A modern katolikus gondolkodás fejlődését
rendkívül rögös út jellemzi a 19. század első felében. Már az
1770-es évektől a korábbiaknál erősebb csapást mért a katolicizmusra
a liberális abszolutizmus és a növekvő antiklerikális közhangulat,
amely Európa egészén éreztette hatását. Nem volt kivétel ez alól sem
az Ibériai-félsziget, sem a jozefinista Közép-Európa. Az egyik
legjelentősebb fordulatot a francia forradalom hozta, amelynek
hatására számos országban még problematikusabbá vált – felekezettől
függetlenül – a vallás helyzete. Természetesen már jóval korábbi
századokból ismeretes az egyházi intézményrendszer, anyagi javak és
társadalmi befolyás kikezdése, megkérdőjelezése. A századforduló
forradalmait, illetve a napóleoni időszakot követő konszolidáció
azonban az egyház helyzetére is jótékony hatással volt a Szent
Szövetség Európájában (Horváth, 2008, 24.). Az 1810–1830-as években
megszülető liberális eszmék és az azok kihívásait megválaszolni
igyekvő új típusú konzervatív szemléletek amellett, hogy politikai
polarizálódást eredményeztek, komoly hatással voltak a következő
kétszáz év katolikus gondolkodására is.
Ezzel egy időben, az események együtthatójaként a
magyar kléruson belül is egyre inkább erősödött az igény a kor által
mindinkább megkövetelt politikai érdekérvényesítésre. Ez nem azt
jelenti, hogy a 19. század első felének katolicizmusa minden
előzmény nélkül fedezte fel magának a nyilvánosságot, illetve a
politikumot, hiszen az egyház intézményei már a kezdetektől fogva
nagy jelentőséget tulajdonítottak a közélet e szegmenseinek. A
skizmák, illetve az egyéb, az egyházi egységet kikezdő eszmék
mind-mind azonnali válaszra kényszerítve formálták az egyházat. Ám a
19. század nyújtotta újfajta szellemi erjedés nemcsak megjelent a
magyarországi reformországgyűlések padsoraiban, de egyre nyíltabban
terelődött a vallási síkról politikaira.
Nem meglepő, hogy az említett irányváltást –
amely azon a felismerésen alapult, hogy az egyházi érdekek
térnyerése nem képzelhető el csupán a vallási dogmák hirdetésével,
illetve a liberalizmus nyíltsisakos támadásával – és az ebből fakadó
társadalmi szerepvállalást elsősorban a papi rend alsótáblai követei
sürgették, hiszen ők érzékelték első kézből az olyan társadalmi
átalakulásokat, mint a növekvő számú matrimonia mixta, azaz a
vegyes házasságok és azok következményeinek súlya. Így a korszak
vallásügyének jelentős részét képezte a katolikusok és protestánsok
között kötött vegyes házasságok rendezése. Ez ugyanis a házasulandó
feleken és az eskü formáján túl érintette a születendő gyermekek
vallását, így komoly hatással volt olyan fontos társadalmi
kérdésekre, mint a szociálpolitika, kultúrpolitika, oktatásügy,
igazságszolgáltatás és a gazdaságpolitika.
A kérdést elvileg az 1790. évi XXVI. törvénycikk
szabályozta, ám annak eltérő értelmezése inkább csak növelte, nem
pedig csillapította az ellentéteket. A törvény szerint, ha az
édesapa katolikus, az összes gyermeket katolikusnak kell
keresztelni, amennyiben az anya katolikus, a fiúk követhetik az apa
vallását. Mindemellett előírta, hogy a vegyes házasságok a katolikus
szentszéki bíróság alá tartozzanak, illetve azt, hogy megkötésük
mindig katolikus pap előtt történjék, aki ellenben semmilyen módon
nem akadályozhatja azt. A protestáns fél azonban ilyen
akadályoztatásnak értelmezte, ha a plébános a nem katolikus apa
esetén a fiúgyermek után reverzálist (kötelezvényt a születendő
gyermek vallásáról) kért, illetve ennek megtagadása során
alkalmazott passiva assistentiát. Ez azt jelentette, hogy a
katolikus pap egyszerűen, minden ünnepélyes szertartás mellőzésével,
csak tudomásul vette a felek nyilatkozatát házassági szándékukat
illetően, ám a házasságot nem áldotta meg. Ezt az eljárást a
házasulandók sokszor súlyos, személyük elleni támadásként,
megaláztatásként élték meg. Az evangélikus Kossuth Lajos „esküvője”
katolikus jövendőbelijével például a paplak ebédlőjében zajlott le:
a házasulandók bejelentették, hogy frigyre lépnek egymással az éppen
étkező, a házassági szándékot „passzívan tudomásul vevő”
plébánosnak.
Természetesen a vegyes házasságok körüli vita nem
volt előzmények nélküli. Az egyházi törvényhozásban a kezdetektől
végigkövethetőek gyökerei. Megemlíthető rögtön a 451-es kalkedóni
zsinat, amely tiltotta a nem keresztényekkel történő házasságot,
azzal a kivétellel, ha a pogány fél ígéretet tett a megtérésre.
Később sem a középkorban, sem a kora újkorban, a reformációt követő
felekezeti sokszínűség korszakában nem vált elterjedtté a vegyes
házasságok kötése, de példa bőven akadt rá a társadalom minden
rétegéből. A 17. században a katolikus egyház már elismerte a vegyes
házasság érvényességét, de természetesen szigorú szabályokhoz
kötötte azt. A magyar jogéletben az 1731-es Carolina Resolutio
igyekezett rendezni a kérdést: tudomásul vette a vegyes
házasságokat, ugyanakkor azokat a katolikus fél papjának hatáskörébe
rendelte (Mezey, 2007, 147–148.). A Szentszék oldaláról első
útmutatásként XIV. Benedek pápa 1748. évi Magnae Nobis
kezdetű konstitúciójában jegyezte a vegyes házasságok érvényességét
kizárólagossá tevő biztosítékokat (cautio) (Várady, 1924.
9.).
A vallásügy és ezen belül a vegyes házasságok
rendezése már a korábbi országgyűléseken is kiemelkedő fontossággal
bírt, a tárgy azonban 1832 és 1844 között került igazán mind az
országgyűlés, mind a bécsi kormányzat, mind az Apostoli Szentszék
figyelmének középpontjába. Az 1832–1836. évi országgyűlés már a
heves vallásügyi vitáktól volt hangos. Szereplésével ekkor tűnt fel
és vált ismertté Lonovics József egri káptalani követ, a későbbi
püspök, majd érsek. Az akkori magyar–vatikáni diplomácia kiemelkedő
pontjának tekinthető 1841-es római küldetése, amikor is elérte a
Szentszéknél – precedenst teremtve ezzel –, hogy a katolikus egyház
a trienti forma nélküli házasságkötést is érvényesnek ismerje el
Magyarországon, azaz a házasság ne csak akkor legyen érvényes, ha
azt az illetékes lelkész előtt két tanú jelenlétében kötik meg.
Lonovics 1833 februárjában, már rögtön a vallási
sérelmek tárgyalásának első napjaiban „az egyházi rend kiválóságának
remek, polgári dicskoszorút érdemlő helytállásáról” tett bizonyságot
(Kossuth, 1948. 135.). Beszédeiben egy rendkívül tehetséges szónok,
de még tehetségesebb diplomata arcéle bontakozott ki a korabeli
országos politika színterén. Saját korát jelentősen meghaladva nem
győzte hangsúlyozni a lelkiismereti szabadságot, a vallási
egyenlőséget, illetve a sérelmek mindkét – katolikus és protestáns –
oldalon egyaránt érezhető kártékony hatását. Beszédeivel egyszerre
vívta ki az udvar, valamint a konzervatív és a liberális politikusok
elismerését.
Idővel az egyházi rend vezérszónokává nőtte ki
magát, Bécsben és Rómában is elismerték, különösen újszerű, higgadt,
„igénytelen” és nyugodt stílusát. Országgyűlési
felszólalásai nem merültek ki a vallásügy védelmezésében. Támogatta
a hűbéri állapotokat érintő reformokat, a szó- és sajtószabadságot,
és nagy szerepe volt abban, hogy 1844-ben a magyar lett a
törvényhozás hivatalos nyelve. Sőt egyházi személy létére többször
megemlítette a katolikusok visszaéléseit, mi több, akadt arra is
példa, hogy korábbi pápák politikai lépéseit is helytelenítette.
A magyar diétákon zajló vitákkal párhuzamosan az
Apostoli Szentszéket is foglalkoztatta a vegyes házasságok kérdése
és annak minél hatékonyabb rendezése. Az 1836–1841 között időszakban
a vegyes házasságok körüli problémák és azokkal foglalkozó
jelentések visszatérő elemei a bécsi nunciatúra Vatikáni Titkos
Levéltárban őrzött anyagának. Természetszerűleg a matrimonia
mixta tárgyában írt feljegyzések, anyagok nemcsak a magyar
területekről, hanem a kérdésben hasonlóképpen érintett örökös
tartományokból is szép számban fordulnak elő.
|
|
Mivel az 1832–1836. évi országgyűlés a tárgyat
érintő határozatok nélkül fejeződött be, a vita a vármegyékbe
helyeződött át. Ez a változás feljelentések sorozatát eredményezte,
hiszen a megyegyűlések egyre hangosabb tiltakozása ellenére is több
egyházi elöljáró vélte úgy, hogy a dolgot az egyházi törvények
szerint kell rendezni. Gömör-Kishont vármegye 1837. december 11-én
például a rozsnyói püspököt, Scitovszky Jánost jelentette fel
személyesen a királynál (Hermann, 1934, 8.). Látva mindezt,
Metternich államkancellár érezte a római tárgyalások szükségességét;
a gyengekezű V. Ferdinánd király személye azonban nem sok segítséget
jelentett számára a tárgyat érintő római tárgyalások mielőbbi
előkészítésében. A „kölni zavargások” néven elhíresült események
azonban a kancellár törekvéseit igazolták, miszerint a kérdés nem
odázható el. Az említett eset problémája abból fakadt, hogy a vegyes
házasságok rendezésére kiadott pápai utasítást (breve)
figyelmen kívül hagyó szentszéki porosz követ titkos megállapodást
kötött a kölni érsekkel. A főpap halálát követően azonban utóda nem
tartotta be a kormánnyal kötött egyezséget, és kötelezte papjait,
hogy a pápai utasításnak megfelelően járjanak el. A porosz
kormányzat erre reagálva az új érseket, mivel önkéntes lemondását
nem tudta kikényszeríteni, letartóztatta. Hasonlóképpen jártak el
más érsekekkel szemben is. Az érintett egyháztartományok püspökei
azonban egy kivétellel kitartottak elöljáróik mellett.
Maga a bécsi kormányzat nem vett tudomást a
növekvő problémáról, és így szemben Metternich herceg véleményével,
egyáltalán nem érezte a kérdés rendezésének fontosságát. A kancellár
is elsősorban csak az osztrák területek polgári törvényeiben
alkalmazott, a katolikus egyházjoggal ellentétes intézkedések
tárgyalását sürgette, a magyar viszonyokat azonban ő sem tartotta
égető problémának. Pedig – tekintve a protestánsok nagy lélekszámát
– valójában Magyarországon jelentett igazán komoly feszültségforrást
a vegyes házasságok körüli problémahalmaz. Mindeközben 1838-ban
rendeletben rögzítették azokat a pontokat, amelyekben a korábbi
országgyűléseken mind a felső-, mind az alsótábla megegyezett. A
valódi megoldást azonban ez sem hozott, csak tovább gerjesztette a
vitát. A protestánsok értelmezésében a reverzálisok ettől kezdve
érvénytelennek minősültek.
Mindezek tükrében nem meglepő, hogy elég volt
egyetlen főpap ellenállása annak a láncreakciónak az elindításához,
amelynek eredményeként ismét fellobbantak az ellentétek. A
nagyváradi püspök, Lajcsák Ferenc 1839. március 15-én
pásztorlevelében kijelentette, hogy a vegyes házasságok csak
reverzális kíséretében köthetőek, amennyiben ez nem történik meg, az
egyházi áldás elmarad, és a papoknak a passiva assistentiát
kell alkalmazniuk, amelynek engedélyezése pápai döntés. Amikor
felelősségre vonták – nem meglepő módon – a már fentebb említett
kölni eseményekre hivatkozott. A kormányzat egy súlytalan leirattal
igyekezett volna csitítani a kialakult állapotot, Metternich azonban
továbbra is hangoztatta: a kérdésről azonnali tárgyalások
szükségesek a Szentszékkel.
Ekkorra Lonovicsnak már vezető szerep jutott az
országgyűlési tárgyalásokon; az eseményeket Róma is érdeklődve
figyelte. A magyar püspökök a királynak felterjesztendő fogalmazvány
megírásával is Lonovicsot bízták meg, illetve Metternichhez
hasonlóan szerettek volna minderről egyeztetni a pápával is.
Természetesen ezt Bécs, pontosabban a tárgyalásokat szorgalmazó
kancellár nem támogatta, hiszen semmiképpen sem akarta kiadni
kezéből az irányítást, Róma azonban szívesebben látta volna
tárgyalópartnerének a magyar püspökök egyik küldöttét. Az azonban
elképzelhetetlen volt, hogy a kiküldetés Bécs kikapcsolásával
történjék meg. Köztes megoldásként Lonovics 1840 novemberétől
következő év áprilisáig Rómában folytatott tárgyalásokat, amelyeket
hosszabb bécsi tartózkodás, illetve kormányzati egyeztetés előzött
meg. Ezek eredményeként született meg 1841. április 30-án a Quas
vestro kezdetű pápai breve, amely engedi a reverzális
nélküli házasságnál a passiva assistentiát. Mi több, Lonovics
diplomáciai képességeinek köszönhetően még ugyanazon a napon az ún.
Lambruschini-féle instrukcióban rögzítették, hogy a biztosítékok
nélküli vegyes házasságok kihirdethetők, és érvényesnek ismerhetők
el a korábban alkalmazott trienti forma (azaz illetékes lelkész és
két tanú jelenlétében tartott szertartás) nélkül is, amelynek
betartatásával egyébként is gondok voltak az évszázadok során.
Róma tehát állást foglalt a kérdésben, már „csak”
annak törvényerőre emelése maradt hátra, ez azonban nehezen volt
kivitelezhető. A következő országgyűlés a vallásügyeket ismételten
kiemelt helyen vitatta meg, és hasonlóan a korábbiakhoz, ez sem volt
mentes heves indulatoktól és botrányoktól. Hosszas tárgyalásokat
követően az instrukciót az 1844. évi III. törvénycikk tette
hatályossá a magyar polgári jogban, de csak az evangélikus
lelkipásztorok előtt kötött házasságok esetében (Sipos, 1960,
272–273.). Ezzel az ügy nem zárult le teljesen, a vegyes házasságok
rendezése az egész században visszatérő vitaforrásnak számított a
magyar törvényhozásban. Kétségtelen azonban, hogy a hosszan elhúzódó
és sokszor egészen meghökkentő fordulatokkal gazdag problémakör
pillanatnyilag nyugvóponthoz ért, köszönhetően többek között
Lonovics József római kiküldetésének, országgyűlési
szerepvállalásának, illetve Béccsel folytatott diplomáciai
tárgyalásainak.
Összegezve elmondható, hogy a 19. század első
felében a magyar klérusban is kezdték felismerni: a mozdulatlanság
politikája nem biztosítja a hagyományos társadalmi pozíciót az
egyházi szervezet és tagjai számára, sőt a modern világ
követelményrendszerének minimális feltételeit sem képes
megteremteni. Ennek következményeként megjelentek a liberális
katolicizmus zászlóvivői, akik az elvilágiasodás (szekularizáció)
terjedéséért nem feltétlenül a liberális eszmerendszert hibáztatták,
inkább arra törekedtek, hogy felhasználva annak civilizációs
hajtóerejét, sürgessék a mielőbbi egyházi reformokat a hatékony
társadalmi szerepvállalás érdekében (Katus, 2001). Voltak, akik
ugyanezt a célt tartották szem előtt, az előbbiektől eltérően
azonban konzervatívabb keretek között igyekeztek mindezt
megvalósítani a politikában. Ebbe a táborba tartozott Lonovics
József is, aki a hatékony kompromisszumok embereként igyekezett
helytállni az Apostoli Szentszék, Magyarország és Bécs
szolgálatában.
Kulcsszavak: vegyes házasság, Lonovics József,
római kiküldetés, reformországgyűlések, vallásügyi viták,
reverzális, passiv assistentia, trienti forma, liberalizmus, modern
katolicizmus
IRODALOM
Hermann Egyed (1934): Lonovics József
római küldetésének (1840–41) belpolitikai és diplomáciai
előkészítése. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest
Horváth Pál (2008): Philisophia
perennis. A modern katolikus gondolkodás története. Kairosz,
Budapest
Katus László (2001): Liberális
katolikusok és katolikus liberálisok Nyugat-Európában a 19. század
derekán. In: Sarnyai Csaba Máté (szerk.): Állam és egyház a
polgári átalakulás korában Magyarországon 1848–1849. METEM,
Budapest
Mezey Barna szerk. (2007): Magyar
jogtörténet. Osiris, Budapest
Kossuth Lajos összes munkái
I.Országgyűlési Tudósítások I. kötet. (1948) (S. a. r. Barta
István). Magyar Történelmi Társulat, Budapest
Sipos István (1960): A katolikus
házasságjog rendszere a Codex Juris Canonici szerint. (Átdolg.
és bev. Gálos László) Szent István Társulat, Budapest
Várady L. Árpád (1924): Lonovics
József római küldetése. Szent István Akadémia, Budapest |
|