A Magyar Tudomány e számának egyháztörténeti blokkja a pápaság múltjával, pontosabban annak egyes epizódjaival foglalkozik a középkortól a 20. századig. Mégpedig döntően olyan témákkal, amelyek kötődnek a hazai katolikus egyház múltjához is. Hogy miért éppen most? A katolikus egyház története az emberiség históriájának fontos része, amely – világnézettől függetlenül – nem lehet érdektelen az európai és egyetemes kultúrában járatos ember számára. A Vatikánra különösen nagy figyelem hárult az elmúlt néhány évben, főleg II. János Pál pápa halála után. Idén februárban pedig XVI. Benedek lemondása került a közérdeklődés homlokterébe. Korábban alig, az ókori esetekkel együtt is csupán ötször történt ilyen a katolikus egyház két évezredes történetében. Joggal tehető fel a kérdés: vajon mi húzódik meg a lemondás hátterében?

Aki az elmúlt időszakban figyelemmel kísérte a vatikáni pápai szertartások és a külföldi apostoli látogatások televíziós közvetítéseit vagy csupán az ezekről szóló hírösszefoglalókat, jól érzékelhette, hogy az áprilisban 86. életévét betöltő Ratzinger pápa állóképessége, fizikai és beszédereje az elmúlt egy esztendőben jelentősen romlott. 2013. február 11-i hivatalos lemondónyilatkozatában is így fogalmazott: „vires meas ingravescente aetate non iam aptas esse ad munus Petrinum aeque administrandum” (erőm, előrehaladott korom miatt nem vagyok megfelelő a péteri szolgálat ellátására). Maga a római pápa csupán ennyivel indokolta megrázó döntését: „római püspökségről, Péter utódjának hivataláról lemondok, és február 28-án 20 órától a római püspöki szék, Szent Péter széke üres…” Ereje megfogyatkozásának nyilvános „megvallása” és az ebből fakadó következtetések levonása beleillik egész életének gondolkodásmódjába és a szent péteri szolgálatról vallott felfogásába. Egy újságírói kérdésre 2010-ben így válaszolt: „Ha egy pápa arra a megállapításra jut, hogy fizikailag, pszichikailag és szellemileg nem tudja már ellátni a rábízott szolgálatot, akkor joga és bizonyos körülmények közt egyenesen kötelessége, hogy lemondjon.” Döntésével II. János Pál pápa „átmenetinek” szánt utóda rácáfolt azokra, akik szerint csak teológusként volt mindig a maga ura, de pápaként nem.

Talán a német XVI. Benedek pontifikátusának befejeztével zárult le valójában a lengyel II. János Pál pápasága. Amit utóbbi vállalt élete utolsó éveiben, vagyis hogy súlyos egészségi állapota miatt nem mondott le, hanem az egyházkormányzat terheit munkatársaira ruházta, és ő maga a fizikai szenvedés keresztényi („karizmatikus”) megélésébe és az imádságba vonult vissza, azt egy nagyhatású – mind a nem hívők, mind különböző vallású hívők, főként pedig a keresztények által már életében és halála után még inkább („Santo subito!”) szentnek tartott – ember megtehette. Valószínűleg jól érzékelte a most lemondott katolikus egyházfő, hogy az ő útja nem ez…

A sajtó, a média – amelynek II. Vatikáni Zsinat alatti szerepéről a római papságnak tartott utolsó, mintegy 46 perces előadásában XVI. Benedek pápa részletesen, vallomásszerűen beszélt – sokféle ügyet hozott felszínre, amelyek a katolikus

egyházfő lemondásához vezethettek. Amikor kirobbant az ún. Vatileaks-botrány – vagyis súlyos visszásságokra derült fény a vatikáni bankban és a kúriában egyaránt –, és kitudódott, hogy a terhelő iratokat XVI. Benedek komornyikja, Paolo Gabriele tulajdonította el, a pápa háromtagú bíborosi bizottságot állított fel „senkire és semmire sem tekintettel”. A három tekintélyes bíboros – Jozef Tomko, Salvatore Di Giorgi, Julian Herranz – jelentését 2012. december 17-én adta át XVI. Benedeknek, akit a beszámoló tartalma mélységesen megdöbbentett (Der Spiegel, 2013. február 8.). Úgy döntött, hogy a szöveget nem hozza nyilvánosságra, de utódjának átadja. Paolo Gabrielét eközben tizennyolc hónapos börtönre ítélték, de a pápa kegyelemben részesítette. Hogy a lemondás összefügg-e a botránnyal, azt hivatalosan nem erősítették meg. A pápa már hónapokkal korábban tudatta bátyjával visszavonulási szándékát, míg Peter Seewald újságírónak hetekkel korábban ezt mondta: „Tőlem már nem lehet semmit sem elvárni. Öregember vagyok, és erőm elhagy.” Mégis valószínű, hogy a vatikáni állapotok megerősítették elhatározásában. Egy kúriai nyilatkozat szerint a pápa így fogalmazott: „Vagy megy Tarsicio Bertone bíboros államtitkár másokkal együtt, vagy én megyek” (Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2013. február 21.). Bertone nem ment, legalábbis önként nem – de azzal, hogy XVI. Benedek lemondott, mennie kell neki is, mert a lemondással automatikusan megszűnik az összes pápai hivatalnok mandátuma. XVI. Benedek tehát a teljes vezérkart „felmentette” lépésével. Ez volt-e a célja, és ha igen, lett volna-e más eszköze elérni ezt? Sok a találgatás, a bizonytalanság.

Ami tény: a pápa lemondott (vagy ahogy Szörényi László egyik szellemes elemzésében írja: inkább felmondott). Ez szolgáltat alkalmat arra, hogy a mostani lapszám a katolikus egyház történetére, a pápaság és a magyar egyház kapcsolatának egyes csomópontjaira tekintsen vissza.

A jelen elemzése viszont nem a történész feladata – annál inkább a múlté. A tanulmányok ennek megfelelően párhuzamokat, példákat, mintákat mutatnak be. Olyan történelmi helyzeteket, amikor a maihoz hasonló – vagy éppenséggel gyökeresen eltérő – válságos helyzetek adódtak a katolikus egyház történetében. Ami közös bennük, az két tényező. Az egyik, hogy mindezek mélyen érintették a katolikus közösség egészét. A másik pedig – azt gondoljuk, egy hazai folyóirat esetében ez természetes –, hogy kiemelt figyelmet szentelünk a magyar egyházhoz kötődő témáknak. Olyan példákat kerestünk a múltból, amikor a nemzeti egyház történései erősen befolyásolták a teljes katolikus egyház sorsát, illetve amikor a pápai kúriában valamilyen oknál fogva a magyarországi viszonyok kerültek előtérbe. E gondolatok jegyében kívánjuk az olvasóknak, hogy a múlt búvárlása egyaránt hasznos és érdekes legyen számukra.

Murga – Tihany, 2013. március 3.
 

Kulcsszavak: katolikus egyháztörténet, pápai lemondás, válság, magyar katolikus egyház