A 14. század eleje óta a mindenkori pápák nem
Rómában, hanem Avignonban tartották udvarukat. Elköltözésüket főleg
a város két nagy főúri családja, a Colonnák és az Orsinik között
zajló harc indokolta, amely még a bíborosi kollégiumot is
megosztotta. A VIII. Bonifác pápa bukása (1303) utáni ideiglenes
elköltözésből végül több mint hetven év lett. A pápaság új székhelye
ekkor még az Anjouk családi örökségeként a nápolyi királyok
fennhatósága alatt állt, és csak 1349-ben, vásárlás útján került a
pápák tulajdonába. Noha Franciaország határánál éltek, és a pápák
meg a bíborosok többsége is francia származású volt, mégsem
mondható, hogy a francia királyok hegemóniája a Szentszék felett
kizárólagosan érvényesült volna. A pápai udvar a rómaiak
sürgetésére, 1377-ben költözött vissza, ám nem a korábbi
székhelyére, a lateráni palotába, hanem a ma Vatikánnak nevezett
területre. A költözés azonban korántsem hozta meg a várt eredményt,
ugyanis az új olasz pápa, VI. Orbán (1378–1389, utóda IX. Bonifác
pápa [1389–1404]) helyett a bíborosok francia csoportja VII. Kelemen
(1378–1394) néven egy másik (ellen)pápát választott, aki
visszaköltözött Avignonba. Az (ellen)pápát Franciaország,
Németalföld, Aragónia, Kasztília és Skócia uralkodói támogatták, míg
a többi ország a római pápa hűségén maradt. A helyzetet
bonyolította, hogy mindkét pápa táborában nem kevesen voltak, akik a
régóta halmozódó bajok okát az egyház vezetésében látták, s a kiutat
egy egyetemes zsinat összehívásában találták meg. Ennek okán
1408-ban XIII. Benedek Perpignanban, XII. Gergely pedig 1409-ben
Cividale-ban tartott zsinatot. A kettő között 1409 márciusára Pisába
– az úgynevezett – semleges pártállású bíborosok hívtak össze
zsinatot, ahol a két pápa helyett V. Sándor (1409–1410) személyében
egy újat választottak. Mivel a másik két pápa – a római, XII.
Gergely (1406–1415) és az avignoni, XIII. Benedek ellenpápa (1394–
1423) – nem mondott le, immár három pápája volt a keresztény
világnak (Gergely, 1999).
Mindez nagy mozgásteret biztosított a világi
fejedelmek számára az egyházi javadalmak adományozása terén:
gyakorlatilag az addig a Szentszéket illető kegyúri jog gyakorlása
minden megkötés nélkül a kezükbe került, hiszen mindegyik uralkodó a
neki kedvező pápának fogadhatott engedelmességet. Másrészt viszont
az egyes uralkodók a nekik nem tetsző pápai utasítások, kinevezések
nyomán bármikor pápát válthattak (C. Tóth, 2012, 107–109.). Az
egyházi felső vezetés zavarai ugyanakkor remek táptalajt jelentettek
a különböző eretnekségek terjedésének is, amelyek közül a
legjelentősebb a Husz János (Jan Hus, 1369–1415) által képviselt
irányzat lett. Tanításainak forrását az angol John Wycliff
(1324–1384) tanaiból merítette. Wycliff kezdetben az avignoni pápák
hatalomgyakorlása ellen lépett fel, majd később már elvetette a
pápaság intézményét és vagyonát, tagadta a papi nőtlenséget, a
szerzetességet, a gyónást és az átlényegülés tanát. Minden tanítását
a Bibliából vezette le. Követői számára lefordította az
Újszövetséget (Bárány, 2012, 245–260.). Habár tanai Angliában nem
gyökereztek meg, de a kontinensen, elsősorban Csehországban
követőkre talált. A wycliffi tanok legismertebb hirdetője, Husz
János, a prágai egyetem teológus-tanára lett. Husz – akárcsak
szellemi elődje – fontosnak tartotta a nemzeti nyelven való
igehirdetést, és az egyetemi oktatásban be kívánta vezetni a cseh
nyelv használatát. Amellett, hogy ő is szembefordult az egyházi
szervezettel, az angol teológus tanításaihoz képest a misézés akkori
gyakorlatát is át kívánta alakítani. Husz követelte a két szín
alatti (kenyérrel és borral való) áldozás bevezetését, amelynek a
jelképe, a kehely, követőinek megjelölésére (kelyhesek) is szolgált.
A huszita tanok az 1410-es évektől nemcsak Csehországban, hanem a
szomszédos országokban is követőkre találtak. Amíg azonban
Csehországon kívül általában az egyházi hatalom ellen irányultak,
addig Csehországban kialakult nemzeti vonulata is, mégpedig a német
politikai és kulturális hatás visszaszorítása érdekében. Az egyház
kezdettől fogva szigorúan próbált fellépni Husz János és követői
ellen, ám a cseh király és udvar maga is a tanítások hatása alá
került, így az 1411-es kiátkozásának a gyakorlatban nem sok
következménye lett. A mozgalom történetében a fordulópontot az
egyetemes zsinat összehívása jelentette (Mályusz, 1984, 215–216.).
Mindeközben Magyarországon Zsigmond király
(1387–1437) az 1403-as lázadás leverése után megkérdőjelezhetetlen
hatalmat épített ki, és az 1408 végétől bevezetett új kormányzati
rendszer, azaz a régi hűséges és az újonnan, illetve ismét a
hatalomba emelt bárók révén szilárd hátteret alakított ki ahhoz,
hogy régóta dédelgetett álmát, a császári korona megszerzését valóra
váltsa. A magyar uralkodónak, miután német királlyá választották
1410–1411-ben, dédelgetett álma tehát részben megvalósult, de ez
egyúttal új kötelezettségek vállalását is jelentette. Ettől kezdve
ugyanis címe szerint Európa első fejedelme lett, akinek legfontosabb
kötelessége az egyetemes egyház védelme, illetve a Német-római
Birodalom ügyeinek intézése lett. Német királlyá koronázására
Aachenben, 1414. november 8-án került sor. (Kondor, 2012). Mindez
szerencsésen találkozott XII. Gergely pápa elképzelésével, aki
1413-ban vetette fel, hogy az egyház egységének helyreállítását
világi fejedelem segítségével kellene megteremteni. E szempontból
viszont csak egyetlen uralkodó jöhetett számításba, mégpedig Európa
rangban legelső fejedelme, a német király. Zsigmond ugyanakkor jól
tudta, hogy leendő császári koronázása azon múlik, hogy sikerül-e
megszüntetnie a nyugati egyházszakadást, és egy, mindenki által
elfogadott pápát választani. Ennek érdekében sorban egymás után
felvette a kapcsolatot a három pápával, illetve azok támogatóival, a
különböző országok uralkodóival, és Konstanz városát jelölte ki a
zsinat helyszínéül (a város mellett szólt központi fekvése, azaz
hogy minden országból könnyen megközelíthető volt) (Áldásy, 1928,
4–6.).
A konstanzi zsinat összehívásának fő célja ugyan a
későbbi szemlélők számára az egyház egységének helyreállítása volt,
mégis kijelenthetjük, hogy e mellett a legfontosabb cél mellett több
más lényeges kérdés is megoldásra várt. A kortársak a zsinaton
megtárgyalandó ügyeket három nagyobb és egy kisebb csoportra
osztották: az előbbiek közé tartozott az egység helyreállítása
(causa unionis), az eretnekség elítélése (causa fidei) és az egyházi
reformok (causa reformationis) véghezvitele. A zsinaton tárgyalt
kisebb jelentőségű ügyeket összefoglalóan a minores
causae címmel illették. Ez utóbbi megnevezés alatt zajló
tárgyalások azonban korántsem mellékes kérdéseket érintettek.
Közülük az egyik legfontosabb a zsinati szavazás módjának eldöntése
volt. Az 1409-ben tartott pisai zsinaton ugyanis az addigi
gyakorlattal szemben a bíborosok nem személyenként (per capita),
hanem nemzetenként (per nationes)1
szavaztak a különböző ügyekben. A konstanzi gyűlés elején az itáliai
nemzet XXIII. János (ellen)pápával (1410–1415) az élen – létszámából
következően – a fejenkénti szavazás mellett érvelt. A többi zsinati
nemzet, a francia, a német (köztük a magyarokkal) és az angol
Zsigmond király hathatós támogatásával azonban 1415 februárjára
sikeresen keresztülvitte, hogy nemzetenként történjen a szavazás. (A
négy nemzethez 1417-ben a spanyolok csatlakoztak ötödikként.) A
szavazással kapcsolatos másik kérdés az volt, hogy a bíborosok mint
testület kapjanak-e egy szavazatot. Mivel őket a reformok
ellenzőinek tartották, ezért a zsinat úgy határozott, hogy a
kollégium ne kapjon külön szavazati jogot, és így az egyes
bíborosoknak saját nemzetük soraiban kellett helyet foglalniuk
(Maléth, 2013, 58., 67., 62.; Mályusz, 2005, 41–42.).
A konstanzi zsinatot XXIII. János (pisai ellen)pápa
1414. november 6-án nyitotta meg, aki kezdetben, abban a reményben,
hogy lemondása esetén később újraválasztják, együttműködött
Zsigmonddal. (Ráadásul, a király megnyerését elősegítendő, a magyar
világi elitet 1415. február 1-jei bullájával különböző
kiváltságokkal halmozta el.) Miután a zsinat elfogadta a
nemzetenkénti szavazást a különböző kérdésekben, ügyét veszni látván
1415. március 20-án éjjel elszökött Konstanzból. E tettével
egyszersmind azt is szerette volna elérni, hogy a zsinat kimondja
feloszlását. Kísérlete kudarccal végződött, sőt Zsigmondnak sikerült
elfogatnia, és a zsinat bezárásáig szigorú őrizet alatt tartotta. A
zsinat mindezek után 1415. május 29-én megfosztotta a pápai
tiarától, amelyet János is kénytelen volt elismerni. Baldassare
Cossát az új pápa szabadon bocsátotta, és ismét kinevezte bíborossá,
de a volt ellenpápa érdemleges szerepet a későbbiekben már nem
játszott, mivel 1419 végén elhunyt (Mályusz, 1984. 217.).
|
|
A következő feladat XII. Gergely (római) pápa
lemondatása volt, aki ekkor már kilencvenedik életévét taposta. A
Riminiben meghúzódó pápa ugyan távol maradt Konstanztól, de az ott
jelenlévő követei útján 1415. július 4-én felajánlotta lemondását. A
zsinat elfogadta azt, és egyúttal a későbbi problémákat megelőzendő
elismerte a Gergely által kinevezett bíborosokat. A velencei
származású Angelo Correr még az új pápa megválasztása előtt, 1417.
október 18-án, Anconában elhunyt (Gergely, 1999).
A harmadik (avignoni) pápa, XIII. Benedek
trónfosztása ígérkezett a legnehezebb feladatnak. Míg ugyanis a
másik két pápa mögül sikeresen kiszervezték a támogatókat, addig az
Aragóniában élő XIII. Benedek (ellen)pápát továbbra is támogatták
egyrészt a hispán félsziget keresztény királyságai: Aragónia,
Kasztília, León és Navarra, másrészt Skócia uralkodói. Zsigmond
király az egyházszakadás megszüntetése érdekében tehát felkereste a
Benedeket támogató országokat. Az aragón uralkodóval, I. Ferdinánd
királlyal már 1414 közepén felvették a kapcsolatot Zsigmond és VI.
Károly francia király követei. Feladatuk kettős volt: győzzék meg
Benedek pápát, hogy jelenjen meg a zsinaton, vagy ha ez nem
sikerülne, vegyék rá az aragón és kasztíliai uralkodókat a(z
ellen)pápa ejtésére, s egyúttal kérjék fel őket a konstanzi zsinaton
történő megjelenésre. Jóllehet a követek eredmény nélkül távoztak,
annyit azért sikerült elérniük, hogy XIII. Benedek és I. Ferdinánd
is követeket küldött Zsigmondhoz, akik személyes találkozóra hívták
meg az uralkodót 1415 tavaszára. Válaszul a magyar és német király
Ottobonus de Bellonis jogászt, aradi prépostot és Kusalyi Jakcs
Mihályt küldte el az aragón királyhoz, akik megbeszéléseiken 1415
késő nyarára tűzték ki a találkozást Perpignanba. Zsigmond király
szeptember közepén érkezett meg a városba, ahol rögtön megindultak a
háromoldalú tanácskozások. A mintegy másfél hónapon át tartó
megbeszélések nem hoztak eredményt: a(z ellen)pápa nem volt hajlandó
lemondani. Így Zsigmond minden igyekezetével azon volt, hogy rávegye
Ferdinándot a pápa iránti engedelmesség felmondására. Végül a két
király és tanácsadóik december 13-án Narbonne-ban írták alá a
megegyezést, amelynek értelmében felmondták Benedek ellenpápának az
engedelmességet, cserébe a konstanzi zsinat, mint ahogyan a többi
letett pápa esetében is, elismerte a Benedek által kinevezett
bíborosokat törvényes és valódi kardinálisoknak. Mindezeken túl
Zsigmond ígéretet tett arra, hogy a zsinat ötödik nemzetként
felveszi a spanyolokat soraiba. A szerződés végrehajtása, elsősorban
Ferdinánd király 1416. április eleji halála miatt, némi halasztást
szenvedett, de szeptemberben az új aragón uralkodó, V. Alfonz,
decemberben pedig a kasztíliai követek is megérkeztek a zsinatra,
amely kimondta XIII. Benedek letételét (1417. július 27.) és a
spanyolok beiktatását a zsinati nemzetek közé. Mindezzel Pedro
Martinez de Luna mit sem törődve élt tovább Aragóniában 1423. május
23-án bekövetkezett haláláig (Áldásy, 1928, 10–12., 57–98.;
Brandmüller, 1997, 53.; Maléth, 2013. 62.).
Miközben Zsigmond a hispán félszigeten tárgyalt,
addig északon 1415. október 25-én Azincourt-nál az angolok véres
csatában legyőzték a franciákat. Az angol diadal igen kényes
helyzetet teremtett Konstanzban. A király tehát a zsinat sikere
érdekében előbb 1416 tavaszán Párizsban VI. Károly francia királlyal
tanácskozott, majd átkelve a Csatornán V. Henrik angol királlyal
folytatott tárgyalásokat. A mintegy négy hónapos angliai
tartózkodása során Canterburyben szövetséget kötött Henrikkel, majd
visszatérvén a kontinensre, Calais-ban fegyverszünetet hozott létre
a harcoló felek között. A megállapodásoknak köszönhetően Zsigmondnak
sikerült mind az angol, mind a francia uralkodó támogatását
biztosítania a zsinat folytatásához (Bárány, 2010, 1346–1353.,
1394.).
Zsigmond király mintegy másfél évnyi távollét után,
1417 februárjában érkezett vissza Konstanzba, és a következő több
mint egy évet ott töltötte. Jóllehet a három pápa letételével
elvileg megnyílt az út az új, immáron egyetemes egyházfő
megválasztásához, erre azonban még várni kellett, mivel a zsinati
nemzetek megosztottak voltak abban a kérdésben, hogy először új
pápát válasszanak-e, vagy a reformokat hajtsák-e végre. A francia és
az itáliai az előbbi, míg a német és az angol nemzet Zsigmond
vezetésével az utóbbi pártján állt. A patthelyzetet végül az angol
nemzet vezérének és Zsigmond bizalmasának, Robert Hallum salisburyi
érseknek a halála (1417. szeptember 4.) oldotta fel: az angolok
kihátráltak a reformok mögül, így Zsigmond és a német nemzet magára
maradt a causa reformationis ügyében (Maléth, 2013, 66.).
Mindezek után Zsigmond bölcsen a háttérben maradt a
leendő pápa személyének kijelölése és megválasztása ügyében. Ám
ennek megkérte az árát: még a pápaválasztás előtt a jelen lévő
bíborosokkal kiadatta az ún. konstanzi bullát, amelyben a bíborosok
szentesítették a magyar királyok főkegyúri jogát. Ennek értelmében
kötelezettséget vállaltak arra, hogy bármelyikük pápává választása
esetén, illetve e székben utódaik csak a király által javasolt
személyeknek adnak főpapi javadalmat; az új pápa az egyházi
javadalmak betöltésébe nem avatkozik be; a kinevezéskor a pápai
kincstárba beiktatáskor fizetendő járulékot (servitium) mérsékli,
továbbá az egyházi perek csak fellebbezés útján kerülhetnek a pápai
kúriába – azaz magyarországi per nem kezdhető az Apostoli Széknél.
(Természetesen az utóbb megválasztott pápa igyekezett – a
bíborosként általa is aláírt – kötelezvényt a mindennapi
gyakorlatban figyelmen kívül hagyni.) Két hónappal később, 1417.
november elején összeült a konklávé, amelyet az egyes nemzetekből
hat-hat képviselő és az összes bíboros alkotott. Több érvénytelen
szavazási forduló után – a két „pápaesélyes” bíboros, Francesco
Zabarella firenzei püspök, bíboros és Robert Hallum, Salisbury
püspöke nem sokkal korábban meghalt – Oddone Colonnát választották
meg, aki V. Márton (1417–1431) néven foglalta el a pápai trónt. A
zsinat még 1418. április 19-ig együtt maradt a különböző ügyek
tárgyalására, ám végül további eredmények nélkül feloszlott
(Mályusz, 2005, 47–50., ill. Tusor – Nemes, 2011, xxxii–xl.).
Végeredményben elmondható, hogy Zsigmond király vezetésével az
egyházfőknek sikerült egy új, mindenki által elismert pápát
választaniuk, s nem mellékesen a magyar uralkodó is elérte majdnem
minden célját.
A tanulmány elkészítését a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj
(BO/445/11/2) és az OTKA K 100749 számú pályázata támogatta.
Kulcsszavak: nyugati egyházszakadás, konstanzi zsinat, Luxemburgi
Zsigmond, XII. Gergely, XIII. Benedek, XXIII. János, V. Márton pápa,
ellenpápák, zsinati nemzetek
IRODALOM
Áldásy Antal (1928): Zsigmond király és
Spanyolország. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest
Bárány Attila (2010): Zsigmond király, a
konstanzi zsinat és a százéves háború. Századok. 144, 1345–1396.
Brandmüller, Walter (1997): Das Konzil von
Konstanz. Band 2. F. Schöningh, Paderborn
C. Tóth Norbert (2012): A főpapi székek
betöltésének gyakorlata Zsigmond király uralkodása alatt. Gazdaság
és Társadalom. 4, (különszám) 102–118.
Gergely Jenő (1999): A pápaság története.
Kossuth, Bp.
Kondor Márta (2012): Fejedelmi frigyek,
választási ígéretek: Luxemburgi Zsigmond első koronái. In: Bagi
Dániel –
Fedeles T. – Kiss G. (szerk.):
„Köztes-Európa” vonzásában. Ünnepi tanulmányok Font Márta
tiszteletére. Kronosz, Pécs
Maléth Ágnes (2013): Viták a konstanzi
zsinaton. In: Kovács Szilvia – Révész Éva (szerk.):
Műhelyszemináriumi dolgozatok I. SZTE BTK Történelemtudományi
Doktori Iskola, Szeged. 57–72.
Mályusz Elemér (1984): Zsigmond király
uralma Magyarországon. Gondolat, Budapest
Mályusz Elemér (2005): A konstanzi zsinat
és a magyar főkegyúri jog. Attraktor, Máriabesnyő–Gödöllő
Tusor Péter – Nemes Gábor (2011):
Consistorialia Documenta Pontificia de Regnis Sacrae Coronae
Hungariae (1426–1605). (Collectanea Vaticana Hungariae I/7.) PPKE
Egyháztörténeti Kutatócsoport, Budapest–Róma
LÁBJEGYZETEK
1 A zsinati nemzet a
zsinaton nagyjából egy érdekcsoportba sorolható egységeket jelenti,
akiket elsősorban a közös anyanyelv köt össze, a középkorban az
itáliai, az angliai, a német nyelvű (bármely országból), a francia
és a spanyol zsinati atyákat (és hatodik nemzetként a bíborosi
kollégiumot).
<
|
|