke szociológiája. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, 2012, 204 p.)

Herendi György

doktorandusz, ELTE  Társadalomtudományi Kar