Te mi vagy? Útitárs, vagy tettestárs?

Az, ki hajótört, fél,
még ha nyugodt is a víz

(Ovidius)

Vida Gábor a Studia Physiologica 2012-es évf. 18. számában közölte a Honnan hová Homo? Az Antropocén korszak gondjai című írását.

Mi is az, hogy antropocén? Ez új földtörténeti időszak, amelyet az emberiségnek a földi környezetre való növekvő hatása miatt különíthetünk el a korábbiaktól.

Mint biológus (és sokszoros nagyapai minőségemben is), továbbá mint az emberi életközösségek, a jövő nemzedékek kilátásaiban érdekelt kutató-tanító ember nagy érdeklődéssel láttam az olvasásnak. Vida Gábor tanár urat évtizedek óta ismerem, mindig kíváncsisággal várom motivált, személyiségét maximálisan „odatevő” véleményeit korunk, világunk, közösségeink sorsát érintő kérdésekről. S bár, bevallom, néha eltér a véleményünk, tisztelem mély felelősséget és jogos aggódást sugalló, emócióktól sem mentes motivált gondolatait, még ha álláspontjaink a kilátásokra és a megoldásokra nézvést nem is mindig azonosak.

Az első tizenöt-húsz oldal egy olyan geohistorikai kirándulásra viszi el az olvasót, amely számomra „lerágtam a körmömet” szintű izgalmakat okozott. Vida Gábor fölényes könnyedséggel kalauzol el bennünket a 13,5–14 milliárd éve valószínűsített „Nagy Bumm”-tól (amelyből talán több is volt egyes mai nézetek szerint) a bioszféra kezdeti feltételeinek kialakulásán át az ember és az emberi társadalom ökológiai hatásainak bemutatásáig.

A csillagközi gáz és porfelhő „csomósodása” mintegy 4,6 milliárd évvel ezelőtt nukleáris fúzióval vezetett el Napunk kialakulásához, majd ebben a léptékben viszonylag gyorsan, 50–100 millió év alatt a Naprendszer bolygóinak formálódásáig. Döbbenetes az ív, elképesztő az idő dimenziójának érzékeltetése, az idő történetének kezelése Stephen Hawking szellemi magasságának igényével. Ez az a tudás, amely Vida Gábor személyiségén átszűrve közel hozza a geobiológiai történelmet, káprázatos élményt nyújt. Repülünk a millió-tízmillió években mért kozmológiai térben, és „alattunk” kialakul galaxisunk, Naprendszerünk, majd a szó szoros értelmében megelevenedik Földünk mintegy 4,5 milliárd éves története, az aszteroidabecsapódásoktól kezdve a nagy klimatikus katasztrófákon át egészen az Azolla növényke jótékony szimbiózisáig a nitrogénkötő cianobaktériumokkal. Újra ismerkedünk a Fourier-féle „üvegház”-jelenséggel, és ebben a szén-dioxid szintjének elsődleges fontosságával a földfelszíni hőmérséklet szabályozásában.

A cseppfolyós víz feltehetően négymilliárd évvel ezelőtti megjelenése után az első életnyomokat 3,3–3,5 milliárd évesnek tartják. Ezt követi mintegy kétmilliárd év alatt a soksejtű élet kialakulása. Vida Gábor mintegy helyszíni közvetítést ad a gyorsulási-lassulási lüktetésről, ami ezután következett. Az első szerves vegyületektől a baktériumszerű organizmusok kialakulásáig eltelt idő, és az első sejtes élet megjelenése utáni evolúció viszonylag nagyon lassú, főleg ahhoz képest, amennyinek ma a földtörténeti középkorban, a Mezozoikumban domináló dinoszauruszoktól az első emlősállatok (kb. 200 millió év), illetve az előember/ek megjelenéséig eltelt (mintegy ötmillió év) időszakot gondoljuk. A bioszféra kialakulása során tehát az egyik legnagyobb és legizgalmasabb kérdés az egysejtűek után, a soksejtűek megjelenésének korai és viszonylag lassú szcenáriója. Az olvasó szinte fizikailag érzékeli a feltehetően kozmikus katasztrófát követő gyorsulást, kezdve a dinoszauruszok kihalásától az azt követő utolsó 65 millió évben történtekig.

A harmadkori (tercier) történet paleocén-eocén-oligocén-miocén-pliocén állomások után megérkezünk a jégkorszakba, a pleisztocénba, és egyértelművé válik a klimatikus lüktetés és a légkör összetétele közti oksági kapcsolat. A táplálékláncok működnek és a genetikai sokféleség (biodiverzitás) nagyon lényeges evolúciós rugalmasságot biztosít.

Az ún. fenntartható bioszféra tehát azt jelenti, hogy bőséges energiaforrással (Nap) rendelkezünk, a táplálékláncok redundánsan biztosítottak, zártak az anyagciklusok (hulladékmentesség), és a biodiverzitás hatalmas hatékonyságot, adaptációs képességet biztosít.

Vida Gábor – és vele olvasói – megérkeztek, maradva az analógiánál, „csikorgó fékekkel” a klíma-bioszféra és az emberi tevékenység közvetlen kapcsolatának kérdéséhez. Gyorsul az idő, már száz és tízévekről beszélünk, személyessé, közvetlenné válik a tetten érhető felelősség, a teendők kikerülhetetlenül és (tetszik, nem tetszik) könyörtelenül halmozódó sürgető követelése.

Vida Gábor írásának legkritikusabb részéhez értünk, már nemcsak kitágult szemekkel bámészkodó útitársak vagyunk ebben a térben és időben kozmikus kirándulásban, hanem hirtelen aktív résztvevőkké lépünk elő érintettként és cselekvőként egyaránt. Orvosi szlenggel szólva, eddig az egészség-betegség „anamnézisének” leírásáról, illetve diagnosztikájáról volt szó, most elérkeztünk, és halaszthatatlanul előttünk áll a terápia kérdése. Személyes döntéseket kell hoznunk, mert már a saját és utódaink életéről van szó. Immár tettestársak vagyunk!

A kedves (és gyanútlan) olvasó szemlélőből egyszeriben döntéseiben felelős szereplővé válik. Az eddigi magas professzionalitással vezetett szakmai leírás hirtelen átvált kétségbeesett ébresztő-felrázó írássá. Ott találjuk magunkat és kortársainkat egy versengve növekvő fogyasztási igényekkel, egy növekedéskényszerrel sújtott globalizált világgazdaságban, szűkülő energiaforrásokkal és termőfölddel, klímaváltozással és pusztuló természeti környezettel. A szerző egyre sokkolóbb érvekkel állítja, hogy a ma embere és döntéshozója nem lát egy-két évnél messzebb, s vakon hisz saját problémamegoldó zsenialitásában.

Vida Gábor tudományának ökológiai következtetéseit képviselve, ebben a szakaszban már kevesebbet tud mondani, mentségére szólva, a sokkal több nem is nagyon lenne lehetséges. Hadd tegyem hozzá mindjárt, hogy ez sajnos természetes, így van az emberi betegségek legtöbbjénél is, a terápia, a nem kívánt káros mellékhatások, az egyedi és etnikai (genetikai) és környezeti (akár epigenetikai) eltérések is nagyban csökkentik a többé-kevésbé hatásosnak igazolt beavatkozások sikerének esélyét.

A megoldás (vagy szerényebben a megoldás fele vezető úton való elindulás) nyilvánvalóan országokon, földrészeken átívelően csakis globális lehet. (Ez az okkal, ok nélkül sokat kárhoztatott globalizmus egyik nagyon pozitív példájaként adódik.)

Bár feltételezhetjük, hogy a természetnek még vannak alternatív „megoldásai” a katasztrófa elhárítására, ez nem jelent felmentést az azonnali teendők kijelölése alól. Tanultunk-e valamit a földtörténeti múltunkból? Képesek vagyunk-e ellenállni hosszabb perspektívájú kilátásaink érdekében a rövid távú (vélt) előnyszerzésnek? Amennyiben abból indulunk ki, hogy a légkör CO₂-tartalma és a klíma összefüggése az elsődleges célpontja a beavatkozásnak, ennek módosítására a legeredményesebb eljárás Vida Gábor és mások szerint is az intenzív és azonnali erdőtelepítés, és az erdőirtások radikális leállítása. Ez a szén-dioxid jelentős részének biológiai kivonását jelentené a légkörből.

Emellett számos olyan elemet („menekülési utat”) lehetne még említeni, mint a szén-dioxid-kibocsátási kvóta szigorú és szankcionáltatott korlátozása (nemzetközi szinten), továbbá mesterséges kivonása és elnyeletése felszín alatti, a szén-dioxid hosszú távú és biztonságos tárolására alkalmas rétegekben. Nem feledkezhetünk el a technológiai fejlődés adta lehetőségektől, s az így megvalósítható hatékonyabb energiaelőállításról, -szállításról és -felhasználásról sem.

Vida professzor számos morális kérdést is felvet, két ábrájában is korunk „sikeres” emberképét, illetve a hét főbűnt és erénybeli megfelelőjét idézi. E sorok írója teljesen egyetért azzal, hogy a hideg, technokrata megoldások sosem lehetnek teljesek, a „tudásalapú”, a vélt racionalizmusba hajló társadalom helyett etikaalapú társadalom lehet csak igazi társadalomeszmény. Ez nem olcsó moralizálás, hanem a Homo sapiens egyedül etikus, egyedül racionális viselkedése. Ennek pedig elválaszthatatlan része a bioszféra preventív védelme és megőrzése a jövő generációi és a teljes élővilág számára. Vida professzor írása egy felelős gondolkodó ember értékes alkotása, amit örömmel ajánlok tanulságul minden útitársnak és tettestársnak. (Vida Gábor: Honnan hová Homo? Az Antropocén korszak gondjai. Studia Physiologica. 2012/18.)

Falus András

genetikus, immunológus, az MTA rendes tagja