Az evangéliumok tanúsága szerint egyházát Jézus
Krisztus Péterre alapította („Péter vagy, erre a sziklára építem
egyházamat…” Mt 16,18), és a főhatalmat neki adta („Legeltesd
bárányaimat!” Jn 21,15). Péter és utódai azonban évszázadokon át nem
éltek azokkal a jogokkal, amelyeket ma a katolikus egyház a római
pápának fenntart. Más szóval a pápai primátus, az egyetemes
joghatóság egy történelmi fejlődés következménye. Ennek lényeges
állomásait kívánja a középkortól kezdve a jelen tanulmány röviden
összefoglalni.
Amikor Nagy Károly (768–814) a
Karoling-reneszánsz szellemében megpróbálta a teológia mellett az
egyházjogot is megreformálni, I. Hadrián pápától kért segítséget.
Ugyanis Galliában, Hispániában teljes jogbizonytalanság uralkodott,
és különféle egymásnak ellentmondó joggyűjtemények voltak
forgalomban. A pápa tehát 774-ben elküldte neki az úgynevezett
Dionysius-féle gyűjteményt, amely azután más gyűjteményekkel
gazdagítva a Karoling-egyházjog alapja lett. De alig jutottak ezek a
jogok érvényre, amikor a gyűjteményt egy egész sor hamisítvány tette
kérdésessé, és amelyek pszeudo-izidori dekretálisok néven váltak
ismertté (Knowles, 1971a, 127–133.). Ez a törvénykönyvgyűjtemény a
középkor legvégzetesebb okirat-hamisításának bizonyult.
Mai ismereteink szerint egy kicsi, de rendkívül
ügyes és szakértő papi csoport az egész egyházi és polgári jogot
átírta. A gyűjtemény négy részből áll, és valódi iratok mellett
koholt, hamisított iratokat is tartalmaz. A negyedik rész, az
úgynevezett dekretálisok Izidor Mercator (Sevillai Izidor) neve
alatt került forgalomba. Első része – a pápák levelei 311-ig –
teljesen koholt, második része – zsinati döntések 325-től 683-ig –
általában valódi, harmadik része – pápák levelei 314-től 371-ig –
részben hamisított. A gyűjtemény – amelyet rafináltan állítottak
össze, hiszen a teljesen hamis pápai levelekbe korabeli
dokumentumokat, egyházatyákat is beleszőttek –, az egyház
szabadságát, s elsősorban a pápának az egész egyház fölötti
személyes, egyetemes, közvetlen és végső joghatóságát domborítja ki.
A püspököket védelembe veszi az érsek túlkapásai ellen, akik a
pápához fellebbezhetnek, és a pápa jogának nyilvánítja, hogy nagyobb
ügyekben (causae majores) döntsön.
Mikor és milyen körülmények indították a
szerzőket a hamisítvány összeállítására? A kutatás egyértelműen a
850-es évet teszi meg a keletkezés idejének, az ügy hátterének pedig
azt a tényt, hogy I. Miklós pápa (858–867) Hinkmar reimsi érsek
ítéletét, amellyel Rothad II. soissoni püspököt megfosztotta
hivatalától, a pszeudo-izidori dekretálisokra való hivatkozással
(causae majores) megsemmisítette (Haller, 1936). A következőkben a
gyűjtemény – amely tartalmazta a 757 és 767 között Rómában
hamisított, úgynevezett konstantini ajándéklevelet is – megtette
hatását. Nemcsak az egész kor legrészletesebb és leghatásosabb
forrásgyűjteménye lett, hanem a későbbi jogfejlődés alapja is.
Számos kézirat, szöveggyűjtemény örökítette meg, s természetesen
Gratianus (†1150 k.) is átvette kánongyűjteményébe.
Amikor a pápaság és a császárság között megindult
az invesztitúra néven ismert harc az elsőségért, a pápaság a
most már általánosan elismert pápai kiváltságokra támaszkodott. VII.
Gergely pápa (1073–1085) mindjárt uralkodása elején meghirdette
programját. A huszonhét tételből álló, úgynevezett Dictatus papae
talán egy joggyűjteménynek készült, és nem más, mint egy
levélregiszter, de a pszeudo-izidori dekretálisokra hivatkozva
összefoglalja az összes pápai kiváltságot és joghatóságot. Eszerint
a pápa az egész római egyház fölött tévedésmentesen egyetemes
primátussal rendelkezik, más egyházi hatóságnak nincs alávetve,
egyedüli törvényhozó és ítélőszék. Főbb tételei: csak a római püspök
viselheti a pápai címet, egyedül ő foszthat meg püspököket
hivataluktól, egyedül ő hozhat új törvényeket, egyedül ő szüntethet
meg vagy oszthat fel püspökségeket, püspököket áthelyezhet, papokat
mindenütt szentelhet, felette senki nem ítélkezhet, az apostoli
székhez mindenki fellebbezhet, zsinati határozat nélkül is szabad
neki püspököket kinevezni vagy hivataluktól megfosztani, császárt
letehet, alattvalóit feloldhatja esküjük alól; az, aki a római
egyházzal nincs közösségben, nem igazhívő. A Dictatus papae
tehát abszolút hatalomkoncentrációt jelent. Következménye volt az
is, hogy a pápák elkezdtek legátusokat küldeni a részegyházakba, és
ott őket különleges feladatokkal bízták meg.
Ismeretes, hogy VII. Gergely a küzdelemben
alulmaradt, de utódjának, III. Incének (1198–1216) sikerült a
pápaság tekintélyét szédületes magasságba emelni. Ő mint a világ
döntőbírája (arbiter mundi) vonult be a történelmi
köztudatba, de úgy is, mint az első pápa, aki felvette a „Krisztus
helytartója” (vicarius Christi) címet.
Azt a hatalmi koncentrációt, amelyet a
Dictatus papae és III. Ince pontifikálása jelentett, VIII.
Bonifác pápa (1294–1303) még tovább fokozta. Nem kisebb célt tűzött
maga elé, mint azt, hogy az egész földkerekség a római egyház alá
tartozzék, és országát valamennyi uralkodónak az Apostoli
Szentszéktől kell hűbérbe kapnia. Amikor pedig a pápa IV. (Szép)
Fülöp (1285–1314) francia királlyal konfliktusba keveredett, 1302.
november 18-án kiadta híres, Unam sanctam kezdetű bulláját, a
középkori pápai hatalmi igény összefoglalását. Kiindulva abból, hogy
Krisztus a főhatalmat Péternek adta, és hogy minden embernek az
egyházon belül kell üdvözülnie, ennek megfelelően a világban is
minden hatalomnak egy kézben kell összpontosulnia. A fejedelmek
engedelmességgel tartoznak az isteni tekintélynek, hiszen a királyi
hatalom is az isteninek van alárendelve. A bulla azzal a mondattal
zárul, hogy minden teremtett léleknek alá kell vetnie magát a római
pápának, ha üdvözülni akar (Knowles, 1971b, 302–308; Seppelt –
Schwaiger, 1964, 206–212.). A következményeket ismerjük. 1303.
szeptember 7-én az Anagniban tartózkodó pápát Guillaume de Nogaret
francia kancellár római zsoldosokkal megtámadta, lefogta és
megalázta. A pápa két nap múlva kiszabadult, de öt hét múlva
meghalt. A pápai hatalomigény azonban nem szállt vele együtt a
sírba. Teológusok, jogászok, mint Luccai Bartolomeo, Agostino
Triomfo még tovább mentek a pápai jogok kiszélesítésében, s VIII.
Bonifác egyetlen utóda sem tett semmiféle kísérletet az Unam
sanctam bullában kihirdetett igények visszavonására vagy
csökkentésére.
Felvetődik a kérdés, hogy vajon az egyházon belül
kialakult-e valamilyen ellenállás a pápai egyetemes joghatóság
folyamatos kiépítése ellen. Természetesen erre is sor került,
mégpedig annak jegyében, hogy a világi fejedelmek, mint Szép Fülöp
és Bajor Lajos (1314–1348) német császár, nemzeti államuk kiépítése
érdekében teológusok érveléseit is figyelembe vették. Bajor Lajost
XXII. János 1323-ban kiközösítette, s a császár egy egyetemes
zsinathoz fellebbezett. A császár segítségére voltak a párizsi
teológusok is, Paduai Marsilius és Janduni János. Ők Lajos udvarában
megalkották az úgynevezett konciliarizmus felfogását, amely szerint
az egyetemes zsinat a pápa fölött áll. Paduai Marsilius Defensor
pacis című művében tagadta a pápai primátust és az egyház isteni
eredetét, az egyház legfőbb és egyedüli tanítóhivatalának pedig az
egyetemes zsinatot nyilvánította (Seppelt – Schwaiger, 1964,
223–225, 239–240; Knowles, 1971b, 372–374.).
Ez az elmélet, a konciliarizmus, akkor kapott
nagy jelentőséget, amikor 1378. augusztus 9-én a VI. Orbán
(1378–1389) pápával elégedetlen francia |
|
bíborosok VII. Kelemen személyében ellenpápát
választottak. Létrejött az úgynevezett nyugati egyházszakadás két
pápával: eggyel Rómában és eggyel Avignonban, majd három pápával:
Rómában, Avignonban és Pisában. Az egység helyreállítására irányuló
törekvések színhelye a párizsi egyetem volt. Többféle megoldás
kínálkozott, végül is a konciliarizmus eszméje diadalmaskodott.
Meggyőződéssé vált, hogy a bajokon csak egy egyetemes zsinat
segíthet. Erre végül is Konstanzban került sor 1414 és 1418 között;
ekkor a zsinat mindhárom pápa helyett egy újat választott V. Márton
(1417–1431) személyében. A zsinat rendelkezése szerint utóda, IV.
Jenő pápa (1431–1447) Bázelben (1431), majd Ferrarában (1437) is
zsinatot tartott. Ez utóbbin jött létre a nyugati és keleti
(ortodox) egyház uniója, de ez nem megegyezésen alapult, hanem
politikai nyomáson, így annak semmilyen tartós eredménye nem lett. A
pápai primátust pedig ez a zsinat is az eddigiek szerint tanította:
„Kinyilvánítjuk, hogy az apostoli szentszéknek és a római pápának
elsőbbsége van az egész földkerekségen. A római pápa Péternek, az
apostolok fejedelmének utóda, Krisztus valódi helyettese, az egész
egyház feje, az összes keresztények atyja és tanítója. Neki Jézus
Krisztus Szent Péterben teljes hatalmat adott, hogy az egész
egyházat tanítsa, irányítsa és kormányozza” (Szántó, 1987, 495.).
A reformáció a 16. században a katolikus egyházat
Európában jóformán megszüntette. Az egyház helyzete katasztrofálissá
vált. Katolikusnak tulajdonképpen csak Itália és Spanyolország
maradt, Németország kétharmad része protestánssá lett, a skandináv
államok és Anglia elszakadtak Rómától, a kálvinizmus pedig
Franciaországban és Kelet-Közép-Európában egyre jobban terjedt. A
reformáció – élén Lutherrel – olyan élesen támadta a pápaságot
(„babilonische Hure”, „Eselpapst”), hogy az egyház belső
reformját kézbe vevő Trienti Zsinat (1545–1563) a pápasággal nem is
foglalkozott. Csak a Luthert elítélő bulla utasította vissza
Luthernek azt a tételét, amely szerint Krisztus szava, „Te Péter
vagy, kőszál, és erre építem egyházamat”, csak Péternek szólt,
utódainak pedig nem (Exurge Domine, 1520. június 15.).
A pápák az összezsugorodott egyház
centralisztikus kiépítésébe kezdtek. Sorra állították fel a helyi
egyházak ellenőrzésére a pápai nunciatúrákat, hasonlóképpen a
kongregációknak nevezett római kormányhivatalokat, úgymint a
kancelláriát, a kamarát, a datariát és a rotát. V. Sixtus pápa
(1585–1590) elrendelte tartományi zsinatok tartását, de ezek
döntéseit jóváhagyásra fel kellett terjeszteni Rómába. Azt is
elrendelte 1585-ben, hogy a püspököknek három–tízévenként Rómába
kell menniük (visitatio ad pedes Apostolorum), ahol írásban
is számot kellett adniuk egyházmegyéjük kormányzásáról. Tehát az
ellenreformáció korában kiépült a teljes pápai centralizmus.
Ellenállás a püspökök részéről csak
Franciaországban és Németországban jelentkezett. A német püspökök
1786-ban Bad Emsben állították fel követeléseiket Rómával szemben
(„emsi punktuációk”), de ezeket a pápa elvetette. A francia püspökök
pedig már 1682-ben megfogalmazták az úgynevezett négy gallikán
(francia) tételüket a centralizáló pápai hatalom korlátozására: 1. A
pápa hatalma csak a lelkiekre terjed ki, az államra nem. 2. A pápa
alá van vetve az egyetemes zsinatnak. 3. A pápai jognak tiszteletben
kell tartania a helyi egyházak jogait. 4. A pápa hitbeli döntése
csak akkor érvényes, ha ahhoz a világegyház hozzájárul. A francia
szakadás veszélye olyan nagy volt, hogy a pápa a tételeket csak
nyolc év múlva ítélte el, akkor sem hivatalosan. Így azok
gyakorlatban maradtak a francia forradalomig, 1789-ig, sőt a 19.
század közepéig Franciaországban szabadon érvényesültek.
A pápaság, amely a felvilágosodás korszellemével
szemben teljes defenzívába kényszerült, nem mondott le arról, hogy
az egyház belső, hitbeli és külső, kormányzati egységét a kor
vallásellenes nézeteivel szemben megerősítse. Így jutott IX. Pius
(1846–1878) arra az elhatározásra, hogy a római jezsuiták
segítségével 1869–1870-ben lefolytassa az I. Vatikáni Zsinatot. A
cél világos volt: az egyetemes pápai joghatóság és a pápa személyes
tévedhetetlenségének dogmatizálása. A szélsőséges ultramontán
püspökök segítségével a római, úgynevezett jezsuita iskola
megfogalmazása dogmatikai formát is öltött. Kimondta, hogy ki van
közösítve, aki azt állítja, hogy a pápának csak felügyeleti vagy
irányítási tiszte van, nem pedig teljes joghatósági hatalma az egész
egyház fölött, de nemcsak a hit és erkölcs dolgában, hanem mindabban
is, ami az egész egyház fegyelméhez és kormányzásához tartozik. A
pápa tévedhetetlenségéről pedig kimondta: „A pápa, amikor Szent
Péter székéből szól, azaz amikor az összes keresztények pásztorának
és tanítójának tisztében jár el, s legfőbb apostoli tekintélye
erejében hitre vagy erkölcsre tartozó tanítást az egész egyházra
kötelezőleg mond ki, azzal a tévedhetetlenséggel rendelkezik,
amelyet az isteni Megváltó a hitre és erkölcsre vonatkozó dolgok
eldöntésében adott egyházának; s ezért a pápa döntései a maguk
erejében, és nem az egyház beleegyezése következtében,
megmásíthatatlanok” (Szántó, 1987, 908–909.).
Természetes, hogy a kánoni jogalkotás, az
1918-tól hatályos Codex Juris Canonici (can. 218–221) és az
1983-ban kiadott új törvénykönyv is megismétli az I. Vatikáni
Zsinaton megfogalmazottakat (can. 330–335). Utóbbi külön kiemeli,
hogy a pápai egyetemes joghatóság nemcsak az egész egyházra
vonatkozik, hanem a római egyházakra és azok csoportjaira is (can.
333). Ezen a II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) sem változtatott.
Kidomborította ugyan a püspöki kollegialitást, de az egyházról
kiadott konstitúcióban szóról szóra megtartotta a megelőző zsinat,
illetve a Codex megfogalmazását (3. fejezet 27. cikkely). Sőt a
hozzá kiadott kommentárban („notae praeviae” Nr. 4.) még az
is áll, hogy a pápa mint az egyház legfőbb pásztora tetszése szerint
(ad placitum) bármikor teljhatalmat gyakorolhat, amint ezt a
hivatala megköveteli.
Kulcsszavak:
Karoling-egyházjog, okirat-hamisítás, Dictatus papae, primatus,
hatalomkoncentrció, konciliarizmus, zsinat, causae majores,
tévedhetetlenség
IRODALOM
Haller, Johannes (1936): Nikolaus I
und Pseudo-Izidor. Cotta, Stuttgart
Knowles, M. David (1971a): Das
Kirchenrecht von Dionysius Exiguus bis Ivo von Chartres. In: Rogier,
Ludovicus J. – Aubert, R. – Knowles, M. D.: Geschichte der
Kirche. II. Benziger, Zürich, Köln, 127–133.
Knowles, M. David (1971b): These und
Antithese in Kirche und Königtum. In: Rogier, Ludovicus J. –
Aubert, R. – Knowles, M. D. Geschichte der Kirche. II. Benziger,
Zürich, Köln, 302–308.
Seppelt, Franz Xaver – Schwaiger, Georg
(1964): Geschichte der Päpste von den Anfängen bis zur Gegenwart.
Kösel, München, 206–212.
Seppelt, Franz Xaver – Schwaiger, Georg
(1964): Das Papsttum im Spätmittelalter und in der Renaissance. In:
Seppelt, Franz Xaver – Schwaiger, Georg (1964): Geschichte der
Päpste von den Anfängen bis zur Gegenwart. Kösel, München
Szántó Konrád (1987): A katolikus
egyház története III. Az egyháztörténet forrásai.
Szöveggyűjtemény. Ecclesia, Budapest |
|