A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata. Alapítva: 1840
 

KEZDŐLAP    ARCHÍVUM    IMPRESSZUM    KERESÉS


 ELLENPÁPÁK HELYETT PÁPA

    ZSIGMOND MAGYAR ÉS NÉMET KIRÁLY A KONSTANZI ZSINATON

X

C. Tóth Norbert

tudományos főmunkatárs,

MTA • Hadtörténeti Intézet és Múzeum • Szegedi Tudományegyetem • Magyar Országos Levéltár

Magyar Medievisztikai Kutatócsoport
toth.norbert(kukac)mol.gov.hu

 

 

A 14. század eleje óta a mindenkori pápák nem Rómában, hanem Avignonban tartották udvarukat. Elköltözésüket főleg a város két nagy főúri családja, a Colonnák és az Orsinik között zajló harc indokolta, amely még a bíborosi kollégiumot is megosztotta. A VIII. Bonifác pápa bukása (1303) utáni ideiglenes elköltözésből végül több mint hetven év lett. A pápaság új székhelye ekkor még az Anjouk családi örökségeként a nápolyi királyok fennhatósága alatt állt, és csak 1349-ben, vásárlás útján került a pápák tulajdonába. Noha Franciaország határánál éltek, és a pápák meg a bíborosok többsége is francia származású volt, mégsem mondható, hogy a francia királyok hegemóniája a Szentszék felett kizárólagosan érvényesült volna. A pápai udvar a rómaiak sürgetésére, 1377-ben költözött vissza, ám nem a korábbi székhelyére, a lateráni palotába, hanem a ma Vatikánnak nevezett területre. A költözés azonban korántsem hozta meg a várt eredményt, ugyanis az új olasz pápa, VI. Orbán (1378–1389, utóda IX. Bonifác pápa [1389–1404]) helyett a bíborosok francia csoportja VII. Kelemen (1378–1394) néven egy másik (ellen)pápát választott, aki visszaköltözött Avignonba. Az (ellen)pápát Franciaország, Németalföld, Aragónia, Kasztília és Skócia uralkodói támogatták, míg a többi ország a római pápa hűségén maradt. A helyzetet bonyolította, hogy mindkét pápa táborában nem kevesen voltak, akik a régóta halmozódó bajok okát az egyház vezetésében látták, s a kiutat egy egyetemes zsinat összehívásában találták meg. Ennek okán 1408-ban XIII. Benedek Perpignanban, XII. Gergely pedig 1409-ben Cividale-ban tartott zsinatot. A kettő között 1409 márciusára Pisába – az úgynevezett – semleges pártállású bíborosok hívtak össze zsinatot, ahol a két pápa helyett V. Sándor (1409–1410) személyében egy újat választottak. Mivel a másik két pápa – a római, XII. Gergely (1406–1415) és az avignoni, XIII. Benedek ellenpápa (1394– 1423) – nem mondott le, immár három pápája volt a keresztény világnak (Gergely, 1999).

Mindez nagy mozgásteret biztosított a világi fejedelmek számára az egyházi javadalmak adományozása terén: gyakorlatilag az addig a Szentszéket illető kegyúri jog gyakorlása minden megkötés nélkül a kezükbe került, hiszen mindegyik uralkodó a neki kedvező pápának fogadhatott engedelmességet. Másrészt viszont az egyes uralkodók a nekik nem tetsző pápai utasítások, kinevezések nyomán bármikor pápát válthattak (C. Tóth, 2012, 107–109.). Az egyházi felső vezetés zavarai ugyanakkor remek táptalajt jelentettek a különböző eretnekségek terjedésének is, amelyek közül a legjelentősebb a Husz János (Jan Hus, 1369–1415) által képviselt irányzat lett. Tanításainak forrását az angol John Wycliff (1324–1384) tanaiból merítette. Wycliff kezdetben az avignoni pápák hatalomgyakorlása ellen lépett fel, majd később már elvetette a pápaság intézményét és vagyonát, tagadta a papi nőtlenséget, a szerzetességet, a gyónást és az átlényegülés tanát. Minden tanítását a Bibliából vezette le. Követői számára lefordította az Újszövetséget (Bárány, 2012, 245–260.). Habár tanai Angliában nem gyökereztek meg, de a kontinensen, elsősorban Csehországban követőkre talált. A wycliffi tanok legismertebb hirdetője, Husz János, a prágai egyetem teológus-tanára lett. Husz – akárcsak szellemi elődje – fontosnak tartotta a nemzeti nyelven való igehirdetést, és az egyetemi oktatásban be kívánta vezetni a cseh nyelv használatát. Amellett, hogy ő is szembefordult az egyházi szervezettel, az angol teológus tanításaihoz képest a misézés akkori gyakorlatát is át kívánta alakítani. Husz követelte a két szín alatti (kenyérrel és borral való) áldozás bevezetését, amelynek a jelképe, a kehely, követőinek megjelölésére (kelyhesek) is szolgált. A huszita tanok az 1410-es évektől nemcsak Csehországban, hanem a szomszédos országokban is követőkre találtak. Amíg azonban Csehországon kívül általában az egyházi hatalom ellen irányultak, addig Csehországban kialakult nemzeti vonulata is, mégpedig a német politikai és kulturális hatás visszaszorítása érdekében. Az egyház kezdettől fogva szigorúan próbált fellépni Husz János és követői ellen, ám a cseh király és udvar maga is a tanítások hatása alá került, így az 1411-es kiátkozásának a gyakorlatban nem sok következménye lett. A mozgalom történetében a fordulópontot az egyetemes zsinat összehívása jelentette (Mályusz, 1984, 215–216.).

Mindeközben Magyarországon Zsigmond király (1387–1437) az 1403-as lázadás leverése után megkérdőjelezhetetlen hatalmat épített ki, és az 1408 végétől bevezetett új kormányzati rendszer, azaz a régi hűséges és az újonnan, illetve ismét a hatalomba emelt bárók révén szilárd hátteret alakított ki ahhoz, hogy régóta dédelgetett álmát, a császári korona megszerzését valóra váltsa. A magyar uralkodónak, miután német királlyá választották 1410–1411-ben, dédelgetett álma tehát részben megvalósult, de ez egyúttal új kötelezettségek vállalását is jelentette. Ettől kezdve ugyanis címe szerint Európa első fejedelme lett, akinek legfontosabb kötelessége az egyetemes egyház védelme, illetve a Német-római Birodalom ügyeinek intézése lett. Német királlyá koronázására Aachenben, 1414. november 8-án került sor. (Kondor, 2012). Mindez szerencsésen találkozott XII. Gergely pápa elképzelésével, aki 1413-ban vetette fel, hogy az egyház egységének helyreállítását világi fejedelem segítségével kellene megteremteni. E szempontból viszont csak egyetlen uralkodó jöhetett számításba, mégpedig Európa rangban legelső fejedelme, a német király. Zsigmond ugyanakkor jól tudta, hogy leendő császári koronázása azon múlik, hogy sikerül-e megszüntetnie a nyugati egyházszakadást, és egy, mindenki által elfogadott pápát választani. Ennek érdekében sorban egymás után felvette a kapcsolatot a három pápával, illetve azok támogatóival, a különböző országok uralkodóival, és Konstanz városát jelölte ki a zsinat helyszínéül (a város mellett szólt központi fekvése, azaz hogy minden országból könnyen megközelíthető volt) (Áldásy, 1928, 4–6.).

A konstanzi zsinat összehívásának fő célja ugyan a későbbi szemlélők számára az egyház egységének helyreállítása volt, mégis kijelenthetjük, hogy e mellett a legfontosabb cél mellett több más lényeges kérdés is megoldásra várt. A kortársak a zsinaton megtárgyalandó ügyeket három nagyobb és egy kisebb csoportra osztották: az előbbiek közé tartozott az egység helyreállítása (causa unionis), az eretnekség elítélése (causa fidei) és az egyházi reformok (causa reformationis) véghezvitele. A zsinaton tárgyalt kisebb jelentőségű ügyeket összefoglalóan a minores causae címmel illették. Ez utóbbi megnevezés alatt zajló tárgyalások azonban korántsem mellékes kérdéseket érintettek. Közülük az egyik legfontosabb a zsinati szavazás módjának eldöntése volt. Az 1409-ben tartott pisai zsinaton ugyanis az addigi gyakorlattal szemben a bíborosok nem személyenként (per capita), hanem nemzetenként (per nationes)1 szavaztak a különböző ügyekben. A konstanzi gyűlés elején az itáliai nemzet XXIII. János (ellen)pápával (1410–1415) az élen – létszámából következően – a fejenkénti szavazás mellett érvelt. A többi zsinati nemzet, a francia, a német (köztük a magyarokkal) és az angol Zsigmond király hathatós támogatásával azonban 1415 februárjára sikeresen keresztülvitte, hogy nemzetenként történjen a szavazás. (A négy nemzethez 1417-ben a spanyolok csatlakoztak ötödikként.) A szavazással kapcsolatos másik kérdés az volt, hogy a bíborosok mint testület kapjanak-e egy szavazatot. Mivel őket a reformok ellenzőinek tartották, ezért a zsinat úgy határozott, hogy a kollégium ne kapjon külön szavazati jogot, és így az egyes bíborosoknak saját nemzetük soraiban kellett helyet foglalniuk (Maléth, 2013, 58., 67., 62.; Mályusz, 2005, 41–42.).

A konstanzi zsinatot XXIII. János (pisai ellen)pápa 1414. november 6-án nyitotta meg, aki kezdetben, abban a reményben, hogy lemondása esetén később újraválasztják, együttműködött Zsigmonddal. (Ráadásul, a király megnyerését elősegítendő, a magyar világi elitet 1415. február 1-jei bullájával különböző kiváltságokkal halmozta el.) Miután a zsinat elfogadta a nemzetenkénti szavazást a különböző kérdésekben, ügyét veszni látván 1415. március 20-án éjjel elszökött Konstanzból. E tettével egyszersmind azt is szerette volna elérni, hogy a zsinat kimondja feloszlását. Kísérlete kudarccal végződött, sőt Zsigmondnak sikerült elfogatnia, és a zsinat bezárásáig szigorú őrizet alatt tartotta. A zsinat mindezek után 1415. május 29-én megfosztotta a pápai tiarától, amelyet János is kénytelen volt elismerni. Baldassare Cossát az új pápa szabadon bocsátotta, és ismét kinevezte bíborossá, de a volt ellenpápa érdemleges szerepet a későbbiekben már nem játszott, mivel 1419 végén elhunyt (Mályusz, 1984. 217.).

 

 

A következő feladat XII. Gergely (római) pápa lemondatása volt, aki ekkor már kilencvenedik életévét taposta. A Riminiben meghúzódó pápa ugyan távol maradt Konstanztól, de az ott jelenlévő követei útján 1415. július 4-én felajánlotta lemondását. A zsinat elfogadta azt, és egyúttal a későbbi problémákat megelőzendő elismerte a Gergely által kinevezett bíborosokat. A velencei származású Angelo Correr még az új pápa megválasztása előtt, 1417. október 18-án, Anconában elhunyt (Gergely, 1999).

A harmadik (avignoni) pápa, XIII. Benedek trónfosztása ígérkezett a legnehezebb feladatnak. Míg ugyanis a másik két pápa mögül sikeresen kiszervezték a támogatókat, addig az Aragóniában élő XIII. Benedek (ellen)pápát továbbra is támogatták egyrészt a hispán félsziget keresztény királyságai: Aragónia, Kasztília, León és Navarra, másrészt Skócia uralkodói. Zsigmond király az egyházszakadás megszüntetése érdekében tehát felkereste a Benedeket támogató országokat. Az aragón uralkodóval, I. Ferdinánd királlyal már 1414 közepén felvették a kapcsolatot Zsigmond és VI. Károly francia király követei. Feladatuk kettős volt: győzzék meg Benedek pápát, hogy jelenjen meg a zsinaton, vagy ha ez nem sikerülne, vegyék rá az aragón és kasztíliai uralkodókat a(z ellen)pápa ejtésére, s egyúttal kérjék fel őket a konstanzi zsinaton történő megjelenésre. Jóllehet a követek eredmény nélkül távoztak, annyit azért sikerült elérniük, hogy XIII. Benedek és I. Ferdinánd is követeket küldött Zsigmondhoz, akik személyes találkozóra hívták meg az uralkodót 1415 tavaszára. Válaszul a magyar és német király Ottobonus de Bellonis jogászt, aradi prépostot és Kusalyi Jakcs Mihályt küldte el az aragón királyhoz, akik megbeszéléseiken 1415 késő nyarára tűzték ki a találkozást Perpignanba. Zsigmond király szeptember közepén érkezett meg a városba, ahol rögtön megindultak a háromoldalú tanácskozások. A mintegy másfél hónapon át tartó megbeszélések nem hoztak eredményt: a(z ellen)pápa nem volt hajlandó lemondani. Így Zsigmond minden igyekezetével azon volt, hogy rávegye Ferdinándot a pápa iránti engedelmesség felmondására. Végül a két király és tanácsadóik december 13-án Narbonne-ban írták alá a megegyezést, amelynek értelmében felmondták Benedek ellenpápának az engedelmességet, cserébe a konstanzi zsinat, mint ahogyan a többi letett pápa esetében is, elismerte a Benedek által kinevezett bíborosokat törvényes és valódi kardinálisoknak. Mindezeken túl Zsigmond ígéretet tett arra, hogy a zsinat ötödik nemzetként felveszi a spanyolokat soraiba. A szerződés végrehajtása, elsősorban Ferdinánd király 1416. április eleji halála miatt, némi halasztást szenvedett, de szeptemberben az új aragón uralkodó, V. Alfonz, decemberben pedig a kasztíliai követek is megérkeztek a zsinatra, amely kimondta XIII. Benedek letételét (1417. július 27.) és a spanyolok beiktatását a zsinati nemzetek közé. Mindezzel Pedro Martinez de Luna mit sem törődve élt tovább Aragóniában 1423. május 23-án bekövetkezett haláláig (Áldásy, 1928, 10–12., 57–98.; Brandmüller, 1997, 53.; Maléth, 2013. 62.).

Miközben Zsigmond a hispán félszigeten tárgyalt, addig északon 1415. október 25-én Azincourt-nál az angolok véres csatában legyőzték a franciákat. Az angol diadal igen kényes helyzetet teremtett Konstanzban. A király tehát a zsinat sikere érdekében előbb 1416 tavaszán Párizsban VI. Károly francia királlyal tanácskozott, majd átkelve a Csatornán V. Henrik angol királlyal folytatott tárgyalásokat. A mintegy négy hónapos angliai tartózkodása során Canterburyben szövetséget kötött Henrikkel, majd visszatérvén a kontinensre, Calais-ban fegyverszünetet hozott létre a harcoló felek között. A megállapodásoknak köszönhetően Zsigmondnak sikerült mind az angol, mind a francia uralkodó támogatását biztosítania a zsinat folytatásához (Bárány, 2010, 1346–1353., 1394.).

Zsigmond király mintegy másfél évnyi távollét után, 1417 februárjában érkezett vissza Konstanzba, és a következő több mint egy évet ott töltötte. Jóllehet a három pápa letételével elvileg megnyílt az út az új, immáron egyetemes egyházfő megválasztásához, erre azonban még várni kellett, mivel a zsinati nemzetek megosztottak voltak abban a kérdésben, hogy először új pápát válasszanak-e, vagy a reformokat hajtsák-e végre. A francia és az itáliai az előbbi, míg a német és az angol nemzet Zsigmond vezetésével az utóbbi pártján állt. A patthelyzetet végül az angol nemzet vezérének és Zsigmond bizalmasának, Robert Hallum salisburyi érseknek a halála (1417. szeptember 4.) oldotta fel: az angolok kihátráltak a reformok mögül, így Zsigmond és a német nemzet magára maradt a causa reformationis ügyében (Maléth, 2013, 66.).

Mindezek után Zsigmond bölcsen a háttérben maradt a leendő pápa személyének kijelölése és megválasztása ügyében. Ám ennek megkérte az árát: még a pápaválasztás előtt a jelen lévő bíborosokkal kiadatta az ún. konstanzi bullát, amelyben a bíborosok szentesítették a magyar királyok főkegyúri jogát. Ennek értelmében kötelezettséget vállaltak arra, hogy bármelyikük pápává választása esetén, illetve e székben utódaik csak a király által javasolt személyeknek adnak főpapi javadalmat; az új pápa az egyházi javadalmak betöltésébe nem avatkozik be; a kinevezéskor a pápai kincstárba beiktatáskor fizetendő járulékot (servitium) mérsékli, továbbá az egyházi perek csak fellebbezés útján kerülhetnek a pápai kúriába – azaz magyarországi per nem kezdhető az Apostoli Széknél. (Természetesen az utóbb megválasztott pápa igyekezett – a bíborosként általa is aláírt – kötelezvényt a mindennapi gyakorlatban figyelmen kívül hagyni.) Két hónappal később, 1417. november elején összeült a konklávé, amelyet az egyes nemzetekből hat-hat képviselő és az összes bíboros alkotott. Több érvénytelen szavazási forduló után – a két „pápaesélyes” bíboros, Francesco Zabarella firenzei püspök, bíboros és Robert Hallum, Salisbury püspöke nem sokkal korábban meghalt – Oddone Colonnát választották meg, aki V. Márton (1417–1431) néven foglalta el a pápai trónt. A zsinat még 1418. április 19-ig együtt maradt a különböző ügyek tárgyalására, ám végül további eredmények nélkül feloszlott (Mályusz, 2005, 47–50., ill. Tusor – Nemes, 2011, xxxii–xl.). Végeredményben elmondható, hogy Zsigmond király vezetésével az egyházfőknek sikerült egy új, mindenki által elismert pápát választaniuk, s nem mellékesen a magyar uralkodó is elérte majdnem minden célját.
 



A tanulmány elkészítését a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj (BO/445/11/2) és az OTKA K 100749 számú pályázata támogatta.
 



Kulcsszavak: nyugati egyházszakadás, konstanzi zsinat, Luxemburgi Zsigmond, XII. Gergely, XIII. Benedek, XXIII. János, V. Márton pápa, ellenpápák, zsinati nemzetek

 


 

IRODALOM

Áldásy Antal (1928): Zsigmond király és Spanyolország. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest

Bárány Attila (2010): Zsigmond király, a konstanzi zsinat és a százéves háború. Századok. 144, 1345–1396.

Brandmüller, Walter (1997): Das Konzil von Konstanz. Band 2. F. Schöningh, Paderborn

C. Tóth Norbert (2012): A főpapi székek betöltésének gyakorlata Zsigmond király uralkodása alatt. Gazdaság és Társadalom. 4, (különszám) 102–118.

Gergely Jenő (1999): A pápaság története. Kossuth, Bp.

Kondor Márta (2012): Fejedelmi frigyek, választási ígéretek: Luxemburgi Zsigmond első koronái. In: Bagi Dániel –

Fedeles T. – Kiss G. (szerk.): „Köztes-Európa” vonzásában. Ünnepi tanulmányok Font Márta tiszteletére. Kronosz, Pécs

Maléth Ágnes (2013): Viták a konstanzi zsinaton. In: Kovács Szilvia – Révész Éva (szerk.): Műhelyszemináriumi dolgozatok I. SZTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola, Szeged. 57–72.

Mályusz Elemér (1984): Zsigmond király uralma Magyarországon. Gondolat, Budapest

Mályusz Elemér (2005): A konstanzi zsinat és a magyar főkegyúri jog. Attraktor, Máriabesnyő–Gödöllő

Tusor Péter – Nemes Gábor (2011): Consistorialia Documenta Pontificia de Regnis Sacrae Coronae Hungariae (1426–1605). (Collectanea Vaticana Hungariae I/7.) PPKE Egyháztörténeti Kutatócsoport, Budapest–Róma
 


 

LÁBJEGYZETEK

1 A zsinati nemzet a zsinaton nagyjából egy érdekcsoportba sorolható egységeket jelenti, akiket elsősorban a közös anyanyelv köt össze, a középkorban az itáliai, az angliai, a német nyelvű (bármely országból), a francia és a spanyol zsinati atyákat (és hatodik nemzetként a bíborosi kollégiumot). <